A felszabadítási teológia fogalmazta meg először, hogy vannak olyan társadalmi struktúrák, amelyek a kizsákmányolást és az elnyomást szolgálják, s ezért jogosnak kell tekinteni az ellenük, azaz a „bűn társadalmi struktúrái” ellen vívott küzdelmet. Karácsonyi cikkünkben Ferenc pápa és a felszabadítási teológia kapcsolatáról írunk.

Hegyi Gyula

Még a kilencvenes években olvastam egy amerikai krimit, amelyben a detektív egy műkincsrablás után nyomozva betér egy katolikus templomba. Beszél a templomot vezető jezsuitával is, aki, ahogy a szerző írta, nem úgy nézett ki, ahogy akkoriban elképzeltek egy jezsuitát, nem egy fiatal, szakállas forradalmár volt, csak egy idős pap bácsi. Az átlagos magyar olvasó nem sokat értett volna ebből, hiszen nálunk 1990-ig hivatalosan nem is léteztek jezsuiták, s a rendjük a közvélemény képzeletében ismeretlenül is a merev konzervativizmust képviselte.

Latin-Amerikában azonban a múlt század hatvanas éveitől sok jezsuita azonosult az úgynevezett felszabadítási teológiával. A hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek, a szegénység és a gazdagság drámai ellentéte, a kettős (hazai és észak-amerikai) kizsákmányolás, valamint a kubai forradalom kezdeti sikerei a latin-amerikai katolikus egyházon belül is megszülték a kapitalizmus radikálisabb vagy óvatosabb kritikáját. Más szerzetesrendek tagjai és világi papok is részt vettek ebben a mozgalomban, de a jezsuiták vértanúkat is adtak. A CIA támogatta salvadori jobboldali kormány 1989-ben hat, a baloldali gerillák és a kormány között közvetíteni próbáló, s a szegényeket segítő jezsuitát gyilkolt meg a rendházukban. A hetedik, Jon Sobrino SJ csak azért menekült meg a mészárlástól, mert éppen külföldön tartott előadást a felszabadítási teológiáról. Amikor a meggyilkolt jezsuitákat a jobboldali sajtó kommunistának nevezte, életben maradt társaik Helder Camara brazil érsek híres mondatát idézték. „Amikor enni adok a szegényeknek, szentnek neveznek. Amikor rákérdezek arra, hogy miért éheznek, akkor kommunistának mondanak.”

Kilenc évvel a hat jezsuita mártír előtt Oscar Romero San Salvador-i érseket is meggyilkolták a jobboldali halálbrigádok. Őt néhány hónapja avatta szentté Ferenc pápa a baloldali katolikus közösség nagy örömére és a jobboldaliak halkabb bosszúságára. Romero érsek már életében is a szegényekkel való szolidaritás jelképének számított. Érseki palotáját elhagyva egy kórház szerény kis szobájában lakott, segítette a szegényeket, keményen elítélte a jobboldali rezsim és a földbirtokosi oligarchia bűntetteit. Egyik megnyilatkozása ritka tömörséggel fejezi ki a felszabadítási teológia lényegét. „Amikor az Egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, mint hogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad.” A katolikus egyház elvben mindig elítélte a kapzsiságot, gyakran idézte a nevezetes jézusi szavakat arról, hogy „méltó a munkás az ő bérére”. De a kapzsiságot, a szegények meglopását mindig egyéni bűnként és nem az adott rendszer következményeként értelmezte.

A felszabadítási teológia fogalmazta meg először, hogy vannak olyan társadalmi struktúrák, amelyek a bűnt, a kizsákmányolást, az elnyomást szolgálják, s ezért jogosnak kell tekinteni az ellenük, azaz a „bűn társadalmi struktúrái” ellen vívott küzdelmet.

Nem csak a kapzsi egyének, hanem a kizsákmányolást lehetővé tevő rendszer elleni tudatos fellépést is. A mozgalmon belül abban volt vita, hogy az egyháznak csak a békés küzdelmet szabad támogatnia, vagy jogosultnak tartja a fegyveres harcot is? A közbeszédben ez utóbbiak hirdetőit nevezték marxistáknak, holott természetesen a kizsákmányoló társadalmi struktúra fogalma maga is a marxizmusból ered. Ami önmagában nem meglepő, hiszen már a II. Vatikáni Zsinat is használta a társadalmi osztályok fogalmát, noha az osztályharcot még elutasította.

A Latin-Amerikában fegyveres harcot folytató, szélsőbaloldali gerillák katolikus támogatói azzal érveltek, hogy vannak olyan helyzetek, melyekben a keresztény lelkiismeret a társadalmi-gazdasági elnyomó rendszert leleplezni kényszerül, és ha nem lát más kiutat, akkor végső lehetőségként a jogtalan hatalom megdöntésére fegyvert is foghat. Az argentin Montoneros nevű gerillaszervezet például nyíltan vállalta keresztény és szocialista elkötelezettségét. A katolikus ifjúsági egyesület három aktivistája alakította meg, és a felszabadítási teológiáját is beépítettek a fegyveres szervezetük ideológiájában. Ez jó alkalmat adott a felszabadítási mozgalom jobboldali ellenségeinek az egész mozgalom kompromittálására. Gustavo Gutiérrez, a felszabadítási teológia egyik alapítója az ellene XVI. Benedek pápasága alatt elindított vatikáni vizsgálat idején arra hivatkozott, hogy a marxizmus néhány elemének az átvétele nem jelenti a marxizmus és a kereszténység közti „szintézis” megteremtését. Ha ehhez hozzátesszük, hogy míg az előző pápák idejében Gutiérrez néhány állítását vitatta a Szentszék, addig idei kilencvenedik születésnapjára már baráti és dicsérő jókívánságokat kapott a jelenlegi pápától, akkor el is érkeztünk Ferenc pápa és a felszabadítási teológia ellentmondásos és tanulságos kapcsolatához. Miután II. János Pál és nyomában XVI. Benedek fellépett a felszabadítási teológiával szemben, „megtisztították” a jezsuita rendet annak progresszív vezetőitől és jobboldali püspökök százait nevezték ki a latin-amerikai egyházmegyékbe, úgy tűnt, hogy a mozgalom felett elmúlt az idő. Nyilván ezt erősítette a Szovjetunió összeomlása után általában a marxizmus és konkrétan Kuba presztízsének a megroppanása is.

Fotó: Jeffrey Bruno, CC

A felszabadítási teológia reneszánsza akkor következett be, amikor 2013-ban első latin-amerikai egyházfőként Jorge Mario Bergoglio argentin érseket választották pápává. Bergoglio olasz családja politikai okokból, a Mussolini-féle diktatúra elől menekült Argentínába. Ahol neki magának is bele kellett merülnie a politika világába. Sokan máig vitatják az argentin jobboldali junta idején betöltött szerepét. Amikor két jezsuita társát, köztük a magyar Jálics Ferencet elrabolták és megkínozták a junta pribékjei, egyesek azzal vádolták, hogy ő adta fel őket, mások szerint csak nem mentette meg őket a letartóztatástól. Ezt szabadulása után maga Jálics Ferenc is megcáfolta, s azóta kiderült, hogy Bergoglio érsek többeknek segített kiszökni az országból. Ennek ellenére szembekerült a radikális, politikailag marxistának nevezhető argentin jezsuitákkal, a felszabadítási teológia ellenségének számított, és részt vállalt annak visszaszorításában.

Pápává választása után viszont látványosan azonosult a felszabadítási teológia kapitalizmus-kritikájával, a „társadalmi bűn struktúráinak” a megnevezésével. Lélektanilag ennek két oka lehetett. Egyrészt latin-amerikai egyházfőként missziós feladatának érzi a kontinensen pusztító, szélsőséges szegénység és kiáltó társadalmi egyenlőtlenség elleni küzdelmet. Másrészt miután a felszabadítási teológia fegyveres harcot hirdető, marxista irányzatát felszámolták, s a latin-amerikai jobboldali diktatúrák is megszűntek, a mozgalom megszabadulhatott a szélsőséges politikai polarizációtól. Ferenc pápa személyisége önmagában is kettős, amit egyházfői névválasztása is jól jellemez. A pápák között elsőként Szent Ferenc, a teljes szegénységet, békességet, egyszerűséget és jóindulatot hirdető ferences szerzetes nevét vette fel. Ezért sokan, elég naivul, őt magát is ferencesnek gondolják. Pedig nem ferences, hanem jezsuita szerzetes, az egyház legképzettebb és legfegyelmezettebb rendjének a „katonája”. A jezsuiták mindig teljes hűséggel és intuitív módon szolgálták a római Egyházat, de elveik és érdekeik védelmében gyakran szembeszálltak a világi hatalmakkal. A rend elfogadta a katolikus teológiát is megosztó „zsarnokölés”, vagyis a kegyetlen zsarnokká vált uralkodó meggyilkolásának erkölcsi jogosságát. Latin-Amerikában a gyarmati időkben szembeszálltak a portugál és főleg a spanyol hatóságokkal az indiánok védelmében, misszióik (redukcióik) hosszú évtizedeken át a világi hatalmaktól függetlenül működtek. A redukciók működése bizonyos értelemben kommunisztikus elveket követett. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a XVIII. század második felében az uralkodók nyomására a Vatikán feloszlatta a rendet, amelyet csak a napóleoni háborúk után szerveztek újra.

Ferenc pápa már 2013-ban, megválasztása évében egyértelművé tette, hogy feléleszti a felszabadítási teológiát, bár persze annak fegyveres felkelésre buzdító áramlatai nélkül. A felszabadítási teológia központjában a szegénység áll, ami egyébként kiemelt helyet kap Jézus tanításában is. Jézus maga is üldözöttként, istállóban, szegény családba született és lelkileg is közelebb állt a szegényekhez, mint a gazdagokhoz, akiknek szavai szerint nagyon nehéz lesz eljutniuk a mennyországba. A felszabadítási teológia és Ferenc pápa alapvető kritikája a kapitalizmussal szemben abból ered, hogy a kapzsiság, a profit hajhászat következtében nagyon sokan szegények lesznek, és megfosztatnak az emberhez méltó élet lehetőségeitől. Ezért az egyház hagyományos gyakorlatával szemben nem csak jótékonykodással kell segíteni rajtuk, hanem meg kell szüntetni a szegénység társadalmi és gazdasági okait. Magyarán a kapitalizmust. Ferenc pápa első önálló apostoli megnyilatkozásban, az 2013. november 24-én közzétett Evangelii Nuntiandi-ban, rendkívüli határozottsággal kritizálja a globális kapitalizmus visszásságait: annak kizárásra épülő társadalmi rendjét, pénzimádatát és társadalmilag igazságtalan struktúráit. Kiemeli a „szegények, a legszegényebbek a legutolsók melletti elsődleges döntés” fontosságát, vagyis azt, hogy a társadalmat aszerint kell megítélnünk, ahogy a legrosszabb helyzetben levő tagjaihoz viszonyul. Szó szerint megemlíti „a szegénység strukturális okait”, ami egyértelmű utalás a bűn struktúráira, és használja a „társadalmi rossz” és az „elidegenedés” kifejezést is.

A kapitalizmus óvatos kritikája, „megszelídítésének” szükségessége régóta része a katolikus tanításnak, és a nyugat-európai kereszténydemokrácia a szociáldemokráciával szövetségben közreműködött a „szociális piacgazdaság” megteremtésében.

Ferenc azonban nem nyugat-európai ésszel gondolkodik, már pápaválasztásakor elmondta, hogy „a világ végéről hoztatok ide engem.” (Ezen nem Buenos Airest, hanem a Tűzföldet értette, a lakott világ végét.) Értelmezésében a kapitalizmus nem csak az adott országokon belül szegényít el sok embert, hanem egész nemzeteket és kontinenseket taszít a reménytelen szegénységbe. Nem a munka és a tőke ellentétéről beszél, ami az újraelosztással úgy-ahogy mérsékelhető, túllép a munkásosztály kizsákmányolásának és elnyomásának problémáján. Arról beszél, hogy a világ népességének nagy része a rendszer logikája szerint válik szegénnyé, s ez az egész világban jelenlevő erőszak egyik legfőbb oka. 2013-ban így fogalmazta ezt meg: „amíg a szegények problémáját nem a gyökerénél oldjuk meg, miközben elfogadjuk a piacok és a pénzügyi spekulációk abszolút autonómiáját és nem kezeljük a jövedelmek egyenlőtlen elosztásának strukturális okait, addig a világ problémáiból egyetlen egyet sem tudunk megoldani.”

Ferenc egyik legkarakteresebb kijelentése szerint „az Evangélium fő címzettjei a szegények”. És a szegényeken nem metaforikusan a „lelki szegényeket”, hanem nagyon konkrétan a gazdasági-társadalmi igazságtalanságok miatt megnyomorított néptömegeket érti. Kritikusai fel is vetették, hogy ha a világon egyszer mindenütt sikerülne felszámolni a szegénységet, akkor mi maradna érvényes Jézus Krisztus tanításából? De ez alighanem nagyon hosszú időre elméleti kérdés marad. A maga szellemes módján válaszolt is arra a felvetésre, mi történne, ha az ismert „lecsorgási elmélet” igaz lenne, és a sikeres kapitalista rendszer előnyei lassan lecsorognának a szegényekhez. „Az ígéret így szólt: amint megtelik a pohár, túlcsordul és a szegények hasznára válik. A valóságban azonban valami más történik: amint a pohár megtelik, az edény valami mágikus módon megnő, s így a szegényeknek nem csordul le semmi.” Ezek a szavak pontosan kifejezik a kapitalizmusról alkotott véleményét.

Ferenc pápa 2014-ben felszólalt az Európai Parlament strasbourgi ülésén, s ennek magam is tanúja lehettem. Beszédének karakteres kijelentéseit elsősorban a baloldalon ülő képviselők tapsolták meg, mert világos és egyszerű állításai nagyon közel álltak a demokratikus baloldal értékeihez. A szocialisták, kommunisták, zöldek könnyen azonosultak azzal a kijelentésével, hogy az emberi jogok önmagukban nem sokat érnek, ha az embernek nincs mit ennie, és nincs munkája. E tömör és közérthető mondatban benne van a politikai baloldal krédója.

Ha egy társadalom nem tud megfelelő megélhetést és munkalehetőséget kínálni minden tagjának, akkor a sokat emlegetett politikai szabadságjogokat is csak a jómódú emberek tudják élvezni.

Beszédében türelmet és szolidaritást sürgetett a bevándorlókkal szemben. Míg a kapitalizmuskritikája nemigen jut el a magyar közvéleményhez, a bevándorlókkal szembeni toleranciája elég közismert nálunk is, elsősorban a jobboldali média gyűlölködő, fröcsögő kirohanásai miatt. (Amely sajátos módon nem zavarja a „kereszténydemokrata” megélhetési politikusokat.) Ferenc Strasbourgban sem tagadta meg, hogy egy másik kontinens szülötte és képviselője. A tőle megszokott egyszerű és közérthető szavakkal „terméketlen nagymamának” nevezte Európát. Szavai szerint Európa megöregedett, összehúzódott, már nem főszereplője a világ eseményeinek. Hajdan előre mutató intézményei – itt nyilvánvalóan az Európai Unióra gondolt – bürokratikus technicizmusba fulladtak.

Ferenc tanításába folyamatosan épültek bele a környezetvédelem és a klímaváltozás problémái. Jellegzetes módon ezek is a szegénység kategóriáján keresztül: az ő értelmezésében a természeti értékek ugyanúgy a profitéhes rendszer áldozatai, mint a szegények. 2015-ös bolíviai beszédében az óvatosabb baloldali és zöld aktivistákat megszégyenítő határozottsággal szólt erről. Ezt a gondolatát érdemes hosszabban is idézni. „Látjuk-e, hogy ezek a romboló tényezők egy mára globálissá vált rendszer részei? Észrevesszük, hogy e rendszer a »profit minden áron« mentalitást tette uralkodóvá, nem törődve a társadalmi kirekesztéssel, vagy a természet pusztításával? Ez a rendszer mára elviselhetetlenné vált. A földművesek elviselhetetlennek tartják, a munkások elviselhetetlennek tartják, az emberek általában elviselhetetlennek tartják. A Föld maga – nővérünk, Föld Anya, ahogy Szent Ferenc mondaná – szintén elviselhetetlennek tartja.” Ennek a beszédének különös hangsúlyt adott, hogy abban a Bolíviában mondta el, amelyben Evo Morales elnök egyfajta latin-amerikai szocializmust kísérel meg bevezetni, s aki (igazi médiaszenzációként) egy sarló-kalapácsos feszületet ajándékozott neki. Ezt a feszületet azonban nem Morales elnök, hanem a jobboldali rezsim által meggyilkolt jezsuita szerzetes, Luis Espinal készítette, aki ilyen plasztikus módon egyesítette a kereszténység és a marxizmus jelképeit. Luis Espinalra egyébként illene a bevezetőben említett, forradalmár jezsuita imázsa. Papi hivatása mellett költő, újságíró és filmrendező volt, egy időre beköltözött a bolíviai bányászok közé. Bolíviai útján Ferenc nemcsak elfogadta az Espinal alkotta, sarló-kalapácsos feszületet, de el is ment arra a helyre, ahol jezsuita rendtársát megkínozták és meggyilkolták a jobboldali rezsim pribékjei.

A kapitalizmus keresztény kritikáját Ferenc pápa több tekintetben is megújította és radikalizálta.

Európán kívüli, de a latin kultúrkörből származó egyházfőként annak a kontinensnek a hangján szól, amelyben talán a legbrutálisabb a szegénység és a gazdagság közti szakadék, s ahol a legpusztítóbb az Egyesült Államok kizsákmányoló és elnyomó jelenléte. Egységben látja a kapitalizmus negatív társadalmi és környezeti hatásait, ilyen értelemben egyesíti a baloldali és zöld narratívát. De ami a legfontosabb, új életre keltette a felszabadítási teológiát és annak központi elemét, a bűnös társadalmi struktúrákról szóló tanítást. Ezzel túllép az ájtatoskodó moralizáláson, az egyéni jótékonykodáson és a társadalmi problémákra süket, virágokban és lepkékben gondolkodó természetvédelmen. Azt tanítja, hogy a társadalmi és gazdasági bűn struktúráit le kell rombolni. Hogyan? Fegyveres forradalmat nem hirdet, de a puszta imádkozásnál sokkal többre biztat. Közösségi cselekvésre, szakszervezetek alakítására, szolidaritásra, a kapitalizmus békés meghaladására. Ezt akár baloldali minimunként is elfogadhatnánk.

Címfotó: Günther Simmermacher, Pixabay

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.