Az Új Egyenlőség folytatja a Szociális demokrácia programjának kialakítására irányuló társadalomelméleti munkát. A program bevezetője és egészségpolitikai fejezete után Lakner Zoltán szerkesztésével elkészült a szociálpolitika céljaival és szerepével foglalkozó vitairat. A vitairat nyilvános bemutatására és megvitatására 2018. november 6-án 18 órakor kerül sor a Kossuth klubban.

A vitairat közrebocsátásával szerkesztőségünk célja, hogy közös gondolkodásra inspiráljuk mindazokat, akik egy igazságosabb társadalom szociálpolitikájának szerepén és feladatain gondolkodnak. Várunk a témában születő cikkeket és tanulmányokat, amit a szerkesztőségünk megjelentethet az Új Egyenlőség honlapján.

Alapelvek

A szociális demokrácia programjában a szociálpolitika központi helyre kerül. Szembefordulást jelent ez a maradékelvű, az elosztási sorrend végére utasított szociálpolitika-felfogással. Ennek hatására a döntéshozók jobbára csak származtatott politikának, a piac által megtermelt javak elosztását végző, pazarlásra hajlamos, folytonos restrikciót igénylő területnek tekintették a szociálpolitikát. Éppen ennek az eredménye, hogy a rendszerváltás környéki és utáni válságok sebei sosem gyógyultak be, ellenben újabb és újabb társadalmat pusztító krízisek álltak elő. A legveszélyeztetettebb csoportok kiszolgáltatottsága nem enyhült, viszont a középrétegek biztonságvesztése is a politikai és a társadalmi folyamatokat meghatározó realitássá lett. A szolidaritás leértékelődött, az elosztási politikák a forrásokért folytatott kétségbeesett kiszorítósdi terepévé váltak, aminek során a leginkább rászoruló csoportok maradtak alul, egyúttal ők szenvedték el az érdemtelennek bélyegzés legsúlyosabb következményeit.

A szűkítő megközelítés helyett társadalompolitikai gondolkodásmódot javaslunk, ami háromféleképpen is megváltoztatja a szociálpolitikáról alkotott eddigi közfelfogást. Először is, a szociálpolitikát nem „másvalakik” által megtermelt javak osztogatásának tekintjük, hanem olyan területként, amely maga is aktívan hozzájárul az egyéni és a közösségi jólét növekedéséhez. A mentális és fizikai jóllét erősödése, a csökkenő szegénység és egyenlőtlenség, a növekvő társadalmi mobilitás mind a jól működő szociálpolitika olyan „termékei”, amelyek az egész társadalom életnívóját magasabb szintre emelik, a közös erőforrásokat gyarapítják. Ebből következik a szemléletváltás második eleme, az, hogy a szociálpolitika nem szegénypolitika, hanem társadalompolitika: tevékenysége a társadalom egészére irányul, szolgáltatásai a nem szegényeknek is szólnak, ugyanakkor a legrosszabb helyzetben lévők által is elérhetőek, és figyelembe veszi az eltérő szükségleteket. A változás harmadik eleme, hogy a szociálpolitikai eszközöket összhangba hozzuk mindazon területekkel, amelyeknek egyenlőtlenség-csökkentő és esélynövelő funkciót tulajdonítunk, így például az oktatással, foglalkoztatással, bérpolitikával, egészségüggyel.

A Szociális Demokrácia Programja

Ahhoz, hogy ez a radikálisan módosított társadalompolitikai szemlélet érvényre jusson, helyre kell állítani – vagy inkább létre kell hozni – az intézményes szolidaritás intézményeinek legitimitását, amit éppen azért tartunk lehetségesnek, mert ez össztársadalmi érdeket szolgál. Egy győztes-győztes játszma előállítása a cél társadalmi szinten a mostani, egymás kiszorítását eredményező zérusösszegű elosztási küzdelem helyett. A szolidaritás érvényre jutását az emberi jogok és az emberi méltóság feltétel nélküli, mindenkire egyenlően vonatkozó tiszteletben tartása alapozza meg. Meggyőződésünk szerint a szabadság nem áll szemben a biztonság és az egyenlőség értékeivel. A hátrányos élethelyzetekből valóban kiutat kínáló, a mindennapi élet biztonságát megteremtő szolidaritás teszi lehetővé a sorsválasztás szabadságának (Ferge Zsuzsa kifejezése Amartya Sen pozitív szabadságra vonatkozó értelmezése nyomán) megélését.

Bár ismételten hangsúlyozzuk, hogy a szociálpolitika nem szegénypolitika, és nem is szabad azzá válnia, a konkrét szakpolitikai javaslatok nem szakadhatnak el egy adott társadalom valóságos helyzetétől. Mivel a 2010-es években Magyarországon a lakosság körülbelül négytizede él a létminimum alatt, és a 2014 utáni enyhe csökkenés ellenére továbbra is kiáltóak az egyenlőtlenségek, például az iskolázottsági és a területi-lakóhelyi összevetésben, valamint ezeknek az egyenlőtlenségeknek az újratermelésében sajnálatosan aktív szerepet játszanak a hibásan – vagy éppen szándékosan így – kalibrált közszolgáltatások és támogatási rendszerek, mindebből adódóan az alább olvasható javaslatok jelentős része a szegénység enyhítésére vonatkozik. A társadalompolitikai szemléletet a javaslatok szakpolitikai komplexitása, állampolgári jogokra alapozottsága, az egyenlőtlenségek csökkentésének célja és a mobilitási pályák megnyitásának szándéka jelzi. A legsürgetőbb feladat a tartós és tömeges szegénység leküzdése.

A gyakorlati megvalósítás során fontosnak tartjuk az univerzalitás elvét, az innovatív intézkedések fokozatos bevezetését és kiterjesztését, az élethelyzet szerinti differenciálást, a kifejezett, de nem kizárólagos célzás elvének alkalmazását, valamint a költségvetési megalapozottságot.

A vitára bocsátott cselekvési irányok a valóságra reflektálnak, figyelembe veszik a globalizáció és a rendszerváltás hatásait, a megszorítási csomagok és az Orbán-rendszer beavatkozásainak következményeit, az ezek nyomán létrejött társadalmi és intézményi környezet sajátosságait. Nem utópiában, hanem a megvalósítható legjobb megoldásokban gondolkodunk. Tudatosan építünk a legszínvonalasabb tudományos javaslatokra, amelyek mély társadalomismeretre, történeti és nemzetközi tapasztalatokra alapozva fogalmazódtak meg. Kiváltképp támaszkodunk A szociálpolitika egyes területeire vonatkozó szakpolitikai javaslatok című tanulmányra, amelyet Darvas Ágnes, Farkas Zsombor, Győri Péter, Kósa Eszter, Mózer Péter és Zolnay János publikált 2013 végén.

Lakhatás

„Minden szociálpolitikának kiinduló pontja az ember otthona: a lakás.” Hilscher Rezső, a több politikai rendszer által is háttérbe szorított progresszív szociálpolitikus, 1928-ban rögzítette azt az alapelvet, amellyel közel egy évszázad után sincs okunk vitába szállni. A harmadik köztársaság alkotmánya, az akkori alkotmánybírósági értelmezés szerint csupán a szállás biztosítását tartotta alkotmányos jognak. A jelenleg hatályos alaptörvény a hajléktalanok hatósági üldözését is lehetővé tette, ami mostanra a gyakorlatban is megvalósult. Ezzel szemben a lakhatás biztonságát indokolt olyan szükségletnek tekinteni, ami az egészség, a méltóság, az identitás, az önértékelés, az autonómia alapvető kelléke, a fizikai és társas szükségletek kielégítésének feltétele, és mindezeket együttvéve a szabadság nélkülözhetetlen összetevője.

Az ebből levonható első következtetés a lakhatáshoz való jog törvényi, lehetőség szerint alkotmányos rögzítése. Nem arról van szó, hogy az állam mindenkinek ingyen lakást juttat, hanem arról, hogy egyrészt meg kell határozni a lakhatási feltételeknek azt a minimumát, ami alá senki sem kerülhet, másrészt kikényszeríthetővé kell tenni a minimumfeltételek érvényre jutását, aminek érdekében, harmadrészt, ezt támogató állami és önkormányzati intézkedéseket kell foganatosítani. A világon több mint 50 állam alkotmánya szabályozza valamilyen formában a lakhatáshoz való jogot, ami olyan alapvető szükségletekkel függ össze, amelyek kielégítését nem lehet kizárólag a piaci mechanizmusra bízni. Pozitív zéró tolerancia alkalmazását javasoljuk, ami azt jelenti, hogy a társadalom nem fogadja el az elviselhetetlen élethelyzetek kialakulását, és a közhatalom kötelességévé teszi a krízishelyzetbe kerülők támogatását. Ennek jegyében tiltani kell a gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatását.

A lakhatási minimum standardjának meghatározása azt is jelenti, hogy a szállásbiztosítás szintje fölé céloznánk, ennél fogva a hajléktalanság helyett a lakástalanság fogalmának bevezetését és ily módon lakástalanság leküzdését látjuk szükségesnek. Ebben kifejeződik a cél, hogy bár a szállást biztosító hajléktalan-ellátó intézmények munkája továbbra is nélkülözhetetlen, a cél azonban a lakhatás biztonságának megteremtése.

Annak ellenére, hogy évtizedek óta vissza-visszatérően megjelenik a bérlakás-építés ígérete a közbeszédben, a valóság az, hogy az 1990-es évek lakásprivatizációja szinte teljesen felszámolta a bérlakásszektort, a megmaradt közösségi bérlakások száma pedig még most is csökken. Elsőként tehát azt kell jogszabályi beavatkozás révén elérni, hogy a maradék közösségi bérlakások megmaradjanak, hiszen ezek fontos társadalompolitikai eszközként alkalmazhatók a lecsúszás ellen. A második lépés az üresen álló lakások számának, állapotának felmérése, és a lehető legnagyobb mértékű bevonása a bérlakásszektorba. A realitásokból az következik, hogy a több mint félmillió lakatlan lakás valamekkora részének bevonásával a magánbérletek fölénye megmarad a közösségi bérlakásokkal szemben, ám a „Biztonságos Bérlet” rendszerébe vont lakások segítenék a lakáspiac átlátható, egységes szabályozását, a vitás helyzetek törvényes és méltányos rendezését, összességében a lakhatás biztonságának erősítését. A magánlakások „Biztonságos Bérlet” körébe vonását a tulajdonosok adókönnyítése (ingatlanadó, személyi jövedelemadó) ösztönözné, ami értelemszerűen azt is jelentené, hogy az e körbe nem sorolt lakások tulajdonosainak közterheit növelnénk, egyfajta vagyoni adóként. Ez a szisztéma kiegészülne a „Biztonságos Szociális Bérlet” rendszerével, ami a fokozottan rászoruló csoportok tagjait – például hajléktalanellátó intézményekben, családok átmenti otthonaiban élőket, állami gondoskodásból kikerülőket, kapcsolati erőszak áldozatait, fogyatékkal élőket, pszichiátriai betegeket és másokat – segítene biztonságos lakhatáshoz, speciális mentorálás mellett.

Fontosnak tartjuk emellett egy új normatív lakhatási támogatás bevezetését az elismert lakhatási körülményeket és az elismert lakhatási költségeket saját jövedelmükből fedezni nem képes állampolgárok és családok számára. Ez kitágítaná annak a korábbi lakásfenntartási támogatásnak a hatókörét, amelyet 2015-ben az Orbán-kormány – minden szakmai javaslatot mellőzve – még szűkített is. Ugyanez vonatkozik a szintén visszanyesett adósságkezelési szolgáltatásra, amelynek elérhetőségére az egész országban, minden településtípuson égető szükség van. Paradigmaváltást jelentene a lakhatási támogatás kiterjesztése az intézményi formában megvalósuló lakhatásra, segítve a lakástalanok, az intézményekben lakók integrálását, a támogatási rendszerek átjárhatóságát. A lakhatás támogatásának átalakításánál figyelembe vennénk emellett olyan eszközöket, mint a magáncsőd, a szociális lakásotthon és átalakítanánk a nemzeti eszközkezelő működését.

A lakhatás biztonságát erősíti, ha a közösségi lakbérek és a közüzemi szolgáltatások ármeghatározásában egységes kontrollmechanizmust vezetünk be. Biztosítani kell az ezzel kapcsolatos információk teljes átláthatóságát és közérthetőségét. Az ellenőrzési mechanizmus hatósági szereplőinek a közösségi lakbérekre is rá kell látniuk a jövőben, emellett pedig szükség van a fogyasztóvédelem megerősítésén túl is a társadalmi kontrollra, ami a szolgáltatók és hatóságok mellett működő választott és delegált testületeken keresztül valósulhat meg. Egy ilyen konzultatív mechanizmus során dőlhet el az, hogy a közüzemi díjakban milyen árképletet kell alkalmazni, abban milyen mértékben érvényesüljenek a profitszerzési, fejlesztési, fenntartási szempontok, valamint a szociális és fogyasztói érdekek.

Egy korábbi (2013-as) modellszámítás szerint az újonnan bevezetésre kerülő támogatások és szolgáltatási formák többletköltséget jelentenének a költségvetésnek, mindent egybevetve több tízmilliárdos nagyságrendben, ami a nemzeti össztermékhez viszonyítva már akkor is elviselhető elmozdulási mértéknek látszott. Az azóta bevezetett CSOK figyelembe vételével arra a következtetésre juthatunk, hogy az általunk javasolt változtatások költsége messze alatta marad annak az évi több mint 200 milliárd forintnak, amit a kormány jelenleg a legkedvezőbb helyzetben lévők lakásszerzésének támogatására költ. Maga a CSOK céljait és célzottságát illetően egyaránt gyökeres átalakítást igényel.

Garantált minimum

A szociális demokrácia programjának egyik legfontosabb célja a minimális szociális biztonság megteremtése. Ennek része a lakhatásról vallott nézetek átalakítása mellett a minimumjövedelem bevezetése. Erre az ellátási formára azért van szükség, mert a szegények, segélyezettek elleni szüntelen hangulatkeltés ellenére a valóságos helyzet az, hogy több mint félmillió aktív korú ember tartósan nem rendelkezik látható jövedelemmel, ami az ösztönző, integráló szolgáltatásokból való kizuhanásukat is maga után vonzza.  A jelenlegi büntető-fegyelmező kormányzati politikával szemben a rászorultakat segíteni kell, ehhez pedig a pénzgazdálkodás világában elengedhetetlenül szükség van pénzre, valamint szociális szolgáltatásokra. Ezek kombinációjából áll össze a szociális biztonság garantált minimuma minden felnőtt korú számára.

A magyar szociális ellátórendszer különös sajátossága egyfelől a pénzbeli ellátások szétaprózottsága és redundanciája, másfelől az a tény, hogy nem létezik kizárólag az elégtelen jövedelem által teremtett jogosultság. A megélhetés lehetetlensége nem elegendő az ellátások megállapításához, további feltételek előírása utal a szegények iránti bizalmatlanságra, és a felettük gyakorolt hatósági kontroll gyakorlásának igényére. Bár korábbi kormányzatok olykor törekedtek a jogszerűség érvényesítésére az ellátórendszerben, az orbáni „munkaalapú társadalom” korszakában trenddé vált a diszkrecionális ellátások térhódítása. A hatóságok vagy hatóságként viselkedő szolgáltatók nem elégednek meg a jogosultság puszta megállapításával, hanem egyéni mérlegelést, a rászorult emberek életmódjának és életfeltételeinek méltóságot sértő ellenőrzését teszik lehetővé, vagy a jogszabályok ezt egyenesen előírják.

Az általunk ezzel szemben javasolt új minimumrendszer gyökeresen eltérő logikára épül és két elemből áll. Az első lépcső egy olyan készpénzes ellátás, amely normatív módon, meghatározott jövedelemhatár alatti támogatást jelent, igénybe vételéhez nem kapcsolódik külön feltétel. Összege a második fokozat, a minimumjövedelem bizonyos hányada, például 60 százaléka. A minimumjövedelem elsősorban aktiválási programokban való részvételhez kapcsolódna, ami azt is jelenti egyúttal, hogy az állam valóban hatásos, a munkapiacra és a társadalomba történő beilleszkedést ténylegesen segítő szolgáltatásokat nyújt, így például a fenti elvárásoknak megfelelő képzéseket, tréningeket. Az aktiválásnak az is a része, hogy a munkára ösztönzés során kalkulálunk a munkába állással összefüggő költségek támogatásával, valamint a munkaadók bérköltség-csökkentésével. A feltétel nélküli alacsonyabb ellátásból bármikor át lehet lépni a minimumjövedelem körébe. A minimumjövedelem speciális (alacsony) adókulcs alá esne, ami lehetővé tenné a rászorultak közötti viszonylag egyszerű differenciálást az amúgy is létező személyi jövedelemadóba történő bevonás révén. Az ellátásra megfelelően kalibrált visszavonási mechanizmust kell alkalmazni, vagyis a munkába állást követően csak fokozatosan, a munkajövedelem nagyságával arányosan szűnne meg a támogatás.

A minimumrendszer potenciális igényjogosultjai azok a felnőtt személyek, akik a nyugdíjbiztosítási rendszerben nem szereztek jogosultságot (és ma legfeljebb az időskorúak járadéka nevű segélyre számíthatnak), a dolgozó szegények (akiknek van keresetük, de az nagyon alacsony), az aktív korú nem munkaképesek és az aktív korú állástalanok. A kételemű új szisztéma bevezetése lehetővé tenné néhány hagyományos juttatás megszűnését, így például az álláskeresési és a rendszeres szociális segélyét, valamint az időskorúak járadékáét.

A garantált minimum bevezetése fokozatosan képzelhető el, kezdetben 300 ezer (plusz/mínusz 50 ezer) jogosultra számítva, majd néhány év alatt 700 ezerre emelkedne a jogosultsági körbe tartozók száma.  A költségek becslésénél figyelembe kell venni a pénzbeli ellátás és a szociális szolgáltatási kör költségeit, ugyanakkor azt is, hogy az érintett ellátottak jelentős része ma is részesül valamilyen juttatásban, és e transzferek egy része a garantált minimum bevezetésével megszűnne. Feltehetően valamekkora uniós támogatás is igényelhető lenne az új rendszer kiépítéséhez, bár ma nehezen becsülhető, hogy a 2020-ban induló uniós költségvetési ciklusban mekkora összeg áll majd rendelkezésre. Mivel a mostani segélyezési rendszer hatásossága rendkívül alacsony, a szegénységet képtelen csökkenteni, az ebből adódó társadalmi hátrányok pedig súlyos erőforrás-veszteséget okoznak az egész társadalom számára, a minimumjövedelem bevezetésével járó több tízmilliárdos nagyságrendűre becsült pluszkiadás társadalmi szinten megtérülő beruházás lenne.

Gyerekek és családok jóléte

Nehéz volna szembeötlőbb példáját találni a negatív, vagyis a szegényeket sújtó újraelosztásnak a családtámogatások rendszerénél. Az orbáni társadalom egyik pillére egy olyan adókedvezmény, ami nyíltan a magasabb jövedelműek gyerekvállalását preferálja. Ezzel szemben a családi pótlék, amely névleg univerzális ellátás, elvesztette demogrant jellegét azzal, hogy az életkor mellett további feltételhez (az iskolalátogatáshoz) kötődik, hatásosságát pedig aláássa, hogy összege ma is ugyanakkora, mint tíz évvel ezelőtt. A másik példa, hogy míg a GYED maximális összege nőtt, addig a befagyasztott minimálnyugdíjhoz kötött ellátások, a GYES, a GYET, a rendszeres gyermekvédelmi támogatás elértéktelenedik. Ennek következtében az egyenlőtlenségek növekedtek, s ezt a hatást fokozza az oktatási szegregáció kormányzati támogatása, valamint a napközbeni gyerekellátások elérhetőségének, hozzáférhetőségének változatlan területi-települési egyenlőtlensége.

A szociális demokrácia programjának ezt az elosztási irányt meg kell fordítania. Minden gyerek egyenlő, amiből az következik, hogy a felső- és középosztályi családok gyermekeinek is jár a társadalmi támogatás. Másfelől azonban a nagyobb szükséglet nagyobb támogatást igényel, hogy a szegényebb gyerekeknek is esélyük legyen a felzárkózásra, életesélyeik javítására, tehetségük kibontakoztatására. Nyilvánvaló az is, hogy az egészségi problémákkal küzdő gyerekek támogatásának előnyt kell élveznie. A közszolgáltatásokat nyújtó intézményeknek elérhetőbbé kell válniuk, hogy funkcióikat be tudják tölteni a társadalom integrálásában. Az itt javasolt intézkedések kiindulópontja a „Legyen jobb a gyermekeknek!” 2007-2032 Nemzeti Stratégia, amelyet hiába fogadott el az országgyűlés konszenzussal, célkitűzéseit az egymást váltó kormányok előbb levették a napirendről, majd tudatosan szembefordultak vele.

A családi adókedvezmény akkor tartható fenn, ha igénybevételi plafont építünk be, módosul a gyerekszám szerinti differenciálás az egy- és kétgyermekesek javára, továbbá negatív jövedelemadó révén megnyílik a lehetőség arra, hogy az alacsony jövedelemmel rendelkezők is a kedvezmény maximális mértékét vegyék igénybe. Mindazonáltal, hosszabb távon érdemes megfontolni az adókedvezmény beolvasztását az univerzális családi pótlék rendszerébe.

A családi pótlék ügyében a legsürgetőbb teendő a tényleges demogrant jelleg helyreállítása és a tízévnyi értékvesztés kompenzálása. Ugyanezzel a lépéssel megvalósítható a gyerekek száma és egészségi állapota alapján történő differenciálás, valamint az egyszülős háztartások előnyben részesítése: a nagyobb szegénységi kockázattal jellemezhető családtípusok nagyobb emelést kapnak a korrekció során. A családi pótlék összegének évenkénti indexálását törvényben kell rögzíteni.

A rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény ugyan szelektív ellátás, a súlyos egyenlőtlenségek és gyerekszegénység miatt azonban szükség van rá, sőt, fejleszteni kell. A családok számára szabadon felhasználható összeg arányát növelnénk, emellett pedig a gyerekek étkezését és tanszerekhez jutását is teljes körűen meg kell oldani. Bár e téren társadalmi nyomásra történtek kormányzati lépések az elmúlt években, továbbra sem sikerült egy olyan alapvető problémát felszámolni a huszonegyedik századi Magyarországon, amilyen a gyermekéhezés. Holott ez néhány milliárd forintból megoldható lenne, érthetetlen, hogy e téren a hovatovább mindent centralizáló állam miért nem alkalmazza a központi kormányzat teljes eszköztárát.

A GYES és a GYED ügyében hosszabb távon az ellátások egyesítését tűzzük ki célul. Rövidebb távon a GYES emelése és indexálása szükséges, mégpedig életkori differenciálással, vagyis az összeg a gyerek növekedésével csökkenne, ami a szülőnek a munkapiacra történő fokozatos visszatérését ösztönzi. A nők foglalkoztatási hátrányának leküzdését céloznák a hatásos foglalkoztatási programok, a munkavállalási kedvezmények és az apák bevonódása a gyerekneveléssel járó és egyéb háztartási elfoglaltságokba. Elengedhetetlen a napközbeni gyerekellátások elérhetőségének és színvonalának fejlesztése, a speciális nevelési igények kielégítésére való rendszerszintű alkalmasság megteremtése.

A családok a GYES utolsó szakaszában és a GYED lejárta után a gyerekekkel kapcsolatos szolgáltatások igénybe vételére utalványt kapnának, aminek felhasználásával saját maguk állítanák össze a nekik leginkább kedvező ellátási csomagot.

A GYET esetében szintén elengedhetetlen az összeg növelése, hosszabb távon azonban ezt az ellátást be kellene vonni a minimumjövedelem-rendszerbe, mégpedig annak feltétel nélküli elemébe.

Ami a szolgáltatásokat illeti, fontosnak tartjuk a minél kisebb kortól elérhető szegregációmentes képességgondozás, oktatást-nevelés, és az ezeket segítő további szolgáltatások biztosítását. Ide tartozik a Biztos Kezdet országos hálózatának bővítése, a 3 év alatti gyerekek számára a napközbeni ellátások férőhely-növelése, a szülők választási szabadságára építő alternatív napközbeni ellátások körének kialakítása, 4 éves kortól minden gyerek számára jó minőségű, korszerű pedagógiai eszközöket alkalmazó óvoda elérhetőségének biztosítása, kettős céllal, a minőségi szolgáltatások egyenlő esélyű hozzáférése és a kisgyerekes nők foglalkoztatásának növelése érdekében. Fontos emellett az intézmények működését segítő szakszolgáltatások bővítése, illetve kiépítése a jelenleg szolgáltatáshiányos településeken és járásokban. Mindez a szakmai munka megerősítését, állandó korszerűsítését igényli. Több bölcsődére van szükség, valamint a családi napközikben dolgozók folyamatos továbbképzésére. Létfontosságú a bölcsődei ellátásban tapasztalható területi hozzáférési egyenlőtlenségek csökkentése. Az ezzel járó jelentős beruházási jellegű többletkiadás, majd a normatíva-ráfordítás növekedése prioritást élvezne a következő évek költségvetési tervezésében, és minden bizonnyal uniós támogatásokat is lehetne rendelni hozzá.

A családok jólétéhez tartozik az idős családtagok ápolása, gondozása, az önellátásukat segítő szolgáltatások fejlesztése. Ezek a feladatok a társadalom idősödésével egyre fontosabbá válnak, de az idősek mellett ugyanennyire lényeges a fogyatékkal élők és a krónikus betegségben szenvedők ellátása. Az ellátórendszer kuszasága és lyukacsossága miatt jelenleg komoly esély van arra, hogy a szükségletek nem találkoznak a megfelelő szolgáltatással. Célunk ezen a téren az, hogy egységes szabályokra épülő, egyúttal a szükségletek alapján differenciált ápolási-gondozási támogatási rendszer jöjjön létre, amelyben megszűnnek az ellátási formák közötti szakadékok és az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők is részesülnek a számukra szükséges ellátásban.

Az ápolási-gondozási támogatás összegének megállapításakor az elismert költséget és az elvárt ápolásra-gondozásra fordítandó jövedelemhányadot kell figyelembe venni. Minden igénybe vevő esetében a jövedelmétől függő mértékű támogatás nyújtana fedezetet az elismert költségre, ami meggátolná, hogy az úgymond veszteséget termelő alacsony jövedelmű kliensek kiszoruljanak az ellátásból, amit jelenleg az intézményrendszerre jellemző lefölözési mechanizmus mozgat. Az új rendszerben a szükségletfelmérést az elismert ápolási-gondozási szolgáltatási típus meghatározása követi, az élethelyzetekhez rendelt szolgáltatástípus-kínálat alapján. Ezután jön a jövedelemvizsgálat, majd mindezek alapján annak a rendelvénynek a kiállítása, ami tartalmazza a támogatás összegét, végül pedig kiválasztják azt a konkrét szolgáltatót, amely hozzájut a rendelvénynek megfelelő finanszírozási összeghez. Ebben az új rendszerben nem csökkennének az egyes szolgáltatók bevételei, a magasabb jövedelműek tehernövelése révén pedig a központi költségvetés kiadásai sem nőnének.

Területi egyenlőtlenségek csökkentése

A települési lejtő fogalma régóta ismert a hazai közbeszédben, azonban érdemben alig történt valami a foglalkoztatási szintben, jövedelemben, vagyonban, adóztatási potenciálban, iskolázottságban, lakóhelyi elzártságban mérhető területi hátrányok leküzdéséért. Magyarország hét uniós fejlesztési régiójából négy az EU húsz legrosszabb helyzetű régiója közé tartozik. Egyedül a közmunkaprogram kibővítése utal arra, de az is csak látszólag, hogy elindult valami, ám a 15 százalékot sem elérő munkapiaci visszailleszkedési ráta jelzi, hogy a foglalkoztatás növekedése mögött valójában a meglévő hátrányok elmélyítése zajlik. Itt különösen fontos az univerzalizmus alapelve mellett alkalmazott területi célzás a leghátrányosabb helyzetű (LHH) kistérségek helyzetének javítása érdekében, amellett, hogy az LHH kistérségek besorolása is felülvizsgálatot igényel.

A perifériákon a munkahelyek és közszolgáltatások elérhetősége rossz, a tömegközlekedés drága és foghíjas, az ingázás és az országon belüli migráció drága. A nehéz helyzetben rekedt népesség szegénysége mélyül, az alacsony képzettségű, nehezen foglalkoztatható munkaerő feltorlódik a perifériákon. Ezeket a negatív tendenciákat az olyan állami és települési beavatkozások, mint amilyen a közmunka létező rendszere vagy a jóléti szolgáltatások funkcionális gettósodása, tovább rontják.

Az első, amit tenni kell, a központi költségvetésből finanszírozott szolgáltatások létrehozása, bővítése, fejlesztése. Ezek közé tartozik a gyermekjóléti szolgáltatás és a területi védőnői ellátás erősítése, hogy minden LHH-s kistérségben a legszegényebb gyerekek és családok is megfelelő ellátáshoz jussanak. Az egy szakemberre jutó ellátottak számát csökkenteni, az itt dolgozó szakemberek számát növelni szükséges, amihez béremelésre és egyéb foglalkoztatási ösztönzőkre van szükség, továbbá alapos felkészítésre és folyamatos szupervízióra, hiszen különösen nehéz körülmények között élő emberekkel kell dolgozniuk. A Budapest Intézet 2012-es számítása szerint 3,2 milliárd forintba került volna akkor a védőnői hálózat komplex fejlesztése – nagyságrendileg ez az összeg aligha módosulhatott sokat, a feladatnak pedig a prioritási lista tetején a helye. Szükséges emellett a Biztos Kezdet Gyerekházak szolgáltatásbővítése, mindenütt hozzáigazítva működésüket a helyi elvárásokhoz, továbbfejlesztve a szolgáltatási standardokat, mindezt stabil finanszírozási háttérrel megtámogatva. Ugyanilyen fontos, hogy az olyan szakszolgáltatásokhoz, amilyen a korai fejlesztés, a logopédia, a nevelési tanácsadás, a gyógytorna mindenütt folyamatosan hozzáférhessenek a gyerekek, lehetőleg nem mozgószolgáltatásokkal, hanem helyi szolgáltatásnyújtás révén. Szintén szükség van ezen kívül mentori feladatokat is ellátó iskolai szociális segítőkre.

Ki kell terjeszteni a tanya- és falugondnoki szolgáltatást a magasabb lélekszámú hátrányos helyzetű településekre, az ország egész területén, de az LHH régiókkal kezdve, és úgy kell fejleszteni a szolgáltatást, hogy a mélyszegénységben élőket biztosan elérje. Ehhez kapcsolódó cél a közlekedési nehézségek jelentős enyhítése. Segíteni kell a leszakadó térségekből kifelé irányuló mobilitást a munkanélküliség csökkentése érdekében, pénzbeli támogatást biztosítva utazásra és lakhatásra a távolabbi munkavállaláshoz. A lakhatási támogatást jogszabály differenciálná a hátrányos helyzetű lakóhelyek szerint azok számára, akik meghatározott ideje LHH-kistérségben élnek és másutt szeretnének dolgozni.

Célzott, 4-5 éven át működő, uniós forrásokból fedezett lokális programokkal csökkenthetjük a gettósodó településeken és szegregátumokban tartós mélyszegénységben és kirekesztettségben élők súlyos problémáit. Telepfelszámolási programok indulnának, az ott élők integrált környezetbe költöztetésével együtt, illetve a telepek rehabilitációja folyna, az ott lakó családok életminőségének javításával együtt, karöltve a képzettségük és a foglalkoztathatóságuk javításával. Ehhez járul hozzá, ha a leszakadó térségekben jól képzett szociális munkások dolgoznak, segítve a mélyszegénységben élők halmozódó problémáinak leküzdését, kiegészítve, tehermentesítve a helyi alapszolgáltatásokat. E programok munkatársai függetlenek lennének a helyi döntéshozóktól, ami lehetővé teszi a speciális módszerek alkalmazását, ugyanakkor a helyi szakmaközi együttműködés létrehozása is elengedhetetlen.

Megvalósítás

Az itt rögzített célkitűzések közül több is jelentős, de az államháztartás méretéhez képest elfogadható mértékű többletkiadással jár – ezek felelős kalkulálása fontos feladat. Egyidejűleg azonban hangsúlyozni kell, hogy a javaslatok realizálása a társadalom egészének erőforrásait gyarapítja, ebben az értelemben jóléti beruházásokról beszélhetünk.

A megvalósítás elsődleges feltétele az ígérgetésen túlmutató politikai szándék létrejötte, valamint az a kormányzati kompetencia, amely képes a nagyszabású reformokkal elkerülhetetlenül együtt járó érdeksérelmek prognosztizálására és kompenzálására, az eltérő rövidtávú érdekek összehangolására, a hosszú távú célok melletti elköteleződésre, a politikai támogatás megőrzésére, a társadalmi partnerség kialakítására és fenntartására. Az érdekegyeztetés folyamatossága azt is világossá teszi, hogy a szabadság növelése és az egyenlőtlenségek csökkentése a célok olyan kombinációja, ami kizárólag demokratikus politikai rendszerben kivitelezhető. Abban is biztosak vagyunk, hogy a szociális biztonságot szolgáltató, az állampolgárok visszajelzését a politikai döntéshozatalba innovatívan beépítő kormányzás stabilizálja a demokratikus berendezkedést, erősíti annak legitimációját. Ilyeténképpen a jóléti szakpolitikai és a demokratikus politikai célok szorosan összetartoznak, egymást erősítik.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.