Ma harminc éve, 1988. március 17-én bocsátotta ki 48 zömmel fiatal értelmiségi a Szabad Kezdeményezések Hálózatának felhívását. E dokumentumban a létezett szocializmus ellenzékének, ellen-elitjének domináns csoportja története során először hívott fel az egypártrendszer meghaladására, és követelt többpártrendszert.

Szalai Erzsébet

Magam is az aláírók között voltam, és a továbbiakat tekintve is személyes tanúja vagyok a Hálózat történetének, amely végül a Szabad Demokraták Szövetségének létrehozásába torkollott – még 1988 őszén. Már akkor is érzékeltem, és ma is úgy vélem, hogy a Hálózatban lefolytatott viták és a szervezet felszámolása, metamorfózisa, pontosabban ezek mikéntje sorsdöntőek voltak a rendszerváltás alakulása szempontjából. Írásomban e folyamat első szakaszát mutatom be elsősorban.

Az előzmények

Az 1980-as évek elejétől-közepétől világhatalmi átrendeződés vette kezdetét – a két pólus nyitottabbá vált egymás irányába. Ennek legfontosabb tényezője, hogy a szovjet vezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy képtelen egyszerre, egy időben három kihívásnak eleget tenni. Mindhárom kihívást döntően a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra (a nyugati világ globális hatalmi centrumainak szövedéke) nyomása katalizálta. A szovjet vezetésnek eszerint egyrészt mentőövet kellett volna nyújtania a részben az adósságválság miatt egyre mélyebb válságba került kelet-európai csatlósállamainak – elkerülve azok politikai erózióját –, másrészt helyt kellett volna állnia az erősödő fegyverkezési versenyben, harmadrészt pedig fenn kellett volna tartania a belső életszínvonalat, a politikai stabilitást és az ország invesztíciós képességét.

Ezzel párhuzamosan a Birodalom legvidámabb barakkjában, Magyarországon is erjedési folyamatok indultak el. Ennek materiális alapja az adósságspirálba került (kergetett?) gazdaság megtorpanása, és így az életszínvonal növekedésének stagnálása-leállása, valamint az egyenlőtlenségek szemmel látható növekedése – a társadalmi feszültségek éleződése – volt.

Mindennek bázisán a társadalmon belülről három fiatal ellenelit-csoport emelkedett ki és került egyre befolyásosabb pozícióba.

Egyrészt a hatalom sáncain (és annak bürokráciáin) belül felnövekvő nyugatias, piacpárti késő-kádári technokrácia, másrészt az elsősorban a demokrácia és az állampolgári jogok iránt elkötelezett, a hatalom sáncain kívül elhelyezkedő (állasaiktól megfosztott) demokratikus ellenzék, valamint, harmadrészt, a még állami státusban lévő, de a reformeszmék iránt elkötelezett (tehát helyzetét tekintve a két előző csoport között lebegő) új reformer értelmiség. (Ez utóbbiak között találjuk többek között a kutatóintézeti alkalmazásban álló reformközgazdászokat és a népi írók táborát.)

A három csoport között az 1980-as évek közepére szoros informális kapcsolati háló szövődött, mely adott esetekben közös deklarációkban (elsősorban közös tiltakozásokban, vagy figyelemfelhívásokban) öltött testet. A késő-kádári technokrácia azonban – tartva a retorzióktól – a nyilvános kiállásokban nem vett részt, nem vállalta nyíltan a szövetséget. Így adódott, hogy az ellenelit-csoportok első nyilvános találkozóján, az 1985-ös Monori tanácskozáson a résztvevők köre a demokratikus ellenzék, a késő-kádári technokráciával szoros kapcsolatot ápoló, de kutatóintézeti reformközgazdászok (mint pld. jómagam) és a népi írók köréből rekrutálódott.

A „második Monor” előkészítése során azonban a demokratikus ellenzék és a népi írók részben értékeik és kötődéseik eltérése, részben erős rivalizációjuk nyomán összekülönböztek, és innentől kezdve utóbbiak alapvetően külön útra léptek ellenzéki tevékenységükkel (relatíve erősebb kapcsolatot ápolva a párt és állami bürokráciával, elsősorban Pozsgay Imrével, a Hazafias Népfront elnökével).

1986–1987-ben két markáns reformprogram is született a népiekkel való oppozícióban egyre inkább megszerveződő, a továbbiakban urbánusnak nevezett ellenzéki oldalon: a Fordulat és reform, valamint a Társadalmi szerződés. Az első a (döntően a Pénzügykutatási Intézetben dolgozó) reformközgazdászok és néhány (a Pénzügyminisztériumban tevékenykedő) késő-kádári technokrata produktuma, a második a demokratikus ellenzék három prominensének (Kis Jánosnak, Kőszeg Ferencnek és Solt Ottíliának) az alkotása volt. Ez utóbbi volt a radikálisabb: elsőként fogalmazódott meg benne az a mondat, hogy „Kádárnak mennie kell!”, emellett az 1956-os hagyományokhoz való hűség is nagy hangsúllyal szerepelt benne. Bár a hatalomhoz is szólt, első számú címzettje a társadalom – szemben a közgazdászok programjával, mely „felfelé” tekintve, döntően az állampárt számára fogalmazott meg üzenetet. Egyébiránt azonban a két dokumentumban megfogalmazott célok, követelések közös vonásai domináltak:

alkotmányos keretek közé kell szorítani és társadalmilag kontrollálni szükséges az állampárt szerepét, radikális, piaci irányultságú gazdasági reformlépéseket kell tenni, hosszabb távon pedig a különböző tulajdonformák – állami tulajdon, önigazgatói tulajdon és magántulajdon – egymás mellett élésére és versenyére kell berendezkedni.

Vagyis: ki kell teljesíteni, és intézményes garanciákkal körül kell bástyázni az 1960-as évektől követett harmadik utas fejlődést, mely – „mozgatóinak” akár tudattalan szándékai szerint – a szocializmus és a kapitalizmus pozitív vonásainak ötvözetén alapult volna. Ezt persze a szerzők nem deklarálták, és főként csak történelmi távlatban rekonstruálódik így…

A dokumentumokat – főként a „szalonképesebb” Fordulat és reformot – széles társadalmi körökben vitatták, kisebb fajta reformmozgalom bontakozott ki, mely valamennyire a munkásságot is elérte.

Közben a népiek is szervezkedtek, és 1987 szeptemberében nagyot léptek: létrehozták a Magyar Demokrata Fórumot, mely deklaráltan mozgalmi jellege mellett az első alternatív pártcsírának tekinthető. Zászlajuk azonban Pozsgay Imre, az állampárt reformszárnyának egyik vezetője volt… A hatalommal kötött korábbi alkujukat még ekkor sem mondták fel.

Ez lépéskényszerbe hozta az urbánusokat: ha fenn akarják tartani, sőt mi több, ki is akarják terjeszteni társadalmi és hatalmi befolyásukat, nekik is intézményesíteniük kell szerveződéseiket. Így született meg a Szabad Kezdeményezések Hálózata.

A Hálózat

Az előkészületi munkálatok Kenedi János lakásán folytak, 1988 januárjától több alkalommal is összejött a meghívott társaság. Emlékezetem szerint (ez korlátozott lehet) ezeken a megbeszéléseken jelen volt mások mellett Kenedi János, Kis János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottília, Haraszti Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Göncz Árpád, Mécs Imre, Eőrsi István, Szabó Miklós, Pető Iván, Bába Iván, Éliás Sára, Bauer Tamás, Tardos Márton, Lengyel László, Voszka Éva, Miszlivetz Ferenc, Szalai Júlia, Orbán Viktor, Kiss Gy. Csaba és jómagam. Vagyis a demokratikus ellenzék legkeményebb magja és az új reformer értelmiség több neves képviselője, élükön a reformközgazdászokkal. A népieket reprezentáló Kiss Gy. Csaba csak néhány alkalommal jelent meg.

Abban egyetértés volt a résztvevők között, hogy a népiek intézményesülése teremtette kihívásra intézményes választ kell adniuk, vagyis nekik is létre kell hozniuk a saját szervezetüket. Az ennek módjáról és formájáról folytatott belső vita azonban végigkísérte a kezdeti diskurzusok, majd a Hálózat történetét. Két markáns álláspont fogalmazódott meg: a többség szerint olyan „ernyőszervezetet” kell létrehozni, mely képes, legalábbis lazán integrálni a már meglévő és születőben lévő civil mozgalmakat, mozgalomcsírákat, hogy azok így együttesen legyenek képesek erőt demonstrálni. A másik, kisebbségi álláspont képviselői szerint ezzel szemben az urbánusoknak a saját, külön szervezetüket kell létrehozniuk, és azt intézményesíteniük – elsősorban Szabó Miklós és Tamás Gáspár Miklós szorgalmazták ezt.

Az első törekvés támogatói két csoportból tevődtek össze. Az egyik – nagyobb – csoport tagjai az „ernyőszervezetben” látták a garanciáját annak, hogy az urbánusok a népiek fölé kerekedhetnek: az „ernyő” terveik szerint kiterjedt volna a népieket integráló MDF feje fölé is. A másik csoport a radikális demokratáké – döntően Miszlivetz Ferenc, Éliás Sára, Eőrsi István és jómagam –, akik

az egész szervezkedés legfőbb értelmének és céljának az alulról szerveződő kisebb-nagyobb civil csírák, mozgalmak táplálását, védelmét és együttes hangjuk felerősítését tekintették.

A hálózatosodást támogató többség javaslatára született meg a szervezkedés neve: Szabad Kezdeményezések Hálózata, mely március 17-i keltezéssel közzé tett egy „Felhívást”.

A Felhívás bevezetője szerint a Szovjetunió gyengülésével „Beléptünk abba a korszakba, amikor fokozatosan túljuthatunk Jalta (vagyis a kétpólusú világrendszert szentesítő egyezmény – Sz. E.) következményein”. Majd: a hatalom birtokosainak ki kell nyilvánítaniuk tárgyalási készségüket az ellenzékkel, és azt, „hogy (a hatalom – Sz.E.) a válságot politikai úton kívánja megoldani, azaz a társadalom békés kezdeményezéseire nem válaszol erőszakkal és kényszerrel”.

De a legnagyobb szerep a társadalomra hárul: a szaporodó civil kezdeményezéseknek, mozgalmaknak magasabb szintre kell jutniuk, „hogy megtörjön a közvéleményt fogva tartó fatalizmus, s a társadalom maga is politikai erővé váljék”. A Felhívás megfogalmazói kívánatosnak tartották, hogy „az önszerveződés a társadalom valamennyi rétegére átterjedjen”, és az újonnan szerveződő csoportok „megőrizzék önállóságukat, és sokféleségük intézményes pluralizmussá fejlődjék tovább.” Mindazonáltal az aláírók szükségesnek vélték egy olyan testület létrejöttét „mely képes folyamatosan értékelni a helyzetet, s kellő súllyal állást foglalni bármely országos fontosságú ügyben”.

A Felhívás az új szervezet távlati céljainak felvázolásával zárul: nemzeti önrendelkezés, jószomszédi viszony a Szovjetunióval, országunk őt megillető helyének elfoglalása Európa egyenrangú országainak családjában. Szolidaritás az „államhatárainkon kívül rekedt magyar kisebbséggel és egyenrangú, jó viszony a környező országok ellenzéki erőivel.” Többpártrendszerű parlamenti demokrácia, ahol a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom elkülönül egymástól, a politikai hatalmat önkormányzati szervek és állampolgári kezdeményezések, a gazdasági hatalmat független érdekvédelmi szervezetek és önigazgatási intézmények korlátozzák. Gazdasági téren az egyenrangú tulajdonformák versenyét biztosító szabályozott piac. Szociális téren a költségvetéstől elkülönült önkormányzó társadalombiztosítási intézmények és garantált állami juttatások, mely a munkanélküliek és magukról gondoskodni nem tudók számára biztosítaná a megélhetést, továbbá szolidaritáson alapuló, önkéntes társadalmi segítségnyújtás.

A Felhívást 48-an jegyezték: a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség prominensei. Filozófusok, írók, történészek, közgazdászok, szociológusok, jogászok. A késő-kádári technokrácia informális kapcsolatai közvetítésével figyelte az eseményeket, de tagjai sem az előkészítő megbeszéléseken, sem a Felhívás aláírói között nem szerepeltek.

Utóbbinak két oka is volt: egyrészt féltették a hatalmi szerkezetben kivívott pozícióikat, másrészt a Felhívásban megfogalmazott szöveg nem szabadpiacpárti, hanem – hasonlóan a korábbi dokumentumokhoz – egy alapvetően harmadikutas program volt. Ezt a vonást legkarakterisztikusabban a gazdasági hatalom önigazgatói szervezetek általi korlátozásának programpontja jelezte. Mindazonáltal legnagyobb nóvuma a korábbiakhoz képest a többpártrendszer igenlése, sőt követelése volt. (Erről előzetesen folyt egy kisebb vita, Bauer Tamás közgazdász például taktikai okokból először nem támogatta az ötletet.)

A Felhívást április 27-ig 725 személy támogatta aláírásával, zömmel értelmiségiek, de az aláírók között szerepelt 37 munkás, valamint kisiparosok, kiskereskedők, nyugdíjasok és egyetemi hallgatók is. A szervezők a legszélesebb társadalmi rétegeket igyekeztek mozgósítani.

A késő-kádári technokrácia továbbra sem képviseltette magát az aláírók között. De figyelt.

Időközben az értelmiségi önszerveződés felgyorsult: a Hálózat Felhívásának március 17-i megszületése után két héttel Orbán Viktor vezetésével megalakult a Fiatal Demokraták Szövetsége, deklarálva azt, hogy a legfiatalabb ellenzéki értelmiségiek (döntően a Bibó Kollégiumban szervezkedő jogászok) nem kívántak feloldódni a fölöttük lévő nemzedék, a náluk nagyjából tíz-tizenöt évvel idősebb (negyven év körüli) ellenzékiek szervezeteiben. Nem sokkal később létrejött a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete és a Történelmi Igazságtétel Bizottság is. Ezen új szervezetek tagjai azonban továbbra is részt vettek a Hálózat tevékenységében, ha nem is a korábbi intenzitással.

A Hálózat hivatalosan május 1-én alakult meg a Hági sörözőben, nagyszámú résztvevő közreműködésével – ekkorra támogatóinak száma már meghaladta az 1500 főt. A megjelentek elfogadtak egy Van kiút című programnyilatkozatot, és titkos szavazással megválasztottak egy kilencfős szóvivői testületet (tagjai: Bába Iván, Haraszti Miklós, az ’56-os munkástanács vezető Dénes János, Iványi Gábor, Kis János, Mécs Imre, Miszlivetz Ferenc, a munkás Vass István és Ruttkay Levente), valamint egy 50 fős Ideiglenes Koordinációs Tanácsot. Utóbbinak magam is tagja lettem.

A Van kiút című dokumentum tartalma három fontos ponton különbözött a márciusi Felhívás szövegétől. Egyrészt a Felhívásban megfogalmazott programpontok végrehajtását már nem csak távlati célként fogalmazta meg, hanem a közeljövőben megvalósítandó programként követelte. Másrészt óva intett attól, hogy a gazdasági válság terheit a hatalom a „lakosságra” hárítsa. (Ehelyett az államigazgatás, a fegyveres testületek, a párt, a KISZ és SZOT, valamint a veszteséges vállalatok támogatásának megcsapolását javasolta. Hogy valójában ezek közül több tétel is valójában a „lakosság” megcsapolását is jelenti, homályban maradt). Harmadrészt követelte a szovjet csapatok kivonását.

A Hálózat tagjainak első, valóban nyilvános tanácskozására június 12-én került sor a Jurta Színházban.

Az ezt követő időszak volt a legdemokratikusabb korszak a Hálózat történetében. A Hági sörözőben bárki által látogatható élénk viták folytak az alapító dokumentumban megfogalmazott célokról, de döntően a Hálózat működési mechanizmusáról és jövőjéről. Fontos momentum, hogy ebben az időszakban a demokratikus ellenzék több fontos reprezentánsa – így többek között informális vezetője, Kis János és a szamizdat első számú mozgatója, Demszky Gábor is – az Egyesült Államokban tartózkodott – így csak távolról követték az eseményeket.

A vitákban – melyek szűkebb körökben is folytak – a kezdetekhez hasonlóan két markáns álláspont fogalmazódott meg, vagyis a korábbi vita extrapolálódott:

az egyik szerint a Hálózatnak egy alapvetően felülről irányított, pártszerű szervezetté kell válnia, a többség azonban alapvetően a bázisdemokrácia híve volt, sőt prominens képviselői a Hálózat társadalmi bázisának további kiszélesítését szorgalmazták.

Vezetőjük, Miszlivetz Ferenc és Éliás Sára volt. Jómagam is ide tartoztam, javasoltam például a vezetés számára egy olyan kérdőív kibocsátását, mellyel jobban megismerhetnénk támogatóink véleményét, aspirációit, szándékait. (Sőt el is készítem e kérdőív tervezetét).

A kérdőív kibocsátására azonban nem kerül sor…

Az események késő nyárra új irányt vettek. Kicsit visszamenve az időben, még május 22-én Kádár János lemondott posztjáról (lemondatták?), és innentől kezdve az állampárton-pártállamon belüli erjedési folyamatok felgyorsultak. Ezzel – is – összefüggésben az új ellenzéki mozgalmak, szerveződések radikalizálódtak, megindult az új pártcsírák születése. (Ekkor még alternatív szervezeteknek hívták őket.) A demokratikus ellenzék itthon maradt vezetői úgy érzékelték, ismét lépéskényszerben vannak, és a Hálózat immár alkalmatlan törekvéseik képviseletére – nem utolsó sorban pedig már kivívott politikai pozícióik stabilizálására, kiterjesztésére.

Kora ősszel Magyar Bálint a lakására invitálta az ellenzéki értelmiségiek egy szűk körét. Emlékezetem szerint jelen volt mások mellett Kenedi János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottília, és Lengyel László. A radikális demokratákat egyedül jómagam reprezentáltam.

Magyar kifejtette, hogy a Hálózat „parttalan vitái” nem vezetnek sehová, a Hálózatban „túl sok a demokrácia, a többség nem hagyja az okos embereket politizálni”. Szerinte e politikai erőre támaszkodva „egy jó kis ellenzéki pártot kell összehozni” az ott jelenlévők vezetésével.

Magam tiltakoztam, fő érvem egyrészt az volt, hogy ezzel elárulnánk az alulról szerveződő társadalom gondolatát, másrész politikailag és morálisan is elfogadhatatlannak tartottam, hogy „átlépjük” a Hálózat demokratikusan megválasztott vezető testületeit, erősebben fogalmazva, félresöpörjük e testületeket. E vitában egyedül maradtam… Innentől kezdve az informális csoport munkájában nem vettem részt, de erre nem is tartottak igényt… Ezt követően Miszlivetz Ferenccel és Éliás Sárával még megpróbáltuk mozgósítani a Hálózat májusban megválasztott Tanácsát és tagjait, valamint támogatóit, de tökéletesen sikertelenül.

A puccs tehát sikeres volt, november 13-án, a Jurta Színházban megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége – az 1100 jelenlévő közül 998-an szavazták meg. A résztvevők elfogadtak egy Elvi Nyilatkozatot és megválasztottak egy kilenctagú ügyvivői testületet.

A Hálózat – és vezető testületei – sorsáról egy szó sem esett…

Az Elvi Nyilatkozat tervezetét a tanácskozáson Magyar Bálint ismertette.

Fő mondanivalója az volt, hogy nem létezik semmiféle harmadik út, Magyarországon a többpártrendszerű parlamenti demokrácia intézményei mellett a gazdaságban a Nyugaton már bevált, „jól kipróbált” piacgazdaság intézményi formáit és mechanizmusait kell bevezetni. Arra, hogy Nyugaton többféle piacgazdaság is létezik, sem Magyar, sem a véglegesített az Elvi Nyilatkozat nem tér ki. (Bár „hátsó sorai” – Kőszeg Ferenc és Solt Ottília nyomására – tartalmaztak némi szociáldemokrata elemet.)

A késő-kádári technokrácia továbbra is jórészt a háttérben maradt, e folyamatban nyíltan nem vett részt. Mindazonáltal ez gyakorlatilag az ő programja volt… S az egész történet nem független attól, hogy az állampárton, pártállamon belül ekkorra már-már teljes áttörést sikerült végrehajtania.

Bár e tanácskozáson még jelen voltam, amikor annak végeztével a résztvevők elözönlötték az előtérben felállított asztalokat, hogy beiratkozzanak az SZDSZ-be, én fogtam magam, és hazamentem…

Innentől kezdve a történet, ezen belül az SZDSZ sorsa már ismert.

Útelágazás

Több korábbi írásomban is kifejtettem, hogy – számos belső baja ellenére – a kelet-európai létezett szocializmus nem magától omlott össze, így „legvidámabb barakkjáé”, Magyarországé sem. A túltermelési válsággal küzdő nyugati – elsősorban a centrumban elhelyezkedő – nagyburzsoáziának, és az őt képviselő nemzetközi szervezeteknek, a katonai eliteknek és e burzsoázia kijárójaként működő nemzeti politikai eliteknek (a „szuperstruktúrának”) fűződött elemi érdeke hozzá. E nagyburzsoáziának szüksége volt a kelet-európai felvevőpiacra, az ott található olcsó és jól képzett munkaerőre, valamint arra, hogy elavultabb technológiáját e térségben működtethesse tovább. De volt távlatosabb célja is: az 1970-es évektől már terhessé vált számára a jóléti kapitalizmus fenntartása – annak lebontásához azonban a riválist jelentő szovjet birodalom egzisztálása mellett nem tudott volna hozzákezdeni.

Meggyőződésem, hogy szovjet részről a térségnek a kétpólusú világrendszer végét jelentő átadása már jóval az 1989. decemberi Máltai konferencia előtt megtörtént. A rendszerváltás belső ellenzéki erői így – a legenyhébb kifejezéssel élve is – erős hátszelet kaptak. Magyarországnál maradva, a nyugati nagyburzsoáziának nem a Kádár korszakban kezdődő harmadik út kiteljesítéséhez, hanem az ország kiszolgáltatott helyzetbe hozásához fűződött érdeke.

A külső determináció azonban nem volt teljes, a rendszer nem volt tökéletesen zárt. A Hálózat útelágazás volt, ahonnan kellő körültekintéssel tovább indulva talán lehetett volna a megvalósultnál valamivel „emberarcúbb” kapitalizmust is csinálni.

Bár valószínűleg nem lehetett volna a Hálózatban megszülető program valamennyi pontját megvalósítani, de sokat át lehetett volna belőle menteni. Ennek egyik feltétele az ott gyülekező ellenzéki erők lassabb, szervesebb pártosodása, jobb esetben civil társadalmi állapotban maradása lett volna.

Pártosodás esetén pedig az, hogy a Hálózatból kinövő párt ne liberális, hanem szociáldemokrata önazonosságot válasszon. Ez az identitás lett volna az ellenzék legautentikusabb csoportja, a demokratikus ellenzék baloldali hagyományainak legszervesebb folytatása, kiteljesítése.

Végül, de nem utolsósorban: a kelet-európai demokratikus erőkkel való összefogás programpontjának feltétlen megőrzése és kiterjesztése a térség alkuerejének biztosítása (és éles versenyeztethetőségük elkerülése) céljából.

Liberális pártnak ott maradt volna a Fidesz, és előbb-utóbb az MSZP. Miként utóbbi az is lett, elsősorban azért, mert a késő-kádári technokrácia ezt a pártot választotta: az állampárthoz-pártállamhoz kötődő múltja miatt kínos lett volna számára rögtön egy magát liberálisnak valló párt mögé felsorakoznia. Választásában azonban a rendszerváltás hajnalán legalább ilyen fontos tényező volt a politikai kockázat minimalizálása – és akkor már ott, az MSZP-nél is maradt.

Mindez nem így történt – és az SZDSZ ebbe bele is bukott. De belebukott az egész ország is. Persze nem csak ebbe…

A magyarországi újkapitalizmus 2010-ig tartó laissez faire szakaszát egy diktatúrába hajló autokrata korszak követte – bárcsak nemsokára láthatnánk a végét! Újabb útelágazás előtt vagyunk…

Címfotó: Philipp Tibor – FORTEPAN, CC

Források:
Beszélő Összkiadás, III. kötet. AB-Beszélő Kiadó, 1992. 24. sz. 1988. 2. sz., 399–402. o.,
Csizmadia Ervin (1995): A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988). Budapest: T-Twins Kiadó, 430–435. o. Hírmondó, 1988/1 sz. 5–10 o.,
Szabad Demokraták Szövetsége – Wikipédia,
Szalai Erzsébet: Autonómia vagy újkiszolgáltatottság.  Budapest: Kalligram Kiadó, 2014.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.