Scheiring Gábor (2019): Egy demokrácia halála: Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Budapest: Napvilág Kiadó.

Sebők Miklós (2019): Paradigmák fogságában: Elitek és ideológiák a magyar pénzügyi kapitalizmusban. Budapest: Napvilág Kiadó.

Nemrégiben két kiemelkedő könyv is megjelent a Napvilág Kiadó „Társadalomelméleti Műhely” sorozatában. Mindkettő a magyarországi rendszerváltás óta eltelt harminc év politikai gazdaságtani elemzésén nyugszik, fókuszukban a gazdasági és politikai hatalom összefüggései állnak. E két kötetet most egy olyan kutató értékeli, aki e témákat immár több mint négy évtizede vizsgálja.

Szalai Erzsébet

Szemben a mai magyar társadalomtudományok pozitivizmusával, az empirikus kutatások és az elméleti tevékenység elszigeteltségével, Scheiring Gábor és Sebők Miklós műveiben elmélet és empíria szerves egységet alkot. Könyveik elején a szerzők ismertetik azokat az elméleteket, és elméleti újításokat, melyekkel az empirikus anyagot értelmezik, majd részben már a gazdag terepmunka és kutatásaik eredményeinek bemutatása során (mely vizsgálatokban a kvalitatív és kvantitatív módszerek széles tárházát alkalmazzák), de döntően összegzésképpen, mindketten új elméletet, elméleteket is alkotnak. Végül a témáikhoz kapcsolódó további kutatásaik irányait és hipotéziseit ismertetik.

Szintén a pozitivizmussal szembeni lázadás, hogy mindketten nyíltan vállalják értékeiket – mégpedig baloldali elkötelezettségüket. Ez nem zárja ki azt, hogy ennek bevallása után a lehető legtárgyilagosabb elemzésre és elméletalkotásra törekedjenek. A svéd közgazdász és szociológus, Gunnar Myrdal szerint a társadalomtudományokban pontosan ez teszi lehetővé az olvasó számára a tárgy lehető legelfogulatlanabb megismerését. Ironikusan fogalmazva: a mű befogadója már az elején tisztában lehet azzal, hogy a szöveg megismerése során mitől kell elvonatkoztatnia.

Magyarország elmúlt harminc évének történetét mindkét mű szerzője az 1989–2010 és a 2010 utáni időszak politikai, gazdasági és ideológiai viszonyainak szembenállásaként írja le, bár a hangsúlyokat a három elem közül mindketten máshová teszik: Scheiring Gábornál a gazdasági és politikai elem, Sebők Miklósnál az ideológiai elem igazán hangsúlyos.

A művek elméleti megközelítése Jeffrey Alexander fogalomalkotása alapján ötvözi a kollektivista és individualista elemeket, vagyis a szerzők egyszerre gondolkodnak struktúrákban és cselekvőkben. Ezzel függ össze, hogy állításuk szerint az elmúlt harminc év politikai és gazdasági folyamatainak volt alternatívája, tehát e cselekvők felelőssége is felvethető.

A versenyállamtól a felhalmozó államig

Scheiring Gábor a társadalmi változást a függő fejlődés elméletén keresztül szemléli. Ez azt jelenti, hogy bár e változásban nagy jelentőséget tulajdonít a globális hatásoknak és a globális beágyazottságnak, így országunk félperifériás jellegének, valamint a múltból örökölt kulturális hagyományainak is, úgy véli, hogy a nemzetállamokon, így Magyarországon belüli folyamatoknak is van saját, belső okokkal magyarázható önmozgása is. Mindezek nyomán az elmúlt harminc év történetében megkülönbözteti egymástól a 2010-ig fennálló versenyállamot és az azt felváltó felhalmozó államot. A versenyállam idején a politikai viszonyok (látszólag) demokratikusak voltak, a felhalmozó állam azonban tekintélyelvű – a 2010 utáni politikai folyamatokat tehát a demokrácia hanyatlásaként írhatjuk le.

A versenyállamok a nemzetközi piacon más államokkal versenyeznek a külföldi befektetésekért. A felhalmozó állam fogalmát Alan Wolfe vezette be, felemelkedése a késő 18., kora 19. századra nyúlik vissza, és lényege a nemesség és a burzsoázia közötti kiegyezés. Scheiring Gábor értelmezésében, „a burzsoázia tőkefelhalmozásához szükséges feltételek biztosításáért cserébe a régi uralkodó rend megtarthatta privilégiumait az államéletben és a kormányzásban. A felhalmozó állam kora egybeesik a nemzeti burzsoázia vagyonfelhalmozásával, és az olcsó munkaerő kínálatát biztosító elnyomott munkásosztály kialakulásával. A felhalmozó állam a gazdaság- és társadalompolitikában a gyors tőkefelhalmozást szolgálta”.

Scheiring Gábor elméleti újítása a felhalmozó állam klasszikus elméletének aktualizálása és alkalmazása a 2010 utáni Magyarország hatalmi viszonyaira. Lényege a nemzetközi és nemzeti tőke felhalmozási igényeinek megkülönböztetése:

mivel a nacionalista politikusok és a nemzeti burzsoázia szövetsége nem képes megdönteni a transznacionális vállalatok uralmát, a három hatalmi csoport szövetséget köt egymással, ez pedig elvezet a tekintélyelvű kapitalizmus és felhalmozó állam kiépüléséhez.

A szerző demokráciafogalma – Robert Dahl definíciója nyomán – a liberális demokráciák idealizált demokráciaképét tükrözi: lényegét tekintve versengő többpártrendszer, alkotmányosan garantált szabadságjogokkal, a fékek és ellensúlyok rendszerével, független információs forrásokkal és független civil társadalommal. Véleményem ezen a ponton eltér az övéétől, én ugyanis a demokrácia fogalmát tágabban értelmezem: beleértem az állampolgároknak a gazdasági döntésekben való részvételét, és a közvetlen demokrácia intézményeinek működését is. Schering mintha maga is problematikusnak érezné definíciójának leszűkített voltát, amikor a versenyállam viszonyai közötti, tehát 2010-ig tartó időszak politikai rendszerét időnként színlelt demokráciának nevezi.

Scheiring Gábor fő tézise, hogy Magyarországon a versenyállam korszakában, a függő fejlődés nyomán a hatalmon lévők egyfelől elnyomták a nemzeti tőkéseket, másfelől kizsigerelték a munkásosztályt. (Itt jegyzem meg: az én munkásosztály-fogalmam az övétől több ponton eltér, főként abban, hogy ő gyakorlatilag a tőkéseken kívüli teljes társadalmat érti alatta, mindazonáltal a fogalom e kiterjesztése gondolatmenete logikájának realitását nem kérdőjelezi meg – mint ahogyan azt más fórumon már megvitattam a szerzővel). Ennek nyomán az ország külső (világgazdasági) integrációja belső (gazdasági és társadalmi) dezintegrációhoz vezetett. Duális gazdasági szerkezet alakult ki, melyet az uralkodó transznacionális szektor és a főként hazai piacra termelő elnyomott nemzeti tőke elszigeteltsége jellemez. Másrészt, részben e megosztottság társadalmi leképeződéseként a munkásosztály egymással gyakran érdekellentétben álló csoportokra szakadt, egy nagy része pedig szinte végérvényesen lecsúszott.

Scheiring Gábor szerint e fejlődési útnak volt alternatívája. Ez nem más, mint egy kormányképes szociáldemokrata politikai erő megszületése, mely egyfelől lerakja egy szervesebb kapitalizálódás gazdasági alapjait, másrészt képes megszólítani, maga mellé állítani a munkásosztályt.

A 2010-es tekintélyelvű fordulatot a nemzeti tőke, valamint a munkásosztály lázadása alapozta meg a versenyállammal és a hozzá tartozó politikai elittel szemben. E lázadás nyomán a versenyállamot egy felhalmozó állam váltotta fel.

Scheiring Gábor kiemelkedő teljesítménye a kétfajta állam (különösen a felhalmozó állam) létrejöttének és működésének leírása, a „káderek” hatalmi intézményeken belüli forgásának („forgóajtók”) empirikus leírása. Ezen belül különösen fontos rész foglalkozik a nemzeti tőkések versenyállammal – és ezen keresztül az uralkodó transznacionális tőkével – szembeni lázadásának konkrét bemutatásával, az okok és a mechanizmusok feltárásával.

A számomra legérdekesebb fejezet azonban a lecsúszófélben lévő munkásosztály mélyinterjúkra alapozott, szinte szociografikus, sőt szociálpszichológiai mélységű bemutatása. A Scheiring Gábor által megszólaltatott munkások többségének életében a rendszerváltás komoly egzisztenciális, szociális és mentális válságot okozott. E munkások elszegényedtek, korábbi kapcsolataik és közösségeik felbomlottak, korábban sem erős munkásidentitásuk pedig végképp eltűnt, felolvadt. Nagyjából a 2000-es évek elejére korábbi reményeik is szertefoszlottak, mindenoldalú talajvesztésük, a magukat baloldaliként definiáló politikai erőkben való mély csalódottságuk jobboldali politikai fordulatukhoz vezetett, mely a 2010-es „fülkeforradalomban” csúcsosodott ki.

Scheiring Gábor fontos állítása, hogy a felhalmozó állam átalakította a burzsoázia támogatását: a transznacionális vállalatok mellé „beemeli” a nemzeti tőkét is. Miközben 2010 óta mindkét szféra állami támogatása növekszik, a nemzeti nagytőkéé nagyságrendileg jobban nő. Míg a transznacionális vállalatok támogatása 2004-2010-hez képest kétszeresére, addig a nemzeti nagytőke támogatása 28-szorosára emelkedett. Scheiring Gábor ebből arra a következtetésre jut, hogy a felhalmozó állam – elődjével ellentétben – elsősorban a nemzeti nagytőke állama.

E megállapítást azonban problematikusnak tartom, nem látom kellően bizonyítottnak. A transznacionális cégek, szemben a nemzetiekkel, a kedvezményeket elsősorban nem közvetlen állami támogatások, hanem adókedvezmények formájában kapják. Ahhoz tehát, hogy támogatásukat össze lehessen hasonlítani, a közvetlen támogatásokhoz hozzá kell adni az adókedvezmények összegét, illetve meg kell nézni a támogatások és az elvonások hányadosát is.

Az állam és a nemzeti nagytőkések viszonya szempontjából a könyv érdekes és újszerű képet vázol fel a nemzeti nagytőkések belső tagolódásáról. A felhalmozó államhoz fűződő viszonyuk szempontjából négy nagytőkés csoportot különböztet meg: a politikai kapitalistákat, az elkötelezett jobboldaliakat, a feltörekvő tőkéseket, és a kooptált (azaz átvett) tőkéseket. Az uralkodó párt és állama közvetlen klientúráját csak a politikai kapitalisták alkotják (Simicska Lajos, Mészáros Lőrinc, Nyerges Zsolt, Garancsi István stb.). Az ő előre jutásuk közvetlenül az állami újraelosztástól függ. Scheiring Gábor szerint azonban nem csupán ők, hanem a másik három csoport is élvezi a nemzeti nagytőkét támogató felhalmozó állam politikáját, olykor pedig egyenesen alakítják is azt.

A közvetlen klientúra számításai szerint nem olyan jelentős: a 13 politikai kapitalista a 222 fős nemzeti nagytőkés osztálynak csak kevesebb, mint hat százalékát adja. A kérdés azonban itt számomra az, hogy milyen lenne az egyes csoportok aránya, ha nem csak az oda tartozó nagytőkések számát, hanem tőkeerejét is viszonyítanánk egymáshoz? Ismerve a leggazdagabb magyarok listáját, azt valószínűsítem, hogy ily módon a politikai kapitalisták jóval nagyobb jelentősége lenne kimutatható. Ez azért is fontos lenne, mert a tőkeerő, a vagyon nagysága jelentősen befolyásolhatja az egyes nagytőkések alkuerejét. Hiába felülről teremtették ugyanis őket, e marionettbábúk életre is kelhetnek…

Scheiring Gábor fontos megállapítása, hogy a tekintélyelvű állam vezérelte tőkefelhalmozás alapvető forrása a munkásosztály kizsigerelése. Két észrevételem van ehhez kapcsolódóan. Egyrészt a versenyállam felhalmozó politikája is (mert neki is volt, de erre még visszatérek) a munkásosztály kifosztásán alapult. Másrészt nem teljesen világos, hogy ki az, aki kizsigerel: a felhalmozó állam, vagy a mögötte álló nagyburzsoázia, beleértve a transznacionális tőkét és az állammal közvetlen viszonyban nem lévő nemzeti nagytőkéseket is? A szerző néhány helyen használja a kizsákmányolás fogalmát, de nem ad rá definíciót, és ezzel is összefüggésben a tőke–munka-viszony nem teljesen kidolgozott a könyvben. Antagonisztikus viszonyról van szó? Vagy – mint az helyenként megjelenik – maga a demokrácia sem más tulajdonképpen, mint a tőkésosztály és a munkásosztály kompromisszuma?

Általános kérdésként vetem fel, hogy a könyvben nem túl éles-e a cezúra a 2010 előtti, és az azt követő korszak között. Úgy érzem, mintha maga a fogalomalkotás is valamelyest alárendelődne e kissé merev elválasztásnak. Úgy tűnik, a demokrácia meghatározásánál azért szűkíti azt le a liberális demokráciák ideáljára, hogy élesen megkülönböztethesse azt a 2010 utáni időszaktól. Hasonlóképpen, a versenyállammal definiált időszakban is sor került jelentős tőkefelhalmozásra, mint ahogy az állami bürokrácia a felhalmozó állammal jellemzett korszakban is erős versenyt folytatott a külföldi befektetésekért.

Itt jegyzem meg, hogy a felhalmozó államnak nevezett állam – miként a versenyállam is – legalább annyira felélő hatalmi képződmény is, mint amennyire felhalmozó. Ahogyan azt a szerző gazdag empirikus anyaggal szemlélteti is, nem termeli újra, sőt kifosztja a humán erőforrásokat, és rombolja a vállalkozás intézményrendszerét. Egy kutatás szerint a központosított privatizáció során létrejött 621, magyar magánvállalkozók kezébe került vállalatnak mára 42 százaléka nyomtalanul eltűnt. Mindezeken felül profitrepatriálás címén a transznacionális szektorból a GDP hat-hét százaléka áramlik ki az országból. Megítélésem szerint a két korszak elhatárolása a szerző szempontjaihoz viszonyítva részben más, és főként több tényező együtthatásának vizsgálatát igényli.

De nemcsak az időszakok, hanem a hatalmi szereplők megkülönböztetésében is érzek némi merevséget. Scheiring Gábor szerint a transznacionális vállalatok hatása a belső gazdasági és társadalmi folyamatokra egyértelműen pozitívabb, mint a nemzeti nagytőkéseké. Ezek magasabb színvonalú technológiákkal dolgoznak, jóval magasabb béreket fizetnek, engedik a szakszervezetek működését, és szemben a hazai nagytőkésekkel, nem lépnek fel a szociális szféra megkurtításáért. E pozitívabb hatás több elemét magam is feltártam 2001-es, Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban című könyvemben, ám a viszonylagosan kedvezőbb hatásmechanizmus kutatásaim szerint többek között a szociális szféra megengedőbb kezelésére nem áll.

A külső és belső egyensúlyi viszonyokhoz (az ezt tükröző makrogazdasági adatok megfelelő voltához) a transznacionális tőkének legalább akkora érdeke fűződik, mint a nemzetinek – ezen mérik befektetéseik biztonságát. És ha a szociális szektor költségvetési támogatása „elszalad”, akkor bizony – legalábbis informálisan – ezt jelzik is. Elsősorban a hitelminősítőkön, a hazai komprádor értelmiségen és a nemzetközi sajtón keresztül. Könyvében Sebők Miklós is hasonló összefüggésekre és következtetésekre jut. Erre példa, hogy 2002-ben, Medgyessy Péter jóléti rendszerváltásának idején Carola Kaps, a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa „rászólt” a magyar kormányra (idézi Népszabadság, 2002, szeptember 9-i száma, 3. o.)

De a transznacionális vállalatok kormányzatra gyakorolt közvetlen nyomásának illusztrálására idézhetjük a tavaly decemberi rabszolgatörvényt is, mely döntően a transznacionális tőke nyomására született, és elsősorban azok cégei is alkalmazzák.

Fenti észrevételeim, kritikáim mindazonáltal nem érintik Scheiring Gábor munkája iránti nagyrabecsülésemet, sőt lelkesedésemet. Külön érdeme a szerzőnek, hogy könyve végén felvázolja a kutatás folytatásának programját és hipotéziseit. Utóbbiak közül legeredetibbnek azt a feltevést tartom, hogy az illiberalizmus erőteljes áttöréséhez egyaránt szükség van a munkásosztály, illetve a tőkésosztály polarizáltságára, valamint a liberalizmussal szembeni lázadására.

A modernizációs konszenzustól a pénzügyi nacionalizmusig

Sebők Miklós művének tárgya a magyar pénzügyi kapitalizmus elmúlt harminc éve, két egymást váltó paradigma, a modernizációs konszenzus és a pénzügyi nacionalizmus fogságában. A pénzügyi kapitalizmusban a pénzügyi konglomerátumok válnak meghatározóvá, mivel már ők biztosítják a gazdaság „vérkeringését”. A szerző meghatározása szerint „a pénzügyi kapitalizmus a kapitalista rendszer egyik funkcionális részterülete, hiszen ahogy a többi ágazatban (ipar, szolgáltatások, mezőgazdaság), úgy itt is érvényesül a tőkefelhalmozás logikája. Másfelől – és ez fontosabb számunkra – a pénzügyi kapitalizmus a kapitalizmus egy sajátos formája, és fázisa, amelyben a pénzügyi szektor – többek között a financializáció folyamatában – különös, rendszermeghatározó jelentőségre tesz szert.”

A modernizációs konszenzus a mérsékelt modernizátor elitek (pl. Horn Gyula), valamint a neoliberális modernizátorok (másként megfogalmazva, a pénzpiaci fundamentalista elitek, például Békesi László és Bokros Lajos) közti kompromisszum eredménye. Viszonyuk ellentmondásos, az egyezség keresése mellett harc is folyik közöttük a vezető szerepért. Noha munkamegosztás van közöttük, a piaci fundamentalisták határozzák meg a kívánatos fejlődés irányát, a mérsékeltek feladata pedig az ehhez szükséges politikai támogatás megszervezése és a feltételek biztosítása. A modernizációs elitek a szerző szerint a ‘90-es évek elején születtek meg, céljuk a gazdaság modernizálása, felzárkóztatása a „fejlett Nyugathoz”.

A modernizációs konszenzus ellenideológiájaként születő pénzügyi nacionalizmus is nagyjából egyidős a rendszerváltással: fő képviselői az Antall-kormány körül csoportosuló közgazdászkörbe tartoztak. (Fő reprezentánsaik Bogár László és Matolcsy György.) Az ezt képviselő jobboldali közgazdászok és gazdaságpolitikusok, pontosabban a köréjük gyülekező pénzügyi nacionalista elitcsoport fő célja a hazai fennhatóság alatt álló pénzügyi intézményrendszer létrehozása és önállóságának megteremtése.

A két uralkodó paradigma hívei elbeszélnek egymás mellett, egyáltalán nem reflektálnak egymásra, ami jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy egy idő után mindkettő dogmává merevedjék. Harcukat nem a nézetek nyílt összecsapása, hanem csupán képviselőik küzdelme mutatja az intézményi pozíciókért. E két versengő ideológiával és elitcsoporttal szemben más – pl. ökológiai, vagy progresszív baloldali – érték- és nézetrendszerek, valamint képviselőik bár jelen voltak, csak gyenge hatást tudtak kifejteni, így eddig nem voltak képesek gyökeret ereszteni.

A modernizációs konszenzus pénzügyi fundamentalista oldalának főszereplőit Sebők Miklós organikus közgazdászoknak nevezi. E közgazdászok állammal és gazdasággal kapcsolatos nézetei Hayek és Friedman munkásságából, valamint Thatcher és Reagan gazdaságpolitikai gyakorlatából származnak. A „jó” gazdaságpolitika lényege szerintük az állami beavatkozás minimalizálása, a minél teljesebb és gyorsabb privatizáció, a minden korlátozás nélküli nyugati tőkebehozatal, a szép jövő érdekében történő mindenkori életszínvonal-visszafogás, az általános megszorítás, a gazdaság minőségének csupán néhány, egyensúlyi viszonyokat jelző makrogazdasági adattal történő jellemzése. Fő szlogenjeik: „makrogazdasági stabilitás”, „a befektetések biztonsága” „elkerülhetetlen áldozat”, „nincs más alternatíva” stb. Nem burzsoáziára és a munkásságra hivatkoznak, hanem minduntalan a „befektetőkre”, valamint a személytelen és értékmentes „piacokra”.

A pénzügyi nacionalisták mindezzel szemben a modernizációt az „önpusztítással” azonosítják. Értelmezési keretük a világrendszer, melynek viszontagságos viszonyaival szemben csakis a nemzetállami keretek nyújthatnak védelmet. Gyakran operálnak összeesküvés-elméletekkel, jellemzőjük továbbá a hajlam a miszticizmusra. Sebők Miklós rámutat arra, hogy képviselőik gyakran vesznek át gondolatokat kritikai-baloldali szerzőktől, anélkül, hogy forrásukat megjelölnék, vagy kritikailag reflektálnának azokra.

Míg az organikus közgazdászok fő elméletalkotója Kornai János, fő gazdaságpolitikusa pedig Antal László, addig a másik térfélen a fő elméletalkotó Bogár László, a fő gazdaságpolitikus pedig Matolcsy György. Ennek ellenére az elméleti és gyakorlati szerepek gyakran átfedik egymást.

Sebők Miklós igen gazdag empirikus anyagot felhalmozva mutatja be a két paradigma képviselőit, jellegzetes viselkedésüket, szövetségeiket, valamint mozgásukat az intézményes és informális pozíciók közt. Az organikus közgazdászok elemzésekor bemutatja személyes és hatalmi-pozícióépítési eljárásaikat a forgóajtó, az intézmény- és hálózatépítés, a királycsinálás, a tanácsadás és az ismeretterjesztés terén. Rámutat szerep- és pozícióhalmozásukra, melynek klasszikus esete, amikor olyan közgazdász ír tudományos igényűnek felmutatott művet például a privatizációról, amelyben személy szerint nem csak, hogy maga is részt vett, de az abból származó pénzügyi bevételből is részesedett.

A modernizációs konszenzus főszereplői, az organikus közgazdászok önmagukat a nyugatosodás és a feltétlen piacosodás iránt elkötelezett szakértőkként mutatják be, akik azonban Sebők Miklós szerint csak a politikai rendszerváltás után kapcsolják magukat a rendszerváltó elitekhez. Ők azok, akiket magam késő-kádári technokratáknak nevezek, de kutatásaim szerint már jóval korábbtól, a ‘80-as évek elejétől megkezdik gazdasági rendszerváltó tevékenységüket – még ha a kezdetekkor ennek talán nincsenek is teljesen a tudatában. E csoport szoros kapcsolatban áll egyfelől a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, másfelől a jelentős érdekeltséggel rendelkező multinacionális konglomerátumok képviselőivel.

Az organikus közgazdászok egyik legfontosabb akciója a bankkonszolidáció, valamint a kereskedelmi bankok külföldi kézbe juttatása volt. Sebők Miklós elutasítja Antal László azon tételét, ami szerint a bankrendszer súlyos válsága miatt ez elkerülhetetlen volt. Magam azonban ebben a kérdésben inkább Antal oldalán állok. Kutatásaim szerint e bankok tőkeellátottsága már az alapítás pillanatában is alacsony volt. A ‘90-es évekre pedig a rossz hitelek valamennyi magyar tulajdonban lévő kereskedelmi bank portfóliójának jelentős részét tették ki. (Nem függetlenül a velük bonyolult kereszttulajdonosi kapcsolatban lévő magyar nagyvállalatok nehéz, sokszor a bizonytalanság miatt is válságos helyzetétől.)

Sebők Miklós szerint az organikus közgazdászok nemcsak a modernizációs konszenzus felemelkedésében játszottak kulcsszerepet, de annak bukásában is. Kiemelt rendszeralakító tevékenységüknek ugyanis nem volt legitimációja, hiszen nem demokratikus választásokon, hanem kinevezéseken keresztül szerezték pozícióikat. „A gazdaságpolitika e technokratizálódása jelentős mértékben hozzájárult a demokratikus intézményekbe vetett bizalom – 2006 őszétől felgyorsuló – megingásához”. A modernizációs konszenzus 2010-re emellett közpolitikai sikerességének legitimációját is elvesztette.

Sebők Miklós szerint e kettős tényező, valamint a 2008-as világgazdasági válság okozta sokk vezetett a Fidesz kétharmados győzelméhez. A gazdaságirányítás kulcspozícióit ekkortól a pénzügy nacionalizmus hívei – Matolcsy és társai – vették át. (Az ellenhegemónia kialakulása azonban mégis inkább folyamatos volt. A szerző nagyszerűen kidolgozott, újszerű esettanulmányban mutatja be, hogy az organikus közgazdászok Bankszövetségbe tömörülő bankár-frakciójának alkuereje a kétezres évek közepétől kezdve folyamatosan hanyatlott.)

E folyamatot erősítette az is, hogy a globális gazdasági és pénzügyi válság nyomán az organikus közgazdászok pozíciói szerte a világban meginogtak: a globális válság elhárításában kudarcot valló pénzügyi elittől a politikai elitek vették át a hatalmat. A hegemóniaváltás okainak feltárását e ponton kissé leegyszerűsítettnek érzem. Mintha művében Sebők Miklós túlfeszítené a magyar kapitalizmus pénzügyi jellegének jelentőségét.

E kapitalizmus – megítélésem szerint – legalább annyira leírható félperifériás, egyoldalú exportorientációjú kapitalizmusként, mint pénzügyiként. A magyar GDP-t gyakorlatilag néhány német érdekeltségű, döntően német piacra termelő transznacionális vállalat húzza.

Ez lett a magyar gazdaság veszte 2008-ban, mivel ekkor a német piac „bezuhant”. Valamint az, hogy ettől nem elválasztható módon, némi emelkedés után a belső életszínvonal is radikálisan csökkent. Ha e tényezőket említi Sebők Miklós közpolitikai kudarcként, akkor akár egyet is értünk. Ám így, a tényezők említése nélkül e megfogalmazás némileg homályos.

A hegemóniaváltást vezérlő elitek célja Sebők Miklós szerint elsősorban egy új nemzeti tőkésosztály kialakítása, ezen belül pedig a magyar tulajdon uralkodóvá tétele a bankszektorban. Ehhez öt lépésen keresztül vezet az út: az első lépés azon ágazatok kijelölése, ahol hídfőállások ki lehet építeni. Mondanunk sem kell, hogy ezek közül messze kiemelkedik a gazdaság vérkeringését elsődlegesen biztosító bankszektor. Második lépés a nyertesek kiválasztása. A harmadik lépés a nyertesek ellátása megrendeléssel, hitellel, nyereséggel, hosszabb távon újrabefektethető tőkével. A negyedik lépés a szabályozók, jogszabályok testre szabása. Végül az ötödik lépés a nyertesek bekapcsolása a politikai rendszerbe – vagyis a visszacsatolás biztosítása. Mindez már megtörtént és továbbra is folyamatban van. A könyv érdekfeszítő fejezete a bankszektor átalakulását, átalakítását bemutató esettanulmányok sora.

Sebők Miklós szerint egy valóban baloldali társadalom-és gazdaságpolitikával elkerülhető lett volna, hogy az elmúlt harminc évben paradigmák fogságában vergődjünk. E politika akkor lett volna sikeres, ha ötvözi a két versengő nézetrendszer progresszív elemeit. Könyve végén a szerző további lehetséges kutatási irányokat vázol fel, többek között a pénzügyi rendszer átalakulásának tanulmányozásához használt módszerek alkalmazását a gazdaság más szektoraira. A nagyszerű munka remélhetően folytatódik!

De mi is volt valójában a célfüggvényben?

Mint azt láttuk, Scheiring Gábor és Sebők Miklós szerint az általuk vázolt történelmi léptékű folyamatnak volt valós alternatívája. Scheiring Gábor szerint ehhez valódi szociáldemokráciára lett volna szükség, Sebők Miklós pedig a gazdasági rendszerváltás elsietettségét kifogásolja. Kutatásai szerint az ország eladósodottságának mértéke nemzetközi viszonylatban nem volt olyan kirívóan magas, ami indokolta volna a politikai rendszerváltás után születő gazdaságpolitikai döntések radikalizmusát, úgymint a csődtörvényt, a szovjet piacról való teljes kivonulást és a gyors privatizációt.

A történtekre globális szemszögből ránézve azonban más kép tárul elénk. A létezett szocializmusnak sok belső baja volt, de mégsem ezek miatt omlott össze, hanem kívülről megdöntötték. A centrum túltermelési válságával összefüggésben „a Nyugat”, és fő képviselője, a globális főhatalmat gyakorló nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra érdekelt volt térségünk, ezen belül országunk bekebelezésében. Szüksége volt piacainkra, olcsó, és akkor még jól képzett munkaerőnkre, levetett, elavult technológiája elhelyezésére, termelőeszközeink hatékony részének kimazsolázására.

Ehhez viszont komprádorainak, elsősorban a késő-kádári technokráciának a legrövidebb időn belül létre kellett hoznia – nagyrészt működőtőke-import útján – azt a nagyburzsoáziát, melynek léte garancia arra, hogy itt nem valamiféle lassú, szerves fejlődés útján születő, ködös harmadik út, hanem kizsákmányolásra alkalmas kemény kapitalizmus épül fel. Ez került a rendszerváltás célfüggvényébe.

Mindehhez vegyük hozzá országunk induló adottságait: a szabadon rendelkezésre álló külső források hiányát, a zsugorodó GDP melletti növekvő adósságtörlesztési kötelezettséget, majd a GDP már említett hat-hét százalékát kitevő, a transznacionális vállalatok burzsoáziája által bonyolított profit-repatriálást. A célfüggvényben ezzel összefüggésben nem is annyira valamiféle eredeti tőkefelhalmozás, hanem – Matolcsy György találó kifejezésével élve – egy eredeti tőke-és jövedelemátcsoportosítás volt kódolva. Az átszivattyúzás forrását az állami vagyon és a társadalom tagjainak jövedelmei jelentették. Ez az a kizsigerelő folyamat, aminek az organikus közgazdászok szerint „nem volt alternatívája”. Ezt pedig – szemben Scheiring Gábor és Sebők Miklós feltevésével – egy szociáldemokrata, vagy progresszív baloldali politikai erő nem tudta volna levezényelni.

A demokrácia színlelt volta nem volt véletlen – e kifosztó folyamat keretében törölték az politikai rendszerváltáskor az Alkotmányból az univerzális szociális jogokat, majd 2000-ben a lakhatási jogot is. A demokrácia, ezen belül a jogállamiság színlelésének másik jellegzetes esete volt a nagyvállalkozásokra, közöttük is elsősorban a transznacionális vállalatokra vonatkozó versenyszabályok bevetetésének késleltetése és a jogszabályok nagy cégekre szabása – már ebben a kurzusban is. (A jogszabályok gyakran az érintett nagyvállatok ügyvédi irodáiban készültek.)

Mivel a 2010-ben hatalomra került pártok célja sem volt más, mint a burzsoázia, ráadásul döntően a magyar nagyburzsoázia megerősítése, de legfőképpen egy új kliensburzsoázia létrehozása, a strukturális kényszerek, ha lehet, ekkorra még erősebbé váltak. Egyrészt már nem volt felülről osztogatható vagyon (tehát a „régiektől” el kellett venni ahhoz hogy az „újak” felépíthessék magukat), de volt a tulajdonáramlást szabályozó jogrendszer.

Másrészt – mint arra Scheiring Gábor rámutat – tartani lehetett a válság évei alatt megtépázott, majd a választási kampányban ígéretekkel elhalmozott, agyonudvarolt munkásosztály – a magam megfogalmazásában inkább munkásság – lázadásától. Ezen okok miatt kellett nyíltan felrúgnia Orbán Viktor kormányainak a fékek és ellensúlyok rendszerét. Némileg leegyszerűsítve: A „baloldali” kormányok „osztogattak” a (szélső)jobboldali kormányok „fosztogatnak”. Másfelől: a 2010 utáni folyamat egésze valójában nem tekinthető másnak, mint az azt megelőző korszak túlrajzolt képének.

A két korszak különbségét négy tényezőben tudom megragadni. Egyrészt a liberális demokrácia intézményeihez való viszonyban. Másrészt abban, hogy míg a „baloldali” időszakban a nagyburzsoázia uralta a vezető politikai elitet, addig 2010 után a politikai elit sikeres kísérletet hajtott végre e hatalmi viszony megváltoztatására, a nagyburzsoázia megzabolázására. Harmadrészt abban, hogy míg a „baloldali” politikai erők a legszegényebbeket támogatták a középrétegek rovására, addig az Orbán fémjelezte politikai hatalom egy hozzá hű „középosztály” létrehozásának vágyától vezéreltetve a legszegényebbeket szipolyozza ki. Végül, de nem utolsósorban: szemben elődeivel, Orbánék intenzív kapcsolatokat hoztak létre, és építenek a keleti tekintélyuralmi rendszerekkel, elsősorban Oroszországgal.

És ezzel eljutottunk oda, hogy globális nézőpontunkat tovább tágítsuk. Míg 1990 és 2010 között az Egyesült Államok uralma mellett a világ egypólusú volt, Magyarországon csakis az e nagyhatalom által vezetett „szuperstruktúrának” voltak belső szövetségesei: a késő-kádári technokrácia, a transznacionális tőke, a lojális értelmiség és média. (E beágyazottságot Sebők Miklós is érzékeli és érzékelteti, de következményeinek érvelésében nem ad elég nyomatékot.)

A 2000-es évek második felétől azonban Oroszország és a többi keleti tekintélyuralmi rezsim ereje megnőtt, a világ megindult a két- vagy többpólusúság irányába. Oroszország pedig odaállt a Fidesz vezette konglomerátum mellé. Utóbbi a „magyar kapcsolattól” egyfelől az Európai Unió egyébként sem erős belső kohéziójának meggyengítését, másfelől az Egyesült Államok befolyásának csökkenését reméli. Ennek jegyében nem csupán a magyar politikai elit hatalmi törekvéseit támogatja, de igyekszik szövetségeseket találni a hazai nagyburzsoázián belül is, sőt egyenesen beépülni oda.

Mára tehát mind a „szuperstruktúrának”, mind a „keleti blokknak” megvannak a maguk belső komprádorai. Megítélésem szerint ez az alapja az Orbán fémjelezte hatalom „buheráló” gazdaságpolitikájának és e politika eddigi sikerességének. Sebők Miklós azon tételével szemben, mely szerint a jelenlegi hatalom is egy merev paradigma fogságában kormányoz, valójában e hatalmat nem vezérlik elvek és szabályok. Egyszerűen csak ott avatkozik be, ahol éppen a cipő szorít. E kevert gazdaságpolitikával pedig Orbánék mostanra valóban növelni tudták az ország mozgásterét. Kérdés, hogy e kegyelmi időszak meddig tart majd. Különös tekintettel arra, amit kormányzásuk felélő jellegéről írtam…

Kritikáim, észrevételeim és gondolattársításaim sokasága is bizonyítja, hogy Scheiring Gábor és Sebők Miklós nagyszerű, egyedülálló műveket hoztak létre. Ott a helyük az elmúlt harminc év legjelentősebb társadalomtudományi alkotásai között.

Gratulálok a szerzőknek, és mindkét könyvet melegen ajánlom nemcsak a szűk szakmai közvélemény, hanem a lehető legtágabb értelmiségi közönség számára is. Megismerésük elengedhetetlen nem csupán eddigi történetünk jobb megértéséhez, de a jövő perspektívájának, az előttünk álló alternatíváknak a felrajzolásához is.

Ez az írás a Mércén 2019. december 7-én megjelent recenzió szerkesztett változata.

Címfotó: Wikipedia, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.