Orbán Viktor olyan sikerrel húzza magára a hazai közéletet, hogy gyakorlatilag minden róla szól. Szereted? Támogass mindent, amit ő mond. Utálod? Utasíts el mindent, amit ő (is) mond.

Pogátsa Zoltán

Ez történt Thomas Piketty francia közgazdász egyik blogbejegyzésével is, amely a kelet-európai EU tagállamoknak juttatott uniós támogatásokat vetette össze az ezekből az országokból kiáramló profittal. Tette ezt egy Filip Novokmet nevű horvát, azóta ledoktorált hallgatójának disszertációja alapján. Az írás azonnal felkorbácsolta a magyar közvitákat is, méghozzá a szokásos törésvonal mentén.

1. A orbánista üdvözlés

Hamar megjelent a blogbejegyzés orbánista üdvözlése Oláh Dániel tollából, rengeteg hivatkozással a Századvég vezető elemzőjére, György Lászlóra. A jobboldali szerzők Piketty által megerősítve látták Orbán Viktor szokásos érvelését, amelyet péntek reggeli rádiós alákérdezős interjúiban szokott exponálni, arra a kritikára reagálva, hogy a magyar gazdaság az uniós támogatásoknak köszönhetően nő. Orbán szokásos reakciója: ez a pénz, amit kapunk, a „mi pénzünk”, amit „visszakapunk”, abból, amit a nyugati multik megtermelnek nálunk és kivisznek tőlünk. Akik „legázoltak” minket. Ezt az értelmezést Orbán és Vona Gábor hívei is többségében osztják, azaz többsége van a magyar társadalomban. A cseh demagóg Andrej Babiš miniszterelnök egyébként teljesen hasonló értelmű nyilatkozatot adott a Le Monde-nak nemrégiben.

Mielőtt belemegyünk a nézet elemzésébe, meg kell jegyezzük, hogy a Pikettyre való hivatkozás meglepő fordulat a jobboldaltól. A francia közgazdász nagy műve, a Tőke a huszonegyedik században (melyet itt ismertetett az Új Egyenlőség) ugyanis pontosan annak a politikának a kritikája, melyet Orbán Viktor folytat. Annak a politikának, amely leépíti a jóléti újraelosztó alrendszereket (oktatás, egészségügy, szocpol, átképzés), és ennek következtében az alsó társadalmi rétegek lesüllyednek, a felsők meggazdagodnak, létrehozva a Piketty által szupergazdagoknak nevezett osztályt, akik átörökítik vagyonukat. Magyarország mintaországa a Piketty által leírt neoliberális folyamatoknak, ahogy azt empirikus elemzések is bizonyítják, mint például ez és ez. Remélhetőleg sok jobboldali fogja ezek után elolvasni Piketty munkáit. Ő ugyanis az egykulcsossal szemben a többkulcsos adórendszer és a vagyonadó, a jóléti újraelosztás híve.

A Piketty-féle ábra: Be- és kiáramlások Kelet-Európában (2010-2016, a GDP százalékában) – Forrás: Thomas Piketty blogja a Le Monde-on

De igaza van-e annak az érvelésnek, mely szerint a „multik”, vagy a „Nyugat” „kizsákmányolják” Magyarországot és a keleti országokat, és mi a pénzünk egy részét csak visszakapjuk? Nincs igaza. Béndek Péter filozófus joggal nevezi ezt „sérelmi közgazdaságtannak”, amely igen elterjedt a hatalmas Orbán- és Vona-táborokban. Ez a narratíva még akkor is hamis, ha elszórtan a baloldalon is előfordul. A baloldalon jellemző „világrendszer-” illetve „függőségi” elméletek azonban messze nem ilyen túldetermináltak, meghagyják a helyet a periferiális és félperiferiális országok ügyes felzárkózásának, még ha nem is valószínűsítik azt, hiszen kimutatják a fejlettebb országok óriási versenyelőnyét.

A jobboldali sérelmi közgazdaságtan szerint az elnyomó multik/Nyugat tehetnek arról, hogy Kelet-Európa nem zárkózott fel a világgazdaság centrumához. Ez azonban nem igaz. A multikra építő modellt maga Kelet-Európa választotta, nem volt kényszer ebbe az irányba menni. A keleti országok elitjén belül harc volt a piaci fundamentalista és a szkeptikus elitek között, és kevés kivétellel a transznacionális tőkét preferáló piaci irányzat győzött. Ahogy Büttl Ferenc megírta, szó sincs arról, hogy nekünk az uniós támogatások azért „járnának” – ahogy azt az orbánisták gondolják –, mert hagytuk magunkat „letarolni”.

Nem igaz, hogy nem volt mozgástér, választási lehetőség. Szlovénia úgy volt sikeres, hogy sosem nyílt ki a transznacionális cégek előtt, Kína pedig még tudatosabban, elsősorban hazai tulajdonú kis és nagyvállalatokra építve nő szintén évente 6-9%-kal évtizedek óta. Utóbbiak jelentős része ráadásul részben vagy egészben, burkoltan vagy nyíltan állami tulajdonú vállalat. (Tévedés arra hivatkozni, hogy Kína ezt a hatalmas belső piaca miatt tehette meg: a robbanásszerű kínai felzárkózás ismert módon kifejezetten az exportra épült.) Ezek és korábbi példák is mutatják, hogy igenis van mozgástér a világgazdaságban. Peter Evans, Chalmers Johnson, Dani Rodik, Ha Joon Chang, Daron Acemoglu és más ismert szerzők munkái világossá teszik ezt. Tartósan külföldi cégekre építő, alacsony bérezésű sikeres felzárkózási modellt azonban alig ismerünk. Írország tűnik az egyetlen ilyen példának, ott azonban egyrészt már pár évvel a Kelta Tigrisnek csúfolt felzárkózási pálya kezdete után utolérték az ír bérek a brit szintet, másrészt masszív offshore karaktert is öltött az ír gazdaság. A kezdetben szintén a külföldi tőkére építő szingapúriak gyakorlatilag azonnal elkezdték a hazai gazdaság, különösen a humán tőke fejlesztését, és tudatos béremelésekkel szorították kifelé az alacsony hozzáadott értékű termelést. Az összes többi sikeres felzárkózás eleve a hazai gazdaságra épített, a kapitalizmus kialakulásának kezdete óta.

Sem a Nyugat, sem a multik nem kényszerítették magukat Kelet-Európára. Természetesen nyomásgyakorlás volt a nyugati kormányok, azóta önkritikát gyakorolt egykor piaci fundamentalista közgazdászok (Stiglitz, Sachs stb.) és nemzetközi pénzügyi intézmények (IMF, Világbank) felől. De a tudományos irodalomban Nölke és Vliegenthart után külföldi működőtőke-függő gazdaságként ismert modellt végső soron mi magunk választottuk. (Piketty mások által tulajdonolt gazdaságnak nevezi ugyanezt.)

Magyarország is választhatott volna más gazdasági modellt, és választhatna ma is, de nem teszi. Természetesen nem arra gondolunk, mint sokan a radikális jobboldalon, hogy pakoljuk ki egyik napról a másikra a multikat. Ez ugyanis természetesen a magyar gazdaság teljes összeomlásához vezetne. De jó oktatással, átképzéssel, egészségüggyel, infrastruktúrával segíteni lehetne a hazai tulajdonú gazdaságot, hogy felzárkózzon a multik által dominált szektor mellé. De Magyarország nem ezt teszi, az eleve gyenge hazai tulajdonú gazdaság az uniós csatlakozás után összeomlott, ahogy erről itt írtunk. Az Orbán-kormány ráadásul majd kétszer annyi közvetlen támogatással tömi ki a közvélemény előtt általa bőszen támadott multikat, mint az elődei. Hogy is van ez akkor? Tömjük a pénzt a multikba, aztán sérelmezzük, hogy a profitot kiviszik, és egy részét visszaadják EU források formájában? Áll ez a logika? Aligha.

2. A liberálisok ellentámadása: a modell vakfoltja

Ahogy várható volt, a magyar liberálisok nem várhattak sokáig, amikor azt látták, hogy egy nemzetközileg igen elismert tudós láthatólag megtámogat egy olyan álláspontot, amelyet idehaza Orbán Viktor rögeszméjeként ismer a közvélemény. Magyar Bálint és Mizsei Kálmán cikke rögtön „neomarxista közgazdásznak” nevezi Pikettyt, ami azt mutatja, hogy vagy Pikettyt nem olvasták, vagy Marxot, vagy egyiket sem. Piketty ugyanis nem marxista, el is utasítja, hogy annak nevezzék, a marxisták pedig élesen kritizálják, ahogy itt mi magunk is részleteztük. Hiába használjuk ezt szitokszóként, nem mindenki marxista, aki baloldaliként megzavarja a világképünket… Szerencsére Tamás Gáspár Miklós itt tisztességesen helyreteszi Magyart és Mizseit.

A liberálisok fő vakfoltja, hogy nem látják a modellt ott, ahol mindenki más látja. A globális kapitalizmus ugyanis nem egységes, különböző modelljei vannak. Hall és Soskice nagy sikerű könyve után külön kutatási program indult be, amely a kapitalizmus különböző válfajait tárja fel: az angolszász/szabad piacit, a kontinentális/rajnai/koordináltat, a skandináv/német/brit jóléti államit, a mediterrán modellt, a távol-keleti fejlesztőállamokat, az offshore joghatóságokat, a petroállamokat stb.

Kelet-Európában az Európai Uniós integrációnk és a kapitalizmus kiépítése egymással összefüggésben zajlott, és ahogy már említettük, az egységes piacot kihasználó multik behívása nyomán egy egészen új, máshol korábban soha nem létező kapitalizmusmodell jött létre: a Nölke és Vliegenthart nyomán külföldi működőtőke (FDI) függőként ismert gazdaság. Részletesebben olvashatunk erről Dorothee Bohle és Greskovits Béla díjnyertes könyvében, Drahokoupilnál, Fábrynál, vagy magyarul Szalainál, Böröcznél, GálnálPogátsánál és másoknál. Szintén érdemes megnézni az Új Egyenlőség videóját Greskovits Bélával, a Közép-Európai Egyetem professzorával erről a kérdéskörről.

A KÜLFÖLDI MŰKÖDŐTŐKE-FÜGGŐ MODELL

  1. A vámok és kvóták uniós csatlakozás előtti lebontásával párhuzamosan megjelennek a nyugati transznacionális cégek keleten, ahol döntően globális termelési láncaik alacsony hozzáadott értékű, ezért alacsony bérezésű termelési fázisait végeztetik. A magas bérezésű, magas hozzáadott értékű fázisok többsége nyugaton marad.
  2. Ezt a keleti kormányzatok ösztönzik: adókedvezményekkel, közvetlen állami támogatásokkal, jelentéktelen minimálbérszinttel, jogosítványok nélküli szakszervezetekkel, természetvédelmi területek ipari telephellyé nyilvánításával stb., stb.
  3. A keletiek hamisan a pénzszűkére hivatkozva nem végzik el a hazai tulajdonú gazdaság segítését a munkaerő mint termelési tényező oldaláról. Kivéreztetik az oktatást, az egészségügyet, az átképzést, a szociálpolitikát. Ezért az egykor a humán tőkéjére büszke régióban létrejön a szakképzett munkaerő hiánya.
  4. Ráadásul mindeközben a munkaerő krémje az uniós belépés utáni nyugati munkapiac nyitásokkal fokozatosan elvándorol Nyugat-Európába. Ez egyes keleti országokban drámai szintet ér el.
  5. Az Európai Unió a tagországoknak a felzárkózáshoz fejlesztési támogatásokat nyújt. Azokat azonban a keleti elitek nagy részben ellopják. Más részük nem hasznosul, mert a hazai magángazdaság gyér és erőtlen, az állami szféra pedig működésében kivéreztetett, ezért képtelen a fejlesztési forrásokat másra fordítani, mint félig legális pótlólagos működés finanszírozásra.

 

És ez a modell egyáltalán nem volt sikeres. Harminc év után odáig jutottunk, hogy a nyugathoz való felzárkózás elmaradt, a multiknak soha nem volt érdeke más, mint az alacsony hozzáadott értékű, alacsony bérezésű termelési lehetőség kihasználása. Tegyük hozzá: nem gonoszak, csak racionálisan kihasználták azt, amire mi lehetőséget teremtettünk. A kelet-európaiak nem látják a jövőjüket, nem vállalnak gyerekeket, és elmennek Nyugat-Európába dolgozni. Középosztály hiányában korrupcióba és demagógiába fulladt a politika a teljes régióban.

Mire lett volna elég harminc év? Harminc év alatt a háború utáni német és olasz gazdaság a teljes megsemmisülésből a gazdasági csoda állapotába jutott, Szingapúr és Dél-Korea a harmadik világból az elsőbe. Írország harminc év alatt Európa szegényházából az egyik leggazdagabb államává vált, Kína pedig harminc év alatt sok évtizedes hátrányból beérte Kelet-Európát, óceánparti fejlődési övezeteiben pedig már jócskán meg is előzte. A multikra építő kelet-európai modell befuccsolt, a liberálisok viszont nem hajlandók még magáról a modellről sem tudomást venni. Ritkán alakul ki ekkora szakadék elmélet és a valóság között…

A legalaposabb elemzést most is, mint máskor, Oblath Gábor adja. Felhívja például – teljes joggal – a figyelmet arra, hogy Piketty „kiáramlás” oszlopából a GDP 2,2%-át kitevő rész a felhalmozott adósságállomány után fizetett nettó kamat. Hozzáteszi: ezért aligha okolhatók a külföldi befektetők! Teljesen egyet kell értsünk vele. Az eladósodás a hazai rossz kormányzás eredménye. A rendszerváltás után az adósságállomány már egyszer elért egy elfogadhatóan alacsony szintet, amely után nyilván alacsonyabb kamatokat is kellett volna fizetnünk. Azonban a Gyurcsány kormány volt az, amelynek a ténykedése a GDP majd 30%-ával emelte a magyar adósságállományt, és ennek következtében nagy arányban a fizetendő kamatokat is. Jó lenne, ha a hazai liberális közeg nem lenne olyan félszeg ennek kimondásában, ha már egy nemzetközi kutatás is a világ egyik legrosszabb vezetőjének hozta ki Gyurcsányt. Eladósodás elleni harcát aztán az Orbán kormány is elvesztette.

Jogos Oblath azon ellenvetése is, hogy csak az uniós országokba történő profitkivonást szabad szembeállítani az uniós támogatásokkal. A teljes kelet-európai modell fenntarthatatlanságába természetesen beletartoznak az unión kívülre áramló profitok is.

Oblath harmadik ellenvetése, hogy a fennmaradó 4,8%-ból 1,6% nem áramlik ki valójában, hanem újrabefektetésre kerül. Ha Oblath látná a modellt, akkor ezt az ellenvetést nem tenné meg. Az újra befektetett profit egyrészt ugyanúgy a külföldi tulajdonosoké, mint a ténylegesen kivitt. Előbb utóbb kiviszik majd, csak még egyszer-kétszer megforgatják a magyar gazdaságban. Ez természetesen jó a hazai gazdaságnak, hiszen beruházásokat, munkahelyeket jelent, hosszabb távon azonban nem beszélünk másról, mint a külföldiek által tulajdonolt modell továbbéléséről.

Ahogy már említettük, a hazai gazdaság a multikat ki kellene hogy egészítse, nem pedig kiváltania. A két szektor jelenléte azonban nem teljesen független egymástól. A hazai vállalkozásokat sújtja a munkát terhelő magas adóztatás. Ha a Magyarországon megtelepedett legnagyobb cégek szinte nem fizetnek társasági adót, akkor azt valahonnan be kell szednünk, főleg ha még állami támogatásokkal is bőségesen ellátjuk őket. A hazai cégeket sújtó magas adók tehát nem függetlenek attól, hogy a nagy cégek nem fizetnek társasági adót. (Erre nem válasz az, hogy más adókat meg fizetnek. A társaságiadó-bevétel is hiányzik.) Szintén figyelmeztető jel, hogy a Nyugat-Dunántúli régióban, ahol a feldolgozóipari multik túlsúlya jellemzi a gazdaságot, a hazai tulajdonú cégértéknek csupán 4%-a van bejegyezve. Ez elenyésző. Könnyen lehetséges, hogy a multik elszívják a szakképzett munkaerőt a hazai tulajdonú startup-cégek elől.

Oblath ezek után azzal kívánja cáfolni Piketty állításait, hogy bevezeti a nyugaton dolgozó magyarok hazautalásainak összehasonlítását a Magyarországnak juttatott uniós támogatásokkal, és azt állítja róla, hogy ez ugyanúgy értelmetlen, mint Piketty eredeti grafikonja. Pedig nem értelmetlen, Oblath itt tulajdonképpen nem mást tesz, mint pontosítja a modellt. Lehet, hogy a szűken vett neoklasszikus közgazdaságtan keretein belül úgymond almát körtével hasonlítunk össze, nincs értelme a két mennyiség egybevetésének. Aki azonban ismeri a kapitalizmus válfajai irodalmat, az ezeket a mennyiségeket képes a kelet-európai külföldi működőtőke-függő modell alapelemeiként látni. Bizony, Magyarország uniós integrációs modelljének ez is része: az igen jelentős uniós támogatások mellett Magyarország évente a GDP immáron jelentős részét (a Világbank adatai szerint 3,6%-át, Oblath Gábor szerint maximum 1,5-1,7%-át) kitevő hazautalásokat is kap a nyugaton dolgozó magyaroktól. Ezek vannak az integrációs modell pozitív serpenyőjében. (És még ez sem ilyen egyszerű. A nyugatra elment magyarok valószínűleg a legdinamikusabb, nyelveket beszélő tagjai társadalmunknak. Az ő értékteremtő képességük hiányzik a magyar gazdaságból. Ez tehát hatalmas mínusz.)

Mi van a negatív serpenyőben? A Piketty által említett profitkivonás mínusz az Oblath által jogosan kifogásolt kamattörlesztések. De nem ez az egyetlen formája a multik profitkivonásának. Ismert módon a multik igen magas arányban alkalmazzák az úgynevezett transzfer árazás gyakorlatát. Ez azt jelenti, hogy jelentős mértékű tőkét lehet kivonni egy országból az azonos cégcsoport különböző országokban jelen lévő telephelyei közötti tranzakciók árainak manipulálásával. Akárhányszor például egy nagy külföldi bútorcég magyarországi telephelyein vagy reklámjaiban megjelenik a cég ismert logója, díjat fizet egy Luxemburgban bejegyzett cégnek, amelyik ezt a logót birtokolja. A luxemburgi cég természetesen ugyanazon cégcsoport tulajdonában van. A magyar telephely átutalásai csökkentik a társaságiadó-befizetést Magyarországon, és áttranszferálják azt az elhanyagolható adókulccsal működő luxemburgi telephelyre. Nincsenek pontos információink arról, hogy pontosan milyen mennyiségű további profit hagyja el ilyen módon Kelet-Európát, ám nemzetközi tanulmányok és hazai cégvezetők elmondása szerint ez a gyakorlat általános és jelentős mértékű. Gondoljunk bele: a világkereskedelem 60%-a ma már vállalatcsoportokon belül folyik! Aki multinál dolgozik, maga is ismeri saját cége transzferárazási gyakorlatát. Pikettyék tehát valójában jelentősen alulbecsülik a tőkekivonást.

Ne feledkezzünk meg aztán egy másik veszteségről sem. Az uniós támogatásokat közbeszerzéseken keresztül folytatjuk le, melyek során a technológia jelentős részét nyugatról kell beszereznünk. Az unió által finanszírozott négyes metró szerelvényeit és a hatalmas csepeli szennyvíztisztító technológiáját például Franciaországból vásároltuk meg. Ezt tehát ismét csak olyan pénz, amely visszafolyik nyugatra. Egyes becslések szerint ez akár az uniós támogatások kétharmadát is kiteheti.

Ilyen komplikált tehát az a kelet-európai kapitalizmusmodell, amelynek működését meg kell ítéljük. Ilyen holisztikusan kell gondolkodnunk az integrációs mintáról, mellyel Magyarország a világgazdasághoz csatlakozott. Ahogy megpróbáltuk részletezni, az áramlások nem mindegyike ismert, de az látszik, hogy az egyenleg negatív. A modell kudarcának nem a multik kapzsisága az oka, ők csupán azt használják ki, amire a keleti döntéshozók lehetőséget adnak nekik. A jobboldali és radikális baloldali véleményformálóknak tehát tényleg fel kellene hagyniuk a sérelmi közgazdaságtannal. A hazai gazdaság elősegítésére kellene koncentrálniuk, mert a Piketty/Novokmet féle elnagyolt blogbejegyzésből, illetve számos mélyebb elemzésből látjuk: a multikra építő modell önmagában elégtelen a gazdasági felzárkózáshoz.

A liberálisok viszont ameddig nem ismerik el a modell létezését, addig nem fogják megérteni, miért van az, hogy az általuk vallott nézeteket ma már egyetlen politikai erő sem vállalja fel Magyarországon, azok társadalmi támogatottsága minimális. És azt sem fogják megérteni, hogy miért nem tesznek a nyugati államok vezetői az ellen, hogy Orbán Viktor illiberális államot működtet az Európai Unióban. Azért nem tesznek, mert úgy érzékelik, nekik megéri a keletiek ilyen típusú integrációja az unióba. Ahogy Günther Oettinger, az unió közös költségvetésért felelős német származású biztosa nyilatkozta: „gazdasági szempontból Németország nem nettó befizető, hanem nettó kedvezményezett”.

Sérelmi közgazdaságtant tehát nem szabad folytatni, de a kapitalizmusmodellünket bizony kritikusan kell szemlélni. Szerencsére a magyar politikában is megerősödtek az ilyen hangok. A Szél Bernadett által képviselt zöld és a Karácsony Gergely által vezetett szociáldemokrata irányzatok már nem félnek firtatni a külföld által dominált gazdasági modell fenntarthatóságának kérdését. Sőt kidolgozott programjaik vannak arra, hogy átálljunk egy olyan modellre, amely fenntarthatóbb és igazságosabb.

Címkép forrása: Fronteiras do Pensamento

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.