Hogyan alakul a világszintű egyenlőtlenség a jövőben? Branko Milanović, a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség világhírű kutatója tapasztalatai alapján a jövőbe mutató tendenciákat is felvázolt. Gyógyírként örökösödési adót, a nagyvállalatok megadóztatását, a dolgozók és munkások tulajdonrészesedését növelő programokat javasol.

Göran Therborn írása

A jövedelemegyenlőtlenség jövőjét Branko Milanović két fő tendenciában látja. Az egyik a „térségek” globális konvergenciája: még ha Kína növekedési üteme 5%-ra le is csökken, az egy főre eső GDP-je 2040-es évekre várhatóan el fogja érni az Európai Unió átlagát. Hozzáteszi azonban, hogy e konvergencia jórészt Ázsia megerősödésén alapul, más térségek növekedése sokkal egyenlőtlenebb. Afrika alacsony szintről indult: az egy főre eső GDP-je 2013-ban csak 1,9-szerese volt 1970-es értékének. Latin-Amerika, noha valamivel jobb helyzetből indult, nem növekedett olyan ütemben, hogy konvergálni kezdjen Európával és Észak-Amerikával, miközben Ázsia egy főre eső GDP-je az ötszörösére emelkedett ugyanannyi idő alatt (lásd a táblázatot).

A világ régióinak növekedése 1970 és 2013 között – 2005-ös nemzetközi dollár árfolyamon számítva (Milanović 2016: 172)
Népességeloszlás azon országok egy főre eső GDP-je szerint, amelyben a megfigyeltek élnek (2013) – 2005-ös nemzetközi dollár-árfolyamon számítva (Milanović 2016: 34)

Az országos átlagjövedelmek közti különbségek még akkor is hatalmasak, ha az országokat népességük nagysága szerint súlyozzuk (3. ábra). Azon országok, amelyekben a népesség gyorsan növekedett, e mutató szerint még hátrébb sorolódnak. E tendenciák szerint a globális egyenlőség látótávolságban sincs.

Az egyének származási országa erősebben befolyásolja életesélyeiket, mint származási osztályuk. Milanović ezt „állampolgársági osztaláknak” nevezi: ha valaki az Egyesült Államokban születik meg, olyan gazdaságban nőhet fel, amely nemzeti jövedelmének átlaga a Kongói Demokratikus Köztársaságénak 93-szorosa (Milanović 2016: 133).

Mint Milanović mondja, ilyen helyzetben a nemzetközi vándorlás racionális stratégia a munkavállalók részéről: a munkások pusztán az által meg tudják duplázni vagy triplázni bérüket, hogy átköltöznek egy gazdagabb országba.

A jövő másik fő tendenciája Milanović szerint az országokon belüli „osztályalapú” egyenlőtlenségek ciklikussága: a huszadik század második felének gazdasági fejlődése lejtmenetbe állította a Kuznets-görbét. De vizsgáljuk meg ezt valamivel részletesebben.

A „feltevés” szerint, ahogyan elméletét Simon Kuznets (1955) illemtudóan nevezte, a kapitalista fejlődés első időszakában a gazdasági egyenlőtlenség növekszik, majd csökkenni kezd. Kuznets feltevése a nyugat tapasztalatát általánosította globális elméletté: a tizenkilencedik század közepétől a huszadik század közepéig tartó időszak nyugati tapasztalatait alapul véve. Amint arra Piketty, Saez és számos más kutató is felhívta azonban a figyelmet, az egyenlőtlenség az 1970-es évektől kezdődően a nyugaton is folyamatosan nőtt, visszaemelkedve a tizenkilencedik század végének, huszadik század elejének szintjére. Milanović becsületére legyen mondva, ő is jelzi, hogy e folyamatokat látva akkor fogalmazunk helyesen, ha az egyenlőtlenség növekedésének és csökkenésének ciklikus mintázatáról beszélünk – azaz Milanović kiegészíti Kuznets feltevését, amit az még gazdasági és politikai tényezőkre alapozott.

Branko Milanović – Foto: fes.de

Milanović szerint a nyugati jövedelemegyenlőtlenség jelenlegi növekedése egy második Kuznets-görbe felívelő fázisának felel meg, amelyet már jórészt a technológia és a munkakínálat sokkja hajt. E kettős tényező hatása együtt érezteti hatását Kína nyitásával, az államszocializmus bukásával és azzal, hogy véget ért a tőke szervezett munka általi megzabolázásának egykor oly sikeres korszaka.

Ami Kínát illeti: az egyenlőtlenség Kínán belül még mindig növekszik: ez az első Kuznets-görbe első fázisa, melyben az iparosodás együtt járt a szocializmus kapitalizmussá alakulásával. Milanović Kínára vonatkozó reményei szerint a munkaerő-piaci feszültségek növekedésével együtt járó béremelési követelések „jótékony” hatásai ellensúlyozni fogják a tőkekoncentráció és a merev politikai rendszer „veszedelmes” hatásait, és a végeredmény „jótékony” lesz.

Azaz Kína a Kuznets-görbe második fázisába lép és az egyenlőtlenség csökkenni kezdenek. Az Egyesült Államokban ezzel ellentétben nincs kilátásban hasonló egyenlősödési tendencia (Milanović 2016: 113).

Milanović szerint összességében „Nem számíthatunk a globalizációból származó előnyök egyenlő eloszlására.”

A kizsigerelés határai

Milanović következetesen empirikus gazdaságkutató – inkább társadalomtörténész és szociológus, mint gazdaságteoretikus –, akinek háztartásfelvétel-elemzéseken alapuló munkásságából rengeteget tanulhatunk a globális életkörülmények változásairól.

Könyve rendkívül fontos és érdekes olvasmány: kutatásait elsősorban az ösztönzi, hogy „megmutassa, hogyan változott meg a világ”, különösen a közelmúltban (1988 és 2011 között). Milanović azonban nemcsak a komplex tényezők és kesze-kusza hatásaik éles szemű kutatója, de korunk kritikusa is, aki a maga megalapozottságra törekvő, józan és szakszerű módján mindannyiunkat figyelmeztető előrejelzéseket is megfogalmaz.

Szemben 1917 történelmi szituációjával Milanović úgy gondolja, az egyenlőtlenségek mai szintjei középtávon nem fenyegetik a kapitalizmust. Két veszélyt mindazonáltal megnevez, bár ezek nem annyira a kapitalizmust, mint inkább a demokráciát veszélyeztetik.

  • Az egyik a plutokrácia, a pénzuralom fenyegetése – itt az amerikai politikatudós, Larry Bartels (2008) Unequal Democracy című munkájára támaszkodik, amely az amerikai politikai rendszer foglyul ejtéséről szól a nagytőke, a legvagyonosabbak osztálya által.
  • A másik fő veszély Milanović szerint a nativizmus, a helyben születettek sovinizmusa. Trump győzelme előtt írva könyvét Milanović ez utóbbit még Európához kötötte. Az Egyesült Államok legújabb kormánya szembeötlő példája e kettő (plutokrácia és nativizmus) együttállásának.

Milanović könyve egy sor fogalmi, elemzési, módszertani, politikai és társadalmi problémát felvet; számosat ezek közül már érintettünk is. Fogalmilag az egyik legtermékenyebb kérdés, amit Milanović munkája feltesz, a következő: vajon hol van az egyenlőtlenség (vagy a kizsákmányolás) legmagasabb, még fenntartható szintje?

Elméleti kérdésként megfogalmazva ezt, azt válaszolhatjuk: talán nincs is ilyen határ. A kellő mértékben rendelkezésre álló szabad munka nélkül is fel lehetett építeni a Nagy Falat Kínában és piramisokat is tudtak építeni Gizában – mit sem aggódva azon, hogy a dolgozók túlélik-e a megfeszített munkát, egészen addig, amíg adott volt a lehetőség, hogy a kihullókat más rabszolgákkal pótolják. Milanović kérdése mindazonáltal mindenfajta egyenlőtlenség történetének legérzékenyebb pontjára tapint. Még akkor is, ha rövid történelmi folyamatok esetében ezt sokkal nehezebb megválaszolni, mint sugallja.

Általánosságban azt mondanánk: minél gazdagabb egy társadalom, annál nagyobb egyenlőtlenséget bír el. Ahol a legnagyobb a gazdagság, ott annak morzsáiból még a legszegényebbek is túl tudnak élni.

A modern világ leggazdagabb országai talán még a legnagyobb Gini-mutató mellett is működni tudnak – talán még egy 0,99-es Gini mutató mellett is. Egy korábbi munkájában Milanović és szerzőtársai a szakképzetlen munkások bérét vették alapul, hogy az élethez szükséges legalacsonyabb jövedelem becslése segítségével „kizsigerelési arányt” számolhassanak (ezt a marxisták kizsákmányolási aránynak neveznék). Ez nem más, mint az uralkodó osztály által elsajátított többlet aránya az adott ország teljes kibocsátásához viszonyítva, amiből a népesség megélhetéséhez szükséges érték ki van vonva. Néhány történelmi esetben – például a Mogul Birodalomban, Indiában 1750-ben, Mexikó elődjében, Új Spanyolországban 1790-ben, Francia Megrebben 1870-ben, brit Kenyában 1927-ben – az uralkodó elit kizsákmányolási aránya 100% körül volt, azaz a legfelső, még fenntartható szinten (Milanović 2011: 199).

Ezek azok a történelmi pillanatok, amikor a gyarmati rendszerek szélsőségesen kizsigerelők és maximálisan nyereségesek voltak, amikor tehát a gyarmattartó anyaországok a legkövetkezetesebben megtiltották, hogy akár a legcsekélyebb hasznot is meghagyjanak vagy átadjanak a gyarmatosítottaknak.

E számítások tétje nem elsősorban az, hogy a kizsigerelést vajon minden egyes esetben egzakt módon tudták-e mérni és jól tudták-e becsülni. A munka igazi jelentősége abban van, hogy az effajta számítások a kortárs kapitalizmus egyenlőtlenségeinek természetét segítenek jobban megismerni. A hasznuk tehát elsősorban az, hogy a segítségükkel kimutatható, hogy például az Egyesült Államok jövedelmi egyenlőtlenségének mai szintje nagyjából az 1688-ban Angliában tapasztaltakkal mutat azonos értéket. Míg azonban a mai Egyesült Államokban a kizsákmányolási arány egy kicsivel a lehetséges maximum 40%-a fölött van, addig a korabeli Angliában ez az akkor lehetséges maximum 60%-ánál is magasabb volt. E mérések és számítások tehát napjaink életkörülményeiről fogalmaznak meg fontos állításokat – egy olyan történeti pillanatban, amikor az amerikai népesség közel 15%-a kap élelmiszerjegyeket.

Felzárkózás

Mint láttuk, Milanović a jövedelmi egyenlőtlenség két mintázata között tett különbséget: elhatárolta az egyes országokon belül ható Kuznets-ciklusokat az országok közötti egyenlőtlen fejlődésből következő „felzárkózástól”. Lássuk, mennyiben hasznos ez a megkülönböztetés és mi a kettő viszonya egymáshoz?

Nos, ami a Kuznets-feltevéssel értelmezett folyamatokat illeti, a történeti tapasztalatok szerint arra „fogadni”, hogy az egyenlőtlenség előbb növekszik, majd csökken, sokkal óvatosabb és biztonságosabb előrejelzésnek tűnik, mint azt jósolni, hogy az egyenlőtlenség csak meghatározatlanul növekedni vagy csak meghatározatlanul csökkenni fog.

A Kuznets-feltevést elfogadva sem tudjuk azonban elméletileg megfelelően megmagyarázni, hogy mindez miért történik így. Van esetleg ennek valamilyen felismerhető logikája túl azon, hogy tőke és munka küzdelmének eredménye, vagyis az osztályharc kimenetele esetleges? A Kuznets-ciklusra alapozó magyarázatnak ugyanakkor mégiscsak megvan a maga haszna: az egyenlősítő tényezőkre tereli figyelmünket és a keresésükre sarkall bennünket. Mint láttuk, Milanović ebből is két fajtát különböztet meg: egyfelől a „veszedelmes” tényezőket (a két világháború pusztítása gazdaságilag vitathatatlanul egyenlősítő hatással volt a résztvevő hatalmakra), másfelől pedig a „jótékony” tényezőket (a tőkét korlátozó egyenlősítő politikát, az oktatás terjesztését, a népesség várható életkorának meghosszabbodását, az alacsonyabban képzetteknek kedvező technológiai változásokat).

Milanović könyve nem kínál magyarázatot a nemzetek közötti konvergencia változó mintázataira – arra, hogy mitől emelkedik Kelet-Ázsia, miért stagnál régóta Latin Amerika, miért botladozik Afrika növekedése. Kína felemelkedésén kívül Milanović azt hangsúlyozza, hogy a mai helyzet még mindig inkább Franz Fanon világa (a hatalmas országok közötti egyenlőtlenséggel), mint Marxé (a gazdagok és szegények közötti hatalmas szakadékkal).

Való igaz, a tőkés rendszer Marx által kínált empirikus elemzése a tizenkilencedik század eseménysorai és tapasztalatai által formált, következésképpen mai szemmel nézve számos tekintetben eltúlzott volt: tőke és munka gazdasági polarizációja a tőke uralma mellett, ami kétségtelenül Angliában és Franciaországban érte el csúcsát az 1860-as években, A tőke első kötetének megjelenése idején (Piketty 2014). 1894-re, amikor A tőke harmadik kötete is megjelent, az országok közötti egyenlőtlenség elérte és meghaladta az országokon belüli osztályalapú egyenlőtlenséget (van Zanden és mtsi. 2014). (…)

Milanović könyve azonban mégsem a globális egyenlőtlenség pontos mérése miatt fontos munka, hanem mintázatainak, jövőbeli trendjeinek és politikai következményeinek vizsgálata miatt. Milanović számos más gazdaságkutatótól eltérően nem ijed meg politikai pozíciók tiszta körvonalazásától sem.

Az országokon belüli jövedelmi egyenlőtlenség csökkentését célzó lehetséges politikai intézkedések számbavételekor nem annyira a huszadik századi európai jóléti államokra, hanem inkább a kelet-ázsiai kapitalista modellre figyel.

Amint a második Kuznets-ciklus is átfordul és az egyenlőtlenség újra csökkenni kezd – érvel Milanović –, azt valószínűleg az első ciklus átfordulását követő egyenlőtlenség-csökkenéstől eltérő tényezők fogják kiváltani. Valószínűleg nem a huszadik századi első ciklus „jótékony” hatásai – az oktatás, a szociális transzfereket rögzítő jóléti állam, az államosítás – hatnak majd, de vélhetően nem is a „veszedelmes” tényezők okozzák: a hiperinfláció és a háborúk okozta vagyonpusztulás. E helyett a vagyon és a termelőeszközök tulajdonlásának kiegyenlítettebb modellje csökkentheti majd az egyenlőtlenséget, vagyis egy olyan modell, ami inkább Dél-Koreát, Japánt, Tajvant jellemzi.

E változáshoz Milanović olyan politikai beavatkozásokat javasol, ami magába foglalja a magas örökösödési adót (Piketty javaslatának megfelelően), a nagyvállalatok megadóztatását, ami a dolgozók és munkások részesedését kívánja növelni, és ami – Hernando de Sotohoz hasonlóan – a szegények termelőeszköz-tulajdonának növelését célozza (Milanović 2016: 217–271).

Ez az írás egy hosszabb tanulmány szerkesztett és rövidített változata. A tanulmány megjelent az Eszmélet folyóirat 116. számábanEredeti megjelenése: Therborn, Göran (2017): Dynamics of Inequality. New Left Review, 58 (103).

Fordította: Éber Márk Áron

Címképünkön Göran Therborn, a fotó forrása: sociologiacienciaevida.com.br

Irodalom

Bartels, Larry M. (2008): Unequal Democracy. The Political Economy of the New Gilded Age. Princeton: Princeton University Press.
Kuznets, Simon (1955): Economic Growth and Income Inequality. The American Economic Review, 45 (1): 1–28.
Milanović, Branko (2011): The Haves and the Have Nots. A Brief and Idiosyncratic History of Global Inequality. New York: Basic Books.
Milanović, Branko (2016): Global Inequality. A New Approach for the Age of Globalization. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Piketty, Thomas (2014): Capital in the Twenty-First Century. Cambridge, MA – London: Harvard University Press
van Zanden, Jan Luiten – Baten, Joerg – Foldvari, Peter – van Leeuwen, Bas (2014): The Changing Shape of Global Inequality 1820–2000. Exploring a New Dataset. Review of Income and Wealth, 60 (2).

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.