Milyen lesz a fejlesztő állam a XXI. században? Milyen politikai intézményekre lesz szüksége? A „fejlesztő állam” a XX. század második fele után a XXI. században is nagyon fontos szerepet fog játszani a gazdasági növekedésben és a társadalmi átalakulásban. A sikeres XXI. századi fejlesztő államnak a már létező modellekből kell kiindulnia.

Peter B. Evans

A XX. századi fejlesztő állam tehát természetesen nem az álruhába öltöztetett XXI. századi. A fejlesztő állam XX. századi sikerei nem vezethetnek bennünket olyan hamis várakozásokhoz, hogy e sikerek bármiféle megrázó intézményes átalakulás nélkül folytatódnak a XXI. században is. A XX. század közintézményeinek teljesítőképessége felbecsülhetetlen alapokat képez a XXI. századi kihívásoknak, önmagukban azonban nem elegendő.

Ennél nagyobb gondot jelent, hogy a XX. századi sikerek olyan módon rendezték át az egyensúlyt köz- és magánhatalom között, hogy az alááshatja a jövőbeli intézményes átalakulást. A XX. századi fejlesztési sikerek megerősítették a helyi magántőkét, és a transznacionális tőke helyi politikai szerepét is megnövelték. A politika teljességgel átalakult: a helyi magángazdasági elitekkel kiépített mély bizalom, a transznacionális tőke egyre növekvő súlya a helyi tőkefelhalmozásban, valamint a helyi és a transznacionális tőke közötti szövetségek elburjánzása alapjaiban változtatta meg a politika viszonyrendszerét a 40 évvel korábbi állapothoz képest.

A köz- és a magánhatalom közötti erőegyensúly eltolódása éppen szembe megy a XXI. századi stratégiák által megkövetelt iránnyal, amely a XX. századinál is erőteljesebb, cselekvőképesebb államot igényel.

A XX. századi gyártásközpontú fejlesztési projektben könnyebb volt összeegyeztetni magántőke jövedelmezőségét és a közös nemzeti projektet.

Az iparosítás körüli közös projektek két tényezőtől függtek: egyfelől a magánbefektetésben rejlő kockázat miatti ellenállás állam általi ellensúlyozásától, másfelől pedig a magántőke megtérülési várakozásainak állam általi meghosszabbításától. A végső termelési képesség mindazonáltal illeszkedik a jövedelmezőségre összpontosító piaci logikához. Az emberi képességek bővítése ellenben már egyre nehezebben illik a magántőkével közös projektbe. Amikor az emberi képességek bővítése a cél, a kockázatcsökkentést és az időtáv meghosszabbítását már egyre kevésbé ellentételezi a társadalmi és a magánmegtérülések közti állandó különbség. Éppen az emberi képességek bővítésén belüli „kollektív javak” miatt egyre nehezebb termékeny szövetségeket kötni a magántőkével. Az állam és a társadalom közti kapcsolatok ennek ellenére rendkívül fontosak maradnak.

A cikk I. része A cikk II. része

A fejlesztő állam XX. századi modelljében a beágyazottság két ok miatt volt fontos: egyrészt információforrásként, hiszen a fejlesztő államnak szüksége volt a magántőke információira, másrészt a magánszereplőktől függő közös projektek végrehajtása miatt. A fejlesztő állam XXI. századi modelljében megmarad ugyanez a dinamika, de a partnerek és a hálózatok jellege is eltérő lesz.

Az emberi képességeket bővítő befektetések hatékony elosztása sokkal szélesebb körű információt igényel, mint ami az üzemekbe és berendezésekbe irányuló befektetések elosztásához szükséges volt.

Az ipari beruházások esetében elsősorban annak eldöntéséhez kellett információ, hogy mely projektek volnának megvalósíthatók, és e megvalósíthatóság mennyiben függ a cégek közti „kollektív cselekvési problémák” leküzdésétől. Az emberi képességek bővítése esetében ugyanilyen jellegű információkra van szükség, de ezeket nagyobb számú és kevésbé szervezett kezdeményezéstől kell összegyűjteni. Ráadásul egy projekt értékét nem lehet egy egyszerű technikai méréssel megállapítani, például a befektetési megtérülési ráta vagy a tervezett piaci részesedés alapján. Az például, hogy egy projekt megvalósításra érdemes-e, nagymértékben függ attól, hogy az eredményei mennyire felelnek meg a szolgálandó közösségek kollektív igényeinek.

Az ilyen jellegű információk összesítése és értékelése minőségileg nagyobb teljesítőképességű államapparátust igényel. Mindazonáltal a pontos információgyűjtés a különféle közösségek kollektív igényeiről a sikeres XXI. századi fejlesztő állam nélkülözhetetlen feltétele.

Anélkül, hogy több csatornán kapna pontos információkat, a fejlesztő állam nem fog tudni hatékonyan befektetni, és el fog pazarolni szűkösen rendelkezésre álló, értékes közforrásokat.

A társadalmi szereplők bevonása a megvalósításba ugyanolyan fontos az emberi képességeket bővítő stratégiák szempontjából, mint a céljairól szerzett információ. Az emberi képességeket bővítő szolgáltatások előállításában mindig részt vesznek annak „címzettjei” is.

Az oktatás olyan együttműködés, amiben a tanulók (és családjaik) is részt vesznek. A gyógyulásban közreműködnek a betegek, családjaik és baráti közösségeik is.

Az államnak szüksége van a szolgáltatásnyújtásban és különösen a szolgáltatások eljuttatásában e szereplők bevonódására és részvételére, másképpen nem tudja biztosítani, hogy beruházások elérjék a kívánt hatásokat. A passzív címzetteknek nyújtott szolgáltatások a legjobb esetben sem optimálisak, olykor pedig kifejezetten ellentétes hatást fejtenek ki.

Annak érdekében, hogy képes legyen hatékony kapcsolatokat létrehozni állam és társadalom között, a fejlesztő államnak segítenie kell partnerei megszerveződését a „civil társadalomban”. A XX. századi fejlesztő állam kölcsönhatása az iparral okot adott az ipari eliteknek, hogy összetartóbb, egységesebb osztállyá váljanak. A XXI. századi fejlesztő államnak ugyanezt kell tennie, de a társadalom jóval szélesebb csoportjaival. Ez nem lesz könnyű. A „civil társadalom” bonyolult képződmény, telis tele van egymással szemben álló részérdekkel, egyénekkel és szervezetekkel, akik mind-mind azt állítják, hogy ők képviselik az általános érdeket. Mégis, az emberi képességek kibővítésének közös érdeke kellően széles és mély.

A demokratikus tanácskozás az egyetlen lehetőség a vágyott gazdasági célok megfelelő meghatározására. Ráadásul, mivel a döntéshozatal képessége az egyik legfontosabb valamennyi emberi képesség között, a részvétel, a bekapcsolódás folyamatát magát sem csak a fejlesztési eszköznek, hanem egyúttal fejlesztési célnak is kell tekinteni.

A civil társadalomhoz fűződő kapcsolatok sűrűsége, valamint a demokratikus tanácskozás intézményeinek létrehozása nyomán eleinte úgy tűnhet, hogy a XXI. századi fejlesztő állam a XX. századi változat politikai ellentéte. Közelebbről megvizsgálva azonban világossá válik, hogy a klasszikus XX. századi fejlesztő államok már elkezdték megváltoztatni beágyazottságuk jellegét. Tajvan és Dél-Korea például képesek voltak maguk mögött hagyni tekintélyelvű hagyományaikat, lehetővé tették a nyilvános tanácskozást közpolitikai kérdésekről és el is mozdultak az emberi képességeket a középpontba helyező fejlődés irányába. Az állam és a társadalom közti kapcsolatok bővítését célzó politikai intézmények megújításának kudarca természetesen még mindig elronthatja a XX. századi fejlesztő államok fejlesztőképességét. Ennek ellenére nem volna helyes túl korán lemondani intézményes képességükről, hogy „újra befektessenek önmagukba” és ezzel megújuljanak.

A XXI. századi sikerek követelményei – összevetve a XX. századi sikerek feltételeivel – minden szempontból kijózanítóak.

Hogy valóban fejlesztő lehessen, a XXI. századi államnak nagyobb felelősséget kell vállalnia, nagyobb autonómiát kell kivívnia magának a magángazdasági elitekhez fűződő viszonyában, valamint a beágyazottság összetettebb és igényesebb formáit kell kiépítenie.

Tekintve, hogy csak néhány államnak sikerült kiérdemelnie a „fejlesztő” jelzőt a XX. században, felmerülhet a kérdés: vajon milyenek a XXI. századi fejlődő államok megjelenésének kilátásai?

Következtetések: a XXI. századi fejlesztő állam kilátásai

Nem állíthatjuk, hogy előre borítékolva megadhatnánk azokat a pontos intézményi formákat, amelyek a XXI. századi fejlesztő államot jellemzik majd. Hegel megjegyzése, miszerint „Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét”, mint annyiszor máskor, ez esetben is igaz. Annak ellenére, hogy a XX. századi fejlesztő állam kulcsszerepet játszott a kelet-ázsiai Kis Tigrisek gazdasági átalakulásában a második világháború végétől kezdve egészen a nyolcvanas évek végéig, e szerepet egészen a kilencvenes évek legelejéig nem ismerték igazán el, és nem is építették be a fejlődés elméleteibe. A XXI. századi fejlesztő állam szerepének tényleges megértése és elméletbe foglalása is csak akkor várható, ha hatásait egy ideje már alkalmunk lesz megtapasztalni.

Mindazonáltal még kevésbé feltételezhetjük, hogy egyszerűen csak a régi modellekhez ragaszkodva, őket múltbéli elméletekkel elemezve érdemben hozzájárulhatunk a XXI. századi fejlesztő állam jól használható elméletéhez vagy hatékony politikájához.

Minerva baglya nem lehet mentség az összefüggések félreismerésére olyan elemzésekkel, amikről tudjuk, hogy idejét múltak.

Kezdve annak felbecsülésével, hogy hogyan változott meg a fejlődés elmélete a fejlődés történeti körülményeivel együtt, nincs menekvés, meg kell kísérelnünk valószínűnek tűnő állításokat megfogalmazni arról, hogyan kell az államnak megváltoznia, hogy az új évszázad sikereit élvezhesse. Néhány határozott következtetést mindenesetre biztosan levonhatunk.

Sem a fejlődés új elméletei, sem az annak gazdasági körülményeiben lejátszódó átalakulások nem kérdőjelezik meg az állam mint fejlesztő intézmény központi jelentőségét. Megingatlanul a helyén maradt az a XX. századi fejlesztő államok elemzéséből következő, mára mély gyökeret vert nézet is, hogy az állam bevonódásának egyik kulcstényezője szakigazgatásának teljesítőképessége. Ugyanígy, épségben maradt az állam és a társadalom közti kapcsolatoknak döntő szerepet tulajdonító tétel is. E megnyugtató általános folytonosságokon túl azonban a változtatás igényei is megjelennek: az új elméletek és az új történelmi körülmények súlyos intézményes átalakításokat is szükségessé tesznek.

Az „új növekedéselmélet” arra ösztönzi a fejlesztéspolitikát, hogy az ismeretekre összpontosítson. A XXI. századi növekedés „bit-vezérelt” voltából következően az állami szerepvállalást ki kell terjeszteni ahhoz képest, amit még a XIX. és a XX. században a növekedés érdekében a „gépgyártás” megkövetelt.

A bit-vezérelt növekedés korszakában a közösségi erőforrásokat és befektetéseket elhanyagoló országoknak gazdasági eljelentéktelenedés lesz a sorsa.

Kifejezetten aktív állami szerepvállalás szükséges tehát annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb legyen a hozzáférés az ismeretek további bővítéséhez szükséges képességekhez, ennek során pedig olykor kifejezetten szembe kell menni a kézzel immár meg nem fogható, immateriális vagyonelemek magántulajdonosaival. Röviden,

a XXI. századi bit-vezérelt növekedés előmozdítása érdekében az államnak cselekvőképesnek kell lennie, függetlenítve magát a magánérdekektől, hiszen a magánszereplők hozama a kizárólagos tulajdonukban álló ismeretek áramlásának korlátozásától függ.

Az emberi képesség szemlélet összeillik az új növekedéselmélettel és tovább bővíti az állammal szemben támasztott elvárásokat. A bürokratikus teljesítőképességet össze kell kötni az állam és a társadalom közti kapcsolatok szélesítésével, mindkettő szükséges ugyanis az emberi képességeket bővítő kollektív javak és szolgáltatások hatékony célba juttatásához.

A fejlődés intézményes megközelítése arra emlékeztet bennünket, hogy e változások nem érhetők el pusztán a közpolitikai célok átfogalmazásával. A közintézmények átalakítása az egyetlen módja annak, hogy olyan államot hozzunk létre, amely képes megfelelni a XXI. századi követelményeknek. A bürokratikus és a szervezeti teljesítőképesség létfontosságú, ám a siker érdekében új politikai képességekkel kell rendelkezniük. Az intézményes megközelítés és az emberi képességekre összpontosító szemlélet közös metszetében

a nyilvános és demokratikus tanácskozás intézményei állnak: központi jelentőségük lesz a fejlesztési sikerekben.

Az emberi képességekre összpontosító szemlélet számára az egyetlen lehetséges mód a közösségi erőforrások elosztásához szükséges információáramlás biztosítására, vagyis az emberi képességeket bővítő szolgáltatások hatékony célba juttatásához szükséges „együttműködésre” az, ha az állam és a civil társadalom között széles körű és sűrű kapcsolatok jönnek létre, valamint – ezek részeként – jól működnek a nyilvános és demokratikus tanácskozás intézményei.

Ténylegesen, valószínűleg nincsen olyan XXI. századi állam, amely teljes mértékben teljesíteni tudná e szükséges átalakulást; még azok sem, amelyek a leginkább megfeleltek a XX. századi követelményeknek. Ezt azonban nem szabad pesszimista következtetésnek tekinteni. Ahogyan a XX. századi fejlesztő állam esetében is láttuk: az eszményi modell mégoly részleges és fogyatékos megközelítései is lenyűgöző eredményeket mutattak. Sokkal értelmesebb bármilyen intézményi változást ünnepelni, ami közelebb visz ahhoz, hogy az állam képes legyen jobban megfelelni a XXI. századi követelményeknek, mint keseregni az eszményi modell teljesítésének bármilyen nehézségén vagy kudarcán.

Ez az írás szerkesztett részlet Peter B. Evans „A XXI. századi fejlesztő állam nyomában” című tanulmányából. A teljes tanulmány megjelent magyarul az Eszmélet folyóirat 2018-as 30. évfolyamának 118. lapszámában, a 86–113. oldalakon – elérhető innen.

Eredeti változata: Peter B. Evans: In Search of the 21st Century Developmental State. Centre for Global Political Economy at The University of Sussex (Brighton, UK). Working Paper No. 4. December 2008. Fordította: Éber Márk Áron.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.