Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában az utóbbi években egy fiatal francia közgazdász könyve tartja izgalomban a már most is drámai szinten lévő, de még így is folyamatosan növekvő egyenlőtlenségek miatt aggódó közvéleményt. Három részes sorozatunk első részében bemutatjuk magát a könyvet, a második részben a nemzetközi kritikákat, a harmadik részben pedig Piketty magyar recepcióját.

pogikerek
     Pogátsa Zoltán

Piketty munkájának címében a „tőke” kifejezés egyértelműen visszautal Marxra. Annak ellenére így van ez, hogy a francia közgazdász munkája nem áll marxiánus alapokon, és magát a tőke fogalmát sem igazán definiálja. Az utalás mégis világos: gyakorlatilag Marx óta vitatkozunk arról a jelentős téttel bíró tézisről, amely szerint a kapitalizmus alapvető sajátossága a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, nem pedig azok csökkenése. Amennyiben ez a tézis igaz, az sokak szemében megkérdőjelezi a kapitalista gazdasági berendezkedés létjogosultságát, vagy legalábbis olyasfajta ellensúly mechanizmusokat tesz szükségessé, mint az újraelosztás. Ha viszont a kapitalizmus nem növeli, hanem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, akkor a politikai és akadémiai baloldal érvrendszere összedől, elveszik létjogosultsága. Hiszen ha a kapitalizmus alapvetően „jó”, akkor „minél több kapitalizmusra” lenne szükség. Nem csekély tehát a tét…

Hosszú időn keresztül elméleti síkon folyt a vita, illetve ki-ki saját anekdotikus élményeire igyekezett támaszkodni. Azonban Marx óta elég sok idő telt már el ahhoz, hogy immáron empirikus módon is megbizonyosodjunk egyik vagy másik fél igazáról. Ebben van segítségünkre Piketty és kutatócsoportja, akik hatalmas munkával összegyűjtötték a nyugati világ releváns adatait évszázadokra visszamenően.

Mire jut az empíria? A „Rastignac-dilemma”

Piketty központi állítása, hogy a nyers, azaz a jóléti redisztribúció nélküli kapitalizmusban a társadalmi különbségek növekedése nem véletlen, hanem a rendszer szerves sajátossága. Ehhez Franciaország, az Egyesült Királyság, illetve az Egyesült Államok adatait vizsgálta meg több évszázadra visszamenőleg. Azt találta, hogy a tőke által elért profit, osztalék, kamat és járulékok összessége, azaz a tőkejövedelem aránya a befektetett tőkéhez képest folyamatosan magasabb, mint a gazdasági növekedés. Ebből pedig nem következhet más, mint a vagyonok folyamatos koncentrációja a felső rétegeknél.

E felső osztályok vagyona az adatok szerint az 1700-as évektől az első világháborúig valóban koncentrálódóban volt. Ekkorra Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban elérte az éves össztermék hétszeresét. A jóléti állam nélküli kapitalizmus tehát erősen a tőketulajdonosoknak kedvezett.

A huszadik században aztán ez az arány csökkent, Piketty szerint egyrészt azért, mert a gazdagok felhalmozott vagyonát fizikailag tönkretették a világháborúk, a Nagy Gazdasági Világválság. Erre válaszul a kormányok bevezették a Keynes logikájára alapozó, újraelosztó kereslet-menedzsmentet, a szegényeknek esélyt adó jóléti államokat, a magas örökösödési illetékeket és a nagyon magas felső jövedelmi adó kulcsokat! Ezek nélkül a vagyonkoncentráció folyamatosan nőtt volna, és az örökösödésnek továbbra is meghatározó jelentősége lett volna a vagyonosodásban.

Olyannyira meghatározó, hogy a francia irodalomhoz vonzódó Piketty külön nevet is ad ennek: Rastignac-dilemmának nevezi Balzac Goriot apójának hősét megidézve. A dilemma lényege, hogy munkával az ember soha nem juthat a gazdagok közé. Az egyetlen nyitva álló út az idős ember tanácsai szerint, ha a fiatal Rastignac elvesz inkább egy gazdag örökös lányt. Piketty adatai ezt a művészi leírást igazolják a valós életben empirikus adatokkal, melyeknek adatbázisait ráadásul a szerző nyilvánosan hozzáférhetővé tette.

A kapitalizmus azonban folyamatosan változik. Korai formájához képest előbb létrejön a nagyvállalati dominancia, majd a Nagy Gazdasági Válság nyomán a keynesiánus kereslet menedzsment és a jóléti újraelosztó modell, illetve sok helyen a vegyes gazdaság. Ezt a nagyjából 1936 és 1974 között meghatározó modellt váltja aztán fel a neoliberális dogma alapján újraszerveződő kapitalizmus, amely éppen napjainkban éli rendszerválságát.

A jóléti állam és a keynesiánizmus mint a kapitalizmus aranykora

Az 1945 és 1975 közötti időszak volt a kapitalizmus aranykora. Még az Egyesült Államokban is keynesiánus gazdaságpolitikát folytattak a kormányok a minimálbér, a legfelső személyi jövedelemadó kulcs illetve a tőkenyereség adók magasan tartásán keresztül. Németországban kialakult a szociális piacgazdaság és létrejött a német gazdasági csoda, a Wirtschaftswunder, Franciaországban pedig ekkor volt a dicsőséges három évtized, les trente glorieuses. Az Egyesült Királyságban is jóléti állam és vegyes gazdaság jött létre Clement Attlee és a Munkáspárt második világháború utáni kormányzása nyomán.

Nem véletlenül mondhatta 1957-ben az amúgy konzervatív, ám a jóléti államban és a vegyes gazdaságban hívő Harold MacMillan miniszterelnök: „You have never had it so good.” (Ilyen jól még nem éltetek.)

A kapitalizmuson belüli jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek az adatok szerint a világtörténelem során ekkor, a skandináv jóléti államokban érték el mindenkori mélypontjukat. Az európai és a távol-keleti országok gyorsabban növekedtek, mint valaha, magas volt a foglalkoztatás, magasak voltak a tőkét, a vagyont és az örökösödést terhelő adók. Először jött létre egy olyan széles középosztály, amely elsősorban nem az örökösödés útján jutott vagyonához. Bár Piketty a demokráciáról nem ír, de hozzátehetjük, hogy ez volt a nyugati demokráciák aranykora is, amikor még erős volt a hit azok működőképességében. A megerősödött középosztályok viruló demokráciákat működtettek.

Ám a késő hetvenes évek Thatcher-Reagan forradalmaival a kapitalizmus visszafelé indult el, a XIX. századi formája felé. A tőkét és magas jövedelmeket terhelő adókat radikálisan csökkentették, az örökösödési adót gyakorlatilag eltörölték. A neoliberalizmus évtizedeiben a gazdagok vagyonának aránya a nemzeti össztermékhez mérten ismét emelkedni kezdett, és a XXI. század elejére ismét elérte a XIX. századi, a jóléti államot megelőző mértéket.

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.