Milyen lesz a fejlesztő állam a XXI. században? Milyen feladatokat kell magára vállalnia? A piacok magánszereplői nem érdekeltek az emberi erőforrások kellő mértékű előállításának finanszírozásában, ezért ez az állam feladata. Adók formájában azonban ehhez a piac magánszereplőinek is hozzá kell járulniuk. 

Peter B. Evans

Egy olyan globális Dél, amelyben az ipar csak a népesség egyre zsugorodó kisebbségét foglalkoztatja, miközben a legtöbben a szolgáltató szektorból élnek, hitelteleníti a gépgyártásra épülő általánosan növekvő jóllét XX. századi történetét. Annak kiderítése érdekében, hogy milyen új megoldásnak lenne értelme, tovább kell lépnünk a foglalkoztatottság szerkezetének eltolódásairól a gazdasági lehetőségek és hozamok változó eloszlásának vizsgálatához, vagyis olyan tényezők elemzéséhez, amelyek az eddig tárgyalt átalakulás alapját képezik.

A gazdasági tevékenységek megváltozásának legalapvetőbb újdonsága a „bit által hajtott növekedés”, vagyis az a fajta növekedés, amelyet sokkal inkább ötletek és információk ösztönöznek (egyszerre termelőeszközökként és fogyasztási javakként), mintsem a természet fizikai átalakítása. A bit-vezérelt növekedés növekvő szerepe megfelel az „új növekedés” elmélet állításainak és a XX. század második felében ökonometriailag megfigyelt eltérő hozamoknak, ami szerint a növekedést és a termelékenységet elsődlegesen az ötletek és ismeretek tárának változásai, valamint az hajtja, hogy az emberek mennyiben tudják azt a hasznukra fordítani.

A növekedés így elsősorban már a képzettségtől és a gyakorlottságtól függ.

E lehetőségek elsősorban azoknál az északi vállalatoknál halmozódnak fel, amelyek megőrizték legnyereségesebb ismereteik és szabadalmaik kizárólagos tulajdonjogát. Az ötletek és információk által megnövelt hozamok tendenciája azonban meglátszik a kézzelfogható, materiális javakat előállító ágazatokban is. A dizájn és a piac az iparból származó nyereségben is kulcsszerepet játszik. Az információ- és a kommunikációtechnológia megtérülését tovább fokozta a „financializáció”, vagyis az a tendencia, hogy a pénzpiaci hozamok óriási előnyre tettek szert a reálgazdaság hozamaival (a termeléssel és a kereskedelemmel) szemben, még az olyan vállalatok körében is, amelyek egyébként látszólag „ipari” cégek.

A cikk I. része A cikk III. része

A kézzel immár meg nem fogható, „immateriális vagyon” (ismeretek, márkák, szabadalmak stb.) megnövekvő jelentősége erőteljes politikai hatást gyakorolt az állam szerepére is. A belőlük befolyó hozamok elsajátításának megőrzése közismerten nehéz, a kizárólagos tulajdon jogának intenzív, politikailag nyomatékosított védelmét igényli: a monopóliumok állami védelmét. Következésképpen,

a bitalapú növekedés legerősebb gazdasági szereplői számára immár azért kulcsfontosságú az állam szerepe, mert csak az állam képes arra, hogy érvényre juttassa kézzel meg nem fogható, immateriális vagyonukból származó hozamaik elsajátításának kizárólagos jogát, azaz monopóliumát.

Ha az olyan ismeretek és szabadalmak, mint például a szoftverek és a gyógyszergyártás vegytani képletei is termelő javak, akkor a kizárólagos tulajdonjog érvényre juttatása valószínűleg olyan fejlődésellenes hatást fejt ki, amely teljesen más, mint a fizikai tőke kizárólagos tulajdonlása. A fizikai eszközök tulajdona csak akkor csökkenti termelékenységüket, ha a tulajdonos nem hatékonyan használja fel őket. Az ötletekre azonban ez a szabály nem érvényes. A gőzgépek használatának hozama nulla összegű.

Ha – tegyük fel – éppen mások használják a gőzgépemet, akkor én éppen nem használhatom. Mindaddig azonban, amíg gőzgépemet termelékenyen használom, e jogom érvényesítése nem akadályozza a fejlődést. Az ismeretek és szabadalmak esetében mindez másképp működik. Ezek megosztható javak – meghatározatlan számú ember használhatja őket egyszerre.

Ha a kizárólagos tulajdonjoggal rendelkezők mindenki mást elzárnak ismereteik és szabadalmaik használatából, korlátozzák a potenciális termelést, meglopják a társadalmat, csökkentik annak lehetőségét, hogy mások az ötletek új használati módjaival álljanak elő és lassítják a növekedés általános ütemét.

Vannak negatív elosztási következmények is. A termelékeny ismeretek és szabadalmak kizárólagos tulajdonjogainak politikai védelme megfosztja az embereket attól, hogy hozzáférjenek a kulcsfontosságú eszközökhöz, rontja képességüket saját „emberi erőforrásaik” hatékony használatba vételére, és csökkenti azon szereplők számát is, akik képesek részt venni az újítás teljes folyamatában. Az ismeretek és szabadalmak ilyetén politikai korlátozása nélkül a vállalkozásra hajlamos állampolgárok is hozzáférhetnének a különféle gőzgépek kézzel meg nem fogható, immateriális megfelelőihez. Mindezt a legjobban talán a nyílt forráskódú szoftverek esete példázza.

A globális Délen különösen éles az az ellentmondás, ami a kizárólagos tulajdonjogoknak hagyományosan nyújtott állami védelem és az emberek termelési lehetőségekhez történő hozzáférésének kiterjesztése között feszül. Az „emberi erőforrások” a globális Dél legbőségesebben rendelkezésre álló potenciális gazdasági erőforrásai, jelenlegi kiaknázatlanságuk pedig súlyosabb, mint a globális Észak gazdag országaiban. Délen még kevésbé valószínű, hogy a piacok befektetnének az emberi képességek bővítésébe, mint Északon. Ráadásul az ötletek kizárólagos tulajdonjogának jelenlegi politikai védelméből az Északi nagyvállalatok húznak hasznot a Dél hozzáférésének rovására.

A kézzel nem fogható, immateriális javak kizárólagos tulajdonjogából fakadó hozamok amint az Északi nagyvállalatok központjaiba áramlanak, szívóhatást fejtenek ki a Dél erőforrásaira.

Az Északi kormányok történeti válasza e dilemmára az volt, hogy lényegében figyelmen kívül hagyták a határaikon kívüli vállalatok tulajdonjogait.

A mai, egyre globalizáltabb tulajdonjogi rendszer még nehezebbé teszi a globális Dél kormányai számára, hogy hasznukra fordítsák e nyilvánvaló stratégiát.

Ha figyelembe vesszük a bit-vezérelt növekedést, és azt, hogy a nyereség egyre inkább a kézzel foghatatlan, immateriális és pénzpiaci javakból származik, jobban megvilágíthatjuk a legújabb kor legnagyobb foglalkoztatója, a szolgáltató szektor fölényének következményeit. A munkások jövedelme szempontjából a szolgáltató szektor kétfelé válik. A szolgáltató szektor munkásainak szűk kisebbsége számára foglalkoztatottságuk lehetőséget teremt, hogy részesedjenek a kézzel foghatatlan, immateriális és pénzpiaci javak megtérüléseiből.

Az üzleti és a pénzügyi szolgáltató szektorban dolgozó kiváltságos munkások, valamint a „szimbolikus jelenségek elemzői”, akik más ágazatok legfontosabb információit kezelik, jelentős részesedést élveznek a „bit-vezérelt” növekedés hozamából. Ezzel szemben, a szolgáltató szektorban foglalkoztatott munkások túlnyomó többségének helyzete egészen más. A legtöbb szolgáltató szektorban foglalkoztatott valamilyen személyközi szolgáltatást nyújt, a kiskereskedelemtől az oktatáson át egészen a gyógyításig és ápolásig. E munkák nagy része alulfizetett.

A foglalkoztatás súlypontjának jelenlegi áttolódása a feldolgozóiparból a szolgáltató szektorba a legtöbb munkás számára már nem hordozza magában azt az ígéretet, amivel a mezőgazdaságból az iparba vándorlás korábban még kecsegtetett. A foglalkoztatottság jelenlegi átszerveződése köré felépített értelmezés már nem ígérhet új, viszonylag jómódú munkásosztályt, csak növekvő egyenlőtlenséget és a munkások túlnyomó többsége számára megrekedő béreket.

A kettéágazó szolgáltató szektorban dolgozó munkások e túlnyomó többségét tekintve kiviláglik egy ellentmondás aközött, ahogyan a szolgáltató szektor a gyakorlatban megszerveződik, és aközött, ami az emberi képesség szemlélet szerint optimális lenne.

Ha az emberi képességek bővítése egyszerre a fejlődés kulcsfontosságú eszköze és központi célja, akkor e képességeket bővítő szolgáltatások jutalmazásának és kínálatuk növelésének elsőbbséget kellene élvezniük. Ténylegesen azonban az olyan, képességbővítő szolgáltatások, mint a gyógyítás és az oktatás, egyszerre elhanyagoltak és alulfizetettek.

A piacok magánszereplői, vagyis a tőkések logikája szemszögéből itt nincsen ellentmondás. Mivel az emberi képességek bővítésének társadalmi megtérülése lényegesen magasabb, mint magánhozamai, a piacok magánszereplői következetesen és kitartóan kevesebbet fektetnek be az emberi képességekbe: alulfinanszírozzák őket. Ehelyett, a piacok magánszereplői beruházásokat irányítanak olyan területekre, ahol a társadalmi megtérülés alacsonyabb, a magánhozamok azonban várhatóan magasabbak. Mindez különösen igaz a legalapvetőbb képességek bővítését célzó szolgáltatások esetében. A legjobb példa erre a koragyermekkori oktatás, hiszen az akkor kialakított képességeknek csak a távoli jövőben lesz hatásuk a termelésre.

Ha ezt az emberi képességekre hivatkozó érvelést összekapcsoljuk az „új növekedéselmélet” érvelésével, még szembeötlőbbé válik a piaci logika és a fejlesztési logika különbsége. Az ismeretek és a szabadalmak az egymással kölcsönhatásba lépő emberek fejében születnek, az emberi képességek bővülése pedig hozzájárul ahhoz, hogy az ismeretek tárháza ennek révén gyorsabban növekedjen.

A magánbefektetőknek azonban sokkal kockázatosabb befektetnie az emberekbe, mint gépekbe.

A gépek ugyanis nagy valószínűséggel azt fogják tenni, amit mondanak nekik és elvárnak tőlük. Az emberek ezzel szemben döntéseket hoznak (kényszerek és korlátok között ugyan, de mégiscsak ők döntenek). Aki „befektet” egy személy képességeibe, nem számíthat teljes bizonyossággal arra, hogy „befektetése” úgy dönt majd, hogy megszerzett képességeit is a befektető hasznára kamatoztatja. Egyetlen magánbefektető sem lehet biztos abban, hogy beruházása megtérül-e.

Összefoglalva: a magánbefektetők kevesebbet fektetnek be és kevesebbet is fognak befektetni az „emberi erőforrásokba”, mert nem tudják teljességgel uralni azt az emberi lényt, akiben ez az erőforrás megtestesül. Ezért aztán a magánszereplők tartós piaci kudarcokat fognak okozni azzal, hogy nem hozzák létre a bit-vezérelt növekedéshez szükséges „emberi erőforrások” optimális mértékét.

Mindez visszavezet bennünket a fejlődéselmélet harmadik áramlatához, a fejlődés intézményes szemléletéhez. A XXI. századi fejlődés változó történeti körülményeit az új növekedéselmélet és az emberi képességek perspektívájából nézve úgy tűnik, hogy a XX. századi intézmények jelentős átalakításra szorulnak, ha a XXI. századi fejlődés kihívásaival kell szembenézniük. Márpedig azon intézmények középpontjában, amelyeket a fejlődés történeti körülményeiben lejátszódó átalakulás kihívások elé állított, nem más áll, mint az állam.

A fejlesztő állam átalakításának kihívása

A gazdaság történeti körülményeiben lejátszódó változások megnövelték az állami szerepvállalás jelentőségét, egyúttal azonban összetettebbé is tették azt. Ha a globális Dél polgárai ki akarják bontakoztatni a bennük szunnyadó lehetőségeket és élvezni szeretnék azt a jól-létet, amit a XXI. századi gazdaság nyújtani tudna nekik, akkor a globális Észak polgárainál sokkal inkább szükségük van a vállalkozást ösztönző közintézmények erőteljes kezdeményezésére és intenzív tevékenységére. A XXI. század legnagyobb kihívásai politikai gazdaságtani természetűek, ezért az állam stratégiaváltása érdekében a legfontosabb az állam és a társadalom közötti politikai kapcsolatok újjáépítése.

A gazdasági növekedés a XXI. században megköveteli, hogy az ismeretek és szabadalmak már a rendelkezésünkre álló tárához sokkal többen férjenek hozzá, növelve ezzel hasznosulásukat és lehetővé téve az egyes országok sajátos körülményeihez illeszkedő újítások megszületését. Mindez az emberi képességek bővítésétől függ. Az önmagukra hagyott piacok magánszereplői nem fognak optimális mennyiségben emberi képességeket fejlesztő szolgáltatásokat nyújtani. Egyedül a közintézmények markáns és hathatós vállalkozásfejlesztő tevékenysége kínálhat annyit, amennyire szükség van. Az államoknak egyúttal meg kell találniuk a módját, hogy ellenálljanak a piaci logikának, amely az ismeretek és szabadalmak már meglévő állománya feletti kizárólagos tulajdonjog védelmére ösztönzi őket. A piaci logika korlátozza hozzáférhetőségüket és tágabb körű hasznosításukat, s akadályozza mind a gazdasági növekedést, mind a jól-lét bővülését.

A markánsabb állami ösztönzés legnyilvánvalóbb kezdőlépése az emberi képességet bővítő szolgáltatások kínálatának és hatékonyságának fokozása.

Mivel minden modern állam központi szerepet játszik az egészségügyi ellátásban és az oktatásban, ezek olyan feladatok, amikből a közintézmények semmiképpen sem vonulhatnak ki. A kérdés tehát nem a kivonulás, hanem az, hogy az államok vajon vállalnak-e olyan intenzív fejlesztő szerepet, amilyet központi gazdasági jelentőségük indokol. Minthogy az emberi képességeket bővítő szolgáltatások alulfinanszírozása a munkaerő növekvő részének jól-létét csökkentő torzulás, a hathatós állami cselekvés olyan növekedési stratégia, amelynek pozitív jóléti hatásai azonnal megjelennek.

A XX. századi fejlesztő államok azért is érdekes példák tehát, mert gyorsították az ismeretek és szabadalmak termelését, és szélesítették a hozzáférést az ismeretek és szabadalmak már meglévő tárához. Az „iparpolitika” Tajvanban és Dél-Koreában sosem korlátozódott az üzemekbe, a gyártósorokba és a gépekbe irányuló beruházások támogatására. E befektetések során mindig ügyeltek arra is, hogy növeljék a helyi cégek hozzáférését a termelékeny ismeretekhez, hogy hálózatokat hozzanak létre és kezdeményezéseket ösztönözzenek – mindezt annak érdekében, hogy a vállalkozásokat új ismeretek előállítására sarkallják.

Ráadásul, hogy megtalálják a módját a látszólag a globális Észak nagyvállalatainak kizárólagos tulajdonát képező ötletek és ismeretek megszerzésére és felhasználására, a kelet-ázsiai Tigrisek, csakúgy, mint Kína, szembeszegült az Északi nagyvállalatok által monopolizált ötletek és ismeretek védelmével.

Ez amellett, hogy az északi nagyvállalatok azonnal „kémkedést” és „kalózkodást” kiáltottak, azzal is járt, hogy saját polgáraik számára kibővítették a hozzáférést e termékeny ötletekhez és ismeretekhez.

Végezetül, ezek az államok rendelkeztek még egy, az emberi képességek bővítéséhez szükséges képességgel. Képesek voltak saját magán elitjeiktől elvont bevételeiket olyan szinten tartani, amely még elegendő ahhoz, hogy finanszírozhassák az emberi képességek bővítéséhez szükséges beruházásokat. Az egyik fontos elvi különbség a kelet-ázsiai fejlesztő állam és a hasonló, de kevésbé sikeres latin-amerikai kísérletek között az volt, hogy ez utóbbiak annak ellenére sem voltak képesek megadóztatni saját elitjeiket, hogy a latin-amerikai elitek részesedése a nemzeti össztermékükből nagyobb volt. Mind az emberi képességek bővítésébe, mind az ipar átalakításába irányuló befektetéseknek fontos előfeltétele a megfelelő állami bevételek megszerzése, ami viszont szervezeti teljesítőképességet és politikai akaratot igényel.

Ez az írás szerkesztett részlet Peter B. Evans „A XXI. századi fejlesztő állam nyomában” című tanulmányából. A teljes tanulmány megjelent magyarul az Eszmélet folyóirat 2018-as 30. évfolyamának 118. lapszámában, a 86–113. oldalakon – elérhető innen.

Eredeti változata: Peter B. Evans: In Search of the 21st Century Developmental State. Centre for Global Political Economy at The University of Sussex (Brighton, UK). Working Paper No. 4. December 2008. Fordította: Éber Márk Áron.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.