A magyarországi politikai kultúrát, a közbeszédet és a „civil kezdeményezések” politikai önmeghatározását két egymással összefüggő súlyos félreértés terheli. Az egyik „a politika” azonosítása mindazzal a rosszal – hataloméhséggel, hatalmi gőggel, elvtelen hatalomgyakorlással, korrupcióval – amit jó okból ellenzünk és elutasítunk a politikai hatalom jelenlegi birtokosaival (és a politikai hatalomért jelenleg vetélkedők jelentős részével) kapcsolatban. Ebből a politika-fogalomból egyenesen következik, hogy tisztességes ember, még ha másokkal közös céljaiért össze is fog és „civilként” közösen cselekszik, „politikával” nem foglalkozik. A „civil” és a „politika” közötti határvonal ugyanis nem csupán különböző eszköztárakat választ el egymástól, hanem az erkölcs, a jószándék és az önzetlenség birodalmát az erkölcsi romlottság, a cinizmus és a gátlástalan önérdekkövetés birodalmától.

misetics-balint
Misetics Bálint

Ezt értette „politika” alatt annak a kulturális és ifjúsági egyesületnek a vezetője, akit Sebály Bernadett idézett a legutóbbi kiváló cikkében: „Nem szeretnék semmi politikai dologban részt venni – mi valóban dolgozunk, civilként”. A politikának ez az elgondolása jelent meg annak a szakszervezeti vezetőnek a beszédében is, aki az egyik oktatásügyben szervezett tüntetésen azzal kezdte a beszédét, hogy ő nem „politizálni” ment oda (noha közvetlenül ezután bérköveteléseket, vagyis politikai követeléseket fogalmazott meg a kormányzat felé). A néhai Hallgatói Hálózat szervezői közül is sokan elutasították, hogy a szervezet „politikai” szerepet vállaljon (a felsőoktatással kapcsolatos, úgymond „szakpolitikai” követelések megfogalmazásán túl), ami fontos szerepet játszott a mozgalom marginalizálódásában.

A „politikának” és a „civilségnek” ez a leegyszerűsítő szembeállítása és a közügyekért viselt állampolgári felelősségnek ez a szűkre szabott elgondolása elsőre talán szépen hangzik, valójában azonban egy lefegyverző, önsorsrontó félreértés, ami éppen annak a problémának a fennmaradásához járul hozzá, amellyel szemben a „civil kurázsit” meghatározza és felmagasztalja. A „közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése” ugyanis, ahogy Bibó István írta A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata című írásában, „egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik”.

Ezt a „civilek” és „politikusok” közötti „téves és tökéletesen értelmetlen ellentétet” kritizálta Udvarhelyi Éva Tessza is akkor, amikor azt igyekezett bemutatni, hogy „a politika” démonizálása miként hátráltatja egy demokratikus berendezkedés működését és fejlődését: kontraszelekcióhoz vezet a pártpolitikusok és a választott képviselők körében, elzárja a civil szerveződéseket az érdekérvényesítés fontos csatornáitól, és akár általában az érdekvédelemtől is eltántoríthatja őket.

Még 2010 előtt, részben éppen a „politika” ilyen elgondolásának a megváltoztatását tűzték ki célul – ahogy a párt neve is mutatja – a Lehet Más a Politika. A párt aktivistái és politikusai azt igyekeztek bebizonyítani, hogy a korábban (például a Védegyletben végzett) „civil” munkájuk és az ún. „politika” közötti határok átlépése nem kell, hogy a fentebb említett erkölcsi határok átlépésével is együtt járjon.

A maga módján a Fidesz is segített a „civil társadalom” efféle apolitikus értelmezésének a meghaladásában: a pártállami rezsim „civilellenes” kampányának ugyanis az volt az egyik örvendetes mellékhatása, hogy – valamiféleMiért vegyek részt a politikában? Kiterítenek úgyis! Miért ne vegyek részt a politikában? Kiterítenek úgyis.” logika mentén – több civil szervezet immár nyíltabban is felvállalja, hogy bizony, mivel közügyekkel foglalkoznak, politizálnak.

A „civil” és a „politikai” fenti szembeállításának a párja a „civil társadalom” lehetőségeinek és felelősségének az az értelmezése, amelyben a „civilek” közéleti (vagyis politikai) szerepvállalása melletti elköteleződés az ideológiák és a pártok elutasításával jár együtt. Ebben a megközelítésben mindaz a rossz, ami az előbbiekben a „politika” elkerülhetetlen jellemzői voltak, ezúttal az ideológiák és a „pártpolitika” megbélyegzésére szolgál.

„Divatos manapság utálni a pártokat”, mondta Bolba Márta józsefvárosi evangélikus lelkész egy tavaszi interjúban, és hogy mennyire igaza volt, azt jól mutatják az elmúlt néhány hét „civil” tüntetésein elhangzott javaslatok is. A következőkben nem annyira ezekkel a konkrét javaslatokkal szeretnék vitatkozni (és nem is azokkal, akik hangot adtak nekik), hanem azzal a szemlélettel, amelynek ezek (és a Momentum politikusainak némely nyilatkozatai) a legaktuálisabb illusztrációi.

Az egyik legutóbbi – egyébiránt tiszteletreméltó és jószándékú – „civil” kezdeményezés, a Tettek ideje tüntetésén Vágó Gábor arra a kérdésre kereste a választ programadó beszédében, hogy „Mit tehetünk állampolgárként a közélet jobbá tétele érdekében?”, és amellett érvelt, hogy erre kizárólag a pártok megkerülésével és az ideológiák elutasításával adhatunk helyes választ.

Vágó Gábor szerint vissza kell venni az állampolgároknak az irányítást
Fotó: falramentaparlament.atlatszo.hu

Vágó Gábor szerint ugyanis „beléphetünk egy szimpatikus pártba, de ezzel a rendszerszintű problémát nem oldjuk meg, csak a hatalmi osztozkodás részeseivé válunk”. Beléphetünk egy „közéletben is aktív civil szervezetbe” is, de ezzel is „a régi keretek között maradtunk, ahol a politikus csak legyint a civilre”. A megoldás szerinte ezzel szemben az volna, ha „célok köré, és nem ideológiák köré szerveződünk”, „ha nem a pozíciók motiválnak minket, hanem az eredmények”. A 2018-as választásokra nézve pedig az következik mindebből, hogy a pártok listáira leadott szavazatoknak nincs jelentősége (ezzel Vágó Gábor szerint „mi ne is foglalkozzunk”), a feladat az, hogy olyan „esélyes civil [tehát pártokhoz nem kötődő] jelölteket” támogassunk az egyéni választókörzetekben, akik „helyben jól ismertek és hatékonyan dolgoznak”.

Hasonló szellemiségű javaslatot fogalmazott meg az egyébként szintén kiemelkedően fontos Civilizáció összefogás egyik felszólalója a május végén a Kossuth térre szervezett pikniken. Szalai Krisztina szintén azokra a kérdésekre kereste a választ, hogy „Mit tudunk csinálni? Mit tud csinálni a civil tömeg?”, a válasza pedig a következő volt: „Civil szakértőket a kormányba. [Nagy taps.] Civil szakértőket, akik pártmentesek, jó, egy pártba, az emberpártba tartoznak.”

Szalai Krisztina azt sugallta, hogy aki belép egy pártba, ezáltal mintha felmondaná a közjó vagy az egyetemes emberi értékek (az „emberpárt”) képviseletének az ügyét. Vágó Gábor is elég egyértelmű ezzel kapcsolatban: szerinte a pártok „ideológiák” köré, a „civilek” közös célok köré szerveződnek; a pártokat és a pártok politikusait, tagjait, aktivistáit „pozíciók” motiválják, a „civileket” az eredmények.

Már itt nyilvánvaló ellentmondásokba ütközünk. Nem is annak a logikai visszásságáról van szó, hogy valaki egyszerre érvel a „pozíciószerzés” ellen, és biztat másokat közhatalmi pozíciók elnyerésére – ezt az ellentmondást egy kicsit szerencsésebb megfogalmazással akár el is lehetett volna kerülni (noha egyúttal jól mutatja a magától értetődő erkölcsi felsőbbrendűségnek azt az indokolatlanul magas lovát, ahonnan nézve a „civilek” pozíciószerzése nem csupán alternatívája, hanem erkölcsi értelemben az ellenkezője a „politikusok” pozíciószerzésének).

Fontosabb ennél, hogy a „célok eléréséhez” bizony „pozíciók” kellenek: az utóbbi nem ellentéte, hanem gyakran előfeltétele az előbbinek. Az, hogy az ügyészség fellép-e a kormánypárt által űzött nagyüzemi korrupcióval szemben, például jórészt attól függ, hogy ki tölti be a legfőbb ügyész pozícióját. Az, hogy egy állam társadalompolitikája csökkenti vagy növeli-e a társadalmi egyenlőtlenségeket, jórészt azon múlik, hogy a legutóbbi választásokon milyen politikát (ideológiát) képviselő jelöltek kerültek abba a pozícióba (vagyis az országgyűlésbe), hogy erről dönthetnek.

Persze előfordulhat, hogy végeredményben nem a politikai pozíciókat formálisan birtokló személyek döntenek egy adott kérdésben – amennyiben engedniük kell például társadalmi mozgalmak, szakszervezetek, illetve általában a közvélemény nyomásának. A közvélemény formálása és az intézményes vagy intézményen kívüli nyomásgyakorlás azonban nem kevésbé szól politikáról és hatalomról, mint egy parlamenti szavazás. A hegemónia körüli küzdelmek: politikai küzdelmek, amelyeknek éppen az a tétje, hogy mely politikai és társadalmi erők kerülnek abba a pozícióba, hogy meghatározhatják a politikai döntéseket. A Védegylet híres szlogenje, miszerint „Nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét”, valójában egy ötletes önellentmondás volt: az állampolgárok képzeletének és vélekedéseinek, vagyis a közvéleménynek a formálása a hatalom egyik eleme, alapja és célja.

Nem érdektelen az „ideológia” és a „célok”, vagy (ahogy a Momentum politikusai mondanák) az „ideológia” és az „elvek és értékek” szembeállítása sem. A célok tipikusan értékterheltek – mégha vannak is olyan ideológiák (például a nacionalizmus, a piacpárti technokrata ideológia vagy az emberi jogok liberális ideológiája), amelyek alkalmanként olyan mértékű hegemóniára tesznek szert, hogy ezt ideig-óráig el tudják fedni vagy feledtetni. Az „ideológia” pedig nem más, mint elvek és értékek rendszere – ami éppúgy igaz az őszinte ideológiai elköteleződésre, mint például a magát az ideológiákkal szemben meghatározó technokrata ideológiára.

Kétségtelen, hogy a „civil szakértők” hozzáértésének lenne hozzáadott értéke a jelenlegi politikai helyzetben: így például vélhetően sikerülne olyan bicikliutakat építeni, amelyek használhatóak. De a szakértelem vagy a hozzáértés önmagában nem ad választ arra a kérdésre, hogy a családpolitikának vagy a lakáspolitikának – például valamiféle ideológiamentesnek tételezett „meritokratikus” elv mentén – azokat a társadalmi rétegeket kell-e támogatnia, amelyek ezt a „saját erőfeszítéseikkel” (munkavállalásukkal, megtakarításaikkal, hitelképességükkel) kiérdemelték, vagy elsősorban azokat, akiknek arra leginkább szüksége van. Vagy: mi a fontosabb cél, a gyermekvállalás ösztönzése vagy a gyermekszegénység enyhítése? A pályakezdő, fiatal középosztálybeli szülők saját-lakásvásárlásának az állami támogatása vagy a hajléktalanság csökkentése? Ezek politikai kérdések, és ideológiai kérdések is. Az „össznemzeti célok” vagy a „nemzeti egység” hívószavai, amellyel a Momentum politikusai saját ideológia-mentességüket igyekeznek alátámasztani, ideológiai hívószavak. A nacionalizmus: ideológia.

A politika, legalábbis akkor, és éppen akkor, ha az túlmutat a nyers önérdekkövetésen, ideologikus. Schiffer András sarkosan fogalmazott, de alapvetően igaza volt, amikor azt írta: „ideológiamentes politika nem létezik”.

És ez nem baj. Az igen népszerű ideológiafóbiával szemben érdemes az emlékezetünkbe idézni, hogy a legkevésbé egyenlőtlen, és a legtöbb népegészségügyi, gazdasági és jogállami mutató szerint is kiemelkedően sikeres északi jóléti államok klasszikus esetében, a svédországi jóléti állam létrejöttében a döntő szerepet egy karakterisztikus ideológia – a szociáldemokrácia – iránt elkötelezett párt (és szociáldemokrata szakszervezetek) hegemóniája, vagyis tartós hatalma játszotta. Úgy tűnik tehát, hogy van olyan ideológia, amely igen jó szolgálatot tudott tenni olyan első ránézésre apolitikus célok elérésében, mint hogy csökkenjen a csecsemőhalandóság, az állampolgárok bízzanak egymásban és a közös politikai intézményeikben, növekedjen a várható élettartam, az embereknek legyen hol laknia, és boldogan élhessenek.

Magyarországon sem kevesebb, hanem több ideológiára volna szükség. Ahogy Kis János írta a szamizdat Beszélő egyik 1982-es számában az akkori demokratikus ellenzéknek: ha „politikai alternatívákat akarunk megfogalmazni és értékelni, akkor világosság kell tennünk eszményeinket, meg kell indokolnunk, hogy miért ragaszkodunk hozzájuk, és ki kell fejtenünk, hogy megközelítésüket milyen intézményes megoldások által képzeljük el”. Ráadásul talán éppen egy közös ideológiai elköteleződés tudná egységes rendszerbe foglalni a tüntetéshullámok és rövidebb-hosszabb szerveződések különböző, de egymással elvi szinten (így különösen a jogállamiság és a jóléti állam védelmében) mégis összefüggő követeléseit is – hogy ily módon a különböző ügyekkel kapcsolatban (és ezzel összefüggésben: gyakran a társadalom különböző rétegeiben) kialakuló politikai energiák hathatósabb ellenhatalommá tudjanak összeállni.

Végül, magukról a pártokról. Vágó Gábor szerint nem megoldás belépni egy „szimpatikus” pártba, mert ezzel a „rendszerszintű problémát” nem oldjuk meg.

Nem egyértelmű, hogy mit jelent itt a „rendszerszintű” probléma. Ha azt, hogy a választási rendszer nem a népakarat kifejezésre juttatását (tehát a népképviseletet), hanem az uralmon lévő párt hatalmi érdekeit szolgálja, akkor ezt a problémát „civil” jelöltek állítása sem oldja meg. De lehet, hogy az volna inkább a rendszerszintű probléma, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok közül nincs olyan, amelyikre egyszerre igaz lenne, hogy kellőképpen ismert (és támogatott), helyes célokért küzd, és hiteles is – és hogy emiatt jelenlegi formájában az Orbán-rezsim nem-szélsőjobboldali ellenzéke alkalmatlan arra, hogy valódi ellenhatalommá váljon (a tüntetések pedig arra, hogy érdemben veszélyeztessék az Orbán-rezsim uralmát).

Ebben az esetben viszont nem éppen az volna a megoldás, ha minél többen, akik ebben az ellenhatalomban (és ezen keresztül a politikai rendszer demokratizálásában és a társadalmi igazságosság előmozdításában) érdekeltek vagyunk, önkéntes munkával, szakértelemmel és pénzzel támogatnánk a nekünk szimpatikus pártokat, hogy azok ismertebbek, támogatottabbak és hitelesebbek legyenek?

Románné Bolba Márta: inkább szeretni kéne a pártokat
Fotó: MartatAMagdolnanak

Érdemes kicsit hosszabban is idézni Bolba Márta fentebb említett interjúját: „Divatos manapság utálni a pártokat, de szerintem inkább szeretni kéne őket, hozzájárulni a fejlődésükhöz, részt venni a munkájukban.”

Lehet persze valakinek olyan (például anarchista vagy tanácskommunista) ideológiája, amely elutasítja a képviseleti rendszert mint olyat. Ez egy tisztességes és következetes álláspont volna – noha ezzel kapcsolatban is felmerülne, hogy az elveiket a képviseleti rendszerrel (és így az ezen keresztül elérhető egalitárius újraelosztással) szemben meghatározó polgártársaink azért helyesen teszik, ha (Tamás Gáspár Miklóst parafrazeálva) „hazájuk szűkös körülményei között”, vagyis az adott politikai-intézményi keretek között is megpróbálnak „segíteni az elnyomottakon és a szenvedőkön”.

A képviseleti rendszert nem, viszont a képviseleti rendszer (és az ún. „civil társadalom”) kiemelkedően fontos szervezeteit, a pártokat elvi szinten elutasító álláspont viszont legfeljebb tisztességes lehet (amennyiben nyilvánvalóan a jószándék vezérli), következetes nem. Ha másokkal együtt közös céljainkért szeretnénk tenni, akkor miért mondanánk le elvből arról az egyik legfontosabb eszközről, ami egy képviseleti rendszerben a céljaink megvalósítására rendelkezésünkre áll?

Miért volna lényegtelen a „pártlistás” szavazás? Ha azért, mert ebben a rendszerben, ebben a parlamentben nem lehet érdemi változásokat elérni, akkor nem volna az is lényegtelen, ha „civil” képviselők is részt vennének a parlamenti ellenzék látszattevékenységében? Ha viszont nem felesleges (vagy az Orbán-rezsim legitimálása miatt kontraproduktív) a parlamenti ellenzék munkája, akkor miért ne volna lényeges – például – az is, hogy bejutnak-e a parlamentbe azok az ellenzéki pártok, amelyek egyszerre kritikusai a 2010 utáni tekintélyelvű berendezkedésnek és annak a 2010 előtti politikai uralkodó osztálynak, amelyet jelentős felelősség terhel az előbbi létrejöttéért és fennmaradásáért?

A liberális médiában – és ami a témánk szempontjából még fontosabb: az aktivista szubkultúrában is – őszinte lelkesedést váltott ki, hogy Bolba Márta elindult a józsefvárosi időközi választáson. Mit vonna le ennek az értékéből (sőt nem inkább még szebb és fontosabb volna-e), ha lenne még száz „Bolba Márta”, akik egymással együttműködve és egymást segítve közös szervezetet alkotnának, hogy még többen, még hathatósabban tudjanak dolgozni közös céljaik – ami ezekből összeállhatna: egy egyenlőségelvű ideológia – előmozdítása és valóra váltása érdekében?

Kevesen küzdenek elszántabban, hitelesebben és tiszteletre méltóbban a cigány magyarok tisztességes oktatáshoz való hozzáféréséért (és ezen keresztül a szélsőséges etnikai egyenlőtlenségek és a rasszista elnyomás csökkentéséért), mint Derdák Tibor, a SZETA volt aktivistája, volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő, aki jelenleg a Dr. Ambedkár Gimnázium igazgatója. Derdák Tibor ezen kívül a Párbeszéd országgyűlési képviselőjelöltje is, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 4. választókörzetben. Ellene is „civil jelöltet” kellene indítani? Vagy inkább meg kellene látnunk az értéket abban, hogy Derdák Tibor – ha a választók úgy döntenek – nemcsak a parlamentben, hanem egy politikai szervezetben és egy politikai szervezeten keresztül is képviselheti mindazt, amiért „civilként” évtizedek óta dolgozik?

A zuglói képviselő-testület tavaly rendeletbe foglalta a minimálisan elfogadható elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalmát az önkormányzati tulajdonú lakások esetében. Ez nyilván nem volt független A Város Mindenkié csoport (és előtte Az Utca Embere önkéntes hálózat és a Roma Polgárjogi Alapítvány) sokéves kilakoltatás-ellenes küzdelmétől, de mindez nem is volt elég hozzá. Az kellett hozzá, hogy olyan politikusok – Karácsony Gergő és Szabó Rebeka – kerüljenek döntéshozó pozícióba, akiknek a korábbi és jelenlegi pártjuk is elkötelezett az elhelyezés nélküli kilakoltatások gyakorlatának a felszámolásáért. Miért volna erkölcsileg magától értetődően magasabb rendű polgári engedetlenséggel akadályozni egy elhelyezés nélküli kilakoltatást, mint segíteni olyan pártpolitikusoknak a munkáját vagy kampányát, akik ha pozícióba kerülnek, azon dolgoznak majd, hogy legalább egy-egy önkormányzat esetében ne legyen szükség polgári engedetlenségre az elhelyezés nélküli kilakoltatások megakadályozása érdekében?

Szél Bernadett, az LMP képviselője, aki sokadjára is benyújtotta A Város Mindenkié csoport által előkészített törvényjavaslatot a közterületi hajléktalanságot kriminalizáló szabályozás hatályon kívül helyezése érdekében – ő is csak „legyint a civilekre?”

Levon-e bármit a 2024-es budapesti olimpia megakadályozásának az értékéből, hogy ezt egy röviddel a népszavazási kezdeményezés után párttá alakult politikai szervezet érte el (az aláírásgyűjtésben részt vevő más pártokkal közösen)? Kevesebbet ér-e, ha Hadházy Ákos, Baranyi Krisztina vagy Juhász Péter, az LMP és az Együtt képviselői lepleznek le egy korrupciós ügyet, mintha az Átlátszó „civil” újságírói?

Magyarországon hatalmas baj van: a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy nem súlyosbítjuk a saját helyzetünket azzal, hogy eleve lemondunk azoknak az eszközöknek egy részéről, amelyekkel társadalmi és politikai változásokat érhetnénk el – és ami ennél is fontosabb, akaratlanul (és jószándékból) sem járulunk hozzá azoknak a politikai szervezeteknek és politikusoknak a démonizálásához, akik úgy döntöttek, hogy ezeknek a társadalmi változásoknak az elérése érdekében egy pártban (és akár vállaltan is egy adott ideológia mentén) kívánnak dolgozni.

Címfotó: Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.