Piketty megoldási javaslata alapvetően az adóztatásra épül. Szerinte egy nagyságrendileg 2 százalékos éves vagyonadót kellene bevezetni, illetve a termelékenység által semmilyen formában nem indokolható legmagasabb jövedelmi kategóriákra az államnak szuper magas, konfiszkatorikus (elkobzó) mértékű, akár 80 százalékos legfelső jövedelemadó kulcsot kellene újra bevezetnie. Újra, hiszen a második világháborút követően szinten mindenhol a nyugati világban hasonlóan magasak voltak a legmagasabb jövedelmi kulcsok, Amerikában egy ideig még 93 százalékos is volt az. A tőke szabad mozgásának korlátozásai miatt ekkor még nem állt rendelkezésre az offshore adómenekítés intézménye a gazdasági elit számára. Innen csökkentették folyamatosan az egyre inkább az elit által foglyul ejtett kormányok a legfelső adókulcsokat a többi jövedelemtől alig eltérő szintre, sőt, a kelet-európai térségben kifejezetten az egykulcsos adóig.

Piketty egyértelműen progresszív jövedelemadóban gondolkodik, egykulcsos adók a fejlett nyugati világban nincsenek. Ez semmivel nem vetné vissza a termelékenységet – hiszen mint Piketty és mások is bemutatták, a legmagasabb jövedelmeket nem indokolja a termelékenység – de csökkentené a szuper gazdagok politikai erejét.

Ezen kívül szükség van a tőke, a vagyon és az örökösödés magas kulcsú adóztatására is. Nem mentség az offshore országok léte sem: Piketty szorosan együttműködött Gabriel Zucmannal, az adóparadicsomok első számú tudományos szakértőjével, és javaslatot is tettek a probléma megoldására.

Mit üzen Piketty a marxistáknak?

Piketty munkájának általában csak azt a részét szokták kiemelni, amelyet eddig összefoglaltunk, tudniillik hogy bemutatja a kapitalizmus inherens alaptendenciáját, mely szerint az ellensúlyok nélkül a társadalmi polarizáció felé tart. A könyv azonban a marxisták számára is tartogat elgondolkodtató tanulságokat, amelyekről kevesebb szó esik.

Marx központi tétele volt, hogy a kapitalizmusban a kizsákmányolási ráta folyamatosan nő, és ez óhatatlanul elvezet majd az általa várva várt forradalomhoz, a kapitalizmus pedig összeomlik. Nos, mint tudjuk, a kapitalizmus látványosan nem omlott össze, hanem e helyett számtalan alakváltozáson ment át, ahogy azt már említettük. Mi lehet ennek az oka?

Piketty ábráin jól látható, hogy Marxnak a maga korában igaza volt. A tizenkilencedik században valóban megfigyelhette a kizsákmányolás fokozódását, hiszen az adatok szerint a legfejlettebb nyugati országokban a tőke részesedése a megtermelt jövedelemből folyamatosan nőtt. Karl Marx azonban 1883-ban elhunyt, nem lehetett tanúja annak, hogy ez a folyamat a huszadik században az ellentétébe fordult. Minden valószínűség szerint pont az általa is inspirált munkásmozgalom erősödése játszott ebben meghatározó szerepet, amely az erősödő szakszervezeti mozgalomnak köszönhetően sikerrel képzett ellensúlyt a tőkével szemben.

Ahogy azt John Kenneth Galbraith kanadai-amerikai közgazdász megfogalmazta, a szervezett munkásság és a tőke egymásnak feszülő ereje (countervailing forces) a huszadik században meghatározta a kapitalizmus átalakulását, a jóléti redisztribúció kialakulását, a nem öröklésre épülő versenyesélyek erősödését.

A huszadik század hetvenes éveitől kezdődően azonban a folyamat az ellenkezőjébe fordult. A neoliberális kormányzás kiterjedésével, azaz a felsőbb osztályok által foglyul ejtett állam megjelenésével a tőke részesedése a megtermelt nemzeti jövedelemből ismét csak nőni kezdett. Mindez aláhúzza azt az egyébként ismert tényt, hogy a bérszínvonal egyik meghatározó tényezője a szakszervezet ereje. Ahogy azt Piero Sraffa olasz származású cambridge-i közgazdász bemutatta, a megtermelt hozzáadott érték elosztása a tőke és a bérek között semmilyen értelemben nem piaci, meritokratikus folyamat, hanem a két fél nyers érdekérvényesítő erejétől függ. Azaz erős szakszervezetek nélkül alacsonyabb a bér, nagyobb a tőke profitja. Bármennyire viccet is szokás csinálni a rendszerváltás utáni Kelet-Európában a „bérharc” illetve a „kizsákmányolás” meghaladottnak csengő fogalmaiból, azok még a nem marxiánus közgazdaságtan aktuális eredményei szerint is léteznek.

A marxiánusoknak azonban újra kell gondolniuk elméleteiket Piketty eredményei alapján. A poszt-marxista szociáldemokraták és a marxisták vitája szintén eldőlt. A kizsákmányolási ráta nem feltétlenül nő folyamatosan a kapitalizmusban. Annak létezik olyan formája, ahol a termelőeszközök állami tulajdonba vétele nélkül is csökken a tőke profitja, nőnek a bérek, tisztességes megélhetéshez jut a társadalom nagy része, és nem öröklésen múlik a tőkéhez jutás.

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.