A Demokrata Párt a demokratikus szocialisták és a populizmus szorításában

Az utóbbi évek fontos trendje, hogy a baloldal nagyon megerősödött a Demokrata Párton belül – nem utolsósorban Bernie Sandersnek köszönhetően. Ugyanakkor a balszárny befolyásának korlátot szab, hogy a teljes törvényhozási többséghez szükség van viszonylag konzervatív vidéki régiókra is, ahol nyíltan baloldali jelöltek nehezen tudnának győzni. A centrista válságkezelés hosszú árnyéka, a baloldali paradigma térnyerése és újbalos szimbólumok az amerikai politikában. 

Győri Gábor

A Republikánus Párt 1994-ben 40 év után szerezte meg először a többséget az Egyesült Államok Képviselőházában, és egy évvel később egy indulatos felszólásban egy republikánus képviselő ráripakodott egyik demokrata kollégájára, hogy „Ülj le, te szocialista!”  Ez akkoriban súlyos sértésnek számított, a szocialista egy lejárt és a társadalmi mainstreamtől távoli ideológiának tűnt. De a megszólított politikus (akkoriban képviselő, ma már szenátor) Bernie Sanders büszkén vállalta a stigmát az „ezrekre” hivatkozva, „akik meghaltak ezen ország védelmében”. „Bernie” – hiszen mindenki így hívja – akkoriban egy kuriózum volt, és jóformán senki nem gondolta – talán a legkevésbé ő – hogy 20 évvel később a szocialista jelzőt megtartva egyáltalán felmerülhet, hogy egy nagy amerikai párt elnökjelöltje legyen. Végül nem lett, de nem utolsósorban Bernie-nek köszönhetően a baloldal nagyon megerősödött a Demokrata Párton belül. Ugyanakkor a párt változatlanul erősen ideológiailag megosztott sok lényeges kérdésben, és a balszárny befolyásának korlátot szab, hogy a teljes törvényhozási többséghez szükség van viszonylag konzervatív vidéki régiókra is, ahol nyíltan baloldali jelöltek nehezen tudnának győzni.

A baloldalt időtlen idők óta széttépi a politikai, választási sikerek érdekében tett vélelmezett vagy valóban szükséges kompromisszumok, valamint az ideológiailag elkötelezettebb, markáns baloldali irányvonal iránti igény közötti feszültség.

E feszültség természetesen a jobboldalon is megjelenik, bár általában kevésbé feszíti a pragmatikusabb európai konzervatív pártokat, mint például az amerikai jobboldalt. Sőt, az Egyesült Államok viszonylatában az elmúlt évtizedeket áttekintve nagy vonalakban kijelenthető, hogy az ideológiai feszültség általában inkább feszítette az újabb és újabb irányvonalak által „terhelt” Republikánus Pártot, mint a szélesebb társadalmi bázist összetartó, talán éppen ezért szükségszerűen pragmatikusabb Demokrata Pártot, amelyet különösen Bill Clinton óta egy gazdaság- és társadalompolitikailag centrista felfogás irányít.

Pragmatizmus és centrizmus

A társadalompolitikában ez a pragmatizmus leginkább abban nyilvánul meg, hogy egy dinamikusan átalakuló társadalomban összességében egyre haladóbb társadalmi értékrendet képviselnek a demokrata politikusok. Hol kullognak a balra tolódó konszenzus után, hol pedig – óvatosan – élére állnak annak, finoman gyorsabb tempóra ösztökélve az erre nyitott közvéleményt – például a nemek közötti egyenlőséghez, a szexuális orientációhoz, vagy a többségi társadalomnak a különböző kisebbségekhez való viszonyát érintő kérdések mentén.

A gazdaságpolitika terén a pragmatikus megközelítés egy mérsékelt, a piaci egyensúlyt tisztelő, sőt, rendszerint azt feltétlenül jobb rendszernek látó, de annak szélsőséges megnyilvánulásait megfékezni igyekvő, valamint az abból eredő egyenlőtlenségeket finoman csökkenteni kívánó politikában nyilvánult meg az utóbbi évtizedekben. A Demokrata Párt politikáját szakmailag kikezdhetetlen presztízsű, nagyra becsült ortodox közgazdászok fémjelezték, akikről talán elmondható, hogy a szakma átlagához képest nyitottabbak voltak a szegénységből, az egyenlőtlenségből és a piac szabályozatlanságából eredő problémák iránt (az utóbbi kapcsán már csak azért is, mert az a piaci egyensúlyra is negatív hatással tud lenni).

Bár a Demokrata Pártban is voltak rendszeres villongások a gazdaságpolitikai irányvonal kapcsán (és közvetetten emiatt vesztette el Al Gore a 2000-es elnökválasztást ifjabb George Bush ellen, amikor egy zöldpárti, markánsan baloldali jelölt, Ralph Nader vitte el a győzelemhez szükséges szavazatokat), a Demokraták politikájában azonban nem voltak nagyszabású átalakulások, mint amilyen a Reagan forradalom a ’80-as években, a Newt Gingrich által jegyzett „Szerződés Amerikával” a ’90-es években, majd a Tea Party mozgalom az elmúlt évtizedben voltak. A hatalomból való kiszorulás folyamatos élménye (vagy annak lehetősége) a kompromisszumot legfőbb erényként láttatta, és paradox módon Barack Obama sikere is ebbe az irányba hatott. Bár ő sem volt kifejezett forradalmár, a kiemelkedően karizmatikus elnök a társadalompolitikában a „vagányabb” Demokrata Párti politikusok közé tartozott, a gazdaságpolitikában viszont teljes mértékben átengedte az irányítást az ortodoxiát képviselő top szakembereknek. A 2008-as gigaválságot követően, valamint az amerikai társadalmi diskurzusban mély nyomot hagyó „Nagy Depresszióként” nyilvántartott 1929-es válság emlékének árnyékában bizonyos mértékig érthető, hogy amúgy sem mert senki merészet lépni egy ennyire ingatag gazdasági helyzetben.

A centrista válságkezelés hosszú árnyéka

Az ortodox felfogás szerint egy paraszthajszál választotta el Amerikát és a világot egy olyan szintű világválságtól, mint amelyet a ’30-as években láttak utoljára, közismert eredménnyel. Ettől sokak szerint a mérsékelt baloldali, ortodox keynesiánus gazdaságpolitikai konszenzus mentette meg az országot. Ez a gazdaságpolitika – amely már a jobboldali Bush kormány válságkezelésében is megnyilvánult – ugyan nagyszabású állami erőforrásokat mozgósított a piaci aberrációk ellensúlyozása érdekében, de egyúttal a szintén szélsőséges piaci folyamatok mentén létrejött egyre növekvő vagyoni és részben jövedelmi egyenlőtlenségek ellen nem volt hajlandó kellően fellépni. Emellett vagy eszköztelen volt, vagy egyszerűen nem volt meg a kellő akarata ahhoz, hogy lépéseket tegyen a nagy bankok visszaéléseivel szemben, hogy megpróbálja a válságot kiváltó jogilag is kétes pénzpiaci manipulációk tömkelegét büntetőjogi mederbe terelni. A társadalmilag elterjedt felfogás szerint így a „Wall Street” a bizarr visszaélések sokasága után az állami mentőcsomag révén közvetetten vagy akár közvetlenül tetemes bónuszokat osztott a piacon megmaradó szereplők között. Eközben a „Main Street”, azaz az átlagpolgárok által lakott Fő utca vitte el a balhét többek között csökkenő vagy stagnáló reáljövedelem, létbizonytalanság és persze a mentőcsomagot finanszírozó adópénzek révén, amelyek nem a szociális segélyekbe, az oktatásba vagy más szakterületekbe folytak, ahol a középosztály létbizonytalanságba sodródó részének égetően szüksége lett volna ezekre.

Így a válság okozta gazdasági sokkhatás összefonódott egy nagyon indokolt társadalmi felháborodással, már csak azért is, mert még az amerikai társadalomnak a kapitalizmus mellett elkötelezett elsöprő többsége körében is erősödött az a benyomás, hogy csak a javak oszlottak meg „piaci” alapon, miközben a kockázatok és azok kedvezőtlen hatása – amelynek vállalása a piaci folyamatok egyik legfőbb legitimációs forrása – társadalmi/szociális alapon szét lettek terítve az egész társadalomra. Azaz leegyszerűsítve az átlagos és alacsony keresetűeknek jutott az a kiváltság, hogy védőhálót szolgáltathattak a piac „csúcsragadózóinak”, a tőzsdecápáknak.

Ezen a ponton viszont elszakadt a társadalom jelentős részének a realitásérzékelése és kompromisszumkészsége a nagypolitika konszenzusától. A válságra adott politikai reakcióban megnyilvánuló torz „erkölcsi kockázat” (moral hazard) szerkezet nem csak a politikai baloldalon szúrt szemet. Nem más, mint Trump befolyásos ex-főtanácsadója, Steve Bannon tűzte ki célul, hogy ezt a fajta kapitalizmust át kell alakítani, és a jobboldalnak a munkásosztállyal összefogva kell véget venni a centrista-globalista elit uralmának, mind a gazdaság-, mind pedig a kultúr- és társadalompolitikában  (nem mellékesen jegyzem meg: a politikai kockázatmenedzsment érdekében Bannonra érdemes intenzíven odafigyelni, kevesen értik annyira a mai kor kihívásait, mint ő). A gazdasági válságból kibontakozó erkölcsi/ideológiai válság a jobboldalon először a Tea Party szélsőséges társadalom- és gazdaságpolitikai elképzeléseinek adott szárnyat, majd annak a mentén a világos ideológiai irányvonalaktól ugyan mentes, viszont megbízhatóan szélsőséges Trump-forradalom irányába tolta a Republikánus Pártot, míg a Demokratáknál egyelőre marginalizálta a klasszikus gazdaságpolitikai elitet.

Nem ciki többé a „szocialista”

Az utóbbi trend egyik megnyilvánulása a balszélen a rohamos növekedés a Democratic Socialists of America (DSA, Amerika Demokratikus Szocialisták) nevezetű szervezet tagságában és politikai súlyában. A DSA nem egy friss szervezet, már 1982 óta létezik és különböző elődökön keresztül sokkal régebbre visszanyúló hagyományt vitt tovább, de ezzel együtt is a közelmúltig teljesen periferikus jelenség volt: 2015-ben még 6000 tagja volt a 320 milliós országban, a politikai képviselete lényegében nulla volt, szűk értelmiségi körökön kívül senki nem ismerte a szervezetet. Az exponenciális növekedés ellenére a szervezet taglétszáma még mindig szerény a maga 55 ezres méretével, de ennél azért nagyobb a befolyása a nagypolitikára.

A DSA-nek először vannak kongresszusi képviselői és ezzel együtt szerepet játszik egy nagyszabású társadalmi és kulturális légkör átalakulásában: a „szocialista” jelző immár nem számít szitokszónak.

A válság egyik lényeges következménye, hogy az alternatív társadalmi/politikai modellek megkérdőjelezése már messze nem annyira reflexív, mint korábban. Persze a szocialista szó tág értelmezési keretet ad, a Magyar Szocialista Párttól kezdve szélsőséges leninista csoportosulásokig sokan aggatják magukra a jelzőt. Ám a DSA esetében nem pusztán napjaink szociáldemokrata elveiről van szó, hiszen a szervezet alapvetően a kapitalizmus meghaladását, a gazdasági termelőszervezetek tulajdonjogának társadalmi újraelosztását (konkrétan a munkások általi tulajdonlását) tűzte ki magának célul. A DSA-ra irányuló sajtófigyelem a 2018-as választásokkal nőtt meg jelentősen, amikor több jelöltjük is indult a kormányzat különböző szintjein, köztük kettő, Alexandria Ocasio-Cortez New York államból és Rashida Tlaib Michiganből győztek is (mindkettő teljesen biztos baloldal körzetben győzött, esetükben az igazi teljesítmény az előválasztás megnyerése volt a mérsékelten baloldali jelöltekkel szemben).

Ocasio-Cortez, az újbalos szimbólum

Különösen a 29 éves Ocasio-Cortez győzelme keltett jelentős sajtóvisszhangot, több oknál fogva, amelyek között szerepel, hogy ő a valaha volt a legfiatalabb női képviselő, dél-amerikai származású, saját elmondása szerint munkásosztályból származik, váratlanul az egyik legmagasabb rangú demokrata vezetőt ütötte ki az előválasztáson, és nem utolsósorban nyíltan vállalja a szocialista jelzőt. A balosabb médiában Ocasio-Cortez pozitív értelemben vett jelkép lett, a jobboldali médiában pedig gyorsan a korlátozott befolyásához képest túldimenzionált ellenségképet faragtak belőle, a tájékozatlan és naiv ultrabalos mintaképeként ábrázolják. Ocasio-Cortez mindezen keretezéseknek bizonyos mértékig megfelel, hiszen újdonsült és váratlanul megválasztott politikusként egyszerre viszonylag tájékozatlan politikailag (bár közben készül és fejlődik), de mégis ösztönös profi a médiával való bánásmód tekintetében, és egyszerre radikális megoldásokat javasol, miközben valós és mindennapi problémákra világít rá és nem esik a klasszikus balos értelmiségi politizálás csapdájába.

A sajtónak jó oka lehet arra, hogy felfújja a „fiatal szocialista meghódítja Washingtont”-féle jelenséget, de Ocasio-Cortez szerepét érdemes a helyén kezelni: minden sajtóvisszhang ellenére a két darab szocialista képviselő a 435 fős Képviselőházban igen korlátozott befolyással bír, sőt, egyelőre Ocasio-Cortez szimbiotikus kapcsolata a sajtóval adja a DSA politikai hatalmának igazi forrását, és egyúttal annak korlátait is jól jelzi.

Persze ha valaha a történelemben jó okunk volt arra, hogy az ilyen jellegű „celebrity” befolyás súlyát és potenciális jövőbeni befolyását ne becsüljük alá, az pont most van

(és ezzel nem akarok semmilyen átfogóbb párhuzamot vonni Ocasio-Cortez és Trump között, mert nincs, leszámítva azt, hogy mindketten ügyesen használják a celeb státuszt és a médiafigyelmet a politikai befolyásuk növelése érdekében).

A szocialista – vagy talán inkább újbalos – jelenség összetett hatását, befolyását a jelenlegi amerikai politikára és társadalomra nem is a DSA-án, és különösen nem annak igen korlátozott számú választási sikerei mentén lehet a legjobban megfogni, hanem a már fentebb utalás szinten érintett két másik dimenzió részletesebb kibontásában. Ezek a társadalmi diskurzus és azzal szorosan összefonódó társadalmi attitűdök átalakulása, valamint a DSA-n kívüli baloldali politikusok és a balos paradigma térnyerése a Demokrata Párton belül.

Mivel egyszerűbben megfogható, kezdjük az utóbbival.

A baloldali paradigma térnyerése

A baloldali politikusok térhódítását leginkább még mindig Bernie Sanders fémjelzi leginkább, aki ugyan nem a DSA tagja és nem a szocialista jelzőre építette kampányát (bár nem is határolódott el attól).

Sanders a 2016-os Demokrata Párti jelölési versenyben ugyan relatíve szoros küzdelemben maradt alul Hillary Clintonnal szemben, de tán kevesen tudják ezt: több mint 13 millió szavazót mozgósított USA-szerte, és a 2008-as Barack Obamát leszámítva sokkal több szavazatot szerzett az előválasztásokon, mint bármilyen demokrata párti elnökjelölt valaha: jóval többet, mint például John Kerry 2004-ben, Al Gore 2000-ben vagy akár Bill Clinton 1992-ben.

Amellett, hogy ebben megjelent az amerikai politika polarizált jellegéből fakadó magasabb részvételi arány a korábbi választásokhoz képest, azt mégis látni kell, hogy Sanders egy komoly mozgalmat indított el, és nem pusztán haszonélvezője, hanem a személyes hitelességével és a társadalmi igényeket megszólító problémák kijelölésével az egyik motorja is volt a magasabb társadalmi részvételnek. A 2016-ban szerzett erős vesztes pozícióját a mai napig sikeresen használja a baloldali értékek és politikusok térnyerése érdekében. Bár időnként potenciális 2020-as elnökjelöltként is felbukkan a neve, reálisabban kevésbé erről van szó, mint inkább a sok milliós szimpatizáló tömeg megmozdításáról a Demokrata Párt ideológiai átpozícionálása érdekében.

Szám szerint ez talán leginkább a Képviselőház progresszív platformjának (Progressive Caucus) nagyszabású térnyerésében nyilvánul meg. A Demokrata Párt balszárnyát tömörítő frakciót is az akkor még nagyon szélsőségesnek számító képviselőként nyilvántartott Sanders hozta létre 1991-ben és vezette 1999-ig, majd átadta egy másik akkoriban szélsőbalosnak számító képviselőnek, Dennis Kucinichnek. Az indulóban hat képviselőt tömörítő párton belüli platform folyamatosan nőtt azóta, és egy marginális szereplőből a legnagyobb párton belüli csoporttá vált.

2018-ban (nem utolsósorban Sanders sikeres kampányának köszönhetően) a 234 főt tömörítő demokrata frakció legnagyobb platformját adja 104 taggal, lehagyva a centrista, anno Bill Clinton befolyását megerősítő New Democrat Coalition-t (89 tag), és messze megelőzve a párt jobbszélét alkotó Blue Dog Coalition-t (24), amely már évek óta hanyatlik a párt balra tolódása miatt, és a nagyszabású 2018-as demokrata párti választási győzelem ellenére sem tudott visszakapaszkodni. Míg 2010-ben, az utolsó demokrata párti többség idején a progresszívek csak másfélszer voltak többen a Blue Dog-oknál, írja a befolyásos FiveThirtyEight adatelemzésre specializálódott hírportál, addig 2018-ra 4-1 lett ez az arány – ez nem elhanyagolható mértékű eltolódás.

Ezeknek a meglehetősen informális jelleget öltő csoportosulásoknak a jelentőségét önmagában nem szabad túlértékelni, hiszen gyakran nem tömbként szavaznak és ideológiailag sem homogén a tagság.

Az elmúlt évek tendenciáiról viszont sokat elmond, hogy a kongresszusi demokrata frakciók – a Képviselőházban jóval erősebben, de a Szenátusban is – ideológiai súlypontja erősen baloldalra tolódott, méghozzá két forrásból táplálkozva.

Egyrészt meglévő képviselők, illetve szenátorok, akik a kor üzenetét meghallva csendben átsorolták magukat és elkezdtek balosan szavazni és kommunikálni (és bár erre is van biztos számos példa, itt nem muszáj puszta politikai számítást feltételezni: a 2008-as válság valóban sokak fejében töréspont volt a piac önszabályozási készségét és képességét, valamint a jóléti állam leépítését, és ezáltal a Demokrata Párt clintoni hagyományát illetően is).  Másrészt új képviselők személye révén, akik különösen az erősen demokrata többségű körzetekből érkeztek a Kongresszusba. Elemzői szempontból e tekintetben érdekes a Szenátus és a Képviselőház közötti különbség. A képviselőházi demokrata frakció azért is csúszott balra, mert a többnyire republikánusok által alkalmazott „gerrymandering” (azaz a választókerületek határainak politikai érdekek mentén történő átszabása) miatt nagyon sok demokrata képviselő bombabiztos demokratikus többségű körzetben indul, ahol republikánus jelölttel ugyan lényegében nem kell megküzdeniük, viszont sokszor annál keményében kell harcolni a párton belüli jelölésért. Az utóbbit viszont egy egyre balra tolódó baloldali bázis dönti el és ennélfogva értelemszerűen balra tolódik az adott körzet politikai hangsúlya. A Szenátusban ennek a logikának korlátot szab, hogy a választási körzet határaival nem lehet játszani, ugyanis azok a tagállamok határai. A szenátusi helyért induló jelölteknek úgy kell kampányolniuk, hogy bár az előválasztás miatt szükséges, de nem elégséges a demokrata bázisra figyelni: a szenátusba törekvő jelölteknek tekintettel kell lenni a középen álló független szavazókra is, gyakran ők adják a mérleg nyelvét.

Ez a fajta megosztottság a két testület frakciói között mindig is létezett, csak a gerrymandering fokozódása sokáig mélyítette az ideológiai különbséget. Éppen ezért viszont annál is látványosabb, hogy az elmúlt időben egy másik logika alapján a Szenátusban is egyre gyakrabban jelennek meg markánsan baloldali szereplők. A 2020-as elnökválasztásnak a demokrata oldalon egyelőre nincs esélyese, teljesen nyitott a pálya, és mivel az általános vélemények szerint Trump nagyon is sebezhető jelölt lesz, hatalmas a tolongás. Ami szokatlan, hogy míg a ’90-es évek óta az esélyesnek tartott jelölteket általában az ideológiailag középen álló fehér férfiak körében keresték, most minden szempontból, ideológiailag, gender és bőrszín alapján is sokkal heterogénebb lett az esélyes jelöltek köre.

Elnökjelölti helyezkedések

A szenátus mindig is az elnökjelöltek toborzásának központi színtere volt, de nemrég még nagyon feltűnő lett volna, hogy olyan szenátorok tartoznak a legesélyesebbek közé, mint a progresszív szárny egyik vezető szereplőjeként számon tartott Elizabeth Warren szenátor a hírhedten balos Massachusetts államból (Warren a szavazási viselkedése alapján Bernie Sanderst is megelőzve a legbalosabb szenátorként van számon tartva), vagy a nemrég megválasztott kaliforniai Kamala Harris. A baloldalért folyó intenzív verseny egyik emblematikus és egyben ironikus pillanata egy szintén esélyesnek tartott New Jersey-i szenátor, Cory Booker „Spartacus vagyok!” kiáltása volt egy szenátusi vita során, amit nagyjából mindenki az amúgy pragmatikusnak számító politikus ideológiai helyezkedésének tulajdonított.

A szenátorok ideológiai rangsorolását nézve nagyon feltűnő, hogy a Szenátusban szinte minden esélyesként említett potenciális demokrata elnökjelölt (Warren, Sanders, Kirsten Gillibrand, Sherrod Brown) a spektrum baloldalán helyezkedik el – ez egy merőben új helyzet. Bár e téren vannak párhuzamok a 2008-as Obama jelöltséghez, ami kétségkívül a mai helyzet előszele volt, azt érdemes hozzátenni, hogy Obama akkor eleinte általános vélekedés szerint esélytelennek számított és a kampány során hangsúlyosan középre húzott, több kérdésben (kiemelten az egészségügyi reform) jobbról előzve a mérsékelt irányvonalat megtestesítő Hillary Clintont.

Aligha meglepő, hogy a Demokrata Párt balra tolódása a saját választóinak ideológia összetételét tükrözi. Az alábbi, nagy figyelmet keltő ábrán látszik, hogy mindkét nagy párt szavazóbázisa hangsúlyosan a saját szélsősége irányába tolódott az elmúlt évtizedben, míg a középen álló szavazók száma és jelentősége komoly mértékben csökkent.

A korábban meghatározó logikával szemben sok szakértő szerint választásokat nyerni nem annyira a középen álló szavazók megszólításával, mint inkább a saját radikálisabb bázis hatékony mozgósításával lehet.

A Vox magazin e linkre kattintva megnyíló ábráján a “liberal”, vagyis liberális jelző az európai és magyar szóhasználattal szemben nem a klasszikus piacpárti liberálisra vonatkozik, hanem európai értelemben vett baloldaliságot jelent, tehát nagyjából balos gazdaságpolitikai és liberális társadalompolitikai felfogást tükröz. Ahogy az ábrán látszik, jelentősen nőtt a társadalomban azok aránya, akik magukat konzekvensen baloldalinak („consistently liberal”), illetve konzekvensen jobboldalinak („consistently conservative”) tekintik, és ennek megfelelően szavaznak.

A „szocialista” hatás az amerikai politikában tehát nem annyira olyan nyíltan szocialista politikusok személyében, mint a DSA tag Ocasio-Cortez vagy akár a DSA-tól független szocialista Bernie Sanders érhető tetten, hanem inkább a társadalmi diskurzus, és azon belül különösen a Demokrata Párt balra tolódásában.

Ezzel összefüggésben fontos kiemelni egy talán még lényegesebb változást. A fenti ábrából ugyan az látszik, hogy a balra tolódó demokratákkal együtt a republikánus párt is radikalizálódik a saját táborán belül, de a valóság ennél egy fokkal árnyaltabb. A Republikánus Párt ortodox gazdaságpolitikai doktrínái, mint a szabadkereskedelem vagy a bevándorláskérdés pragmatikus kezelése a gazdasági szereplők érdekében, leáldozóban vannak. A Republikánus Pártot ostromló populista hullám keretében ezen klasszikus jobboldali gazdaságpolitikai felfogást képviselő politikusok sorra tűnnek el az élvonalból (így például a Trump után legbefolyásosabb republikánus politikusnak számító Paul Ryan, a Képviselőház eddigi elnöke már hónapokkal ezelőtt bejelentette visszavonulását, és számos ortodoxabb felfogású szenátor és képviselő követte).

Új társadalmi konszenzus felé

Tehát nem a klasszikus bal-jobb polarizáció megerősödéről van szó, mint inkább a társadalmi konszenzus egyelőre kiforratlan átalakulásáról, aminek az egyik legfőbb eleme a hagyományos centrista/elitista gazdaságpolitika elutasítása, gyakran azt ezt képviselő mérsékelt republikánus és demokrata politikusokkal együtt, amennyiben nem alkalmazkodnak az erre vonatkozó társadalmi nyomáshoz.

Ezzel összefüggésben érdemes visszautalni a korábban említett Steven Bannonre, aki egyfelől az európai politikában a nacionalista-etnicista populista jobboldal, és azon belül kiemelten Orbán Viktor és Matteo Salvini szekerét tolja a tervezett pán-európai populista mozgalmával, másfelől viszont az Egyesült Államok kapcsán arról ábrándozik, hogy a Republikánus Pártnak a populista átalakulással meg kell szereznie a fekete és a latino munkásosztályi szavazókat, rátolva a Demokrata Pártot a nemzeti érdekektől elrugaszkodott globalista, szabadpiaci felfogású elitre.

Ahogy a fentiekből kiderülhetett azonban, nincs sok jele annak, hogy a Demokrata Párt ez irányba kívánna haladni: sőt, a demokraták inkább azon törik a fejüket, hogy hogyan tudják visszaszerezni a gazdaságpolitikailag baloldali fehér munkásosztályt, azokkal a kritikus amerikai tagállamokkal együtt (Pennsylvania, Ohio, Michigan és Wisconsin), amelyek megnyerték Donald Trumpnak az elnökválasztást.

Mindennek a lényege, hogy a meghatározó szereplők jelentős része felismerte, hogy átalakulóban van a klasszikus szabadpiaci felfogás az Egyesült Államokban is. Ez nem a kapitalizmus elutasítását jelenti, mint ami a DSA egyelőre korlátozott befolyásában tetten érhető, de mindenesetre egy másfajta, az eliteknek és a gigavállalatok érdekeinek kevésbé kedvező kapitalizmus, a „kis emberek” igényeit jobban figyelembe vevő piac létrehozását célozza meg. Hogy ez konkrétan mit jelent, hogy szociálisabb, anti-globalistább stb. lesz-e ez az új piac, vagy hogy egyáltalán mindez reális-e, azt már csak terjedelmi okoknál fogva is egy következő elemzésre és a jövőre hagynám.

Populista válasz kerestetik

Annyit viszont zárásként érdemes kiemelni, hogy egy populista elmozdulás zajlik – és egy pillanatra el kell tekinteni a szó összes felhalmozott negatív konnotációjától, és semleges, elemzői értelmében kell vizsgálni –, annak elit-ellenes jellegével, a globalizációból, az informatikai forradalomból és az elmúlt évtized(ek) gazdasági fellendüléséből nem vagy nem kellő mértékben részesülő csoportok igényeire reagálva. Ennek ugyan vannak inkább baloldali jellegzetességei (mint a szélsőségesen növekvő vagyoni egyenlőtlenségek hangsúlyozása), és sok helyütt vannak markánsan jobboldali elemei (mint például a bevándorlás elutasítása és a fehér férfiak vélt áldozati státuszának hangsúlyozása), de a jelenség összességében politikailag mindkét oldalról megfogható, megközelíthető. Fontos eleme, hogy a Wall Street nem csak súlyos szerepet játszott a 2008-as nemzetközi válságban, hanem az adófizetőknek köszönhetően megúszta ennek a következményeit is. Az ezzel kapcsolatos felháborodás alapideológiától függetlenül megjelent az amerikai munkás- és középosztály jelentős részénél. Ez az igen heterogén csoport nyitott valamilyen jellegű politikai válaszra, de ennek keresése még folyamatban van. Trump volt az első kísérlet, a demokraták egyelőre kiforratlan balra tolódása a másik.

Ezek mentén ádáz politikai csata várható a lemaradó és Trump megjelenéséig elhanyagolt rétegekért, amelyek közé éppúgy tartoznak kulturális és társadalompolitikai értelemben vett szélsőjobboldali férfiak, mint a klasszikus balos munkásosztály képviselői, fehérek, feketék, latinok és ázsiaiak. Baloldali szemmel a legegyszerűbb az lenne, ha a Republikánus Párt 2020-ban Trumppal ismét a szélsőjobboldali/nacionalista, valamint az ultravallásos csoportjaira koncentrál, míg a Demokratáknak meghagyja a többi réteget. A Bannon által propagált stratégia, amely lepattintaná a Republikánusokról az őrjöngő nacionalistákat, és e helyett valóban egy gazdaságilag protekcionista, az ipari munkásosztályra összpontosító – az utóbbiakat a bevándorlóktól védve, de hangsúlyosan rasszista jelleg nélkül, hogy vonzó legyen minden amerikai munkásosztályi szavazónak – programmal bővítené ki a 2016-os Trump koalíciót. Ennek több olyan rétege is lenne, ami baloldalról támogatható: az alacsony keresetűek védelme; a spekulánsok szabályozása és a pénzpiaci visszaélések szigorúbb büntetése, progresszívebb adózás. Ez az irány egyelőre viszont összekapcsolódik egy erősen jobboldali társadalompolitikával.  Egy ilyen jobboldali populista program a Demokrata Pártnak súlyos stratégiai és ideológiai dilemmát jelentene.

Az, hogy ezek központi kérdéssé válhatnak a következő években, azt jelzi, hogy egy tektonikus változás küszöbén állhat az amerikai politika, aminek a „szocialista” kifejezés csökkenő elutasítottsága az egyik tünete, ha nem is oka. Amíg ez a folyamat teljesen ki nem forrja magát, addig viszont mindkét nagy amerikai párt bonyolult stratégiai helyzetben találja magát. A Demokrata Pártnak mint eddig is, egy széleskörű koalíciót kell összetartania, amiben az urbánus, klasszikus értelemben vett liberális elit ugyanúgy megtalálja magát, mint a munkásosztály, a szegények, a leszakadástól tartó középosztály és a különböző kisebbségek.

A választási stratégia szempontjából különösen bonyolulttá teszi a jelenlegi helyzetet, hogy a Demokrata Párt egyszerre igyekszik megszólítani a Trumptól undorodó hagyományos mérsékelt konzervatív választói réteget, akik a klasszikus jobboldali gazdaságpolitikát preferálják, valamint visszaszerezni a fehér munkásosztálynak Trumphoz átpártoló részét, a két csoport teljesen eltérő gazdaságpolitikai és kulturális preferenciái ellenére.

A hosszútávú politikai dinamikát ilyen kiszámíthatatlan környezetben előre jósolni nem lehet, de a balra tolódásnak a Demokrata Pártban egyelőre vannak komoly határai. Számos más elemzéshez hasonlóan a balos National Public Radio is rámutat, hogy a választási földrajz miatt a demokraták összességében nem csúszhatnak el oly mértékig balra, hogy figyelmen kívül hagyják a mérsékelt, konzervatív vidéki régiókat (számos városi, erősen balos régiót képviselő politikus ettől még képviselheti a saját régióját annak ideológiai súlypontjával együtt, mint ahogy ezt Ocasio-Cortez teszi).

A politikailag mérsékelt régiók nélkül a Demokratáknak egyszerűen nem lesz többségük a Szenátusban, és anélkül nem valósítható meg semmilyen baloldali program, szocialistáról nem is beszélve.

Ahogy a demokrata vezetőként nemrég újraválasztott Nancy Pelosi képviselő (akit a republikánus oldalon erősen balosnak tekintenek, míg a demokraták inkább túl pragmatikusnak látják) Ocasio-Cortez győzelme kapcsán annyit mondott kissé leereszkedően: „Lehet, hogy a [szocialisták] abban a választókerületben feljövőben vannak, de a választókerületeink erősen különböznek egymástól.” Pelosi vitatható szereplő, de az nem kérdéses, hogy érti a parlamenti és választói többség összetákolásának nehézségeit. Pelosi világlátott szkepticizmusa ellenére az azonban aligha vitatható, hogy az amerikai politika diskurzusa látványosan balra csúszik, egyelőre zavarosan és nehezen értelmezhetően, de mindkét politikai oldalon, az egész amerikai társadalomban. A fentebb vázolt, „populista” ihletésű átrendeződés kapcsán olyan kérdéseknek kell eldőlnie a következő években, hogy lesz-e harc a nagy pártok között azon szavazók igényeihez igazodva, akiknek elege van a hagyományos gazdaságpolitikából és az ahhoz kapcsolódó elitből, illetve, hogy melyik politikai tábor milyen tartalmi ajánlattal tudja ügyesebben megszólítani az érintett csoportok nagyobbik részét.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.