Gondolatok Kiss Ambrus érdekes és provokatív cikkéhez

Az Új Egyenlőségen a nyugdíjrendszer igazságossági kérdéseiről elindult vita első cikke szembe állította egymással a fenntarthatóság és az igazságosság primátusát, s az utóbbi mellett tette le a garast. Az alább olvasható válaszcikk szerzője más szempontból közelít.

Dr. Barát Gábor

Kiss Ambrus érdekes és bizonyos szempontból provokáló írást jelentett meg „Nyugdíjrendszer: nem a fenntarthatóság, hanem a társadalmi igazságosság a valódi kérdés” címmel. Érdekes azért, mert újszerű megközelítéseket vet fel, és bár a nyugdíjrendszerről ír, pontosabban annak egyes elemeiről, messze túlterjeszkedik a „klasszikus megközelítéseken”. Provokáló azért, mert esetenként szembeállít összetartozó fogalmakat, mert más és más tartalmi megközelítést alkalmaz, továbbá „bevett fogalmakhoz” újszerű tartalmat társít. A biztosításelmélet már régen kialakította a definíciókat, ezek többsége ma is érvényes, bár nem vitás, érzékelhető egy fogalom és a mögötte levő tartalom esetenkénti átértékelése.

A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek történetének ismerete is adott esetben biztonságot adhat egy-egy fogalom mögötti tartalom korrekt megfogalmazásában. A szerző egyes kérdések taglalása során ezeken túllép, ami többnyire zavart okozhat a fejekben. Teszi ugyanakkor ezt abból a célból, hogy vitát generáljon nyugdíjügyben, annak egyes elemeit kiemelve. A szándék és a megközelítés tisztessége megkérdőjelezhetetlen. Ez eddig rendben van, a kérdés csak az, hogy a cikkben – nem mindig koherensen – kifejtett álláspont elégséges-e ehhez? Az sem mellékes, hogy milyen nyugdíjrendszerről beszél, a hatályosról vagy egy jövőbeni nyugdíjformuláról? Ezt azért mondom, mert a kis nyugdíjak problematikáját aktuális problémaként hozza fel, ami messze bonyolultabb, mint aminek látszik (erről majd később részletesebben írok), ugyanakkor komoly feszültséghordozó is.

Ugyanakkor a felhozott alapnyugdíj (amelynek több fajtája van, de ezt nem mutatja be a cikk), csak egy jövőbeni új nyugdíj megállapítási szabályrendszerhez kapcsolódik, azt is mondhatnám, egy új nyugdíjformulához, amelynek még a kontúrjai sem látszanak. (Ötletek azonban vannak, mert könnyebb beszélni róla, mint korrekten kidolgozni, működtetni, nem utolsó sorban az ún. munka-kereset pótló nyugdíjhoz való viszonyt is tisztázni kellene, mert önmagában „lóg a levegőben”.)

Kiss Ambrus írása tipikusan olyan, amelyre vagy nagyon röviden reagál a nyugdíj ügyhöz értő vagy nagyon hosszan, mert szinte minden mondatához oldalnyi véleményt, sőt tanulmányt lehetne írni. Igyekszem mindkét végletet elkerülni, ezért csak a „gondolati megközelítést” próbálom alkalmazni. Bár a nyugdíj intézményének holisztikus megközelítése feltételezné, hogy a működő rendszert, annak hátterét alapos szakmai értékelésnek vessük alá, mind a belső összefüggéseket, mind a külső, a nyugdíjrendszert befolyásoló feltételeket, a gazdaság- és társadalompolitika területeket. Sajnos az előbbivel is adós a szerző, így ez az anyag legnagyobb ellentmondása. Feltételezem azonban, Kiss Ambrus tudatosan szűkítette le a holisztikus megközelítést, mert úgy gondolhatta az általa felvetett kérdések és konkrét témák, később, majd a vita során kibővülnek „egésszé”.

(Célszerű lett volna kitérnie arra, amikor hatályos nyugdíjrendszerről beszél, hogy a 2010 utáni, átszabott, illetve a társadalombiztosítási elvekkel (kockázatközösség terjedelme), a nyugdíjvédelemmel ellentétes vagy társadalompolitikailag káros lépések milyen viszonyban állnak a szerző megközelítésével, illetve javaslataival.)

Ezek után néhány célzott szakmai gondolat, vélemény a leírtakhoz:

1. Mindenekelőtt a cím: nem a fenntarthatóság, hanem a társadalmi igazságosság a fő kérdés. A társadalmi igazságosságot bármilyen nyugdíjformula egyes elemeiben számon kérni nehéz. Az értékirány, az értékválasztás, de mondhatom a nyugdíjrendszer kereteit meghatározó elvek azonban sok mindent elárulnak, hisz meghatározzák a nyugdíj mindenkori funkcióját. Az elmondottak figyelembe vételével mélyen egyetértek azzal, hogy nem a finanszírozhatóság, a fenntarthatóság a meghatározó kérdés, igaz, el sem hanyagolható, mert azért a nyugdíjakra fordítható összegeknek van „elméleti”, de ésszerű gazdasági korlátja.

(Minden magyarországi nyugdíjreform-törekvés az igen nagyra duzzadt állami nyugdíjkiadás visszaszorításának koncepciójával indult, vagy ez volt a „helyzetben levő” makroközgazdászok legfontosabb háttércélkitűzése. Abból indultak ki – és sajnos, ugyan más célból, de ma is sokszor halljuk a riogatást –, hogy a nyugdíjrendszer már a közeli évtizeden belül finanszírozhatatlan lesz. Kiemelten ezzel magyarázták a „mindenkori reform” szükségességét. (Véleményem szerint a nyugdíjak finanszírozhatósága nem célja a reformnak, hanem mindenféle átalakítás alapfeltétele. Ez pedig már okszerűen átvezet a fedezeti kérdésekhez, a mindenkori nyugdíjformulával adekvát járulékpolitikához, amely 2010 után egyre jobban háttérbe szorul.) Abban a szerzőnek igaza van, hogy a nyugdíjakra fordítható összegeket nem lehet a járulékbevételekre korlátozni.)

Ugyanakkor – szemben a szerzővel – a kötelező társadalombiztosítási rendszer, nálunk a 20. század elején – igaz, más nyugdíjszakmai és -finanszírozási keretben – létrejött társadalmi szerződés, amelyet nagyapáink kötöttek, de az az unokáinkra is vonatkozik. Vagyis nem az egyén és az állam közötti viszonyt hozza létre, hanem a társadalom jelenleg élő és jövőbeli tagjai között szabályozza a feltételeket egy jól meghatározott, széles körben érvényesülő kockázat kivédésére. Ebben az államnak csak sajátos „közvetítő” szerepe van: törvényben rögzíti a feltételeket, gondoskodik annak korszakos változásokhoz való igazításáról, alkalmazkodásáról. Tehát biztosítja a rendszer működőképességét és felügyeli szabályszerűségét. (Azt is mondhatnám, mint egy jó ügyvéd, aki precízen megfogalmazza az érintett felek akaratát.) Nincs szükség semmilyen jogilag behatárolt „szerződésre” az egyén, a biztosított és az állam között. A szakmai vitákban érzékelhető, hogy a jogtudományi és a közgazdasági, gazdaságpolitikai értékelés eltér. Ez azonban már „közel száz éve” is így volt, és a meghatározó elméleti cövekeket az akkori kiváló szakemberek leverték. (Különösen szakértőknek érdemes tanulmányozniuk az öregség, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról szóló, 1928. évi XL. törvényjavaslat előkészítésének korabeli dokumentumait, a törvényjavaslat indokolását, elméleti, fedezeti megalapozást, a nemzetközi megoldások precíz összehasonlítását. Ebben a polgári biztosítás versus társadalombiztosítás kérdéseit, a társadalombiztosítás biztosítási jellegét megalapozó tényeket stb. Pontosan 90 éve fogadták el a törvényt, amely 1929. január 1-jével lépett hatályba, és ettől az időponttól számítjuk hazánkban az állami társadalombiztosítás nyugdíjbiztosítási ágának a működését.)

Sajnos az általam képviselt álláspont ellentétes azzal a folyamattal, amit a gyakorlatban tapasztalunk (és fordítva).

Az állam, ugyan eltérő intenzitással és célból, de egyre jobban „kisajátította” – államosította – a társadalombiztosítást, ami az utóbbi években különösen erősödött. Ez a biztosítási jogviszony szereplőit, azok jogait, kötelezettségeit is érdemben érintette, sajnos a biztosított jogi pozícióját gyengítette, a foglalkoztató szerepe módosult, az államé pedig kizárólagos lett, minden szinten.

2. Az elmondottakból is következően, véleményem szerint téves az az érzékelhető felvetése a szerzőnek, hogy a nyugdíjrendszer nem biztosítás, és mellőzhetőek az ebből származó követelmények. Tény, mint utaltam rá, az állami biztosításalapú (ami jellemző) nyugdíjrendszerek kialakulása óta vita tárgya azok biztosítási jellege. A lényeg azonban egyértelmű, vagyis jellegében biztosítás, mert annak lényegét a kockázatközösségen alapuló, befizetéssel megszerzett ellátás biztosítja. A hatályos magyar nyugdíjrendszerben biztosítási teljesítménnyel (járulékfizetés – szolgálati idő) nyugdíjjogot vásárol a biztosított, várománya szerzett jognak minősül. (Természetesen igaz, főleg nem Európában, de más nyugdíjszerzési, jogosultsági formulák is vannak, egészen az ún. rezidens nyugdíjellátásig bezárólag, történeti és/vagy történelmi okokból. Tökéletes nyugdíjrendszer nincs, erre csak törekedni lehet, de azért nem árt, ha a szakmai hit hozzáértésen alapul.)

A társadalombiztosítási nyugdíj szerintem tehát szabályos biztosítás, annak minden jellemzőjével, de nem önkéntes – üzleti – biztosítás. Az a szintén téves felfogás az említett vita hozadéka, ami szerint a nyugdíjrendszerben a biztosítási és a szolidaritási elv együtt, egymás mellett, sőt bizonyos vonatkozásban egymás rovására érvényesül, szemben a „valódi biztosítással”, ahol csak a biztosítási elvnek van szerepe. A szolidaritási elv érvényesülését szinte mindig a jövedelemszolidaritással azonosítják: a magasabb jövedelemből (több járulékot fizető) és jobban teljesített biztosítási feltételekből származó magasabb nyugdíj(as) legyen szolidáris az alacsony jövedelemből, kevés feltétellel, rövid biztosítással létrejövő alacsony nyugdíjjal. Ennek egyoldalú hirdetése „veszélyes irány”. Kétségtelen a korábbi, homogén kockázatközösség – több vizsgálandó tényező miatt, pl. a keresetek erőteljes differenciálódása, halandóság – a heterogenitás felé mozdult el, tehát ekvivalencia-eltérésekhez vezethet.

Vagyis a biztosítási szolidaritás ellentmondásba kerülhet a szociális szolidaritással. Mivel nyugdíjpreferencia mindig is létezett a magyar nyugdíjrendszerben, csak annak eszköze és az alkalmazott jogi intézmény változott (sajnos néha az irányzék is téves volt), különösen fontos, hogy az említett szolidaritás „arányos” legyen.

Ennek szakmai alakítása, „művészete” abban áll, hogy alapos! Elemzésekre építve megtalálják a méltányos megoldásokat. Ez a kérdéskör már átvezet a nyugdíjformula területére, amely túlmegy a tárgyalt kereteken akkor is, ha a szerző „bedobta” az alapnyugdíjat, de nem mondta meg annak viszonyát a munkanyugdíjhoz, de azt sem, hogy melyik és mikori nyugdíjformulában helyezné el. (Az alapnyugdíj bármelyik fajtájáról – mert több van – könnyebb beszélni, mint korrekten megcsinálni, mert ugyan értékkérdés, de nagyon mértékkérdés is, sőt.)

3. A szerző szerint „a társadalmi szolidaritáson alapuló rendszer fikció”. „Nincs értelme biztosításról beszélni.” Kétségtelen, ha az „eredeti értelemhez” viszonyítjuk, akkor annak a „modernkori értelmezés” valóban nem felel meg. A jelenkori értelmezés csak a jellegre vonatkozik, ami meghatározó. Tehát a fikció megítélésem szerint alapjaiban téves állítás.

A szolidaritást, annak irányairól, céljáról már tettem említést. Annyit még hozzá tennék, általában

az a meghatározó jegye, hogy milyen (rész-mellék) kockázatokat fogad be a társadalombiztosítás, mennyire egységes a biztosított kör, nem, foglalkozás, egészségi állapot, életkor stb. szempontjából. Ilyen a rokkantság, az özvegység-árvaság is, de az aktuális „korhatár” is.

Mindegyik sajátos változáson ment keresztül, főleg az utóbbi években. Voltak nyugdíjszakmailag megalapozott intézkedések (korhatár emelése, de nem az a merev korhatár), volt, ami tragikus változáson ment keresztül, ilyen a rokkantság kezelése, pontosabban, a rokkantsági nyugdíjvédelem kiiktatása a nyugdíjrendszerből.

4. Visszatérve a finanszírozhatósághoz: A vitairatban azzal a megítélés, hogy a nyugdíjrendszer átláthatatlan, egyetértek. Azt én teszem hozzá, hogy sok a „taposóakna” is, elsősorban az utóbbi évek néhány átgondolatlan, rövidlátó lépései, illetve szemlélete miatt, de bizonyos ideológiai behatások miatt is. (Az okok mélyebb, szak- és tényszerű elemzést igényelnének, és komplexet, nemcsak az ellátórendszerre, hanem az egyre formálisabb Nyugdíjbiztosítási Alapra és rendszert működtető, „átszabott” igazgatási rendszerre kiterjedően is.)

Az átláthatatlanság miatt véleményem szerint nem tudjuk, hogy aktuálisan (és korszakosan) mi a helyzet. Az erre történő józan figyelemfelhívásoknak, levezetett folyamatokat bemutató szakvéleményeknek semmi hatásuk, a döntéshozókat nem érdekli. (Ötletelők, mint mindig, vannak bőven, de közben a „libák fogynak”.)

A helyzetből azonban nem az következik, hogy a finanszírozhatóság ne lenne alapkérdés.

A társadalombiztosítási nyugdíjrendszernek tartósan (definíciószerűen) önfinanszírozónak kell lennie. Csak ez biztosíthatná tartós működőképességet és érdemi függetlenséget az államtól. (Ez utóbbi főleg vágyálom, és persze nyugdíjformula-függő.)

Más kérdés, hogy az ez a finanszírozhatóság milyen szinten valósul meg? Működhet olcsóbban, alacsonyabb szintű ellátást biztosítva, vagy drágábban, de magasabb szintű ellátást nyújtva. Ez bizonyosan, de jól meghatározott korlátozásokkal szintén társadalmi közmegegyezés kérdése. Ma az a szerintem téves felfogás lett állami (majdnem politikait írtam) sugallatra érvényes, hogy legyen sokkal olcsóbb (járulék, illetve az azt felváltó, fokozatos szociális hozzájárulás csökkentés), de működjön magasabb szinten, jobb – legalább bizonyos rétegeknek jóval kedvezőbb – ellátást biztosítva. Ilyen rendszer persze nincs, az erre való törekvés, illetve konkrét lépés csak a rendszer ellentmondásait fokozza, amit az erőltetett bérfejlesztés csak növel. (Erről a folyamatról kitűnő elemzést írt Simonovits András, releváns matematikai összefüggésekre is alapozva.)

5. Végül a „kis nyugdíjak” kérdése, amelyik a vita indítónak szánt cikk talán legfőbb „apropója”. E témakörben sok szakmai véleményt írtam, mondtam, azokat indokolva. Saját hosszú évtizedes, sajnos már csak múltbeli tapasztalataimból kiindulva csak arra hívhatom fel mindenki figyelmét, aki ezzel foglalkozik, vagy erre hivatkozik, hogy a kérdés, a probléma – aktuálisan és egy valamikori új nyugdíjrendszerben egyaránt – rendkívül összetett.

Az alacsony nyugdíjakkal kapcsolatos állásfoglalások kialakításánál mindenekelőtt azok keletkezésének okait kell áttekinteni. Az alacsony nyugdíjak a megállapítási szabályokból is adódnak, amelyek alapvető meghatározó tényezője a nyugdíjformula, az objektív „külső” tényezőktől eltekintve.

Mélyebb elemzésre van szükség a megítéléshez, mint amit a globális adatok (hány ilyen vagy olyan alacsony, létminimum alatti nyugdíj van) mutatnak. Nem igaz az, hogy egy aktív korú (esetleg ideiglenes) özvegyi nyugdíj összevethető egy 75 éves teljes összegű öregségi nyugdíjjal vagy – még ugyan alig létező – mezőgazdasági járadékossal. De szintén nem összevethető egy nagyon idős nyugdíja, akinek a nyugdíjrendszer ellentmondásos működése (átgondolatlan módosítások, különböző időpontokban hatályos nyugdíjkiszámítási szabályok) tette alacsonnyá az ellátását, azzal a nyugdíjassal, akit időről időre csak minimálbérrel (vagy jóval alatta, „részmunkaidőben”) jelentettek be és egyébként „zsebből kapta” a jövedelmét. (Más a példák is hozhatók, bizonyos jogviszonyokra érvényesen.)

Részletes vizsgálat (állományi elemzés) nélkül bedobott javaslatok és esetleg meghozott intézkedések csak tovább fokozzák a mai nyugdíjrendszer ellentmondásait. Már megállapított nyugdíjjal nagyon korlátosan lehet szociális feszültséget megoldani. Különösen nem lehet az öregségi nyugdíjminimum emelésével (amire egyébként régen intézkedni kellett volna), mert az a mindenkori nyugdíj megállapításnál érvényesülő szabály, és nem folyósítási. (Az említett jogi intézménynek sokan félreértik és túlértékelik a szerepét, elég, ha ránézünk azokra a statisztikai adatokra, amelyek megmutatják, hogy évente hány esetben kellett alkalmazni a nyugdíjminimum szabályt.)

Tehát külön jogszabály kellene ahhoz, hogy a különböző időpontokban, korábban minimumösszegben megállapított és időközben évenként rendszeresen emelt, igen alacsony összegű nyugdíjakat emelni lehessen.

Egy új nyugdíjrendszer kidolgozásánál pedig törekedni kell arra, hogy egy új nyugdíjelem kidolgozásával, nevezetesen ellentmondást nem okozó, biztosítási rendszerbe illő nyugdíjpreferenciával (lehet ez egy speciális alapnyugdíj) az igen alacsony összegű nyugdíj megállapítására lehetőleg ne kerüljön sor. Alapkérdés persze a munkanyugdíjhoz való illesztés, az „értékek és a mértékek” összhangja. Ez azonban a jövő zenéje, mert ugyan egy nyugdíjmodell-váltásnak vannak korlátai (és nem csak az átmenet bonyolult kérdéseire gondolok), de több változat kidolgozása, modellezése csak növelheti a döntések megalapozottságát.

Remélem, a cikk eléri a szerző által remélt hatást, és vitát vált ki, melyben majd érvek ütköznek. Abban is bízom, hogy a vélemények, de főleg a javaslatok érintik a 2010 utáni, erősen vitatható, sőt nyugdíjszakmai szempontból káros módosításokat, azok ésszerű, reális kiigazítását is. Ami pedig egy új nyugdíjrendszer kérdését, az abba elhelyezhető intézményeket illeti, egy kicsit visszafogottabb lennék, mert az egy teljesen más előkészítést igényelne, mind tartalmi, mind formai (szervezeti) értelemben. Az érzékelhető, illetve mérhető társadalmi igényt azonban nem árt megjeleníteni, kivitatni már a közeljövőben. Ha ehhez az én véleményem csak egy picit is hozzájárulna, az már örömmel töltene el.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.