Ernesto Laclau argentin politikafilozófus könyve a populizmus dialektikájáról talán aktuálisabb, mint 2002-es első megjelenése óta bármikor. A szerző rengeteg történeti példával illusztrálva annak bizonyítására tesz kísérletet, hogy a társadalmat establishmentre és mindenki másra bontó populista logika voltaképpen minden politikai működés szükségszerű jellemzője.

Farkas Tamás
Farkas Tamás

Politikai ideológiák, társadalmi jelenségek, eszmetörténeti konstrukciók meghatározása soha nem tartozott a könnyen kivitelezhető feladatok közé. E törekvések során az elméletírók egy nyilvánvaló, ám gyakorlatilag meghaladhatatlan nehézséggel találják szembe magukat: az ideáltipikus definíció megalkotása után a definiálni kívánt entitás kisiklik a kezük közül. Az ok nagyon egyszerű. Az elméletileg kikezdhetetlennek és konzisztensnek szánt meghatározást képtelenség alkalmazni a valóságra. Hiába izzadták ki a konzervativizmus, a liberalizmus, a fasizmus, a totalitárius rendszer számtalan definícióját, valós történelmi pontokra történő vetítésük minden esetben kivételek sokaságát fogja szülni. A normatív meghatározások csak fenntartásokkal lesznek alkalmazhatóak az adott ideológia vagy jelenség konkrét megvalósulásaira. A pozitív definíció ez által feloldódik a kivételek halmazában, míg a történeti formák sokféleségének kiküszöbölésére apelláló próbálkozások csupán értelmetlen redukcionista magyarázatokhoz vezetnek.

Ernesto Laclau argentin származású politikafilozófus szerint (Ernesto Laclau: A populista ész – Noran Libro, Budapest 2011.) ez az apória hatványozottan igaz a populizmus szakirodalmára.

A populizmus tárgyalása különösen kényes, ugyanakkor rendkívül aktuális téma, hiszen a napi sajtótól kezdve a politikai megnyilvánulások különböző formáin át a tudományos írásokig mindenhol találkozhatunk a nem túl hízelgő „populista politikus” képével.

populistakonyvŐ az, aki személyes karizmájára, autoriter hajlamaira, manipulatív képességeire építve rövid távú politikai nyereségek kedvéért tesz felelőtlen, gazdaságilag kivitelezhetetlen ígéreteket. Ő az, aki magát az „átlagember” barátjának láttatja, miközben bőszen visszautasítja a „populista” jelzőt. A populista észben Laclau jó érzékkel tapint rá a populizmus diskurzusával kapcsolatos ellentmondásokra. Egyrészt elveti a szakirodalom hiábavaló próbálkozásait, melyek célja a jelenség definiálása. Másrészt, és ez könyvének fajsúlyosabb mondanivalója, arra tesz kísérletet, hogy kimentse a populizmust „abból a marginális helyzetből, melyet a társadalomtudományok diskurzusában elfoglal” (31). Ez a marginalitás abból fakad, hogy a politikatudományok valamilyen deprimált jelenségként fogják fel a populizmust, amely homályossága, pontatlansága, szellemi szegénysége és manipulatív volta miatt valamilyen megragadhatatlan irracionalitást képvisel, egy olyan történelmi anomáliát, amely a politikai megnyilvánulások teoretikus szempontból alacsonyabb rendű régióihoz tartozik.

Populizmusok új látószögben

Laclau nem először teszi a populizmust vizsgálódása fókuszába. A posztmarxista hagyományt a pszichoanalízis, a lacani posztstrukturalizmus és a saussure-i nyelvelméletek belátásaival vegyítő politikatudós az évtizedek óta érlelődő gondolati rendszerébe próbálja meg beledolgozni a populizmus kutatását. E hatalmas háttéranyag mélyebb ismeretének hiánya viszont komolyan nehezíti a könyvben kibontott gondolatok megértését. Miután az 1977-ben megjelent Politics and Ideology in Marxist Theory című könyvében egy egész fejezetet szentelt a populizmusnak, szűk harminc évvel később ismét visszakanyarodott a témához. Saját elmondása szerint, ahogy James Joyce regényeiben újra és újra visszatért Dublinba, ő is ehhez hasonlóan tér vissza a peróni Argentína populizmusához.

A populista észben Laclau perspektívaváltást kínál: a populizmus „szociális tartalma” helyett annak logikájára, társadalmi és történeti dialektikájára kell koncentrálnunk.

A téma korábbi elemzői ugyanis mindig sajátos társadalmi tartalmakat tulajdonítottak a populizmusnak. Olyan kritériumrendszereket és listákat alkottak, melyek alapján bizonyos politikai rendszereket, politikusokat vagy pártokat el lehetett látni a populista címkével. Laclau azonban arra figyelmeztet, hogy már a kérdésfeltevésük is hibás volt. A „Mi a populizmus?” helyett inkább azt kellene inkább kérdeznünk, hogy „Milyen társadalmi valóságokra vonatkozik a populizmus?” (28). Az előbbi fals problémafelvetés vonalán haladva az egész tudományos diskurzus félrecsúszott: a kutatók képtelenek voltak kielégítő definícióját adni a populizmusnak, ezért elkönyvelték egy efemer és marginális jelenségnek, amely teljesen kiszámíthatatlan módon hol a jobb-, hol a baloldalon, hol konzervatív, hol liberális pártokban, hol demokráciákban, hol autoriter rezsimekben bukkan fel. Ebből a tanácstalanságból fakad például, hogy Donald MacRae nem tudja elméleti kategóriáit a „ténylegesen létező” populizmusokra alkalmazni, hogy Peter Wiles huszonnégy jellegzetességet felsoroló kritériumrendszere képtelen lesz a populista mozgalmak közös pontjait megragadni, vagy hogy Kenneth Minogue „nehéz idők sietősen összeeszkábált racionalitásaként” jellemzi a populizmust, amely „eldobható”, „kétértelmű” és „intellektuálisan üres” (22). Laclau végül Peter Worseley The concept of populism című tanulmányát használja ugródeszkának saját elméletei kifejtéséhez. Eszerint a politika dimenziójaként felfogott, minden negatív konnotációtól megfosztott populizmus elemezhetetlen lesz az adott politikai-történelmi-kulturális kontextusban betöltött szerepének feltárása nélkül.

london
Londoni tüntetés a Brexit mellett
Fotó: Garry Knight, CC

Politika = populizmus?

Miután elhatárolódott a populizmus szakirodalmának nagy részétől és rögzítette elméletének sarokpontjait, Laclau belevág azon meglepő tételének bizonyításába, hogy végső soron minden politikai tevékenység populizmus, és „a populizmus elutasítása […] egyáltalán a politika elvetését jelenti. […] A populizmus egész egyszerűen a politikai konstruálásának egyik módja.” (8). Ennél a megjegyzésnél mindenképpen érdemes kicsit elidőznünk, hiszen implikációi rendkívül szerteágazók lehetnek. Először is azt kell feltételeznünk, hogy amennyiben Laclaunak sikerül kibontania a populizmus logikáját, akkor gyakorlatilag valamennyi politikai történés interpretálásához kulcsot kapunk. Másrészt viszont a megfogalmazás trükkös, hiszen nem mindegy, hogy a populizmust a politikai konstruálásának egyik módjaként kezeljük, vagy pedig teljesen azonosítjuk magával a politikával. Az egész könyvben megfigyelhető ennek a két jelentésnek a finom lebegtetése és összemosása. Hogyan lesz a populizmus minden politikai tevékenység mozgatórugója? Laclau szerint nyelvfilozófiai csavarok, szinekdochék és temporális társadalmi konstrukciók véget nem érő sorozatán keresztül. Addig nincs társadalmi csoport, amíg meg nem jelennek bizonyos kielégítésre váró igények, addig nincs csoportszolidaritás, amíg valahogy össze nem hangolódnak ezek a követelések, addig nincs politika, amíg valahogy nem akarnak ezek az igények érvényre jutni. Mindebből már talán ki lehet találni, hogy Laclau elemzésének alapegysége a társadalmi igény kategóriája lesz. Ezek az igények kezdetben individuálisak, vagyis csak egy szűkebb közösséget érintenek, és ez a csoport azt várja a mindenkori hatalmi elittől, hogy valamilyen módon elégítse ki a követeléseiket. Egy a mindenkori hatalom számára ideális világban a különböző társadalmi csoportok igényei elszigeteltek maradnak egymástól, és a Laclau által különbséglogikának nevezett relációban a hatalom képes megoldani ezeket.

A bonyodalom ott kezdődik a történetben, hogy a hatalom javarészt képtelen az individuális igények azonnali kielégítésére, így a fragmentálódó követelések mintegy kumulatív felhalmozódásba kezdenek, az egyes csoportok igényeit más csoportok is átveszik. A kormányzat és a fennálló intézményrendszer egyre kevésbé lesz képes kielégíteni ezeket az igényeket, így egyenértékűségi viszony jön létre köztük. Ez az egyenértékűségi láncolat azt jelenti, hogy a társadalom egyébként heterogén érdekekkel és preferenciákkal bíró csoportjait egyesíti az igények adott kategóriája, és elkezd ellenérzés kialakulni azokkal szemben, akiknek a feladata lenne a követelések kielégítése, de valamilyen okból képtelenek erre.

Ez a dialektika rövid úton elvezet egy „antagonisztikus megosztottsághoz” azok között, akik a követeléseket megfogalmazzák, illetve akiknek a status quo alapján az igények orvoslásával kellene foglalatoskodniuk. Ez a szembenállás a populizmus dialektikájának lényegi eleme: az igényeket megfogalmazók előbb-utóbb igényt tartanak a „nép” elnevezésre, míg a fennálló intézményrendszer árulóvá, nem a „nép” érdekeit képviselővé, és éppen ezért eltörlendő entitássá válik.

A népi ellenállás és az áruló elit

Hogyan sajátítja ki a társadalom egy része magának a „nép” elnevezést? Ennek megértése kulcsfontosságú, hiszen ezzel a jelentésváltással az a paradox helyzet állt elő, hogy a társadalmi igények beterjesztői (a „nép”, a plebs) az egésszel (populus) azonosítják magukat, miközben az aktuális hatalmi elitet kitaszítják a populus-ból. Ebben a szembenállásban a status quo-t felszámolni igyekvő társadalmi csoportok szimbólumai az egyenértékűségi logika mentén elkezdenek mindazokra vonatkozni, akik elégedetlenek a fennálló hatalommal. Laclau többször visszatérő példája a lengyel Szolidaritás mozgalom, amikor is a gdanski szakszervezet szimbólumai jelentésátvitelek sorozatán keresztül az elnyomó rendszerrel szembeni népi ellenállás jelképeivé váltak. A folyamat eredményeképpen „egy részösszetevő [az elégedetlen társadalmi csoport – FT] elvárja, hogy egyetlen legitim totalitásként ismerjék el”. Kialakult tehát a hatalommal szembenálló, önmagát önkényesen totalitásként definiáló „nép”, a „hallgatag többség”, mely szimbólumai segítségével kirekeszteti magából a működő intézményrendszerek képviselőit. A „nép” által megfogalmazott követelések úgynevezett populáris igények lesznek, melyeket a fennálló hegemonikus képződmény képtelen lesz magába olvasztani és kielégíteni. E populáris igények legfőbb jellemzője, hogy gyakorlatilag bármely politikai oldal magára veheti a képviseletüket, mint ahogy Franciaországban a Nemzeti Front elkezdte elszipkázni a korábban Kommunista Pártra leadott, rendszerellenes tiltakozó szavazatokat.

populizmus2
Bernie Sanders amerikai elnökjelölt beszél a híveihez
Fotó: Benjamin Kerensa, CC

A populáris igények ilyetén vándorlásának a kulcsa az üres és a lebegő jelölők fogalmának a megértésében rejlik. Üres jelölőknek minősíti Laclau azokat a hívószavakat („szabadság”, „egyenlőség” „igazságosság”), képeket és egyéb szimbólumokat, melyek ugyan képtelenek bármilyen pozitív tartalom kifejezésére, viszont biztosítják az egyébként heterogén preferenciákkal rendelkező népi tábor egységét és koherenciáját. A lebegő jelölő kifejezés pedig arra utal, hogy amikor az adott jelszó vagy szimbólum kapcsolata már kellőképpen meglazult a konkrét referenciapontjával, akkor a társadalom más szektorai is elkezdik kisajátítani és igényeik kielégítéséhez felhasználni. Ám még mielőtt a 7-8. fejezet konkrét példáival illusztrálná elméleteit, Laclau igyekszik tisztázni teóriája nyelvfilozófiai és pszichoanalitikus előfeltevéseit. Míg az előbbi törekvés befogadható és releváns is, az utóbbi szál egyáltalán nem illeszkedik a könyv dikciójához. Az nagyjából világos, hogy mi a szerző célja a pszichoanalitikus aspektus játékba hozásával (tulajdonképpen azt kívánja demonstrálni, hogy lehetséges egy olyan hegemonikus reláció, ahol egy bizonyos különösség a lehetetlen egyetemesség szerepét tölti be), viszont a Slavoj Zizek és Joan Copjec poszt-freudiánus elméleteiből lepárolt meglátások egyáltalán nem szükségesek a nép konstruálásának Laclau által leírt módjának a megértéséhez.

Populista gyakorlatok

Laclau könyve második felében kezdi el igazán a gyakorlatban is tesztelni paradigmaváltó belátásait. Miután többször leszögezte, hogy a populista diskurzus nyelve „nem valamiféle kognitív hiányosság következtében” (139) lesz pontatlan és ingadozó, hanem lényegében maga a politika par excellence homályos és kiszámíthatatlan, igyekszik minél több konkrét példát adni a populizmus fentebb ismertetett dialektikájára. Úgy tűnik, a populizmus társadalmi logikaként való kezelésével valóban sikerült néhány lényegi tulajdonságát megragadhatóvá tenni.

Az egyenértékűségi relációk mentén konstruált „népnek” (a magát populusként felfogó plebsnek) gyakorlatilag mindig két egymással összefüggő célja van: a status quo felforgatása és egy új rend bevezetése. Ez esetekben egy olyan alulról szerveződő intézményellenességgel van dolgunk, amely valamiképp politikai képviseletre tesz szert.

Sajnos a társadalmi igényhez mint alapvető csoportképző entitáshoz ragaszkodó Laclau nem képes kielégítően megmagyarázni, hogy az egyenértékűségi relációkban egységesülő individuális igényeket milyen dialektika alapján sajátítják ki bizonyos politikai erők. Sőt, azzal sem vet számot, hogy miképp zajlik le a populizmus fentről lefelé való mozgása, amikor is egy politikai csoport tudatos és manipulatív retorikával szít fel status quo-ellenes társadalmi igényeket. Ez utóbbi iránynak a populizmus logikájába történő beillesztése a könyv talán legszembetűnőbb hiányossága, hiszen Laclau fejtegetései előfeltételezik, hogy a kielégítetlen követelések mindig valamilyen organikus, alulról szerveződő és létező társadalmi igényeknek a megnyilvánulásai, amely elégedetlenségek előbb-utóbb politikai képviseletet vívnak ki maguknak. Laclau durván leegyszerűsíti ezeket a többirányú, bonyolult folyamatokat, és mindössze annyit tudunk meg, hogy a populizmus megjelenéséhez szükséges antagonisztikus megosztottság lehetősége olyan társadalmakban érik meg, amelyekben a létező intézmények képtelenek idejében kielégíteni a kezdetben demokratikus igényeket. Mindez talán annak az előzetes következtetésnek a levonására csábítana, hogy kapcsolatot feltételezzünk egy adott társadalom politikai fejlettsége és a populizmus megjelenése között. Laclau példái között több, a 19-20. század bizonyos periódusaiban politikai zűrzavarba süllyedt ország szerepel (a leggyakrabban Olaszország, dél-amerikai államok, a forradalmakkal sújtott Franciaország, illetve a századelő Törökországa és Oroszországa), melyekben a kevésbé olajozottan működő intézmények sokkal könnyebben kristályosították ki a status quo-ellenes érzelmeket.

Ám Laclau példáinak köre nem szűkül le pusztán a komoly belső feszültségekkel küzdő társadalmakra: briliáns elemzésekben tárja elénk az Egyesült Államok vagy éppen Nagy-Britannia társadalomtörténetében kitapintható populizmusokat. Míg Nagy-Britannia elsősorban a szakszervezeti mozgalmak, majd a Munkáspárt 70-es évekbeli válsága kapcsán aktualizálódott a téma, addig az Egyesült Államok esetében többször is explicite nyilvánul meg a Laclau által kidolgozott populista logika. Legelőször az 1890-es években, amikor a döntően az elszegényedett, fehér farmerekre támaszkodó Amerikai Néppárt a pénzsóvár „kapitalistákat” szembeállította Alabama, Texas és Nebraska meglopott, nyomorgó földműveseivel, és e csoportok elégedetlenségét (végül sikertelenül) igyekezett egyfajta „népi” ellenállássá terebélyesíteni. Hasonló folyamat játszódott le az 1950-es, 60-as években, amikor „a kisember ügyéhez hűtlen, liberális orientációjú demokratákkal” (155) szemben megjelent a MacCarthy-kampány által is tüzelt konzervatív populizmus, amely „az önmagára támaszkodó, produktív többség akaratára és érdekeire hivatkozott” (156) a modernizáló, keleti parti elittel szemben. Ebben a diskurzusban az „átlag amerikai” lett az, aki a washingtoni bürokráciával és a különféle kisebbségek igényeivel szemben alulreprezentáltnak kezdte magát érezni. Nixon és Reagan sikerében elhanyagolhatatlan szerepet játszott a terjeszkedő, mindent adminisztrálni kívánó szövetségi állam képének szembeállítása a hagyományos középosztályi értékekkel (szorgalmas munka, erkölcsi jámborság, önigazgató közösségek, egyéni felelősségvállalás).

Ebben az összefüggésben voltaképpen minden politikai aktus új és új „népek” konstruálása lesz, és ennek a népnek a heterogenitását néhány üres és lebegő jelölőre való folytonos hivatkozás próbálja egyben tartani. Mihelyt az így megfogalmazódott társadalmi igények beíródnak az intézményrendszerekbe (azaz megkezdődik a kielégítésük), az aktuális összetartás szétfoszlik, és új antagonizmusok formálódása indul meg.

Laclau nem hangsúlyozza eléggé, de talán érdemes megemlíteni, hogy ezek a szembeállások nem csak heves politikai összetűzésekben vagy éppen forradalmakban képesek manifesztálódni: a populizmus dialektikája a mindennapok folyamán csendben működik. Választások, kampányok, kormányváltások, parlamenti viták és politikai átrendeződések követik egymást, pártok és politikusok felemelkedésének és bukásának vagyunk nap mint nap szemtanúi, így működik a politika, és ez a populizmus logikája.

Világ populistái…

A populista észben kifejtett meglehetősen sűrű és összetett, ugyanakkor rendkívül elegáns elméleti komplexum kiválóan árnyalja mind a populizmusról mint széles körben használt fogalomról, mind a politikum működéséről alkotott felfogásunkat. A könyv több mint aktuális, hiszen végig- és újragondoltatja velünk mindazt, amit erről negatív konnotációkkal terhes jelenségről tudni vélünk. Segít abban, hogy mélyebben és egyben óvatosabban tudjuk értelmezni az „átlagemberre” és a „népre” történő politikai hivatkozásokat. Az utóbbi években a napi sajtóban és a tudományos diskurzusokban is rengeteg szó esik a populista politikusok előtöréséről, a jobb- és baloldali anti-establishment mozgalmak sikeréről, a hagyományos hatalmi centrumok és a politikai pártok válságáról, és a hatalmi elitek „árulásáról”.

populizmus3
A CÖF “Békemenetének” résztvevői
Fotó: Tóth Gergő, Népszava

A világsajtóban Donald Trump, Recep Tayyip Erdogan, Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor ugyanúgy rendszeresen megkapja a pejoratívnak szánt populista jelzőt, mint Jeremy Corbyn, Bernie Sanders, Jean-Luc Mélenchon vagy éppen Alexis Tsipras. Népszavazások zajlanak Nagy-Britannia EU-tagságáról, az EU keleti bővítéséről, a migrációs politikákról, teljhatalmú elnöki kinevezésekről. A választói akaratnak köszönhetően éveken át tárgyalt világkereskedelmi megállapodás-tervezetek foszlanak hetek alatt semmivé, miközben a fejlett országokban soha nem látott mélységekbe zuhannak a választási részvételi mutatók és a párttagsági adatok. Laclau könyve segít megérteni ezeket a sokszor ellentmondásosnak tűnő dialektikákat.

Minden eleganciája és aktualitása ellenére mindazonáltal több komoly kifogást tehetünk Laclau elmélete ellen. Először is az egész elemzésének a kiindulópontja a társadalmi igény fogalma, mint legfontosabb csoportképző entitás. Laclau semmivel nem tud (igaz nem is nagyon próbál) meggyőzni minket azt illetően, hogy az összetartó individuális igények szükségszerűen meghatározzák egy politikai mozgás jellegét. Más szóval korántsem biztos, hogy a kielégítetlen követelések automatikusan antagonisztikus határvonalakat szülnek, legjobb példa erre talán a civil kezdeményezések szaporodása, amikor is az egyenértékűsített igények artikulálása nem hordozza magában a fennálló intézményrendszerek elsöprésének és a társadalom kettészakításának igényét.

A másik kézenfekvő ellenvetés a populizmus fogalmának túlfeszítése, tartalom nélkülivé változtatása. Ha Laclau kitart amellett, hogy alapvetően minden politikai tevékenység a populizmus logikájának egy újabb megnyilvánulása, akkor kérdés, hogy milyen többletjelentése marad még egyáltalán a terminusnak. Ha tényleg minden politikait a populista dialektika mozgat, akkor mi szükségünk van még egy tulajdonképpen minden pozitív tartalmától megfosztott névre? A tömegpszichológia és a hagyományos politikaelméleti diskurzusok által befeketített tömegek és a populizmus „kifehérítése” megtörtént ugyan, viszont nagyon úgy tűnik, hogy Laclau a vízzel együtt a gyereket is kiöntötte: üres, tartalom nélküli jelölővé változtatta az általa elemzett fogalmat.

Címfotó: Vajda József, Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.