A szociodráma módszere különböző társadalmi szereplők perspektívájából segít értelmezéseket, megoldásokat keresni közös problémáinkra. A kritikai pszichológia egy praxisaként emlegetik e hasábokon. Joggal? Ez az írás a kritikai pszichológia-vita apropóján született, de nem annak fősodrába kíván beleszólni. Azt vizsgálja, hogy a szociodráma módszerének alapelvei mennyiben vannak összhangban a kritikai pszichológia elgondolásaival.

Blaskó Ágnes

A kritikai pszichológia körül fellángoló vita egy nagyon fontos, egyébként a tudomány történetében más kontextusban már többször lejátszott küzdelmet játszik újra – nyilvánvalóan a konkrét helyzet specifikumaival fűszerezve. A tudományok térképén való elhelyezkedésért folytatott harc eredményének valóban súlyos következményei vannak. Hogy egy társadalmunkban mindannyiunk által megtapasztalt példát említsek: az irodalomtudomány pozitivista (a természettudományos gondolkodásnak megfelelni vágyó) megközelítésének köszönhetően hosszú évtizedekig az irodalomtanítás életrajzok, azaz egy bizonyos, objektívnek tűnő szempont szerint megkreált élettörténetek magolásáról szólt az irodalmi mű olvasása, értelmezése, értelmezéstörténetének a jelennel való diskurzusba állítása helyett. A humán tudományok rehabilitációját (az örök frusztrációjának enyhítését) egyébként Gadamer az Igazság és módszer című, a vita szempontjából is kikerülhetetlen művében aprólékosan dolgozza ki, és felhívja a figyelmet arra, hogy a két területen mozgó tudományok nem azonos kritériumok alapján méretnek meg. Azaz, az érveik nem diskurálhatnak egymással. Miközben elvitathatatlan az is, hogy a vita újbóli lejátszása a kritikai pszichológia érvrendszerének inherens része, hiszen egyik alapvetése, hogy a pszichológia természettudományokba való tagozódása éppen az uralkodó diskurzus leképezése (annak való megfelelés).

Noha ez a vita újra és újra önmeghatározásra és önlegitimációra késztet, ugyanakkor (az indulatok miatt) könnyen kétpólusúvá teszi a sokosztatút. Tehát elfedi a kritikai pszichológia belső differenciáltságát. Így nem mutatkozik meg például az sem, hogy maga a kritikai pszichológia nem egy jól körülhatárolható terület, hanem sokkal inkább vitatér, ahol különböző iskolák, megközelítések képviselői jelennek meg, amelyek a társadalmi jelentőségét kívánják vizsgálni. A területen jellemzően feminista, (neo)marxista, posztkolonista, konstrukcionista, hermeneutaikai szemlélettel dolgozó társadalomtudósok bukkannak fel. Azaz – ahogy Erős Ferenc rövid történeti szempontú áttekintéséből is kirajzolódik – a kritikai pszichológia esetében nem egy koherens tudományág, hanem különböző területekről érkező társadalomkutatók egy témával kapcsolatos hasonló gondolkodási attitűdjének és érveinek gyűjtőhelye.

Az alábbi szöveg, elkerülve a tudományfilozófiai kérdéseket, így azt a vitát is, amely az Új Egyenlőség oldalán folyt, megvizsgál egy olyan beavatkozási formát, a szociodrámát, amelyet a kritikai pszichológia bizonyos elveivel összhangban lévő beavatkozási módjaként, praxisaként is emlegettek éppen ebben a diskurzusban. (Máriási Dóra és Vida Katalin a társadalmi viszonyrendszer megértését célzó, de hagyományosan a pszichológia intézményrendszeréhez tartozó formaként emlegetik a szociodrámát a Kritikai pszichológiát! című vitaindító kiáltványukban.)

Kérdésem tehát, hogy a szociodrámának mint beavatkozási formának a működési elvei mennyiben vannak összhangban a kritikai pszichológia szemléletmódjával. Így az elvégzendő feladat, hogy a nem teljesen koherens kritikai pszichológiai szemléletmódban a mégis közös elvi megfontolásokat azonosítsuk, hogy a szociodráma többé-kevésbé kiforrott praxisa mögött meghúzódó megfontolásokkal összevessük. Az alábbiakban Thomas Teo Philosophical Concerns in Critical Psychology című szövegét követve haladok a szociodráma vizsgálatával és az összehasonlítással.

Az intézményi környezet

Első lépésként a legalapvetőbb különbséget fontos leszögezni, nevezetesen a kritikai pszichológia és a szociodráma „mainstream” pszichológiához fűződő viszonyát. Amíg ugyanis a kritikai pszichológia alapvetően és lényege szerint a „mainstream” pszichológia ellenében érvel, addig a szociodráma kapcsán nem merül fel ilyesfajta állásfoglalás, szembenállás. Pedig történetét könnyedén értelmezhetnénk területfoglalási harcként.

Kezdetekben a szociodráma ugyanis Jacob L. Morenonak köszönhetően együtt fejlődött a pszichodrámával. Adott volt tehát a XX. század első felében

egy módszer, amely adott esetben intrapszichés problémák és társas-, valamint társadalmi kérdések feltárására egyaránt alkalmas volt.

Aztán a pszichodráma világszerte elterjedt, és bevetté vált (mint terápiás és mint önismereti módszer), amíg a szociodráma kevésbé vált ismerté, az intézményesedés útjára csak elszigetelten lépett. (Angliában és Portugáliában például eltérően a többi európai országtól van önállóan akkreditált képzése, de Portugáliában ennek ellenére csak mostanában tervezik beemelni a pszichodráma szervezet (SPP) nevébe a pszicho- mellé a szociodrámát is. Vagy az Európai pszichodráma ernyőszervezete, a FEPTO, a magyar szociodráma csapat által koordinált PERFORMERS 2. projekt kezdeményezésére csak most kezdett el képzési minimum standard kialakításán gondolkodni a szociodráma terén is.)

Magyarországon, ahol – Mérei Ferencnek köszönhetően – a pszichodrámának speciális története van, a szociodráma műfaja egyáltalán nem alakult ki önállóan. Mégis, a Mérei-féle csoportcentrikus pszichodráma mindig is erősen fókuszban tartotta a közösség kérdéseit, csak éppen politikai és társadalmi okok miatt az eltűrt pszicho területen maradt. Úgy tűnik azonban, hogy a Mérei által kialakított módszer minimális változtatásokkal megfelel a szociodráma kritériumainak. (Erről bővebben írtunk a megjelenés alatt álló A kritikai beavatkozás akcióba lép, avagy a Mérei-féle csoportcentrikus pszichodráma mint szociodráma című cikkünkben.)

A szociodráma tehát történetileg valóban háttérbe szorult a pszichodrámához képest, de a szociodráma nem utasítja el a pszichodráma által képviselt szemléletet. Sőt, az történik (például jelenleg a hazai szociodramatisták körében), hogy a szociodramatisták (vagy azzá válni vágyók) a pszichodrámában kifejlesztett és bevett módszerek, technikák, belátások fókuszát átfordítják egy új, másik szemléletben megfogalmazott kérdés megvizsgálására: nevezetesen az interperszonálisban megmutatkozó társas, társadalmi problémák feltérképezésére. Miközben kétségtelen, hogy ezzel a gesztussal éppen ott avatkoznak be, ahol a kritikai pszichológia problémát, hiányt érzékel.

Ontológia

A kritikai pszichológia legfontosabb érveiben az emberi természet mibenlétére vonatkozó állásfoglalás mutatkozik meg, hiszen kritikáiban alapvetően a „mainstream” pszichológia emberi természetre vonatkozó előfeltevéseit vizsgálja felül. Megkérdőjelezi például a kontextusfüggetlen, individuumközpontú emberképet, amely nem számol a társadalmisággal, a kultúrával, az időbeli változással. Vagy a személyiség mibenlétével kapcsolatos megfontolásokat, amelyeket normatívan határozunk meg és kezelünk társadalmilag, míg a konszenzusosan normálisnak tekintett-től való eltérést pedig személyes problémának gondoljuk. (Ezek a gondolatok számtalan formában és számtalan fronton előkerülnek a kritikai pszichológiában, összefoglalásként ld. pl.: China Mills: Personality: technology, commodoty and pathology című írását vagy Paul Stenner: Emotion: being moved beyond the mainstream című szövegét a Ian Parker által szerkesztett Handbook of Critical Psychology című könyvében.)

A szociodráma olyan emberképpel dolgozik, amely a kritikai pszichológia ezen alapvetésével összhangban van. Lényege szerint ugyanis az interperszonális konfliktusokat a társas-társadalmi közegben értelmezi, akár az időbeli változásokat is figyelembe véve. Úgy működik, hogy a feldolgozandó probléma közvetlen és közvetett társadalmi, intézményi szereplőivel is számol, és az individuumot mint társadalmi rendszerbe ágyazottat látja – és így keresi annak lépési lehetőségeit.

A cél, hogy a sajátunktól eltérő nézőpontból értelmezhessük az eseményeket

A kritikai pszichológia a kontextusfüggetlen emberképet úgy relativizálja, hogy a „mainstream” pszichológiai gondolkodásban megkonstruálódott emberképben az adott társadalom kényszerítő lenyomatát keresi. Hogy mit tekint annak, az látószögétől függ: posztkolonista szemlélettel a nyugati társadalom lenyomataként látja más kultúrák emberképével szemben, marxistaként adott esetben az önmagától elidegenedett, árucikké váló embert látja megtestesülni; feminista szempontból pedig például a társadalmi nem kínálta jelentések erőszaktételére hívja fel a figyelmet. A lényeg, hogy kritikájának alapja a kulturálisan beágyazott, a megszokott világkép másként, kulturális kényszer eredményeként való olvasása, értelmezése. Ami nyilván éppen, mert a megszokottat, az alapvetőt teszi kérdésessé, sokszor nem triviális, komoly gondolati, szemléleti erőfeszítést igényel.

A szociodráma arra veszi rá a résztvevőket, hogy helyzetüket egy bizonyos társadalmi pozícióhoz kötődőnek lássák, amelyből a szociodráma esemény során elmozdulnak, így más, a sajátjukétól eltérő látószögből van lehetőségük értelmezni az eseményeket.

Ráadásul arra is törekszik, hogy a megjelenő pozíciók ne csak az adott társadalmi helyzetben a szituációra közvetlen ható pozíciók legyenek, hanem akár időben és térben nagyon távoliak. Ezekből a (térben, időben távollévő) pozíciókból biztosítható az a perspektivikusság, amely segítheti a társadalmi struktúra relatívként való meglátását, értelmezését. Nem állítja azonban egyik perspektíva előbbre valóságát sem, sőt, minden perspektívából feltárulkozó interpretációt relevánsnak fogad el.

Megismerés

Az, hogy alapvetően milyennek gondoljuk el az embert, esetünkben tehát a kutatás tárgyát, nyilvánvalóan módszertani következményekkel is jár. A kritikai pszichológia által elgondolt emberi természet vizsgálata – konkrét kutatási kérdéstől függően – követelhet olykor természettudományos, hipotézis-verifikáció struktúrában működő, tágabb kontextusokkal nem számoló módszereket. Ugyanakkor kikerülhetetlen számára a mindenkori konkrét jelenség megértése egyszeri és történeti, kontextualizált voltában, ahol a cél nem az általános törvényszerűség felismerése, hanem a konkrét ember, csoport, társadalom aktuálisan vizsgált helyzetének megértése. (A folyamat leírására e vitában nagyon plasztikus példát hozott pl. Kőváry Zoltán: Humán tudományos pszichológiát! című írásában.) A különböző (a kritikai pszichológiai diskurzust is építő) iskolák (a fenomenológia, a konstrukcionizmus, a hermeneutika) mint interpretációs eljárások állnak rendelkezésre az embert így megérteni vágyó kutatók számára. A metodológia természettudományos értelemben nem létezik, és nem is előbbre való a vizsgálat tárgyánál. (A metodologizmusként, methodoltary-ként vagy módszertani imperatívuszként emlegetett jelenség összefoglalója Thomas Teo idézett szövegében, 44. o.)

A szociodráma egy olyan praxis, amely az embert, mint társas- és társadalmi lényt kívánja megérteni – az adott társadalmi szituációban lévőkkel közösen.

A szociodrámákon tehát közös megértés és jelentéskonstrukció folyik, ahol a résztvevők a vezetőkkel együtt értelmezik saját valós és lehetséges helyüket.

Tehát, maga a vizsgálat tárgya és a megfigyelő is deklaráltan része a folyamatnak. Mindennek módszertani következménye, hogy a megismerés, a munka forgatókönyve előre nem határozható meg pontról pontra, hiszen a vezetők a mindenkori itt és mostban dolgoznak. A szociodramatista tehát egy interpretációs-jelentéskonstruáló folyamatot hoz létre és annak részese. A sikerkritérium nem az igazság-hamisság, hanem a résztvevők által megfelelőnek érzett (a valószínű) közös értelmezések létrehozása.

Értékek

Az interpretatív módszerek az értékállításaikat explicitté teszik: felvállalják, hogy már a kérdésfelvetésük sem ideológiamentes: hiszen úgy tudják, hogy az a fogalmi struktúra, amiben gondolkoznak és dolgoznak, a megfigyelésük tárgyát is befolyásolja. Ráadásul ezek az értékek általában a cselekvésre vonatkozó konzekvenciákkal is bírnak. Azaz: az érték a megismerés minden fázisát átszövi a kérdésfelvetéstől a leíráson át akár a cselekvésig. (A különbség talán a választott érték mibenlétében rejlik: az egyes kutatási irányok mit tekintenek „normálisnak, „egészségesnek”, „jónak”.)

A szociodráma alapértéke ebben az értelemben a demokratikusság:

azt tekinti értéknek, amit a közösség. Ebben az értelemben tehát nem is tekinteném terápiának (a szó terheltsége miatt), mert nem állítja, hogy tudná, hogy mi a normális, az egészséges társadalmi struktúra, csak

azt állítja, hogy a közös jelentések konstruálása után a résztvevők számára komfortos struktúrák kitalálásában segít.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.