Göran Therborn: Branko Milanović kutatásai a globális egyenlőtlenség alakulásáról

A világszintű egyenlőtlenség alakulása magyarázatot kínál számos politikai fejleményre is. Az egy főre eső jövedelem viszonylagos emelkedése a gazdasági alapja egymástól nagyon különbözőnek tűnő fejleményeknek: az emelkedő ázsiai középosztály növekvő vásárlóerejének, a fokozódó amerikai és európai népi elégedetlenségnek, egyszersmind a legesleggazdagabbak gőgös pénzuralmának is.

Göran Therborn
Wikimedia Commons

Az egyenlőtlenség modern fogalom. Vagyoni, hatalmi és társadalmi állásbéli különbségek természetesen mindig is voltak gazdagok és szegények, férfiak és nők, fiatalok és öregek között. (…) Az egyenlőség modern, szekuláris képzete azonban csak az európai burzsoáziának az uralkodó arisztokrácia ellen vívott küzdelmében jött létre, a burzsoázia kovácsolta veszélyes fegyverré. Tette ezt egy olyan harcban, amelyben a keresztény egyházak és a főpapság az arisztokráciát támogatták, aminek árát később Európa nagy részének egyedülálló szekularizációjával fizették meg.

A burzsoázia küzdelme az egzisztenciális egyenlőség jogi formájának kivívására irányult, elvitatva az arisztokrácia előjogait és igényét – különösen Franciaországban – arra, hogy elismerjék felsőbbrendűségüket a nem-nemesekkel, az egyszerű közemberekkel szemben. Csakhogy a vagyonos és képzett úriemberek újonnan kivívott polgári egyenlősége, amelyet a tizennyolcadik század végének, a tizenkilencedik század elejének „atlanti” forradalmi hulláma szélesített ki (az amerikai függetlenségi háború, a francia forradalom, Haiti, Írország, Latin-Amerika forradalmai és így tovább), már akkor sem hozta el a történelem végét.

A polgári egyenlőség eszményét azonban csakhamar újabb kihívás elé állította egy a megsemmisítését is kilátásba helyező megrázkódtatás: a társadalom polarizációjával (szétnyílásával, szétszakadásával) járó ipari kapitalizmus.

A társadalmi egyenlőtlenség betört a politika küzdőterére, egyszersmind pedig az intellektuális küzdelmek és küldetések világába is. Ha az egyenlőséget a modern baloldal meghatározó értékének tekintjük, ahogyan azt Norberto Bobbio javasolja, ideértve a munkásosztályt, a progresszív nacionalista és a feminista mozgalmakat is, akkor azt látjuk, hogy az egyenlőség rendszerint olyan eszmék „mögé” vagy „alá” szorult, mint az egyenjogúsítás, a felszabadítás vagy a szocializmus, míg máskor „melléjük” sorolták konkrét követelések formájában: munkát, méltányos béreket, társadalombiztosítást, szexuális szabadságot, nemzeti függetlenséget és így tovább. Napjainkban, miután számos ilyen eszmény elveszítette magától értetődő jellegét, miután az egyenlőtlenségek régi intézményes bástyái leomlottak, a helyükre viszont új, még erőteljesebb várak épültek, az egyenlőtlenség kritikája, valamint az egyenlőség problémája (ami alatt itt folyamatot és távlatot, nem pedig állapotot értünk) újra központi témává vált. (…)

Az egyenlőtlenségkutatás úttörője

Az elmúlt húsz évben a gazdaságkutatók visszatértek az egyenlőtlenség vizsgálatának területére (ha nem is vált a legfontosabbá, ma már biztosan nem hagyhatja senki sem figyelmen kívül). A 2008-as pénzügyi válság még a davosi Világgazdasági Fórum tárgyalóasztalára is letette az egyenlőtlenségek ügyét. (…)

A globális perspektívájú érdeklődők számára az egyenlőtlenségkutatók közül a legérdekesebb és legfontosabb alighanem a szerb Branko Milanović. Milanović 1953-ban született Jugoszláviában, közgazdásznak tanult a Belgrádi Egyetemen, legelső kutatása a munkás-önigazgatást vizsgálta. 1987-ben befejezett doktori disszertációjában a Jugoszlávián belüli gazdasági egyenlőtlenségeket vizsgálta, melynek során elsőként használt háztartás-felvételen alapuló mikroszintű adatokat. A kilencvenes évek elején az Egyesült Államokba költözött, csatlakozott a Világbank kutatási főosztályához, 1996 és 2007 között a Johns Hopkins Egyetemen is tanított. Első nagyobb munkájában (Milanović 1998) kimutatta, hogyan nőtt az egyenlőtlenség a kapitalizmus kelet-európai visszaállításának eredményeként (vagy udvariasabb, liberális nyelven fogalmazva mindezt: „a tervgazdaságból a piacgazdaság felé mutató átmenet idején”). Jelenleg, New York egyik egyetemén (City University of New York, CUNY) dolgozva a globális gazdasági egyenlőtlenséget átfogóan elemző empirikusként szerzett nevet magának. Kutatási programja jóval átfogóbb, mint például Thomas Pikettyé, aki – szemben Milanović-csal – azt vizsgálta, hogy néhány kiválasztott (gazdag) ország népességének leggazdagabb 1–10%-a mennyit tudhat a magáénak a nemzeti jövedelemből.

2005-ben megjelent Worlds Apart című művében Milanović a globális egyenlőtlenség három mérési módját különítette el.

Az első a világ országait az egy főre eső GDP-jük alapján hasonlította össze. Az egyenlőtlenségnek ez az ENSZ-re jellemző mérése alapvetően viszonylag stabil és változatlan egyenlőtlenséget mutat 1950-től 1980-ig (ha eltekintünk azoktól az 1960-as évek körüli apró kiugrásoktól, amiket az okozott, hogy számos afrikai ország függetlenné vált és így először került be a statisztikai adatgyűjtés körébe). 1980-tól aztán az egyenlőtlenség e mérés szerint meredeken emelkedni kezd egészen 1995-ig, ahol azután viszonylag magas szinten stabilizálódik, mintha csak egy fennsíkra ért volna (Milanović 2005: 39).

Az egyenlőtlenség második megközelítésmódja az országokat népességszámuk szerint súlyozta, így adva meg valóságos jelentőségüket Kínának és Indiának. E mérési mód szerint a globális egyenlőtlenség 1952-től kezdve, amikortól az adatsor indul, csökken. Kína belső egyenlőtlenségének növekedési üteme eszerint 1913 és 1950 között negatív volt (azaz csökkent), miközben Indiáé éppen csak stagnált. 1950 és 1973 között azonban 4,9%-kal, illetve 3,5%-kal növekedett az így mért egyenlőtlenségük (Milanović 2005: 86, a kínai és az indiai növekedés üteméhez lásd Maddison 2007: 380).

Mégis, Milanović legeredetibb hozzájárulása az egyenlőtlenség-kutatáshoz az volt, hogy a Világbank archívumában egyre csak gyűlő nemzeti háztartás-felvételek elsődleges adatait is elemezni kezdte, s ezzel létrehozta a globális egyenlőtlenség harmadik megközelítésmódját, amely lehetőség szerint a világ valamennyi háztartásának adatait magába foglalta. Ez a megközelítés attól különleges, hogy – a többitől eltérően – nem feltételezi, hogy minden egyesült államokbeli vagy kínai az átlagnak megfelelő nemzeti jövedelmet kapja. Ehelyett az ilyen módon felvett adatokból az látszik, hogy a leggazdagabb kínai háztartások a világ legesleggazdagabbjai közé, a globális 1%-ba tartoznak, miközben a munkásosztálybeli amerikaiak jövedelme ehhez képest csak a világ felső 20%-ába kerüléshez elegendő.

E megközelítés lehetővé teszi, hogy országokon belüli és országok közötti egyenlőtlenségeket egyazon értelmezési keretben lehessen mérni és összehasonlítani.

A jövő forgatókönyvei

Legújabb könyvében, a Global Inequality címűben, Milanović (2016) a globális egyenlőtlenségek mintázatairól és formálódásáról ír, miközben ennek jövőbe mutató trendjeire és politikai következményeire is kitér. (A könyvben elemzett adatok technikai információihoz lásd Lakner–Milanović 2016.) A nemzetközi háztartás-felvétel adatainak elemzésére támaszkodva Milanović rendkívül figyelemre méltó illusztrációval szolgál a jövedelmek világszintű eloszlásának alakulásáról. Az áttekintett időtáv 1988-tól 2011-ig tart, vagyis a globalizáció legintenzívebb időszakáról, a szovjet blokk bukásáról, Kína felemelkedéséről és a 2008-as pénzügyi válságról egyaránt tudósít.

Az alább látható 1. ábra az egy főre eső jövedelem viszonylagos megemelkedését mutatja a világ teljes népességére vonatkozóan, a legszegényebbektől a leggazdagabb 1%-ig. Az ábrán két igazán nagy nyertes látható.

  • Az egyik a globális jövedelem-eloszlás 50 és 60%-a között látható „A”-val jelzett csoport: ez Kína, India, Tájföld, Vietnam és Indonézia „felemelkedő középosztálya”. Jövedelmük 1988 óta 70%-kal vagy még többel nőtt. Milanović hozzá is teszi, hogy e dél- és kelet-ázsiai felemelkedő középosztály „a nyugati középosztályokhoz képest még mindig viszonylag szegény, ebből következően tehát nem tulajdoníthatjuk nekik ugyanazt a középosztályi helyzetet (jövedelemben, képzettségben), amit rendszerint a gazdag országok középosztályai sajátjának látunk” (Milanović 2016: 19).
  • A másik nagy nyertes az ábrán „C”-vel jelzett csoport: a leggazdagabb 1%, aminek jövedelme hozzávetőlegesen 67%-kal nőtt. E leggazdagabb 1% fele amerikai, a maradék nagyobbik része nyugat-európai, japán vagy ausztrál, illetve óceániai.
  • A legnagyobb vesztes az ábrán „B”-vel jelzett csoport, amelyik a jövedelem-eloszlás szerint sorba rendezett globális népesség 80%-a körül található. E csoport, mint látható, gazdagabb, mint a felemelkedő ázsiai középosztály: ők az amerikai, európai és a japán munkásosztály, illetve alsó-középosztály.
1. ábra: Az egy főre eső jövedelem viszonylagos emelkedése a globális jövedelem-eloszlás függvényében 1988 és 2008 között – 2005-ös nemzetközi dollár-árfolyamon számítva (Milanović 2016: 11)

Ez, vagyis az egy főre eső jövedelem viszonylagos emelkedése tehát a gazdasági alapja egymástól nagyon különbözőnek tűnő fejleményeknek: az emelkedő ázsiai középosztály növekvő vásárlóerejének, a fokozódó amerikai és európai népi elégedetlenségnek, egyszersmind a legesleggazdagabbak gőgös pénzuralmának is.

Részletezendő e képet, Milanović bemutatja az egy főre eső jövedelem abszolút emelkedését is ugyanerre az időszakra vonatkozóan. Ha a teljes globális jövedelemnövekedést vesszük 100%-nak, akkor az adatokból az rajzolódik ki, hogy ennek 60%-a a világ leggazdagabb 5%-ához vándorolt. A 2. ábrán az is jól látszik, hogy a legfejlettebb kapitalista országok munkásosztálybeli háztartásainak sora meglehetősen kedvezőtlenül alakult.

2. ábra: Az egy főre eső jövedelem abszolút emelkedésének aránya a globális jövedelem-eloszlás függvényében 1988 és 2008 között – 2005-ös nemzetközi dollár-árfolyamon számítva (Milanović 2016: 25)

Milanović ezt követően nekilát, hogy az egyenlőtlenség dinamikáját részleteiben is megmagyarázza. Először az „osztályalapú” jövedelem-eloszlás egyes országokon belüli trendjeit vizsgálja meg, majd az egyes „helyeket”, „térségeket” veszi alapul, hogy azok változásait elemezze – az egyes országok gazdasági fejlődését vagy visszaesését a nemzetközi renden belül. Ezt követően e résznézeteket összekapcsolja, hogy felvázolhassa a gazdasági egyenlőtlenség elmúlt két évszázados globális történetét, a 2008-as pénzügyi válság hatásain át egészen máig.

A tizenkilencedik század elejéig, érvel Milanović, az agrárgazdaságok népességének egyenlőtlensége túlnyomórészt osztályalapú volt: a gazdagok és szegények közötti különbség – gazdálkodók és földbirtokosok megélhetése, életszínvonala közötti eltérés – alig valamivel volt nagyobb 20%-nál, ha összehasonlítjuk az egyes országokat. A jövedelmi szintek gyakorlatilag változatlanok voltak, stagnáltak; ha pedig mégis változtak valamelyest, azt túlnyomórészt „veszedelmes” külső tényezők okozták: pestisjárványok, éhínségek, háborúk (Milanović 2016: 59–65).

A tizenkilencedik században a tőkés iparosítás eljövetelével a felgyorsuló európai és észak-amerikai növekedés a nemzetközi egyenlőtlenséget is az egekbe emelte: az atlanti világ növekvő átlagjövedelme messze a világ többi része fölé emelkedett. Az ipari kapitalizmus első hullámának országaiban a belső egyenlőtlenség kezdetben szintén nőtt. Ennek fő oka az volt, hogy míg a tőke nagy jövedelmet (profitot) biztosított, a munkából származó jövedelmek (a bérek) alacsonyak maradtak, szerkezetük pedig meglehetősen egyenlőtlen volt. A huszadik század közepén az országokon belüli osztályalapú egyenlőtlenségek mégis történeti mélypontra süllyedtek.

Milanović szerint ez csak részben köszönhető azoknak a „veszedelmes” tényezőknek, amelyeket Thomas Piketty (2014) – és The Great Leveler című könyvében némiképp eltúlozva Walter Scheidel (2017) is – hangsúlyoz: a két világháború pusztításának. Az osztályalapú egyenlőtlenség globális csökkenésében sokkal fontosabb szerepet játszott egy „jótékony” tényező:

a politikailag megszervezett munka, amely komoly kihívás elé állította a tőkét.

„A jövedelmi egyenlőtlenség mértéke, a fogalom meghatározásából következően, az olykor erőszakos formában megjelenő társadalmi és politikai küzdelmek eredménye” – írja Milanović. E küzdelmek azonban „szélesebb gazdasági összefüggésben” zajlanak, amelynek feltételeit olyan tényezők határozzák meg, mint a globális kereskedelem, a munkaerő-kínálat, a tőkefelesleg és a kizsákmányolható erőforrások.

A huszadik század közepén az erős szakszervezetek, a munkáspártok, a Szovjetunió katonai ereje és az általa megjelenített rendszeralternatíva mindenütt segített a tőke megrendszabályozásában. Az Egyesült Államok radikális földreformra ösztönözte a hidegháború olyan frontállamait, mint Japán, Dél-Korea és Tajvan (Milanović 2016: 86, 99). Ugyanekkor a gazdag és a szegény országok közötti gazdasági szakadék a világtörténelemben példa nélküli módon kiszélesedett. A fejlett kapitalista országok legtöbb munkásának jövedelme magasabb volt, mint Ázsia és Afrika közép- és felsőközép-osztályaié. Az országok közötti egyenlőtlenség 1970-ben érte el csúcspontját: az Egyesült Államok egy főre eső GDP-je ekkorra a kínai hússzorosára emelkedett (Milanović 2016: 130–133).

Az 1980-as és ’90-es évek hatása szintén kétélű volt. Miközben az észak-atlanti térség gazdaságai lassultak, a kínai növekedés üteme olyan szintre gyorsult fel, amilyet a nyugat még sosem látott, és amilyet csak Japán, Dél-Korea és Tajvan tudott produkálni a korábbi évtizedekben – ez vezetett a nemzeti jövedelem-eloszlások közeledéséhez, Kelet-Ázsia felzárkózáshoz. Ma az Egyesült Államok egy főre eső GDP-je a kínaiénak már csak a négyszerese. Mindezzel párhuzamosan az országokon belüli egyenlőtlenségek újra nőni kezdtek, különösen nyugaton.

Miközben a szolgáltatások kiszorították a feldolgozóipart és a mediánbérek stagnáltak, a jövedelem-egyenlőtlenség szélesedett (a szórás nőtt), és a spekulatív tőke is egyre nagyobb hozammal kecsegtetett.

De nemcsak a nyugati országokon belüli jövedelemegyenlőtlenségek nőttek meg: ugyanez mondható el Kínáról és az időközben felbomló államszocializmusról is. A legfrissebb hozzáférhető (2011-es) adatsorokat elemezve Milanović könyve bemutatja, hogy a trend tovább folytatódott, majd a pénzügyi válság idején és az észak-atlanti világban fel is gyorsult, megerősítve Délkelet-Ázsia gazdaságainak léptékváltását (Milanović 2016: 30).

Irodalomjegyzék

Lakner, Christoph – Milanović, Branko (2016): Global Income Distribution. From the Fall of the Berlin Wall to the Great Recession. World Bank Economic Review, 30 (2).
Maddison, Angus (2007): Contours of the World Economy, 1–2030 AD. Essays in Macro-Economic History. Oxford: Oxford University Press.
Milanović, Branko (1998): Income, Inequality and Poverty during the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.
Milanović, Branko (2005): Worlds Apart. Measuring International and Global Inequality. Princeton: Princeton University Press, 2005.
Milanović, Branko (2016): Global Inequality. A New Approach for the Age of Globalization. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Piketty, Thomas (2014): Capital in the Twenty-First Century. Cambridge, MA – London: Harvard University PressScheidel, Walter (2017): The Great Leveler. Violence and the History of Inequality from the Stone Age to the Twenty-First Century. Princeton: Princeton University Press.

Ez az írás egy hosszabb változat szerkesztett és rövidített változata. Bővebben megjelent az Eszmélet folyóirat 116. számában. Eredeti megjelenése: Therborn, Göran (2017): Dynamics of Inequality. New Left Review, 58 (103).

Fordította: Éber Márk Áron

A címfotó forrása: fes.de

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.