Ágh Attila: A politika alulnézetben: A politika világa a nyugat-európai demokráciákban. Budapest: Noran Libro, 2017.

Az ismert magyar politikatudós és filozófus, Ágh Attila tavaly megjelent könyvében az alulról építkező demokrácia nyugat-európai kialakulását mutatja be. A társadalmi mozgalmakból és szerveződésekből épülő demokrácia mellett teszi le a voksát a felülről irányított, államcentrikus berendezkedés helyett, amely Magyarország (és Kelet-Európa) jellemzője.

Koreny Ajna

A könyv a nyugati demokrácia-modell kialakulását mutatja be a 19. század végétől a háborúkhoz vezető válságokon, a II. világháború utáni újjáépítésen és „aranykoron” (1945–1975) keresztül, majd a ’80-as évek neoliberális fordulatán át a 2008-as válsághoz vezető folyamatokig és a válság jelenlegi hatásaiig. Azt kívánja megmutatni, milyen demokráciamodell, milyen társadalom képes a jelenlegi válságon sikeresen túllépni.

Szerinte az a társadalmi dinamika, amely túllendíthet a jelenlegi globális válságon, a skandináv államokban van meg a leginkább.

A könyv három nagyobb részre tagolódik: az előszót követő első fejezetben az Ágh Attila által szorgalmazott „gondolatrendszer-váltás” kerül kifejtésre. A második nagyobb egység a nyugati demokráciák kifejlődését mutatja be, és bennük a társadalmi mozgalmak változó természetét és szerepét, a harmadik pedig a kifejlett demokráciák működését és nehézségeit.

A „gondolatrendszer-váltás”

A nemzetközi politikatudomány a társadalmi rendszerek három szintjét különbözteti meg: alapszinten a civil társadalom, középszinten a társadalmi mozgalmak és érdekszervezetek, legfelül pedig a nagypolitika, azaz a kormány, a pártok, illetve az államszervezet áll. Nyugaton a középszint a politika fő alakítója, ugyanis az állampolgárok a középszintű társadalmi szervezetek többszörös hálójában élnek.

Azonban Európa keleti felében, s így Magyarországon is, ez a köztes szint csak elenyésző mértékben van jelen a döntéshozatalban és a közbeszédben. Itthon a politika kizárólag a nagypolitikára, azaz a pártokra és kormányokra utal.

Ágh Attila szerint nálunk a nagypolitika csodálata, s vele az a szemlélet, hogy csak a formális-jogi intézmények számítanak, a 2010 óta tartó Fidesz-uralom óta még meg is erősödött a politikai tér további leszűkítésének köszönhetően. Nyugaton ezzel szemben azonban már hosszú évtizedek óta a „politika alulnézetben” állampolgári szemlélete vezérli a közéleti és tudományos vitákat. Éppen ezért itthon „gondolatrendszer-váltásra” van szükség, azaz a „politika felülnézetben” szemléletének elvetésére, ugyanis Nyugat-Európában a politika igazi terepe a politizáló, mozgalmi társadalom.

A „gondolatrendszer-váltások” természetes részei a demokráciafejlődésnek, melyek az új társadalmi mozgalmaknak köszönhetők. A könyv a nyugati demokráciák fejlődése során három gondolatrendszert különböztet meg. Ez a három „uralkodó eszme” az „erős állam”, a „jó kormányzás” és a „versenyképes demokrácia”. Az első, azaz az „erős állam” eszméje a 19. század végével, az állam és a társadalom kettéválásával kezdődik: a nemzetállamok ekkor keményen szervezett intézmények, melyek uralkodnak a társadalom fölött. A társadalmi közép ugyan elkezd intézményesülni különböző érdekszervezeteken keresztül, de ezek az állami intézményekhez képest akkor még gyengék.

A második gondolatrendszer, a jó kormányzás paradigmája a II. világháború utáni tartós fellendülés során vált uralkodóvá. Ebben az időszakban óriásit nőtt az általános életszínvonal, megjelent az emberek életében a szabadidő, és megerősödött a középosztály. A különböző civil szervezetek annyira megerősödtek, hogy az „öntudatos polgár” evidenciaként vált elfogadottá bizonyos társadalomtudósok körében. (Ez később ahhoz vezetett, hogy törvényszerűségnek vették, hogy ha valahol megjelennek a demokrácia feltételei, akkor az emberi természetből adódóan a demokratikus kultúra azonnal meg is erősödik.) Ekkor a nemzeti keretek még elég erősek voltak ahhoz, hogy megvédjék a jóléti rendszereket a globalizációtól, illetve a nyugat-európai államok a szerveződő EU-val is igen jól jártak. A szereplők és a közpolitikai ügyek számának megnövekedése miatt jött be a jó kormányzás elve, mint a komplex ügyek kezelése. Ezt akár globális kontextusban is lehet érteni, hiszen a nyugat-európai gyarmatbirodalmak felbomlását és a gyarmatok függetlenedését, vagyis a dekolonizációt követően a fejlődő országoknak juttatott segélyek optimális felhasználásához is szükség volt e fogalomra. Itt tehát már összekapcsolódik demokrácia a hatékonyság fogalmával.

Ekkoriban az intézmények helyett egyre fontosabbá vált a társadalmi aktivitás, mint az állam kontrollja, és az állam fő feladata a döntéshozatalban a különböző érdekek közötti kompromisszumok kialakítása lesz: elindul az állam és a társadalom reintegrációja. Az 1990-es évekre az életminőség mérésében elkezdenek szerepet játszani szubjektív tényezők, és a GDP-centrikus szemlélet veszít jelentőségéből. A materiális javak helyett tehát a komplexebb „jól-lét” kerül a mérések középpontjába, és pl. az élettel való általános megelégedettséget, a szociális tőkét, illetve az intézményekbe vetett bizalmat is mérni kezdik.

A harmadik gondolatrendszer, a „versenyképes demokrácia”, azaz a „politika alulnézetben” filozófiája szerint a globális versenyben nem a kormányok, hanem a társadalmak versenyeznek. Az ebbe a szakaszba való átmenet már évtizedek óta elkezdődött, ám a határvonal mégis a 2008-ban kirobbant globális válság. A kormányok szerepe itt már a társadalom mobilizációja, amely így hozzájárul a versenyképes demokráciához.

E szakaszban már nagy hangsúly van a humán és szociális tőkén, s ezek a társadalmi intézményrendszerek együtt mutatják meg a versenyképesség mértékét.

A politizáló társadalom Nyugat-Európában

Ágh Attila a demokrácia-fejlődés három szakaszát különbözteti meg, melyeket a politikatudomány polity, politics és policy szavaival jellemez. E korszakoknak megfelelően a társadalmi mozgalmakat is három típusra osztja, melyek különböztek szervezettségüket, erősségüket és követeléseiket tekintve is.

Az első szakasz, amely a 19. század végével kezdődött, a politikai és hatalmi rendszer felépülésének ideje; ekkor zárul a nemzetté válás folyamata, illetve kialakul a politikai rendszer váza. Ez tehát a polity korszaka. Megjelennek a liberális alapjogok, s ezzel a köz- és magánélet intézményi szétválasztása. Az ekkor kialakuló társadalmi mozgalmak alacsony életszínvonalon élő társadalomban jönnek létre, és anyagi jellegű követelések megfogalmazása köré épülnek. Alapvetően kevés, de jól szervezett tömegmozgalomról van szó, melyek a bérkövetelések és a jogkiterjesztés kapcsán alakultak ki, és kikényszerítették a „szociális” és „politikai” demokráciát. Ezekhez a mozgalmakhoz a tagok életük szinte minden szegmensében kapcsolódtak; társadalmi viselkedésükben és a parlamenti választásnál is érdekcsoportjuknak megfelelően cselekedtek.

Ahogy Ágh Attila írja, a demokráciák fejlődését ellentmondások, ún. „demokráciadeficitek” is kísérik. Ezek visszafogják a fejlődést, ám hatásukra olyan mozgalmak alakulnak, melyek új követeléseikkel segítik a válságból való kilábalást. A társadalmi mozgalmak második korszaka az 1960-as évek végével indult, és ez hozza az átmenetet a politics korszakába is. Ekkorra megszilárdult a tripartizmus (vagyis a szakszervezet és a munkáltatók szervezetének állami felügyeletű érdekegyeztetése), és folyamatosan alakultak új típusú érdekszervezetek (pl. a környezetvédelem és a feminizmus ügyeiben). Az ipar szerepe csökkenni, míg a szolgáltatásé nőni kezdett a gazdaságban.

A politics korszak kezdete a középosztályi társadalom fénykorának is mondható: a több évtizedes tartós gazdasági és életszínvonalbeli növekedés, illetve a közügyek körének tágulása megteremtette a parlamentáris demokrácián való túllépés feltételeit. Az állam szociális funkciói is szélesedtek; létrejött a „kétharmad társadalom”, azaz a többség középosztályi életszínvonalon polgári életet élhetett, de a lent maradtak is egyre inkább hozzájuthattak a szociális szolgáltatásokhoz. A társadalom egyre nagyobb része politizált, így létrejött a mozgalmi társadalom. Ennek hatására azonban az emberek számára egyre inkább kiüresedett a formális-választási politikai részvétel, és a képviseleti demokrácia fokozatos válságba került, amely még most is tart.

A 20. század végére a képviseleti demokrácia kiüresedésével és részvételi demokráciává alakulásával a választási részvétel lecsökkent, és a választás az emberek számára egyre kevésbé érdekes pártelitek küzdelmévé vált.

Ráadásul a pártelitekkel együtt egy technokrata, neoliberális elit is tartósan a hatalomban maradt, amely a status quo fenntartásában volt érdekelt, és a fokozódó társadalmi problémák – mint pl. a növekvő egyenlőtlenség – iránt érzéketlen maradt. Ez vezetett el a hosszú, ma is tartó válsághoz.

A harmadik korszak, azaz a policy korszaka a 2000-es években kezdődik, a 2008-as válsággal „új világrendet” hoz, és szorosan kötődik a globalizációhoz.

A globalizáció, amely a társadalmi mozgalmak második generációjával – amelyek gyakran épp ellene léptek fel – együtt indult el, a gazdaságpolitika terén a neoliberalizmus győzelméhez vezetett. Azonban a globalizáció ma egyre gyorsul, és a gazdaságon kívülre is kiterjed: a politikai, társadalmi, és egyre inkább a kulturális szférát is uralja. A 2000-es évek információs forradalmával ráadásul újabb korszakába lép, és a pénzügyek, tőzsdék globálissá válásával kirobbantotta a ma is tartó válságot. A társadalmi mozgalmak is globalizálódnak, de ezzel együtt körvonalaikban elmosódnak, bizonytalanokká válnak. A képviseleti demokrácia folytatódó kiüresedésével pedig a globalizáció ingatag rendszert hoz létre, az eddigi legnagyobb demokratikus válsággal.

Kormányzó társadalom Nyugat-Európában

A hetvenes évektől az állam már nem volt képes ellátni a társadalomirányítás egyre komplexebb feladatát, eközben viszont az alulról jövő nyomás kikényszerítette a társadalmi szereplők széleskörű bevonását a döntéshozatalba. Így a centralizált hierarchikus kormányzat helyett egyre inkább a decentralizált partnerségi hálózatok terjedtek el, amelyek együttesen töltötték be a kormányzás funkcióját – a kormányzat mellett. Az államszervezetek is ennek megfelelően alakulnak: a – politics értelmében vett – „politikai állam” elválik a policy értelmében vett, „közpolitikai államtól”: míg előbbi a pártpolitikához kötődik, utóbbi szakmai szerveződésekre támaszkodik és közvetlenül kapcsolódik a társadalomhoz. A társadalmi teljesítőképesség alapja azonban a társadalmi közép, ami tehát a demokrácia jövőjét jelenti. Éppen ezért a versenyképesség érdekében a társadalom teljesítőképességét kell fejleszteni humán beruházásokkal, beleértve annak szociális területét is, ugyanis az egyenlőtlenség növekedése egyenlő a humán tőke elpazarolásával. Mindezek alapján Ágh Attila egyértelműen az északi modell mellett teszi le a voksát. Az északi modellben a döntéshozatal több fázisán át is jelentős befolyással rendelkezik a társadalom:

a formális döntéshozatalon kívül a kezdeményezésben, a végrehajtásban és az értékelésben is a társadalmi közép szerepe az uralkodó.

A 21. századi „vágtató” globalizáció azonban képes megbontani a szociális kohéziót a fejlett nyugati országokban is – elég csak a 2008-as válságra gondolni. Az országoknak így képesnek kell lenniük a válságok megelőzésére és kezelésére is, amihez aktív költségvetési politikára van szükség, amihez szintén szükséges a demokratikus kontroll. Mindezek mellett pedig egy új, világméretű válság is kibontakozóban van, tehát kijelenthetjük: egy új korszak kezdetén állunk. Egy új társadalmi szerződésre van szükség Nyugat-Európában, ugyanis a növekvő egyenlőtlenség már a gazdasági fejlődést is akadályozza. A baloldal dolga most tehát a – neoliberalizmus hatásai miatt szétesett – társadalom újraegyesítése lenne. Ez Ágh Attila szerint az északi országokban – a leszakadók újraintegrálásával és a középosztály dinamizálásával – ma is működik.

A könyv utószavában Ágh Attila visszatér Magyarországhoz: Magyarország már a rendszerváltáskor utat tévesztett, s ezt csak tovább fokozta a 2010 óta tartó „bársonyos diktatúra Orbán vezetésével, melynek következtében tragikusan leszakadtunk az európai főútvonaltól”. A demokratikus elit azonban még most sem hajlandó beismerni a hibáit, ami pedig szükséges volna a mostani rendszerből való kivezető út megtalálásához. Ez a hiba pedig abban állt, hogy Magyarországon – mely teljesen más történelmi fejlődésen ment keresztül, mint a könyvben bemutatott nyugati demokráciák – nem működhetett a Nyugat lemásolása. Ágh Attila elveti azt a technokrata érvet, miszerint a modernizációnak csak nyertesei vannak, illetve hogy a szabadpiac által okozott növekedés „lecsorog” (trickle down) a társadalom alsó harmadához. A modernizáció szükséges, de nem elégséges a Nyugathoz való felzárkózáshoz, ugyanis Magyarország félperifériás helyzete miatt egyes nyugati elemek beemelése életidegen lehet. A történelmi utak nem megismételhetők, s így csak az új generációra számíthatunk, hogy visszaszerezze magának európai jövőjét.

A mű egy ellentmondása a Nyugathoz való viszony megjelenése. Ágh Attila egyrészt (helyesen) kiemeli, hogy nyugati demokrácia azért is alakulhatott ki, mert Nyugat-Európa a kezdődő globalizáció óriási nyertese volt.

Emellett azonban e politikai rendszereket (és különösen a skandináv modellt) példaként állítja be Magyarország (és a kelet-európai régió) számára, és ezekben a helyzetekben kevésbé látszik a reflexió az országok eltérő történelmi helyzetéből adódó nagy különbségekre.

Összességében pozitívuma a könyvnek, hogy az alulról szerveződő mozgalmi társadalmat, illetve az ezekre épülő politikai rendszert élteti, pl. a mostanában divatos „szakértői kormányzás” melletti érvelés helyett. Emellett igen fontos, hogy kiemeli a rendszerváltó elitek felelősségét Magyarország jelenlegi helyzetében; a demokrácia és a szabadpiac „lemásolása” ugyanis káros hatásokkal jár a félperiféria országaiban. Ráadásul Ágh Attila a saját tudományterületét, a (magyarországi) politikatudományt is felelőssé teszi a felzárkózás elmaradásában, amiért azt a nagypolitika jobban érdekelte, mint a társadalom.

A könyv negatívuma azonban az a többször tetten érhető szemléletmód, miszerint a nyugati típusú rendszerek képviselik a jövőt, melynek negatív ellentétpárja a Kelet; s ezzel párhuzamosan van jelen a felzárkózás vagy leszakadás ellentétpárja. Ez azért problémás, mert nem veszi figyelembe a kapitalista világrendszert, melyekben ezek a viszonyok kialakultak, és úgy láttatja a Keletet, mint amelyik saját elhatározásból vagy hibából maradt volna hosszú távon a „fejletlenség” állapotában. S bár a szerző tesz utalást arra, hogy ez nem ilyen egyszerű, a könyvben mégis ez marad a domináns. Emellett Ágh Attila maga is használja a máshol kritizált neoliberális fogalomrendszert: ide tartozik pl. a jó kormányzás (good governance) elve, azaz a demokrácia és a hatékonyság összekapcsolása is.

Bár megfogalmaz a piac mindenhatóságával, illetve a neoliberalizmussal szemben kritikákat, Ágh Attila maga is versenyben gondolkodik. Ráadásul nem piaci versenyről, hanem a demokráciák és társadalmak versenyéről ír, és az érdekli, mitől tud a jelenlegi válságban és a vágtató globalizációban versenyképes maradni egy társadalom. Véleményem szerint az átfogó (világ)rendszer-kritika nem jelenik meg eléggé a könyvben, s ebből származik a többi, általam megfogalmazott negatívum is.

Címfotó: Guillaume Dannaud, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.