Beszélgetés Erik Olin Wright amerikai szociológussal – részlet

Erik Olin Wright szerint az antikapitalizmusnak négy útja, négy lehetséges stratégiája van. A kapitalizmus megdöntése (1), a kapitalizmus megszelídítése (2), a kilépés a kapitalizmusból (3) és a kapitalizmus aláásása (4). Az alábbi interjúrészletben arról beszél, szerinte melyekkel érdemes próbálkozni és melyekkel nem.

1. A kapitalizmus megdöntése

A kapitalizmus megdöntése a tizenkilencedik és a huszadik század forradalmi kommunizmusának elképzelése volt. A forgatókönyvet mindenki ismeri: szervezel egy politikai mozgalmat – vagy klasszikusan inkább egy politikai pártot –, ami a történetileg éppen adott körülmények között képes lehet arra, hogy megragadja az államhatalmat. Ezt teheti egy választási folyamat keretében – merthogy ez sincs kizárva –, vagy egy erőszakos felkeléssel és hatalomátvétellel. Bárhogyan szerezze is meg az államhatalmat, az új hatalom első teendője az állam átformálása annak érdekében, hogy az megfelelő eszköze lehessen a rendszer alakításának. A második feladat az adott társadalomszerkezet korábbi hatalmi központjainak szétzúzása. E két lépés lehetővé teszi, hogy meginduljon az alternatíva kiépítésének hosszú folyamata. A kapitalizmus megdöntésének e forgatókönyvére a „romboljatok, hogy építhessetek” stratégiájaként is tekinthetünk. Ez volt a tizenkilencedik és a huszadik század forradalmi eszménye.

Úgy látom, e megdöntési kísérletek tapasztalatai igen erős bizonyítékokkal szolgálnak arra vonatkozóan, hogy a kapitalizmus nem az a fajta társadalmi rend – legalábbis a mai, komplex formájában –, ami megdönthető volna. Az ipari munkások himnusza, a „Szolidaritást örökké” [„Solidarity Forever”], utolsó sora így szól: „Új világot teremthetünk a régi porából.” [“We can bring to birth a new world from the ashes of the old.”] A tizenkilencedik század forradalmi mozgalmai megmutatták, hogy képesek új világot teremteni a régi porából – csakhogy ez az új világ nem olyan lett, amilyet bárki is szeretett volna.

Voltak természetesen vívmányai az orosz és a kínai forradalmaknak is, ám nem teremtették meg azt a demokratikus és egyenlőségelvű világot, ami a mindennapi embereket hatalommal ruházza fel, és képessé teszi őket saját sorsuk alakítására. Azoknak a forradalmaknak nem ez lett az eredménye.

Azon természetesen vitatkozhatunk, hogy e félresiklásokat milyen okoknak tulajdonítjuk. Vajon a mostoha történelmi körülmények számlájára írandó, amik között e forradalmak végbementek? Vagy azért történt így, mert ez a kapitalizmus megdöntési stratégiájának szükségszerű következménye? A lerombolás, majd újjáépítés stratégiájának velejárója? Ezek vitára érdemes kérdések. Úgy látom, hogy a kapitalizmust megdönteni kívánó stratégia kaotikus erőket szabadít el, veszélyes és kezelhetetlen erőket, amik a társadalmi integráció kereteinek újjáteremtésekor elnyomó válaszokhoz vezetnek. A társadalmi rend és a biztonság iránti igény nagyon erős. Ez a forradalom utáni új társadalomban is létrehozza az uralom új formáit, amelyeket aztán rendkívül nehéz eltávolítani – talán lehetetlen is. Nincsen arra vonatkozó biztosítékunk, hogy miután megdöntöttük a régi struktúrát, képesek vagyunk-e emancipatórikus, egyenlőségelvű, demokratikus részvételen nyugvó környezetet teremteni az emberi kibontakozáshoz. Úgy gondolom, hogy a mai, komplex társadalmakban a kapitalizmus megdöntésének stratégiája lekerült a történeti napirendről.

Forrás: twitter.com/irsacongress

A demokratikus átmenet viszont szerintem lehetséges, a későbbiekben e mellett fogok érvelni. A probléma csak az, hogy az áttörés pillanata, a kapitalizmus megdöntésének és az államhatalom megragadásának mozzanata még demokratikus körülmények között is szabadjára enged messzemenően kaotikus folyamatokat. A Szirizának is ez okozott gondot. Ha kiléptek volna az euróövezetből, félő, hogy alámerülnek a gazdasági káoszban. A kérdés tehát az: amikor ez felmerült, áttörhették volna-e a kapitalizmus falát demokratikus körülmények között? Merthogy mi történt volna a következő választáson? A dolgok még rosszabbra is fordulhattak volna. Egy következő választásnál a kihívó pártok azt mondhatják: „Szavazzatok ránk, és mi visszavisszük Görögországot az euróövezetbe!” Ekkor mi történne? Az európai bankárok máris mondanák: „Igen-igen, ezekre szavazzatok és akkor mi is kisegítünk benneteket!” És ezzel meg is kapnák a szavazók támogatását. Azaz nem nagyon van mód arra, hogy egy politikai erő képes legyen túlélni választások egész sorát; pedig demokratikus körülmények között erre van szükség ahhoz, hogy levezényeljék az átmenetet, amihez valószínűleg az életszínvonal és az anyagi életkörülmények romlásán keresztül vezet az út.

Egy komplex társadalomban olyan sűrű és nagyfokú a kölcsönös függőségek hálója, a szenvedés olyan mértékét szabadítja el a piacok megtörésének erőfeszítése, hogy ez demokratikus körülmények között nemigen kivitelezhető. A nem-demokratikus kiinduló feltételekkel viszont – mint láttuk – az a gond, hogy a tekintélyelvű átmenetek eddig nem vezettek el a demokratikus és részvételi alapú célállomáshoz.

Mindezzel nem lehetetlenségi tézist akarok felállítani, az túl erős lenne, arra nem vállalkozhatom. Túl sok történeti esetlegességtől függ, hogy lehetséges-e. Az én intuícióm mégis azt súgja, hogy a kapitalizmus megdöntése, rendszerszintű áttörése, majd átalakítása nem lehetséges.

Három további antikapitalista stratégia maradt: a kapitalizmus megszelídítése (2), a kivonulás a kapitalizmusból (3), illetve a kapitalizmus aláásása (4).

2. A kapitalizmus megszelídítése

A kapitalizmus megszelídítésének-megzabolázásának stratégiája a szociáldemokrata út. Ehhez is el kell foglalnod az államot, formális értelemben meg kell szerezned az államhatalmat. Társadalmi erőd nem nagyon lesz, hiszen a kapitalizmus még mindig nagyon erős. A tőke uralja a beruházás eszközeit. A tiéd azonban az államhatalom, azaz a kormányzás joga: politikai hatalmad van. Van elég támogatottságod e politikai hatalom mögött, hogy kialkudj egy megállapodást a tőkével. Nyomást helyezel a tőkére, amivel előnyöket csikarsz ki a munkásoknak. Ez azonban egy valamit valamiéért játszma: cserébe a munkásokkal közösen kollaborálsz a tőkével a kapitalizmus építésének projektjében. Vagyis osztálykompromisszumot kötsz.

A kapitalizmus megszelídítése a kapitalizmus legrosszabb ártalmainak csökkentését és semlegesítését jelentette – az egyéni kockázatok, a közjavak hiányának, a negatív mellékhatások (externáliák) csökkentését és semlegesítését. Csillapítod tehát az ártalmakat, de a kapitalizmust sértetlenül hagyod, csak a tüneteivel foglalkozol, csak azok enyhítésére vonatkozóan kötsz megállapodásokat. Nos, a kapitalizmus megfékezésének e stratégiája egészen jól működik. Vagy legalábbis működött egy ideig. Az utóbbi időben azért elég egyenetlenné vált.

A neoliberális ideológia szerint a szociáldemokrata stratégia jó ideje kudarcot vallott. Ez az állítás persze csak az elitek előjogait védi és igazolja. Még egy viszonylag nyitott, globalizált, financializált világban sincs értelme abban hinni – mármint a neoliberális erők politikai hatalmi körein kívül –, hogy a kapitalizmust megszelídítő-megzabolázó mechanizmusok visszaállíthatatlanok volnának. Egyszerűen csak még nincsenek visszaállítva. Vannak, akik szerint a klímaváltozás okozta globális válság ki fogja irtani a neoliberalizmust, ugyanis nincs rá esély, hogy a piac alkalmazkodjon, a problémát legfeljebb mérsékelni tudja. S valóban: a klímaváltozás okozta problémák hatalmas feladatokat rónak majd mindannyiunkra, óriási közösségi erőfeszítést igényelnek; ez jelentős kihívást fog intézni az állam felé is, hogy a közjavakkal és a társadalmi igazságosság elveinek érvényre juttatásával enyhítse a globális felmelegedés okozta ártalmakat és kedvezőtlen hatásokat.

Akárhogyan is lesz, ez a kapitalizmus megszelídítésének-megzabolázásának stratégiája. Ma ez talán valamivel megviseltebbnek hat, mint volt harminc vagy negyven évvel ezelőtt, ennek ellenére ma is ott szerepel az antikapitalizmus étlapján.

3. Kivonulás a kapitalizmusból

A kivonulás a kapitalizmusból már sokkal inkább egyéni stratégia. A leginkább a hippik merültek el benne a hatvanas-hetvenes években. Az Egyesült Államok nyugati részén e mozgalom élenjárói valóban kiléptek a kapitalizmusból. „Költözzünk nyugatra, szabaduljunk ki a bankok és a tulajdonosok markából!” – ez ösztönözte őket. Az egyszerűbb életet választók mozgalmai, a fogyasztásellenesek kezdeményezései mind-mind kiutat kínálnak a kapitalizmusból: emberek úgy döntenek, hogy inkább egy kicsit visszavesznek, hogy cserébe kiegyensúlyozottabb életet élhessenek. A kivonulás a kapitalizmusból az antikapitalizmus érdekes formája: csak igen keveset tud tenni a rendszer megváltozásáért, sok tekintetben azonban hasznos kísérletekkel és modellekkel szolgál, amik megváltozott feltételek mellett jól általánosíthatóak lennének.

4. A kapitalizmus aláásása

A kapitalizmus aláásásának stratégiája a legkevésbé ismerős. Inkább anarchista kezdeményezésekhez kapcsolódik. Proudhon tekinthető az aláásó stratégia korai képviselőjének. Ő valahogy így érvelt: „Létre kell hozni a munkások vonzó életmódot kínáló szövetkezeteit. Ha sikerük lesz, a termelők tömegesen lépnek majd be ilyenekbe, a kapitalizmus pedig összeomlik, mert nem talál magának munkaerőt.” Ez a termelők szövetkezeteinek olyan egyszerű elképzelése, ami szerint túlélhetik és versenyre hívhatják a kapitalistákat.

Forrás: ssc.wisc.edu

Marx, a Proudhonnal folytatott nevezetes vitájában ezt képtelen és nevetséges elképzelésnek gondolta, és a többi utópista szocialista tervvel együtt hiábavaló próbálkozásként utasította el. Nem is csak hiábavalónak, hanem még annál rosszabbnak: megtévesztőnek, félrevezetőnek ítélte őket. Később ez megváltozott: már egészen kedvezően ítélte meg őket és a szövetkezetek más formáit is. Marx úgy érezte, e kezdeményezések nyilvánvalóan bizonyítják, hogy munkások és közvetlen termelők képesek irányítani a termelést. A gondja ekkor már csak az volt, hogy e szövetkezeteket nem tűrné el a rendszer. Ha valóban veszélyt jelentenének a tőkére, lerombolnák őket.

Ma számos olyan gazdasági kezdeményezésről tudunk, amelyek a kapitalizmus aláásásának stratégiáját választják. A földnélküli parasztok mozgalma Brazíliában földreformot akar, termőterületeket foglal el, a közösségi agrártermelés új formáival próbálkozik: a termelők szövetkezeteivel, de a szövetkezés számos más formájával is. A Wikipedia egyetlen évtized alatt lerombolta az enciklopédiák háromszáz éves kapitalista piacát. Sokkal termékenyebb, mint bármely más tőkés modell – ugyanez igaz a Linuxra és más nyílt forráskódú szoftverekre is. Ez a kapitalizmus aláásása.

Ez a stratégia ma – úgy látom – rendkívül vonzó, de a kapitalizmus meghaladásának stratégiájaként túlzott hatókört tulajdonítunk neki. Vonzó, mert kifejezetten ellenséges környezetben is választható: teret ad arra, hogy tegyél valamit.

Az aktivisták mindig elszántan, sőt elkeseredetten azt keresik, mit tehetnének, milyen stratégia mellett érdemes elköteleződniük. Az óráimra járó egyetemisták is folyton ezt kérdezik tőlem: „Én mit tehetek az ügy érdekében? Én is tenni akarok valamit – mondj valamit, aminek értelme van!”

Ilyen utakat a kapitalizmust aláásó stratégia épít, ezek pedig jobbá teszik az életet: a jobb élet mintapéldái és hasznosak is. De vajon az olyan remek kezdeményezések, mint a közkertek, a munkásszövetkezetek, a Wikipedia és hasonlók, valóban alá tudják ásni a kapitalizmust és meghaladhatóvá teszik azt? Átfordítják annak alternatívájába? Nem, ez azért erős túlzásnak tűnik.

A legjobb út a legkevésbé rossz út

Nem hiszem, hogy az az anarchista stratégia, ami szerint a feladat az, hogy építsünk a létező világon belül egy olyan, általunk vágyott világot, amiben élni szeretnénk, sikeresen megváltoztathatja a világ egészét. Azt azonban igenis gondolom, hogy ha e kapitalizmust aláásó stratégiát kombináljuk a kapitalizmus megszelídítésének új gondolataival, akkor kialakíthatóvá válik egy olyan hosszú távú politikai stratégia, amely összekapcsolja a szociáldemokrácia progresszív oldalát az anarchista-kommunista aktivizmus konstruktív változataival, valamint a kis kezdeményezések alulról építkező kreativitásával.

Ez tehát az anarchizmus és a szociáldemokrácia kombinálását jelenti: a kapitalizmus aláásását, hogy jobban megszelídíthető legyen, és a kapitalizmus megzabolázását, hogy jobban aláásható legyen. Ez átfog egy politikai megosztottságot, elutasítja a kapitalizmus megdöntésének stratégiáját, annak lehetetlensége miatt, és a kapitalizmusból való kivonulást, annak öncélúsága miatt. Nem gondolom, hogy ez a kombináció könnyű lenne: nem könnyű és nem is vonalas. Nem olyan, amit egyszer kitalálunk, és utána hasít magától. Tele lesz ellentmondásokkal, mert a folyamat lényegéből adódóan ellentmondásos: ahogyan ugyanis a kapitalizmust megszelídíted, egyben le is paktálsz a tőkével. E paktumok pedig lényegüknél fogva ingatagok, az erőviszonyok függvényei.

De mi e kombinált stratégia alternatívája? Nem állítom, hogy ha „ezt tesszük, akkor győzni fogunk”. Csak azt mondom: nem látok jobb stratégiát, ami valószínűbbé tenné a kapitalizmus meghaladását.

Az interjút fordította: Éber Márk Áron

A teljes interjú az Eszmélet folyóirat 114-es (2017 nyári) számában olvasható.

Erik Olin Wright (1947) amerikai szociológus, osztályszerkezet-kutató, a University of Wisconsin–Madison professzora, az Amerikai Szociológiai Társaság volt elnöke.

Címkép forrása: Rosa Luxemburg-Stiftung, CC

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.