Kaló Zoltán professzorral, az ELTE egészség-közgazdászával beszélgetett Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője arról, hogy mi a szerepe az egészségügynek egy ország versenyképességében, egy igazságosabb és egyenlőbb társadalom megteremtésében.

  • Annak ellenére, hogy Magyarországon mára egy nagyon magas színvonalú egészségközgazdász szakmai közeg alakult ki, az ő kutatásaik, publikációik nagyon kevéssé találnak utat a médiába, a magyar közbeszédbe. Szinte az a kép alakulhat ki a megfigyelőben, hogy itthon a rendszerváltás óta tulajdonképpen nincsen szükség arra, hogy valaki független, szakmai megalapozottságú véleményt alkosson, hiszen nagyon látványosan hiányoznak azok a szakpolitikai intézetek, think tankek, amelyek a tudományos eredményeket lefordítanák a szakpolitika nyelvére a politika és a társadalom számára.
  • Ez leginkább azért alakult így, mert ilyen független, szakmai hangokra a politikának nincs igénye, sőt, még zavarja is, hiszen több kormány óta az egészségügyi politika első számú célja, hogy azt kommunikálja, hogy jók az eredmények, holott az egészségügyi statisztikákon rögtön látszik ennek az ellentéte.
  • Egy példa: míg a rák előfordulása hazánkban megegyezik a nyugati országokéval, a rákos halálozások aránya sokkal magasabb. A kettő között az egészségügy van…
  • Magyarországon hatalmas probléma, hogy a rendszerváltás után úgy tekintettünk az egészségügyre, mint egy maradékelvű területre, ahová azokat a pénzeket kell csak becsatornázni, ami máshonnan megmaradt. Soha nem választottak olyan egészségügyért felelős minisztert vagy államtitkárt, aki nagyon erős, politikailag is támogatott személy lenne és harcolna az egészségügy nagyobb szerepvállalásáért a gazdaságban.
  • Az egészségügyi rendszernek az a célja, hogy a lakosság egészségi állapotát javítsa, ahol egyébként nagyon jelentős lemaradásunk van: Romániához és Bulgáriához hasonlóak az egészségügyi mutatóink, holott gazdasági fejlettség szerint minimum Lengyelországhoz, Csehországhoz kéne hasonlítania.
  • Elmondható, hogy jelenleg kb. a GDP 7%-át költjük az egészségügyre, ez az EU-s átlag alatt van 3-4%-kkal. Ha csak annyit kapna meg jelenleg a magyar egészségügyi rendszer, amennyit GDP arányosan tíz-tizenöt évvel ezelőtt megkapott, akkor már egy sokkal jobb helyzetben lennénk.
  • Nem logikus az az érvelés, hogy szegényebb ország GDP arányosan kevesebbet költsön az egészségügyre, mert hiszen ha rosszabb egészségi állapotban van a lakosság – és Magyarország esetében kimutathatóan abban van –  akkor a nagyon jó egészségi állapotú országoknál sokkal-sokkal kevesebbet költeni kártékony. Azaz nekünk legalább annyit, vagy még többet kellene költeni a GDP arányában is, és stratégiai területté kellene tenni az egészségügyet!
  • Életbevágóan fontos lenne, hogy az egész egészségügy célját átkeretezzük és elfogadjuk, hogy nem igaz, hogy az egészségügy csak költés, hanem valójában inkább beruházás. Nem csak arról van szó, hogy ezt az összeget ki kell fizetni a költségvetésből, hanem arról is, hogy ez közép- és hosszútávon rendkívül jól megtérül!
  • A lakosság egészségi állapotának is nagyon komoly szerepe van egy ország versenyképességében; a korai halálozás, az aktív lakosság betegségei stb. jelentősen csökkentik az aktív foglalkoztatottság arányát. Abból az aspektusból is kiemelten megtérül a lakosság jó egészségi állapotába való befektetés: ha valaki arra számít, hogy hosszan és egészségesen él, akkor fontos lesz neki, hogy rendelkezzen olyan megtakarításokkal, hogy a nyugdíja után  is egy normális, aktív életet tudjon élni, azaz megtakarításra motiválja az embereket. A megtakarítások pedig természetesen forrást jelentenek a gazdaság növekedésének, illetve biztonságot a családoknak.
  • Tulajdonképpen egy egyszerű logikai körről van szó: ha többen lennének egészségesek, többen dolgoznának, több adófizető lenne, kevesebb eltartott, azaz lennebb lehetne vinni az adókulcsot. Könnyű belátni, hogy gazdaságilag is mindenkinek érdeke a társadalom általános jó egészségi állapota – amibe a mentális, szellemi fittség is beleértendő, bár sajnos ezzel egyáltalán nem foglalkozunk ma Magyarországon. Pedig ennek komoly termelékenységi hatása is lenne.
  • A probléma részét képezi, hogy nem jó az egészségpolitika fókusza, nem abba fektet be, aminek nagy hatása van a népegészségügyi mutatókra, holott a lakosság egészségügyi állapotát három faktor határozza meg a leginkább: 1. a megelőzés és egészségmegőrzésbe való fektetés, 2. az alapellátás és 3. a szabadon fejlesztett generikus gyógyszerek.
  • Az állami és magánegészségügy viszonyáról is szó esett a beszélgetésben. Amennyiben a magyar lakosság egészségi állapotán javítani akarunk, azt csak az állami rendszeren keresztül tudjuk megtenni. Nem csak azért, mert 4 millió ember a létminimum alatt él, további 4 milliónak pedig nincsen semmilyen megtakarítása, azaz képtelenek a magánellátást megfizetni, hanem azért is, mert nincsen semmilyen beteg koordináció a magán egészségügyben, ahol csak különböző rész-szolgáltatásokat tudnak ajánlani nem pedig egy átfogó, koherens kezeléscsomagot.
  • Számos ország példája mutatja, hogy az állam hathatósan tud javítani a népességének egészségügyi állapotán, csak ehhez nem elég négy éves ciklusokban gondolkodni, muszáj kormányokon átívelően kompromisszumokat kötni és folytatni a jól működő programokat.
  • Ilyen jó példa lehet az elképesztő nagy hazai sikertörténet, a dohányzás visszaszorítására tett erőfeszítés. Az hogy csökkentették a hozzáférést, növelték az árakat, korlátozták a megengedett helyszíneket, jól láthatóan visszaszorult a dohányzás, főleg a fiatalok körében, aminek számtalan pozitív egészségügyi hatása lesz az életük során. Ez a példa is azt mutatja, hogy nagyhatású egészségügyi javulást viszonylag kevés pénzből is meg lehet valósítani, ha megvan hozzá a politikai akarat.

(Összefoglaló: Benczi Melinda)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.