A szociális beruházás logikáját érvényre juttató redisztribúció nem csak a javakat, hanem az esélyeket is újrarendezheti, aminek végső soron a társadalom valamennyi tagja nyertese lehet. Az újraelosztás újragondolása hozzájárul az állampolgáriság tartalmának bővítéséhez és a szabadság fogalmának kiterjesztéséhez. Létezik-e a „sorsválasztás szabadsága” igazságos újraelosztás nélkül?

Lakner Zoltán

„A mi demokráciánkban nem a szabadság kevesebb, hanem az egyenlőség több”, világította meg a szociáldemokrata politika lényegét egy hetven évvel ezelőtt elmondott beszédében Kéthly Anna. A magyar baloldal méltán legendás alakjának e mondatában tükröződik a két érték sokat vitatott kapcsolatának az a lehetséges és érvényes olvasata, amely szerint ezek összeegyeztethetők, mi több, összhangjuk értékteremtő és értéknövelő változást állít elő. Az összehangolás művelete akkor végezhető el, ha a szabadság fogalomkörét kitágítjuk, teljesebbé tesszük. Vagyis, rákérdezünk a szabadságkülönbségek okaira, és céllá tesszük, hogy a „sorsválasztás szabadságának” valódi élményét minél többen megtapasztalhassák – minden ember, a társadalom valamennyi tagja –, tehát tényleges befolyást gyakorolhassanak saját életük alakulására.

A sorsválasztás szabadsága Ferge Zsuzsa kifejezése, amellyel a pozitív szabadság fogalmát értelmezi, nem a negatív szabadsággal szemben, ami a tudatos külső kényszertől való mentességet jelenti, hanem azzal egyenrangú módon, teljessé téve a szabadság definícióját.

A negatív és pozitív szabadság fogalma Isaiah Berlin huszadik századi politikai filozófus nevéhez kötődik, a társadalompolitika irodalmában Amartya Sen, az 1998-ban Nobel-díjjal kitüntetett közgazdász révén honosodott meg.

A szabadság kettős természetének feltárása segít annak megértésében, hogy a politikai elnyomás felszámolása, a privilégiumok megszűnése kaput nyit ugyan a mobilizációs utak felé, de a vagyoni, jövedelmi, települési hátrányok, illetve minden egyéb olyan tényező, ami egy adott társadalomban hátránynak számít – a nemi vagy etnikai hovatartozás például –, ettől még fennmarad. Az akadályok lebontásán túl tevőleges segítségre is szükségük lehet azoknak, akik hátrábbról indulnak amiatt, mert szegények vagy másféle problémákkal küzdenek. A pozitív szabadság felfogása abból indul ki, hogy nem mindenkinek ugyanakkora és ugyanolyan támogatásra van szüksége ugyanannak az eredménynek az eléréséhez, vagy akár csak ahhoz, hogy legalább a startpozícióig eljusson. Ez a megközelítés nem feltétlenül jelenti a kimenetek teljes egyenlőségét, tehát azt, hogy mindenkinek ugyanoda kell megérkeznie. De azt igen, hogy például az iskolai, egészségügyi, lakóhelyi hátrányokat akár radikálisan is csökkenteni kell annak érdekében, hogy egyáltalán felmérhető legyen, kinek mihez és milyen mértékben van tehetsége, aminek a kiteljesítéséről egyedül ennek tudatában hozható valódi döntés. Az ugyanis nem döntési helyzet, ha a szegénységből fakadó hátrányokat felerősítő iskolai szelekciót vagy akár szegregációt követően segélyt vagy közmunkát „választhat” az ember. Ellenkezőleg, ez a kényszerek sorozataként előállított újabb, többnyire kiúttalan kényszerhelyzet.

Az akadályok lebontásán túl tevőleges segítségre is szükségük lehet azoknak, akik hátrábbról indulnak

Sen felfogásában a szegénység képesség- és szabadsághiány, a szabadság gyarapítása pedig a képességek növelése. Ahhoz, hogy a képességek körét bővíthessük, tudatos, célzott, differenciált beavatkozásra van szükség, aminek előfeltétele a rendelkezésre álló erőforrások szükségletek szerinti allokálása. És ezzel meg is érkeztünk az újraelosztáshoz.

Az az újraelosztás újragondolása

Az újraelosztás indokoltságának megértéséhez három összefüggést kell belátnunk. Az első, hogy a piac nem oldja meg a fenti értelemben vett szabadsághiány kérdését, mert nem célja, nem feladata, és nincsenek is rá eszközei. Ellenkezőleg, az egyenlőtlenségek újratermelésével a hátrányok elmélyítéséhez járul hozzá. Még akkor is, ha vannak példák egy-egy tehetség kiemelkedésére, például olyanokéra, akiknek innovációi megtermékenyítően hatnak a piaci folyamatokra és lehetséges a gyors adaptációjuk. Az ilyesfajta kreativitás felszabadítása rendszerint a piac melletti egyik legfontosabb érvként jelenik meg, csakhogy az innovatív tudás kialakulásának feltétele az egyéni tehetségen túl a piaci értelemben vett versenyképesség elérése, a lehetőség megnyílása és felismerése, valamilyen előzetes képesség elsajátítása. Ezen kívül a társadalmi gátakat áttörő (elszigetelt) kiválóság kivételes eset, s ez nem annyira integráció, inkább kooptálás, általánosítható példaként beállítani megtévesztő.

A piaci önszabályozásra mint egyedül lehetséges rendezőelvre való hivatkozás sok esetben ideológiai tartalmú, nemegyszer stigmatizáló jellegű, tudniillik azt üzeni, hogy aki az úgymond korlátozás nélkül befutható pályákon kudarcot vall, csakis önmagát hibáztathatja. Holott, a gazdasági és kapcsolati tőke újratermelődése éppenséggel ezeknek a piaci mechanizmusoknak az egyik legfontosabb működtetője és eredménye. Ez a mechanizmus nem különösebben rejtett és nem is akaratlan. Az ehhez való viszonyunk döntés kérdése, megváltoztatáshoz politikai elhatározás, társadalmi szintre emelt cselekvés szükséges.

Ilyesmi nem egy levegővételre történik, hanem vitában, nehéz politikai küzdelemben alakul ki, már csak azért is, mert az egyenlőtlenségeket fenntartó gazdasági-politikai szisztéma pontosan azok érdekében áll, akik annak haszonélvezői, és akiknek a legnagyobb az érdekérvényesítő képességük a fennálló viszonyok között. Ezzel szemben a hátrányban lévők változtatásra való képessége – szabadsága – akkor is kisebb, ha papíron egyenlő jogaik vannak, mivel az érdekfelismerés magabiztosságával, a képviselet öntudatával és az érdekérvényesítés eszközeivel sokkal kevésbé rendelkeznek.

Éppen ezért fontos a második összefüggés, az, hogy az újraelosztás nem csak a szegényeknek (vagy más módon hátrányt szenvedőknek) válhat előnyére. A megfelelően kalibrált redisztribúció nem zérusösszegű játszma, amelyben a gazdagoktól elvett pénz a szegényekhez kerül, így csökkentve a közöttük lévő távolságot. Habár, különösen azt követően, hogy Thomas Piketty letaglózó számai minden korábbinál szélesebb körben ismertté tették a tényt, miszerint az 1970-es évektől a nyugati világban ismét rohamosan és nagymértékben növekednek a vagyoni egyenlőtlenségek, a fölülről való elvonás és a lefelé történő újraelosztás mellett még több érv hozható fel. A szociális beruházás azonban eszközeit illetően kifinomultabb, mint az elvenni-odaadni kettőssége, messze túlmutat a vádként gyakran elhangzó demagóg osztogatás szűklátókörűségén, hosszabb távon pedig a társadalmi békét szolgáló konszenzusra törekszik. Arról van ugyanis szó, hogy például a hátrányokat csökkentő és az esélyeket növelő oktatás megsokszorozza a társadalom erőforrásait, miként minden olyan egészségügyi – beleértve a mentális egészséget is –, képzési, közlekedési, lakhatási stb. beruházás, amely a tudásgyarapítást, a képességnövelést, a hozzáférést, a jóllétet, az integrációt célozza. Beruházások ezek abból a szempontból is, hogy a bevonódás, a foglalkoztathatóság, a vállalkozói képesség tényleges gyarapítása vagy például a kooperatív tudás elterjedése összekapcsolja és gyarapítja az erőforrásokat. Terhet vesz le a közösség válláról azzal, hogy kevesebben lesznek kitéve a transzferjövedelmektől való függőségnek, ily módon a társadalom kríziskezelés helyett több pénzt és tudást fordíthat ösztönző, innovatív, képességnövelő ellátásokra, szolgáltatásokra. Paradox módon tehát az igazságos társadalom megvalósítására törekvő intézményesült szolidaritás jobban szolgálja az öngondoskodás piachívők által nagyra tartott célját, mint az újraelosztást visszanyeső neoliberális politika.

Lehetőségek újraelosztása

Külön vitatéma, hogy az újraelosztás milyen mértékű, kiterjedésű legyen, vagyis egy ország nemzeti jövedelmének mekkora részét rendezze át, illetve, hogy az átrendezés „csak” a pénzt érintse, vagy megpróbálja-e az elsődleges elosztás egyenlőtlenségeit is befolyásolni, a szabályok megváltoztatásával hozzájárulva a lehetőségek újraelosztásához. Az erről alkotott eltérő elképzelések öltenek testet a különböző jóléti modellekben, jólétiállam-típusokban, amelyek hosszú történelmi-társadalmi folyamatok nyomán alakultak ki, de nem statikusak, mert a róluk szóló viták lezárhatatlanul folytatódnak.

A nemrég elhunyt Tony Atkinson egyenlőtlenségről szóló könyvének magyarországi bemutatóján Ferge Zsuzsa amellett érvelt, hogy a

közpolitikák célja nem lehet pusztán a GDP növelése. Az egyének és családok életszínvonala, jóléte az igazi kérdés, és az, hogy az alkalmazott szakpolitikai eszközök szolgálják-e vagy sem a jólét növekedését. E megközelítés mögött morális megfontolás húzódik, nevezetesen az a meggyőződés, hogy mindenki élete és méltósága ugyanannyira értékes, a jólétre ugyanolyan jogot formálhat bármelyikünk.

Andor László szintén foglalkozik Atkinsonnal legutóbbi könyvében, azt emelve ki, nem elegendő az újraelosztás útján mérsékelni az egyenlőtlenségeket, hanem azért is tenni lehet és kell, hogy már a piac másképp ossza a jövedelmeket. Atkinson több mint egy tucat egyenlőtlenség-csökkentő javaslata között olyanokat találunk, hogy a családi pótlékot az adózás körébe vont alapjövedelemnek kell tekinteni, magasabb minimálbérekre van szükség, mindenkinek részesedést nyújtó állami vagyonalapot kell felállítani a vagyoni egyenlőtlenségek csökkentésére. Itt tehát a játékszabályok megváltoztatása is látókörbe kerül, nem csak a piac által generált egyenlőtlenségek „utólagos” korrigálásáról van szó.

A harmadik tényező, ami az újraelosztás, illetve az újraelosztás mintázatának megváltoztatása mellett szól, az úgynevezett negatív vagy perverz újraelosztás jelensége. Ez a fogalom azt fejezi ki, hogy a gyakorlatban nem szükségszerűen a szegények javára történik a központi jövedelemátcsoportosítás. A szociálpolitika egyik klasszikusa, Richard Titmuss már az 1950-es években felhívta a figyelmet arra, hogy a jóléti újraelosztás több csatornán keresztül zajlik, és amíg a hivatalosan is szociálpolitikaként felcímkézett támogatások jó esetben valóban az egyenlőtlenségek csökkentéséhez járulnak hozzá, addig a vállalati jóléti politika és az adózás – nem csak az adókulcsokon, hanem az adókedvezményeken keresztül is – kifejezetten a felsőbb jövedelmi csoportok támogatásának terepévé válhatnak. A neoliberalizmust kritizáló irodalom fontos tétele, hogy a piacra hivatkozó neoliberális-neokonzervatív kormányok ugyan csökkentették a jóléti kiadásokat, ígéretük ellenére mégsem javítottak a költségvetési egyenlegen, jórészt a felső osztályoknak juttatott drasztikus adócsökkentés miatt, ami hozzájárult a vagyoni egyenlőtlenségek növekedéséhez. Meghökkentő példát szolgáltat erre a Guardian cikke a brit arisztokrácia vagyoni pozícióinak átmentéséről, de gondolhatunk Donald Trump párhuzamos küzdelmeire is az egészségbiztosítás ellen és a felső osztályok adócsökkentése mellett. A sokat szidott osztogató politika tehát valójában sokszor azoknak kedvez, akiknek már amúgy is jelentősen több a pénzük, éspedig éppen azért, mert ők tudják kijárni az érdekeiket szolgáló újraelosztási döntéseket a kormányoknál, képviselőknél, ellentétben a rosszabb helyzetben lévőkkel, akik mellett felszólalni azonban gyakran populizmusnak minősül.

A szociális befektetés szüksége

Magyarország különösen érintett, amikor az újraelosztás melletti érveket vesszük sorra, legyen szó bármelyik fenti megfontolásról. A rendszerváltás idején a leszerepelt állam helyére lépő piac iránti várakozás, mint közérzület, sok tekintetben érthető volt. Ugyanakkor többen, így Ferge Zsuzsa vagy Szalai Erzsébet is felhívta a figyelmet, hogy a piac egyenlőtlenség-termelő potenciálja, különösen a jóléti állam nyugaton éppen akkor divatos harsogó kritikájának átvétele mellett, komoly veszély az államszocializmus válságát amúgy is megszenvedő társadalomra nézve. Az is viszonylag hamar láthatóvá vált, hogy a közép-európai országok társadalmi átalakulása nem egyazon rugóra jár. Dorothee Bohle és Greskovits Béla elméleti igénnyel is kimutatták a közép-európai kapitalizmus-típusok eltérését, aminek számos tanulsága közül most csak arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a sokféle kényszer közepette is maradt döntési tér a követendő modellt illetően, ily módon arra vonatkozóan is, miben álljon az állam felelőssége. Az más kérdés, és külön kifejtést érdemelne, hova lett a szociális piacgazdaság 1990-ben még népszerű ígérete, miként váltotta fel a piac dominanciáját hangsúlyozó retorika a rendszerváltástól távolodva, s hogyan vesztett polgárjogot a szociális dimenzióra való hivatkozás.

A szociális beruházás szükségességét Magyarországon elsősorban annak hiánya látszik igazolni. Több évtizedes szakirodalma van annak például, miként növeli az iskolarendszer a gyerekek otthonról hozott hátrányait, ahelyett, hogy az ellenkező hatást fejtené ki, vagy annak, hogy az egészségügyi ellátórendszer kapacitásai a területi egyenlőtlenségeket képezik le az ellensúlyozásuk helyett. A társadalmi integrációt célzó törekvések rendszerváltás utáni átmeneti részsikereit előbb a politikai elgyávulás, majd a teljes szembefordulás követte. Egészen odáig, hogy a mai kormányzat nyíltan kiáll a szegregációs gyakorlatok mellett, és tudatosan törekszik a szegmentált társadalom kiépítésére és fenntartására.

Szintén az elmaradt szociális beruházás kínzó hiányát igazolta a 2008-ban kitörő válság, amit fél évtizeden át a hazai társadalmi egyenlőtlenségek ijesztő növekedése követett. Ez aligha volt független attól, hogy a társadalmi egyensúly fenntartására szolgáló automatikus stabilizátorok nemhogy nem működtek elég jól, de a válság idején kormányzó erők inkább hatástalanították ezeket: Simonyi Ágnes összesítéséből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a fejlett országok körében szinte nem volt még egy, ahol kizárólag szociális megszorítás kísérte a válságkezelés valamennyi mozzanatát, súlyosbítva a krízis következményeit.

A szociális beruházásokhoz kapcsolódó izgalmas új szempont Czibere Ibolya, Gerő Márton és Kovách Imre megállapítása az utóbbi szerkesztésében publikált Társadalmi integráció kötetben, amely szerint a „projektalapú redisztribúció” felerősödése, a 2016-ig kifizetett 14 ezer milliárd forintnyi uniós támogatás, jobban mondva az a mód, ahogyan ezt elköltötték, nem mérsékelte az egyenlőtlenségeket, a területi különbségeket. Ez a szociális beruházás óriási, ebben a formában soha vissza nem térő esélyének elszalasztását jelenti.

Az újraelosztási forrásokért folytatott versenyben az alsó rétegek maradnak alul, mivel érdekérvényesítő képességük alacsony

Hogy az újraelosztás mennyire átfogó mechanizmus, azt jelzi a szintén a Társadalmi integrációban olvasható másik adat: a jóléti újraelosztás forrásait és az állami munkahelyeket együtt számítva a kutatók által megkérdezettek 77 százaléka közvetve vagy közvetetten részesül állami – vagyis redisztributív – forrásokból. A szerzők ennek alapján az újraelosztás fontos integráló hatására hívják fel a figyelmet. Másfelől azonban nem mellékes ezeknek a forrásoknak a megoszlása a társadalmi csoportok között. Szalai Júlia Nincs két ország…? című könyvében már tíz évvel ezelőtt arról írt, hogy az újraelosztási forrásokért folytatott versenyben az alsó rétegek maradnak alul, mivel érdekérvényesítő képességük alacsony, s ezért folyhat a források „átpumpálása” a közép- és felső rétegek irányába. Ez az ellentmondásokkal terhelt folyamat tulajdonképpen egyértelművé vált 2010-től, mivel az Orbán-rendszer a negatív újraelosztást már nem rejtve és integráló kísérletekkel keverten végzi, hanem nyíltan vállalt célként tekint rá, valamint a korábbi kormányokhoz képest döbbenetes hatékonysággal hajtja végre. Czibere, Gerő és Kovách ezzel kapcsolatban a rekombináns redisztribúció kifejezést használja, ami arra utal, hogy az újraelosztás célja a források feletti rendelkezés elitcsoportok közötti átirányítása, szó sincs a társadalmi rétegek közötti átrendezés szándékáról. Bár az elmúlt két-három évben a szegénységi és egyenlőtlenségi adatok kis mértékben javulnak, csupán a korábbi erősen negatív tendenciák enyhe korrekciójáról beszélhetünk, miközben a társadalmi mobilizáció megrekedt, a rossz helyzetek tartóssá és mélyebbé váltak.

Ahhoz, hogy az újraelosztás gyakorlatában változás álljon be, olyan politikai kurzusváltásra van szükség, amely képes megfelelni néhány alapvető feltételnek. Az első, hogy rendelkezzen társadalompolitikai szemlélettel, ami egyrészt azt jelenti, hogy a szociálpolitikát ne puszta szegénysegélyezésnek és különösen ne a szegények elnyomása eszközének tekintse, hanem a társadalmi integráció céljában gondolkodjék. A társadalompolitikai gondolkodás része emellett az integrálást célzó szakpolitikák összehangolása, illetve ennek a szemléletnek az alkalmazása más területeken, például a gazdaságpolitikában.

A második feltétel, hogy a társadalompolitika a jogszerűségre és a jogkiterjesztésre épüljön, összhangban a szabadság- és képességnövelés ikercéljával. A szociális jogok bővítése – például a lakhatáshoz való jog alkotmányos deklarálása és érvényre juttatása –, az állampolgári jogra építő szociális ellátások és az állampolgár felől számon kérhető hatásos közszolgáltatások új szintre emelik az állampolgáriság tartalmát.

A kurzusváltás harmadik eleme a társadalmi autonómiák erősítése, aminek minimumcélja a civil szervezetek üldözésének beszüntetése, a valódi ambíció azonban ennél sokkal nagyobb léptékű: a részvételi lehetőségek, a helyi és ágazati önkormányzatiság bővítése, így a szakszervezeti és munkavállalói jogok, az érdekegyeztetés és a társadalombiztosítás önkormányzatának helyreállítása. Mindez együtt a beleszólás lehetőségeinek újraelosztását jelenti.

Végül, meglehet, tautológiának tűnik, a politikai kurzusváltásnak politikai feltétele is van: társadalmi reformok csakis akkor következnek be, ha vannak politikai szereplők, akik e célokat képviselik, és a politikában elengedhetetlen helyi értékű taktikai rugalmasság közepette is ragaszkodnak társadalomformáló stratégiai elkötelezettségükhöz.

 

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.