Tényleg majdnem mindenki dolgozik”, „Már kis híján mindenki dolgozik az országban”- ilyen és hasonló címekkel számol be az online sajtó a hazai munkanélküliségi és foglalkoztatottsági adatokról. Valóban dolgozik már szinte mindenki? Mit jelentenek ezek az adatok, ha a mélyükre nézünk? Hová vezet, ha a foglalkoztatottsági ráta emelése a legfőbb politikai célkitűzés?

kis-miklos
Kis Miklós

A 15–64 évesek foglalkoztatási rátája 67,4 százalékra emelkedett – számol be a KSH február végi jelentése. A munkanélküliségi ráta 4,3 százalékra csökkent. Ez utóbbi egyike a legalacsonyabbaknak az Európai Unióban. (A számok a kézirat lezárása után árnyalatnyit romlottak a következő hónapban, de lényegesen nem változtak – a szerk.)

Vitathatatlan, hogy Magyarországon a válság okozta visszaesés után fellendülés kezdődött. A KSH nemrégiben adott ki egy jelentést a magyar-német gazdasági kapcsolatokról. Eszerint részben az ipari fejlesztések eredményeként a német leányvállalatoknál dolgozók száma 2010 és 2014 között 151,4 ezerről 187,4 ezerre emelkedett.

Ez fantasztikus szám, arányaiban közel negyedével emelkedett a dolgozók száma csak a német leányvállalatoknál. S szépen nőtt az alkalmazásban állók létszáma is az utóbbi években.

Sajnos a versenyszférában még mindig nem érte el a teljes munkaidőben foglalkoztatottak létszáma a 2008-as szintet, de már csak 25 ezer fővel marad el tőle.

A multinacionális cégek kapacitásbővítése és az uniós pénzek hatása együttesen kezdik feledtetni a 2008-as válság okozta zuhanást, ez vitathatatlan. Inkább az a kérdés, igaz-e, hogy közel a teljes foglalkoztatottság?

Közmunkások nélkül az EU átlagfoglalkoztatottsága alatt lennénk

2016. november és 2017. január között a 15−74 éves korosztályban összesen 4,4 millió főt foglalkoztattak. Közülük 116 900 fő dolgozik külföldön (a 4,4 millióan dolgoznak az országban címet gondolatban máris javíthatjuk 4,3 millióra) és 208 ezer fő közfoglalkoztatott.

A közfoglalkoztatottak és külföldön dolgozók nélkül számítva a foglalkoztatottság mintegy 62 százalékos lenne, ami az Európai Unió átlaga alatt van (ami 65,6 százalékos). (Az némi nehézséget jelent, hogy a KSH a közfoglalkoztatottak számát 15-74, a foglalkoztatottsági rátát 15-64 év közöttiekre adja meg. Ám a nyugdíjas korú közmunkásokat és külföldön dolgozók száma alighanem nyugodtan elhanyagolható a számításkor.) Ha ezeket a számokat nem vonjuk le, akkor is azt látjuk az uniós statisztikára tekintve, hogy számos uniós ország így is jóval magasabb foglalkoztatottsági rátát mondhat magáénak.

kozmunkasok
Forrás: Népszava

Az Egyesült Királyságban például 72 százalékos a foglalkoztatottság, Norvégiában 75, Izlandon 85 százalékos. De hogy egy közelebbi országot mondjunk, Csehországban is 70 százalékos. S mégis az írják az újságok, hogy Magyarországon majdnem mindenki dolgozik. Akkor vajon mi a helyzet azokban az országokban, ahol 10-15 százalékponttal magasabb a hazainál foglalkoztatottsági arány?

S hogy a kép még zavarba ejtőbb legyen: Norvégiában például ugyan sokkal magasabb a foglalkoztatottsági arány a hazainál, mégis magasabb a munkanélküliségi ráta, mint nálunk. No, vajon melyik országban jobb a foglalkoztatási helyzet?

A látszólagos zűrzavar oka, hogy a statisztikusok egészen mást értenek foglalkoztatottság és munkanélküliség alatt, mint a politikusok és újságírók – így azután a társadalom egésze is.

A foglalkoztatottságot a KSH úgy méri, hogy a kérdezőbiztos azt kérdezi az állampolgártól: „végzett-e az adott héten legalább egy órányi, jövedelmet biztosító munkát?” Ha csak egy órát is dolgozott napszámban az illető, már nem munkanélküli statisztikai értelemben (illetve természetesen akkor sem, ha csak átmenetileg nem dolgozott – szabadság, betegség miatt – azon a héten, de egyébként állandó munkahelye van). Ha egy órát sem dolgozott, s nincs állandó munkahelye, akkor megkérdezik, hogy „a megelőző négy hét folyamán aktívan keresett-e munkát”? És ha egy reményvesztett munkanélküliről van szó, aki nem keresett tevékenyen munkát, akkor nem számít munkanélkülinek a statisztika szerint – bár nem tekintik persze foglalkoztatottnak sem.

Nincs azzal semmi baj, hogy a KSH ezekkel a módszerekkel állítja össze a statisztikákat, mert ha nem így tenné, akkor nem lennének a magyar adatok összehasonlíthatók más országok adataival. A baj akkor kezdődik, ha elfelejtjük, hogy miről is beszélünk. A munkanélküliség mást jelent statisztikailag, mint köznapian értelmezve – e tényt hagyják figyelmen kívül gyakran a KSH-jelentésekről beszámoló hírek írói. Így azonban az adatokat félrevezetően tálalják, ezzel akaratlanul is megvezetve a társadalmat.

Az alacsony munkanélküliségi ráta valójában nem jelent többet, mint hogy kevés olyan ember van, akire egyszerre igaz az, hogy nem dolgozik legalább hetente egy órát valamiképp, illetve, hogy aktívan keres munkahelyet. Így az alacsony munkanélküliségi ráta nem pusztán arra utalhat, hogy „szinte mindenki dolgozik”, hanem a reményvesztett munkanélküliek nagy tömegére vagy a jobbára alkalmi munkalehetőségeket biztosító feketegazdaság kiterjedtségére is.

Ahogy Ulrich Beck írja A munka szép új világában, „az olyan feltételek kialakítása, amelyek között egyre több embert zárnak ki a társadalomból, indirekt módon a munkanélküliség felszámolásának nagyon hatékony stratégiája is egyben”. Erre az összefüggésre bizony nem árt figyelni a statisztikákról beszámoló cikkek szerzőinek sem: a szépülő munkanélküli statisztikák mögött a társadalmi valóság akár nagyon ronda is lehet.

Ha a munka világából kiesőt nem tartja fenn semmi, ha az álláskeresési segély időtartama csak az átlagos álláskeresési időnek a töredéke, ha a közmunkabér az átlagbér kis foszlánya, s jóval alatta van a minimálbérnek, illetve a szegénységi küszöbnek is, akkor nincs ami útját állja a tömegek lecsúszásának – akik végül a munkanélküliségi statisztikákból is kikerülnek. Az eredmény: sokasodó osztályalattiak és lecsúszástól rettegő, vékonyodó középosztály.

Ha pedig az elégedetlenség szülte feszültséget a kormány igyekszik a gyűlölet és a nacionalizmus csatornáin elvezetni, akkor kedvezőnek látszó munkanélküliségi adatok ide vagy oda, az út végül biztosan katasztrófához vezet.

Foglalkoztatottságot emelni bármi áron

A munkanélküliségi statisztikák piedesztálra emelésének paradoxona, hogy roppant ártalmasak a munka világára. Olyan politikákat eredményezhetnek, amelyek a munkahelyek mennyiségét ugyan növelik, de azon az áron, hogy minőségi munkahelyek számát csökkentik. Ennek sztereotip példája, amikor az elbocsátott köztisztviselőket közmunkásként visszafoglalkoztatják.

Így ugyanannyi forrásból ugyan sokkal több ember foglalkoztatható, ám maguk a munkahelyek sokkal rosszabbak. Az összefüggés megáll a versenyszférában is, szabályozással („rugalmasítással”) növelhető a munkapiacon az álláshelyek száma, de ennek ára az ideiglenes és alacsonyan fizetett szektor növekedése és a jó állások fogyatkozása, hasonló folyamatok húzódnak meg a gyönyörű német statisztikák mögött is − bár persze ott egészen más jövedelmi szintekről beszélünk, mint itthon.

A foglalkoztatás minden áron való emelésének egy másik nem kívánt következménye, hogy a munkaerőpiac hatékony működését csökkentheti, ha a foglalkoztatást úgynevezett kínálatoldali eszközökkel igyekeznek élénkíteni – ez nem közgazdász nyelven nagyjából annyit jelent, hogy a kormány nem vagy csak alig ad segélyt, s abban bízik, hogy ez majd munkára serkenti az embereket.

Akik ebben annyira nem hisznek, arra figyelmeztetnek, hogy ez rosszul is elsülhet, mert a jövedelem nélkül maradó emberek annyira lecsúszhatnak, hogy elveszthetik utóbb azt a képességüket is, hogy munkát vállaljanak. Az Európai Bizottság közgazdászai egyik országjelentésükben egészen konkrétan leírták, hogy a munkanélküli segély 3 hónapra csökkentése gátolja a munkapiac hatékony működését, mivel három hónap nem elegendő szakképzettséget igénylő munka találásához.

A nem hatékonyan működő munkapiacon pedig könnyen előállhat az a helyzet, hogy bár tömeges a munkanélküliség és rengeteg a reményvesztett munkanélküli (akik a munkanélküli statisztikákban nem is szerepelnek), mégis már a gazdaságot bénító mértékű a munkaerőhiány.

A mindent a foglalkoztatási statisztikák javításának alárendelő politika könnyen rabjává válhat a rövid távú, számokban mutatkozó eredményeknek. “(…)a magyar foglalkoztatáspolitika nemzetközi összehasonlításban kiugróan magas összegeket költ a különféle átmeneti közfoglalkoztatási formák támogatására. Ezek az érintettek tartós foglalkoztathatósága szempontjából rendkívül gyenge hatékonyságúak, ugyanakkor forrásokat vonnak el a jobb hatékonyságú aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök finanszírozásától” – figyelmeztetett egy számvevőszéki tanulmány 2008-ban, hiába.

A kormányok közmunka iránti elkötelezettsége pártszínektől független és ciklusokon átívelő. Ez összefügg azzal is, hogy a politikusok gyakran kizárólag a munkahelyek mennyiségében tudnak gondolkodni, s a munkahelyek minőségének kérdése kevésbé ötlik fel bennük – jóllehet a munkahelyek minősége is mérhető, a Gallup méri is. Az intézet teljesen helytállóan megállapítja, hogy a világszerte használt ILO féle módszer a foglalkoztatottság mérésére − amit a KSH is alkalmaz − picit félrevezető, s a gondok alulbecsléséhez vezethet. A Gallup azt méri, hány jó avagy valódi (good or real), illetve hány remek (great) állás van egy gazdaságban. A jó vagy valódi állás ebben az értelemben heti 30+ óra állandó munkát jelent, a remek állás pedig azt, hogy a dolgozó elkötelezettséget érez munkája iránt.

Legfrissebb riportjuk szerint Magyarországon a valódi állások aránya 37, a remek állások aránya 4 százalék. A hazai munkaerő mintegy kétharmadának tehát nincs valódi – vagy jó – állása, a 96 százaléka pedig csak álmodozhat egy remek állásról, amit szívesen végezne, aminek akár értelmét is látná.

Ezek nem jó számok, ám a politikusok – szerte a világon – ritkán foglalkoznak ilyesfajta adatokkal. Ameddig a politikusok általában eljutnak, az a foglalkoztatási célszámok kijelölése. Az EU 2020 stratégiában az Európai Unió 75 százalékos foglalkoztatási rátát tűzött ki célul és ezt vállalta Magyarország is.

Munkaalapú társadalom és korszakváltás

Magyarországon azonban többről van szó puszta közpolitikai vállalásnál. A kormányzat politikai filozófiájának gyakran emlegetett eleme a „munkaalapú társadalom”, amelyben „alaptétel, hogy annál erősebbek leszünk, minél többen dolgoznak”.

Forrás: Népszava

Ám ez a vélekedés sokkal kevésbé jobboldali ihletettségű, mint amilyennek látszik, hiszen a „munkaalapú társadalom” eszméje végső soron azon a meggyőződésen alapul, hogy csak a munka teremthet értéket. Márpedig ez az értékteremtés tipikusan marxista – eredetileg Ricardo gondolatain alapuló –megközelítése. Az automatizáció, a robotok, a mesterséges intelligencia térhódítása alapjaiban kérdőjelezi meg az értékteremtésnek ezt a – egyébként más szempontok alapján is problematikus – marxi felfogását. Történelmi változás zajlik, a foglalkoztatási statisztikákat a piedesztálra helyezni különösen nem időszerű.

A globális kapitalizmus modern világában egy nemzet felemelkedésének – avagy felzárkózásának – nem a foglalkoztatottsági ráta a kulcseleme. Nem annyira az a fontos, hányan dolgoznak, hanem hogy hogyan és mit.

Az érték nagyobb része a tudásból – főleg persze annak monopolizált formába bújtatott elemeiből – és a kreativitásból származik.

Bár a hazai újságokban csak mínuszos hír volt, a történelemkönyvek lapjain majdan hangsúlyos helyen lehet, hogy a kínai Foxconn 7 milliárd dollárt ruház be egy gigantikus üzem építésébe az USA-ban. Az a Foxconn, amely korábban bejelentette, hogy 60 ezer munkását rúgja ki és helyettesíti robotokkal. Nem annyira régi az a hír sem, hogy az Adidas visszatelepíti a gyártást Ázsiából Németországba – olyannyira automatizált lesz a gyártás, hogy megteheti – és meg is teszi.

Ezek a kis hírek a globális kapitalizmus korszakváltásának korai hírnökei. Az egyre automatizáltabb gyárakat mind jobban megéri a felvevőpiacok közelébe telepíteni, a munkaerő költsége egyre kevésbé fontos. Különösen felgyorsíthatja a folyamatot, ha a nagy felvevő piacok védővámok bevezetésével fenyegetőznek, mint azt épp Trump Amerikája teszi. Az „összeszerelő országok” – az olyanok, mint például Magyarország – történelmi léptékkel mérve nagyon rövid időn belül igen nehéz helyzetbe kerülhetnek. Óriási probléma, aminek aligha az a megoldása, hogy mindenki dolgozzon, nem számít, mit és hogyan.

A teljes foglalkoztatottság célja helyett a nagy hozzáadott érték teremtésére képes, kreatív, tanult és egészséges emberekből álló társadalom létrehozása lehetne inkább valóban perspektivikus politikai cél.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.