A társas nem társadalmi, a család nem rendszer, a szocializáció nem determinisztikus, a pszichológus pedig nem hülye, mint ahogyan nem önsegítő könyv, és nem is neoliberális. Csányi Gergely válasza Bohák Kata vitairatára a kritikai pszichológiáról folyó vitasorozatban.

Csányi Gergely

Máriási Dóra és Vida Katalin vitaindító kiáltványa óta a kritikai pszichológia diskurzushoz számos hozzászólás született, nagyrészt az Új Egyenlőség hasábjain. Éber Márk írt a kritikai pszichológia programjáról Magyarországon, Gergely Sára, arról hogy kié is a pszichológia, Kovai Melinda a pszichológia társadalmi beágyazottságáról, Székely Zsófia a szülés kritikai pszichológiájáról, jómagam pedig a szocializáció fontosságát hangsúlyoztam. Mindazonáltal több a diskurzust bíráló (a kritikát kritizáló) írás is született, egyrészről a Mandineren, másrészről – és ez a fontosabb – az Új Egyenlőségen is megjelent egy írás Bohák Kata tollából, melyben a kritikai pszichológia diskurzus néhány leegyszerűsítő kijelentésére hívja fel a figyelmet főleg Éber Márk és az én hozzászólásomra koncentrálva. Itt erre reagálva, pár félreértést szeretnék tisztázni a kritikai pszichológia diskurzusról.

A pszichológus nem hülye

Talán ezt a legfontosabb tisztázni. Senki sem állította, hogy a pszichológus hülye, és nem látja, ha valaki szegény vagy munkanélküli. Az állítás az volt, hogy a pszichológia mint tudomány és mint praxis az egyént mint elkülönült egészséges vagy egészségtelen cselekvőt képes megfogni. Szóhasználatában, elméleti keretében, terápiás eljárásaiban az individuális cselekvő jelenik meg. Másképpen fogalmazva

nem a pszichológus, hanem a pszichológia (mainstreamje) az, ami vak a struktúrára. Még ha a pszichológus látja is, hogy valakinek a társadalmi struktúrából fakadó problémái vannak, azokat is csak az egyén szintjén képes megfogalmazni, nem azért, mert nem érti, hanem mert ehhez kapott elméleti és gyakorlati apparátust az egyetemen.

A társas nem társadalmi

Mindez egyrészről nem jelenti azt, hogy a terápia során ne jönnének elő a család és a közösség kérdései. Másrészről azt sem jelenti, hogy a pszichológia nem foglakozik a társasság és a szociabilitás, tehát a szociálpszichológia kérdéseivel. Amikor arról van szó, hogy „izolált-e a pszichológia emberképe”, meg kell különböztetni a társast és a társadalmit. Mindazokat a kijelentéseket, amelyek arra vonatkoznak, hogy a pszichológia egy elképzelt szeparált egyént hoz létre a terápiában és azzal dolgozik, társadalmi értelemben kell érteni. Természetesen a pszichológia mainstreamje sem vak a szülők szerepére, a családon belüli interakciókra, az intergenerációs kapcsolatokra és a transzgenerációs átöröklődésekre. Nem vak a baráti, szerelmi, munkahelyi kapcsolatokra. Sőt ezek fontossága természetesen bármely pszichológus számára triviálisnak számít. Ugyanakkor ezeket a kapcsolatokat a pszichológia szociálpszichológiai mátrixként értelmezi. Társasként és nem társadalmiként. A kritika itt sokkal inkább arra vonatkozott, hogy a társadalmi struktúrába, tehát viszonyrendszerbe való beágyazottságot nem képes tematizálni, és ezáltal

a társadalom ellentmondásait óhatatlanul az egyénre vagy az őt körülvevő egyénekre terheli.

A család nem rendszer

Legalábbis itt. A fentiekből következően a kritikai pszichológiai diskurzus, szemben a funkcionalista megközelítéssel, amikor „rendszerről” beszél, nem tetszőleges cselekvéskoordinációs rendszerekre gondol, mint az oktatási rendszer vagy a családi-alrendszer. Hanem arra a tág szocioökonómiai környezetre, viszonyrendszerre, amibe az egyén be van ágyazva, családostul, iskolástul. Ha a családra vagy az iskolára gondolnánk „rendszerként”, valóban furcsa lenne számon kérni a pszichológián a rendszerszemléletet.

Itt azonban arról a tág gazdasági-társadalmi összefüggésről van szó, amely alapjaiban határozza meg az oktatást, a családban lezajló dinamikákat és az egyént magát.

A szocializáció nem determinisztikus

A szocializáció szerepét hangsúlyozó írások sokszor értelmeződnek úgy, mint az egyéni választások fontosságát elvitató és a környezet szerepét túlhangsúlyozó érvek. Itt azonban többről van szó, mint hogy az egyének nem az általuk választott körülmények között hozzák meg a döntéseiket – habár ez is igen fontos szempont, de ezzel szemben valóban áll az ellenérv, hogy ugyanakkor az egyének sokat tehetnek a saját körülményeik megváltoztatásáért. Sokkal inkább amellett szólnak az érvek, hogy az én eleve nemcsak társas, hanem társadalmi felépítmény. Az egyén, aki sokat tehet környezete megváltoztatásért, eleve kiskorától egy lehetőséghorizont internalizálásával jön létre.

Így nem az a kérdés, hogy van-e szabad akarat, hanem, hogy az hogyan jön létre, és hogy az egyén szabad döntései során hogyan építi újra azokat a struktúrákat, amiket maga is készen kapott és bensővé tett.

A pszichológus nem önsegítő könyv

A kritikai szociológia szembeállítja magát a hagyományos szociológiával, a kritikai politikai gazdaságtan a mainstream közgazdaságtannal, a kritikai pszichológia a mainstream pszichológiával, de felmerül a kérdés, hogy valójában létezik-e a mainstream. Főleg, hogy igazságtalan összemosni a pszichológia különböző, sokszor egymással is vitában álló ágait egymással, és még nagyobb igazságtalanság összemosni a pszichológust a különböző minőségű önsegítő könyvekkel. Akkor is, ha a mainstream sokszor úgy határozódik meg, mint az, ami a nagyközönség számára láthatóvá válik egy tudományterületből.

Ugyanakkor először a jóléti államokban terjedtek el a hagyományos pszichoterápia mellett azok az alternatív pszichológiák, melyek nemcsak a jómódú városi felső középosztálybeliek számára voltak hozzáférhetőek. Hiszen a heti egy vagy több alkalmas, évekig elhúzódó terápia kifejezetten drága. Ezzel a hullámmal jelentek meg a pszichológiai önsegítő könyvek is, melyek a gyógyultság kérdése helyett az öngyógyítás folyamatát helyezték a középpontba. Ez és a pszichológia átszivárgása a popkultúrába megváltoztatta az emberek pszichológiával szembeni elvárását is.

Ez, a kognitív tudomány térnyerése és hetvenes évek utáni kapitalizmus emberképe, mely a bátor és önálló ember ideálját hirdette, alapjaiban határozta meg a pszichológia emberképét és praxisát, és határozza meg a mai napig. Akkor is, ha nem lehet egy kalap alá venni sem a pszichológia különböző irányzatait, sem a pszichotudományok különböző szereplőit.

A pszichológus nem neoliberális

Ugyanakkor minderről nem a pszichológus tehet. De még csak önmagában a pszichológia sem. Az átfogó rendszerelemzésnek pont az a lényege, hogy nem a rendszer egyes elemeinek vagy alrendszereinek (mezőinek) a diszkrepanciáit tematizálja, hanem hogy ezek hogyan idomulnak a rendszerhez. A társadalmi egyenlőtlenségeket az egyénre ráterhelő neoliberális rendbe ugyanígy betagozódott például a szociológia és a közgazdaságtan is.

A kritikai pszichológiai diskurzusnak nem az a lényege, hogy a rendszer hibáit a pszichológusra terhelje, mert azzal pont ugyanazt tenné, amit tematizálni igyekszik, hanem egy társadalmilag önreflexív gyakorlat szorgalmazása.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.