Joshua Green: Devil’s Bargain című könyvének ismertetője. (Penguin Press 2016)

Donald Trump általános megdöbbenést okozó megválasztása óta találgatja szinte mindenki, hogy mi volt a váratlan fordulat titka? Hogyan lett egy esélytelen, nevetséges figurából amerikai elnök? Az USA-ban jó ideje a viták fókuszában áll Joshua Green sikerkönyve, a Devil’s Bargain. A Bloomberg Businessweek újságírója foglalta össze ugyanis legmélyebben és legátfogóbban azokat a tényezőket, amelyek Trump győzelméhez vezettek.

A könyv természetesen első helyen elemzi Trumpot, aki annak idején az Apprentice (Gyakornok) című reality tévéműsorban amerikaiak tízmillióival hitette el, hogy ő a sikeres üzletember mintapéldánya. Miközben a valóságban folyamatos csődökből áll üzleti tevékenysége. (Wayne Barret újságíró könyve szerint egyébként Trump többek között azért nem hajlandó bemutatni adózását, mert nem csak hogy nincs egy fityingje sem, hanem mélyen el van adósodva…) Az a neoliberális tévképzet pedig, hogy a „sikeres” üzletember jó menedzsere lenne az országnak is, nem csak Amerikában elterjedt. Gondoljunk csak Medgyessy Péterre, Gyurcsány Ferencre, vagy Bajnai Gordonra. Egy országot vezetni ténylegesen egészen más képességeket kíván, mint egy céget irányítani, még akkor is, ha valóban sikeres üzletemberekről van szó, nem pedig befolyással üzérkedő tehetségtelen pojácákról.

Green szerint azonban Trump ismertsége és kivételes kommunikációs képessége még önmagában kevés lett volna, hogy a Republikánus Párt outsider viccjelöltjéből elnökjelölté válhasson, majd megverhesse Hillary Clintont. Ehhez két személy segítségére volt leginkább szüksége: Robert Mercer oligarcha anyagi támogatására, és Steve Bannon kampánystratéga útmutatására.

Mercer radikálisan jobboldali nézeteket valló üzletember, mind kulturális, mind gazdasági értelemben. Hozzájárulásának lényege, hogy megfinanszírozta nem csak Steve Bannon Breitbart nevű szélsőjobboldali portálját, hanem egy Költségvetési Felelősségi Intézet nevű think tanket is, amely éveken át gyűjtögette a terhelő anyagokat Hillary Clintonról, amelyeket aztán annak jelöltté válásakor Peter Schweitzer, az intézet elnöke Clinton Cash című nagysikerű könyvében a széles közönség elé is tárt. Nem volt nehéz a Clintonokról terhelő anyagokat összegyűjteni, több évtizedes dominanciájuk az amerikai politikai életben csillagászati mennyiségű félig legális pénzáramlással volt kikövezve. A republikánusok mindenfajta könnyen cáfolható összeesküvéselméletekkel és holdkóros fantáziákkal támadták Clintonékat. A Breitbart és a Költségvetési Felelősség Intézet újítása az volt, hogy ők valós tényekkel bizonyítható korrupciós ügyeket derítettek fel, és adtak át az amerikai főáramú médiának. Hillary demokrata kihívójának, a szuper tiszta Bernie Sandersnek a kontrasztjaként még könnyebb volt a Clinton család piszkos ügyeire rámutatni. Robert Mercer természetesen magának Trumpnak a kampányát is intenzíven támogatta dollármillióival.

Kép: Penguin Random House

Steve Bannon újságíró azonban még lényegesebb figura. Ő irányította nem csak direktben a Breitbartot, illetve a háttérből a Költségvetési Felelősségi Intézetet, hanem a végén már Donald Trump kampányát is. Bannon az úgynevezett alt right, a republikánusok szélsőségeseinek atyja. Politikai innovációjának pontosan az a lényege, hogy a Republikánus Pártnak a szélsőségesekre kell támaszkodnia.

Az amerikai jobboldalnak ugyanis ugyanúgy meg volt mindig is a szélsőséges, etnotradicionalista szárnya, mint a magyar jobboldalnak. Tévedésben van a magyar jobboldal számtalan bírálója, akik szerint nyugaton „civilizált” jobboldal van, csak a magyar szélsőséges. Az amerikai (francia, osztrák stb.) jobboldal többsége ugyanis ugyanúgy etnotradicionalista, xenofób, férfi soviniszta nézeteket vall, mint a magyar. A Republikánus Pártot azonban évtizedek óta a szabad piacot, a szabadkereskedelmet pártoló elit uralta, akiket Bannon globalistáknak hív. Nekik a magyar jobboldalon is meg vannak a megfelelőik (például a Csaba László, Chickán Attila, Bod Péter Ákos által fémjelzett Eötvös Csoport, vagy a szuperatlantista Jeszenszky Géza, stb.) A vezető republikánus politikusok igyekeztek elfedni a párt mélyrétegeiben jelen lévő gyűlöletet. Két példa: John McCain arizonai konzervatív szenátor például helyre rakott egy választót, aki elnökjelölt riválisát, Obamát „megbízhatatlannak” és „arabnak” nevezte.  Vagy Mitt Romney, aki elítélte a Charlottesville-i jobboldali hőzöngőket, gyilkosokat. A Republikánus Párt stratégiája ugyanis évtizedek óta az volt, hogy a törzsszavazók körében elterjedt rasszizmus és bigottság ellenére igyekeztek befogadó pártként ábrázolni magukat, minél több fekete és latino szavazatot megszerezve.

Bannon azonban mindennek pontosan az ellentétét javasolta Trumpnak. Megértette, hogy a Bill Clinton és Obama kormányok tevékenységének rengeteg vesztese volt. (Clinton és Obama „legsikeresebb” lépései szinte mind jobboldali, egykori republikánus tervek voltak: ilyen volt a NAFTA szabadkereskedelmi szerződés, a büntető törvénykönyv reformja, a pénzügyi szektor liberalizációja, de még az Obamacare egészségügyi program is. A demokraták eredetileg szabadkereskedelem-kritikusak voltak, szabályozáspártiak és az univerzális egészségügyi rendszer hívei. Lásd erről bővebben Thomas Frank Listen liberal című könyvét!)

Ezek a vesztesek többségükben fehérek, és nagyrészt férfiak. Nekik már a népesedési folyamatok sem kedveznek, hisz nem is olyan sok idő múlva az Egyesült Államok megszűnik majd többségében fehér társadalom lenni. A Clinton-Bush-Obama korszak neoliberális gazdaságpolitikája azonban még tovább rontotta a helyzetüket. És mivel a Demokrata Párt nem volt hajlandó tenni az alul lévőkért, nem volt hajlandó osztályalapú kritikát adni (a Republikánus Párt pedig eleve a gazdag közép- és felső osztályok pártja), ezért ezek a fehér vesztesek egyre inkább a kisebbségek és a külföldiek gyűlöletébe menekültek. Bannon nagy felfedezésre az volt tehát, hogy megérezte, vannak már annyian, hogy rájuk és a gyűlöletükre alapozva Trump győzhet.

Címkép: Wikimedia Commons

Kapcsolódó írások