A szakszervezetek egy működő társadalmi modellben a munkavállalói érdekek könyörtelen képviselői. Sokan lenézik őket a magyar viszonyok között, pedig a most megkötött bérmegállapodás azt mutatja, hogy van mozgásterük és erejük. Ez az elemzés többek között azt vizsgálja, hogy az országos bérmegállapodás siker-e vagy kudarc. Ki járt jól, és ki, mit kényszerített ki?

Kiss Ambrus
Kiss Ambrus

Ha egyenlőségről beszélünk, abba beletartozik a munka világában való egyenlőség is. Hiszen, amikor valakinek bérbe adjuk – fizetésért cserébe – tudásunkat, erőnket, ügyességünket, kitartásunkat, akkor elvileg egy mindenki számára előnyös szerződést kötünk. Mi termelünk neki hasznot, ő ezt a bérrel fizeti meg. A probléma ott kezdődik, amikor ez a megegyezés nem két egyenrangú fél között történik. Sokszor érezzük a munkahelyi kiszolgáltatottságot, amelynek egyértelmű következménye az egzisztenciális félelem, és ebből következően a jogainkról való önkéntes lemondás.

A munka világában gyakran egyedül vagyunk. Vannak jogaink, de ezek érvényesíthetősége, az ezekkel való „rendelkezés” képessége sajnos nagyon változó. Elvileg a dolgozó és a munkáltató (értsd főnök és beosztott) közötti egyenlőtlen helyzetet az államnak kell helyreállítania. Illetve kellene, de sokszor éppen az állam áll az egyik oldalon.

Ekkor lépnek színre azok az önkéntes alapon működő szerveződések, amelyek éppen arra hivatottak, hogy jogaikhoz való hozzáférésünket erősítsük. Ezek a sokszor lesajnált szakszervezetek. Hajlamosak vagyunk úgy látni és láttatni helyzetüket, mint amik idejétmúlt, a szocialista időkből itt maradt képződmények. Pedig szerepük sokkal fontosabb egy kapitalista gazdasági környezetben, mint egy felülről szervezett gazdasági modellben.

Az Új Egyenlőség hitem szerint az a közeg, ahol bemutatjuk a szakszervezeti mozgalom XXI. századi mozgásterét, feladatait, és lehetőség szerint jövőjét. Az a munkavállalói magatartás, hogy „á, erre sincsen szükség, mert nem csinálnak semmit”, önfeladás és az egyenlőtlen helyzetünk elfogadása.

Amikor már a vacsoránál is a munka világa a téma…

Az elmúlt hetek történései alapján nézzünk egy konkrét példát, hogy megérthessük, milyen szerepe van a dolgozók érdekeinek védelmére létrehozott szervezeteknek. A szakszervezetek egy jól működő modellben a mindenkori hatalomtól függetlenek, és akár vele szemben való fellépésre is alkalmasak. Legyen az munkahelyi szinten vagy az országos ügyek szintjén.

Az elmúlt években szinte minden családi asztalnál megjelent három gondolat: „keveset keresek”, „már X.Y. is külföldön dolgozik, lehet, hogy ki kellene nekem is próbálni”, „a cégnél nem vagyunk elegen, már megint túlóráznom kellett”. Azaz a munkaerőhiány, az alacsony bérszínvonal és a növekvő külföldi munkavállalás.

Ezeknek a problémáknak nyilvánvalóan több oka van, így megoldás sem csak egy létezik. Az azonban világossá vált, hogy a legfőbb probléma az alacsony bérszínvonal. Nagyon könnyű az ok-okozati viszonyt végigvinni. Ha keveset lehet keresni, akkor nem vállalják el a munkát, inkább külföldre mennek. Ha nincs elég munkaerő, akkor a meglévőket még jobban kizsákmányolja a rendszer (fizetett vagy fizetetlen túlóra, romló munkahelyi légkör, növekvő feszültség). Ez pedig növeli az elvándorlási kedvet, vagy csökkenti a motivációt.

hegeszt

Abban már szinte egyértelmű konszenzus alakult ki, hogy az alacsony bérszínvonal a gazdasági növekedés kárára válik. Az államnak három ponton van közvetlen hatása a bérekre. Egyrészt az adórendszerrel, amikor a munkavállalókat terhelő adók, járulékok csökkentésével (főleg a személyi jövedelemadó jöhet szóba) többet hagy a fizetési borítékban. Ezt láttuk már az egykulcsos adónál negatív irányba teljesülni a kiskeresetűek esetében, és 2016-tól pozitív irányba az egyszázalékos SZJA-csökkentés hatására.

A második direkt beavatkozási lehetőség az állami alkalmazottak bérének emelése. Ez a közszférában technikailag egyszerű, hiszen a bértáblák segítségével növelik a kereseteket. Az állami vállalatoknál pedig arra van lehetőség, hogy az üzleti tervekben nagyobb bértömeget írnak elő, ami az egyén szintjén emelésként csapódik le. Ez utóbbi két beavatkozás indirekt módon a versenyszférára is kihat.

A harmadik lehetőség a mindenkori kormány számára a minimálbér(ek) emelésének lehetősége. Ez direkt módon nem mindenkire hat, de az egész rendszerben bérnyomást fejt ki. Fontos rögzíteni, hogy a magyar bérrendszerben három (más olvasatban hat) minimálbér van jelen. A legalacsonyabb a közmunkásoknak adandó közfoglalkoztatotti bér. A következő szint a „klasszikus minimálbér”, majd jön a garantált bérminimum. Ez utóbbit azok kapják, akik olyan munkakört töltenek be, amelynek végzéséhez szakirányú képzettség kell.

tabla1_20161212

Látjuk, hogy ez a sokfajta minimálbér (ebből kettő a „normál” munkaerőpiacon van és négy a közfoglalkoztatotti munkaerőpiacon) a munka világát „kasztokba” osztja. Ezek a kasztok pedig alapvető hatással vannak a jövedelmi kilátásokra, ebből következően a társadalomban elfoglalt helyükre. Az államnak feladata, hogy biztosítsa a kitörési lehetőséget ezekből a kasztokból, ehhez pedig első elem az egzisztenciális kitörési lehetőség biztosítása.

Ha valaki tartósan nehéz körülmények között él, akkor problémát okozhat neki egy állásinterjún való részvétel vagy egy egyszerű önéletrajz összeállítása. Márpedig a közmunkás létből való kitöréshez ezek is kellenek.

Nem véletlen, hogy az állami foglalkoztatási szolgálatok egyik feladata az lenne, hogy egyéni szinten felkészítsék a munkát keresőt vagy munkahelyet váltani akarót arra, hogy mit jelent „eladni” magát a munkaerőpiacon. Az angol mintára egy ideig Magyarországon is működő „job club”-ok keretében nem csak azt tanították meg a régóta munkanélküli és emiatt sok pszichés gátlással rendelkező munkát keresőnek, hogy mit jelentenek a munkavállalói jogok, hanem ha kellett, segítettek neki állásinterjút leszervezni vagy ellátták a megfelelő ruházattal, hogy ne szakadt munkásruhában menjen a leendő munkáltatója elé. Ha ezek az egyéni kitörési lehetőségek nincsenek biztosítva, akkor a kasztokból való kitörési lehetőségek sincsenek meg.

Érdekes módon a magyar bérrendszerben a minimálbér és a közszféra bérei semmilyen módon nincsenek összekapcsolva. Azaz ugyan a minimálbérnél senki sem kereshet kevesebbet (természetesen a közmunkásokat kivéve), ennek az emelése nem jelent automatikus emelkedést a köztisztviselőknél, tanároknál, egészségügyi dolgozóknál. Ott szinte minden ágazatban létezik egy bértábla, amely különböző paraméterek alapján kategorizálja a dolgozókat, és megállapítja a minimum és maximum fizetésüket. Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy nagyon sok minimálbér van az állam által alkalmazottak körében is.

Még egy dolgot érdemes megjegyezni, amikor a minimálbér változásának a közszférára gyakorolt hatását vizsgáljuk. Igaz az az állítás, hogy ha az állam emeli a közszféra béreit, akkor ezzel együtt emelkedni fognak a versenyszféra bérei is. Egy 2013-as tanulmány (Telegdy Álmos: A közszféra és a vállalatok közötti bérátterjedések Magyarországon) egyértelműen kimutatta: „a közszféra béreinek hatása a vállalatok bérpolitkájára egy fontos folyamat, mely során az állam közvetett hatást gyakorol a magánszféra vállalataira, jelentős bérköltség-növekedést okozva.”

Ez fordítva nem bizonyított, hiszen az állami szféra béreit inkább a politikai okok határozzák meg, semmint gazdasági racionalitás. Azaz a pedagógusok bére nem akkor emelkedik, amikor elvándorlás tapasztalható, és ez ellen tenni kell valamit, hanem amikor valamelyik politikai erő ettől hasznot remél.

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.