Megint csak hozzátehetjük: a jóléti államok időszakának viruló demokráciái a középosztály hanyatlásával szintén hanyatlani kezdtek, és világszerte drámaian meggyengült a polgárok hite a demokrácia érdemi tartalmi folyamataiban. Ráadásul a hosszú távú gazdaságnövekedés is radikálisan visszaesett a jóléti állami korszakhoz képest. Csökkent a foglalkoztatás is, és drámaian megemelkedett az államok, a cégek és a háztartások adósságállománya.

Mára a keynesiánus kereslet-menedzsmentet félretoló, a jóléti újraelosztást visszaszorító neoliberális kapitalizmus időszakában ismét csak visszakerültünk a Rastignac-dilemma korszakába. A tőkejövedelmek megtérülése ismét magasabb, mint az amúgy igen alacsony gazdasági növekedés, amelyet globálisan csak a köztudottan buborékalapú kínai növekedés hajt. Piketty szerint mára ismét kialakult a szupergazdagok felső rétege, és az Egyesült Államokban például már ma nagyobb a társadalmi egyenlőtlenség, mint 1900-ban Európában. Ismét előtérbe került a Rastignac-dilemma: a meggazdagodásnak ismét csak szinte minden mást kiszorító alapja az örökösödés.

Piketty szerint „… az az elképzelés, hogy a szabad verseny véget vet az örökölt vagyonra építő társadalomnak és egy meritokratikus világhoz vezet, veszélyes illúzió”.

piketty könyve

A kapitalizmus rajongói – mert vannak ilyenek – sokszor idéznek egy hoki bot alakú ábrát, mely szerint a világtörténelem alacsony növekedése után a kapitalizmus gyújtja be a gazdasági növekedés rakétáit. Piketty adatai afelé mutatnak, hogy a huszadik században ezt a növekedést már a jóléti állam tartotta életben, annak leépítésével a növekedés visszaesett. Szerinte, amikor Kína beérkezik majd, kezdeti gyors gazdasági felzárkózása lelassul, az ingatlan és tőkepiaci buborékai kidurrannak, akkor a világgazdaság növekedése véget ér, lapossá válik a növekedési görbe. A tőkejövedelmek profitaránya tartósan meg fogja haladni a gazdasági növekedés ütemét, ami a már most is szuper gazdagok további tőkekoncentrációjához fog vezetni, ez pedig széttépi a még valamennyire demokratikus nyugati társadalmak szövetét.

A fiatal francia közgazdász adatai szerint a tőkejövedelmek rátája hosszabb távon meghaladta a termelékenységi növekmény rátáját, és szerinte ezért sem szabad egy újabb technológiai forradalom esetlegességére bízni a gazdasági növekedés újraélesztését. Egy ilyen ugyanis vagy kialakul, vagy nem, de az emberiség feladata egy olyan rendszerszerű megoldás kialakítása, amely ellensúlyozza a kapitalizmus társadalmi polarizációhoz vezető alaptendenciáit.

A magas béreket nem a termelékenység határozza meg

Piketty azt is bemutatja, hogy a top menedzserek csillagászati fizetéseit sok minden indokolja, de a teljesítményük nem. (Ennek a kérdésnek amúgy mások munkája nyomán is hatalmas és igen bizonyító erejű irodalma van.) Annak összege leginkább a fizetésüket meghatározó igazgató tanácsokkal való összejátszásban keresendő, ahol tulajdonképpen egymásnak adnak magas fizetéseket a magas jövedelmű, hatalmi pozíciókat elért top menedzserek.

Mindez meglehetősen érdekes a magyar bérviták szempontjából, melyekben liberális közgazdászok azzal nyugtatják az alsóbb társadalmi osztályok tagjait, hogy igen jelentős bérelmaradásuk nyugati társaikhoz képest azért marad fenn tartósan, mert úgymond alacsony a magyar gazdaság termelékenysége. Ezzel szemben a hazai magas keresetűek jövedelmei ugyanúgy elszakadnak a nemzetgazdaság egészének termelékenységi trendjeitől, mint az Egyesült Államokban vagy sok más helyen a fejlett világban.

A Piketty által leírt folyamatokat naponta visszaigazolják a sajtóhírek. Mára ismét elérkeztünk egy szuper gazdag világelit által uralt globális kapitalizmus korszakába. Az Oxfam 2016-os jelentése szerint mindösszesen 62 szuper gazdagnak van annyi vagyona világszerte, mint az emberiség alsó felét kitevő három és fél milliárdnak. Ezen nem sokat segít az sem, hogy világszerte csökken az extrém szegénységben élők száma. Ez a technológiai fejlődés természetes következménye. Az lenne drámai, ha még ez sem történne. Viszont egy igazságosabb vagyoni és jövedelmi eloszlás esetén radikálisabban gyorsabban lehetne az emberiség továbbra is szenvedő százmillióit kiemelni a nyomorból. Az Oxfam jelentése megerősíti Piketty jóslatait más szempontból is: a világban megtermelt jövedelemből a bérek aránya évről évre folyamatosan csökken.

Oligarchikus kapitalizmus: Mi a megoldás?

Az olvasóban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért probléma a vagyonok ilyen jelentős koncentrációja? Nos, ennek több oka is van.

Első számú ezek közül a tőkéhez való hozzáférés. Tőkejövedelemhez (profit, osztalék, kamat, járadék, stb.) ugyanis csak az juthat, akinek rendelkezésre áll a befektetéshez tőkéje. Egy kirívóan egyenlőtlen társadalomban azonban csupán a társadalom legfelsőbb rétegeinek van erre lehetősége, a többieknek nem képződik annyi bérjövedelme, hogy tőkét fektethessen be a megélhetése érdekében. Már ha egyáltalán bérjövedelme van, mert sokaknak munkája sincsen.

A tőkéhez jutás, főleg a jelentős mennyiségű, megélhetést biztosító tőkéhez jutás szinte kizárólagos útjává az öröklés válik, ahogy azt Piketty bemutatja. Ez pedig egy rendkívül igazságtalan társadalmat hozott létre, amely messze van a kapitalizmus szerelmeseinek tökéletes versenyre alapozó fantáziáitól, ahol is mindenki egyenlő kiinduló feltételekkel versenyez.

A valóságban a többség el sem indulhat a vállalkozások versenyében, az öröklött vagyonnal rendelkezők vállalkozásaiban kénytelen bérért dolgozni.

A másik jelentős probléma az extrém vagyoni koncentrációval az, hogy a vagyon hatalommal, politikai befolyással is jár.

A főáramú közgazdaságtan externalizálja ezt a problémát, azaz nem vesz tudomást róla, más tudományágak (politológia, szociológia) területére tolja át. Csak a politikai gazdaságtan veszi figyelembe, hogy a gazdasági folyamatokban az érdekérvényesítésnek bizony óriási szerepe van. A jelentős vagyonnal rendelkezők az átláthatatlan politikai kampányfinanszírozás rendszerében kifizetik a győztes politikusok gigantikus kampánykiadásait, cserébe azután közbeszerzéseket nyernek tőlük, részrehajló szabályozást, a munkavállalói érdekérvényesítés visszaszorítását, az offshore adóelkerülés fenntartását.

Jellemző például, hogy a New York Times számításai szerint nem több mint 158 dúsgazdag család finanszírozza meg a 2016-os elnökválasztási kampány gigantikus kiadásainak felét. A jelöltek kampánytámogatói között a legnagyobbak pedig az ismert pénzügyi holdingok, a fegyvergyártók, valamint az oligarchák. Ők nyilván nem viszonzatlanul, ajándékba adnak ekkora összegeket, gyakran mindkét politikai oldalnak. A politikai rendszer foglyul ejtése az oligarchák által nagyon jövedelmező tevékenység, amelyet a háborítatlan piacot feltételező klasszikus közgazdasági világkép teljesen kihagy a számításból.

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.