Látszólag könnyű megvonni François Hollande ötéves elnökségének mérlegét. Ő minden idők legnépszerűtlenebb elnöke. Olyannyira, hogy nem is indult az újraválasztásért, mert joggal tarthatott attól, hogy szégyenszemre még a szocialista előválasztást sem nyerné meg, nemhogy magát az elnökválasztást.

eross_gabor
Erőss Gábor

Hollande nem csak népszerűtlen, de politikája sok tekintetben sikertelennek, sőt károsnak is mondható – különösen, ha baloldali perspektívából vizsgáljuk. Ám ha még mindig balról, de kicsit közelebbről nézzük, akkor már árnyaltabb, bonyolultabb a kép.

Hollande a szocialisták előválasztásának győzteseként lett elnökjelölt, majd elnök. A Nicolas Sarkozy neoliberális politikájától, korrupciós ügyeitől és médiasztári allűrjeitől megcsömörlött franciáknak unalmas, mégis vonzó szerepfelfogást kínált: azt ígérte: „normális elnök” lesz, vagyis hétköznapi, átlagos, már-már szürke. Ez kevés ígéreteinek egyike, amiket be tudott tartani, legalább félig. A nőügyeit leszámítva nem voltak komolyabb botrányai („csak” egy miniszterhelyettes, Jérôme Cahuzac, bukott le korrupciós ügyben), nem részegítette meg a hatalom, inkább puritán volt, és valószínűleg nem lopott – ami komoly eredmény abban a Franciaországban, amely Mitterand, Chirac óta a politikai korrupcióhoz és a Sarkozy-haverok luxusjachtjainak látványához szokott. Sőt a kampányban, majd a Cahuzac-ügy nyomán Hollande számos antikorrupciós intézkedésre tett ígéretet, s ezeket rendre teljesítette is: legyen szó akár az adóparadicsomokba menekített vagyonokról, akár a korrupcióellenes hivatal és ügyészség létrehozásáról, vagy éppen a közérdekű bejelentők védelméről. Az átláthatóságot nemcsak az állami szférában, hanem a nagyvállalatok tekintetében is kiterjesztette. Az igencsak szigorú Transparency International is inkább elégedett Hollande mérlegével e téren.

Nagyság és zöldség

Ha saját nagyságába nem is volt szerelmes Hollande, a francia grandeurbe azért igen; de persze ez gallföldön a politikai szocializáció alfája és omegája. Elnöksége alatt Franciaország, büszke ex-gyarmattartóként mindenekelőtt Maliban vette ki a részét a „terrorizmus elleni háborúból”: a francia csapatok a bamakói kormány hívására jöttek, láttak, győztek. Azután a Közép-Afrikai Köztársaságban is. De még ezen a téren is árnyaltabb a kép, ha közelről nézzük. Ugyanis Hollande a gyarmati narratívát jól megcsavarta: a francia katonai intervenciót azzal indokolta, hogy annak idején, a II. világháborúban az afrikaiak harcoltak Franciaország felszabadításáért. Ráadásul a katonai beavatkozás első hulláma után igyekezett minél gyorsabban átengedni a terepet a pánafrikai békefenntartóknak. Mindemellett ő volt az a francia elnök, aki elismerte Franciaország felelősségét a gyarmati időkben elkövetett algériai, szenegáli, kameruni és madagaszkári mészárlásokért; bár a bocsánatkérésig nem jutott el.

scooter
Egy Hollande-maszkos férfi a robogójáért “lelkesedik” a 2014-es párizsi autószalonon. Beváltatlan zöld ígéretek
Forrás: Creative Commons

Zöldügyekben ellentmondásos a mérleg. Hollande felfuttatta a már 2007 óta létező LDD-t, ami egy speciális, a fenntartható fejlődést szolgáló megtakarítási forma, takarékkönyv. Ennek segítségével szociális bérlakások építését, lakóépületek zöldfelújítását és a megújuló energiaipari befektetéseket finanszíroznak, többek között. De a zöldfordulat, a zöldfelújításokra és megújulókra alapozott új, fenntartható gazdaságfejlesztési modell ígéretét megszegte Hollande, és a kamionossztrájk hatására gyáván meghátrálva, feladta a közúti árufuvarozás megadóztatására vonatkozó zöldadó-terveit. Ugyanakkor bevezették a karbonadót, s amire Hollande nagyon büszke: viszonylag sikeres volt a párizsi klímacsúcs. Ellenálltak a GMO-knak, s egy új intézménnyel bővítették a demokráciát: a környezeti demokráciával, ami az információkhoz való jobb hozzájutást, közösségi tervezést, a környezetvédelmi szempontból aggályos beruházások esetén ún. „kezdeményezési” (am.: előzetes egyeztetési) jogot és – környezeti konfliktusok esetén – a helyi népszavazások kiterjesztését jelenti.

rasterapostropheA nukleáris energia részarányát 2025-re 75 százalékról (ami világrekord!) 50 százalékra tervezik leszorítani, de kevés konkrét lépés történt, így ezt egy következő, jobboldali kormány könnyűszerrel visszavonhatja.

A Zöldek ehhez képest a ciklus elején benne voltak a kormánykoalícióban, majd kiléptek, hivatalosan ellenzékbe vonultak, de egy részük „visszaszalámizta” magát a kormányba. A ciklus nagy ökotörvénye az „energia-rendszerváltási” törvény; hosszú huzavona és lobbiháborúk után végül 2015-ben fogadták el, a kapcsolódó rendeletek pedig csak 2016-ban jelentek meg. A törvény ambiciózus, de hosszú távú célokat fogalmaz meg: 2030-ig az üvegházhatású gázok kibocsátásának 40 százalékos csökkentése, az áramfogyasztás 40 százalékának fedezése megújuló forrásból, a karbonadó fokozatos emelése. Van benne két elég radikális vállalás: elrendelik minden magántulajdonú épületet kötelező hőszigetelését (persze csak hosszútávon) és minden ezután épülő középület energiamérlegének pozitívnak kell lennie! Emellett a közszféra járműbeszerzéseinél minimum 50 százalékos arányt kell képviselnie az alacsony kibocsátású (hibrid és elektromos) járműveknek, és minden közepes és nagyvállalatnak ki kell dolgoznia egy „mobilitási tervet”, amely a közösségi közlekedés és a telekocsi használatát hivatott előmozdítani. A nukleáris energia részarányát 2025-re 75 százalékról (ami világrekord!) 50 százalékra tervezik leszorítani, de kevés konkrét lépés történt, így ezt egy következő, jobboldali kormány könnyűszerrel visszavonhatja.

Kirúgásokkal a munkahelyekért

És akkor most, a sok „egzotikus” téma, Afrika és a telekocsik után jöjjön egy olyan téma, ami Magyarországra is eljutott: az új munkatörvénykönyv. Hogy megértsük, miért volt annyira fontos ez Hollande-nak, tudni kell, hogy a legeslegfőbb kampányígérete az volt: csökkenti a munkanélküliséget. Ünnepélyesen azt kérte a választóktól, ötéves ciklusa elteltével majd az alapján ítéljék meg az elnöki tevékenységét, hogy sikerrel járt-e a munkanélküliség elleni küzdelemben. A munkanélküliség mindenkit aggaszt, s Franciaországban – Németországhoz, Nagy-Brittaniához képest – hagyományosan elég magas a szintje. Ezen akart változtatni. De bedőlt a főáramú közgazdászoknak, akik a szokásos receptet kínálták: tedd rugalmassá a munkaerőpiacot, s minden rendbe jön. Elhitte, hogy a munkaadók azért nem vesznek fel több dolgozót, mert félnek, hogy majd nem tudják hogyan elbocsátani őket. Pedig ez ennél „egy kicsit” bonyolultabb. Ott kezdődik, hogy a létbiztonság megrendülése, az egzisztenciális szorongás jobboldali populistákat és – hovatovább már csak Franciaországban – baloldali tömegtüntetéseket, sztrájkokat szül. A reformot egyébként, s ezt fontos hangsúlyozni, az évtizedek óta fennálló, a német gazdasági csodát és szociális államot megalapozó érdekegyeztetési rendszer ihlette; ennek központi pillérét vették át, csak éppen kiszakítva azt eredeti kontextusából.

A Valls-kormány is ágazati alapon kívánta újraszervezni a munkaerőpiacot; de a „decentralizálás”, ami Németországban a szakszervezetek erős alkupozícióját, s ezáltal az ágazatonként, illetve vállaltonként eltérő, de mindenütt viszonylag magas béreket biztosítja, az Franciaországban azzal fenyegetett, hogy a munkaadók kezébe ad teljhatalmat a munkavállalók, s különösen – nevezzük őket nevükön! – a munkások kárára. Így hiába volt viszonylag sikeres a prekariátust megcélzó, 150 ezer fiatalnak állást biztosító „jövő munkahelyei” program, hiába rajong a fél világ a munkavállalókat az állandó (internetes, telefonos) elérhetőség kötelességétől megszabadító pihenéshez való jog bevezetéséért, hiába csökkent végre, nagy nehezen, legalább a ciklus végén a munkanélküliség: Hollande és Valls ezzel, az elbocsátásokat megkönnyítő reformmal alapozták meg szívtelen/neoliberális/blairista-schröderista harmadikutas reputációjukat.

airbus
A380-as óriásgép épül az Airbus toulouse-i gyárában. Az új munkahelyek száma nem szállt az égig
Fotó: Nicolas Halftermeyer, CC

Ehhez a képhez persze nagyban hozzájárult az is, hogy a munkaadókra hallgatva a baloldali, kereslet-élénkítő gazdaságpolitika helyett a költségvetési deficit csökkentése, és a – munkaadói járulékok csökkentésén keresztüli – ún. kínálatélénkítő gazdaságpolitika mellett döntött, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: se a gazdaság nem növekedett (vagy alig), se a munkaadók által ígért tömeges munkahelyteremtésre nem került sor. De még a „kínálatélénkítés” is jóindulatú megközelítés, mert összességében a megszorítások politikájáról kell beszélni: a vállalatok adóterhelését 21 milliárddal csökkentették, míg a háztartásokét 35 milliárd euróval növelték. Egy kicsit azért ezt is érdemes árnyalni: egyrészt – ez Hollande egyik emblematikus, balos intézkedése – kivetettek egy 75 százalék-os adót a felső tízezerre (ezt a törvényt az Alkotmánybíróság megsemmisítette, végül egy 60 százalékos változatot fogadtak el, és vezettek be, azt is csak két évre); és igyekeztek az alacsony jövedelműek személyi jövedelemadóját mérsékelni, sőt: mintegy kétmillió alacsony jövedelmű dolgozó esetében 0-ra csökkentették azt!

Hozzáférhető egészségügy és oktatás

Az egészségügy Hollande ötévének egyik sikersztorija. Törvénnyel vetettek véget a korábbi gyakorlatnak, amely a pácienseket arra kényszerítette, hogy bizonyos esetekben részben előlegezzék meg a gyógyítás költségeit – amit a biztosító utólag térített meg. Könnyen belátható, hogy ez a megtakarításokkal nem rendelkező szegények számára az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést korlátozta, így ennek a „hagyománynak” a felszámolása komoly esélyegyenlőségi lépés. S ugyanez igaz arra a 2016-ban életbe lépett változtatásra, amely kötelezővé teszi a cégek számára, hogy munkavállalóik részére kiegészítő biztosítást fizessenek. Megharcolt a kormány a gyógyszerlobbival is, és így sikerült néhány milliárddal lejjebb nyomni az állami gyógyszerkassza és a betegek kiadásait; egyúttal törekedtek az olcsóbb, de az eredetivel megegyező generikus gyógyszerek elterjesztésére.

rasterapostropheAz egyenlőtlenségek és a szegregáció-integráció kérdését [mixité scolaire] napirendre vette a baloldali kormány, de későn, keveset, sőt – valószínűleg – rossz irányba léptek. A legjobb szándékkal, de a lovak közé dobták a gyeplőt.

Mint szinte a világon mindenütt, Franciaországban is kitüntetett közfigyelem irányul az oktatásügyre. A franciákat is újra meg újra ugyanaz a PISA-sokk éri, mint a magyarokat. Ennek persze mélyre nyúló gyökerei vannak. Az egyenlőtlenségek és a szegregáció-integráció kérdését [mixité scolaire] napirendre vette a baloldali kormány, de későn, keveset, sőt – valószínűleg – rossz irányba léptek. A legjobb szándékkal, de a lovak (helyi aktorok) közé dobták a gyeplőt, holott a helyi alkukat a helyi elitek szokták kötni, a saját érdekeiket követve. A legfontosabb kérdésben, az iskolaválasztás okozta egyenlőtlenségek kérdésében tehát kudarcot vallottak a francia szocialisták, ugyanakkor néhány jó irányba mutató intézkedést a javukra lehet írni: több tízezer új pedagógus-álláshellyel enyhítettek a túlzsúfoltságon, korlátozták a buktatások lehetőségét, az osztályzást ezentúl „büntetés helyett jelzésként” kell használni, a házi feladatokat lehetőleg az iskolában kell elvégezni (ez apró, de fontos lépés az esélyegyenlőség szempontjából!), eltörölték az alsó tagozatosok szerdai iskolai szünetét (ez a középosztály tiltakozását váltotta ki, de a hátrányos helyzetű és munkásosztályi szülők gyerekeit segíti), tapasztaltabb tanárokat kell elhelyezni a hátrányos helyzetű településeken (eddig a közalkalmazotti pontrendszer miatt épp a zöldfülűek kerültek a legnehezebb terepekre). Kiemelkedik az esélyegyenlőséget növelő lépések közül, de egyúttal jól illusztrálja Hollandék túlzott óvatosságát, határozatlanságát is a 3 év alattiak számára létesítendő bölcsődei-óvodai férőhelyek kérdése; helyesen ismerték fel, hogy az esélyegyenlőség szempontjából ez kulcsfontosságú, és azt is, hogy érdemes a hátrányos helyzetű településekre (külvárosokra) koncentrálni, de, bár létrehoztak ezernél több gondozói állást, a bölcsődébe-óvodába járó 2 és 3 év közöttiek aránya még így is, még ott is csak épphogy meghaladja a 20 százalékot a ciklus végére.

Nyitottság és morális pánik

Az ún „társadalmi” kérdésekben Hollande részben nagyon progresszív, részben szégyenletesen regresszív volt. A szimbolikus politika szintjén fontos történelemi gesztust gyakorolt, amikor négy ellenálló, két nő és két férfi hamvainak ünnepélyes elhelyezéséről döntött a francia nemzet világi templomában, a Panthéonban, emelkedett szavakkal méltatva bátorságukat. Ígéretéhez híven bevezette a melegházasságot („házasság mindenkinek”), a konzervatív jobboldal által szervezett tömegtüntetésekkel dacolva; a sors iróniája, hogy az időközben „republikánus” névre átkeresztelt jobboldal ultrakonzervatív-neoliberális elnökjelöltje, Fillon, épp az azonos neműek házassága elleni tiltakozómozgalom hálózatára támaszkodva nyerte meg a jobboldali előválasztást.

charlie
A Charlie Hebdo elleni merénylet hírére több millióan vonultak az utcára. Értelmetlenül korlátozott szabadságjogok 
Fotó: Olivier Ortelpa, CC

Amit viszont a baloldal sosem fog megbocsátani neki, az az, hogy a tragikus merényletek után, a terrorizmus elleni harcra hivatkozva tartósan, aránytalanul és értelmetlenül korlátozta a szabadságjogokat, a szükségállapotot – a fent emlegetett munkaerőpiaci reform ellen tüntető baloldali, valamint környezetvédő aktivisták elleni fellépés jogalapjául használva. Persze, érthető, hogy a merényletek a kormányzat részéről rendpárti fordulathoz, a lakosság részéről morális pánikhoz vezettek, de a baloldalnak kár zsigerből politizálnia.

rasterapostropheÉrthető, hogy a merényletek a kormányzat részéről rendpárti fordulathoz, a lakosság részéről morális pánikhoz vezettek, de a baloldalnak még ilyen helyzetben is kár zsigerből politizálnia.

A kettős állampolgárságú terroristák francia állampolgárságtól való megfosztásáról szóló törvény volt a másik ilyen pánikreakció. Hónapokig erről folyt a – kicsit a magyar kormány migránsozására emlékeztető – álvita, miközben egy terroristára (aki vagy öngyilkos merénylő, vagy ha nem, akkor sem akar egy terrorcselekmény másnapján francia családi pótlékot felvenni) semmiféle elrettentő erővel nem bír egy ilyen szankció; arra viszont jó volt, hogy másodrendű állampolgárnak érezhessék magukat a külvárosok megbélyegzett lakói. Maga Hollande is azt mondta, ezt (és csak ezt!) megbánta, hiba volt. (A Parlament egyébként végül nem is fogadta el a törvényt).

Ló és szamár

Manuel Valls, Hollande 3 évig szolgáló miniszterelnöke alulmaradt a baloldali előválasztáson, de Benoît Hamon, aki győzött, maga is Hollande minisztere volt, s kormánytagként voltak is eredményei a közösségi a gazdaság és a fogyasztóvédelem területén, bár később, lemondása után a szocialista „lázadó” balszárny egyik vezéralakjává vált. De ha netán Emmanuel Macron, a szocialistákkal szakító szoclib, az elitellenes húrokat pengető volt gazdasági miniszter szorítja meg végül a Fillon-Le Pen párost (ha megszorítja egyáltalán), róla is elmondható lesz, hogy Hollande köpönyegéből bújt ki. Bár Valls szerint a félig teli pohár igenis tele van, Hamon szerint félig üres, míg Macron azt állítja: se a pohárhoz, se a vízhez nincs semmi köze.

Most, amikor a brexitizmus, Trump, Orbán és hamarosan – ha a sikkasztási botrányába bele nem bukik – talán Fillon vagy akár (bár ez szerencsére valószínűtlen) Le Pen kerül hatalomra, érdemes még egyszer elgondolkodni azon, mi is a kritikai baloldal szerepe, a radikális baloldal hivatása. Hollande öt évét például nem csak az ideális baloldali agendával, hanem a Trump, Fillon és Le Pen képviselte alternatívával is érdemes összevetni; ez alapján pedig elmondható: ha ló nincs, (egyelőre) jó a szamár is.

Címfotó: Remi Jouan, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.