Ágh Attila: Civilizációs válság Magyarországon. Budapest: Noran Libro, 2018.

Hogyan jutottunk el a rendszerváltástól idáig? Ágh Attila könyve erre a kérdésre próbál választ adni, de nem vesz figyelembe fontos strukturális szempontokat, és nem tud továbblépni a megszokott ellenzéki követeléseken és a főáramú politikatudományi megközelítéseken. Ágh a hitét az új generációba teszi, de mit érdemes ennek az új generációnak tennie?

Szadai Levente

Az elmúlt években számos olyan elemzés jelent meg, amely értelmezni kívánta a magyarországi demokrácia fejlődéstörténetét – a kisebbtől az egészen nagy történeti távlatokig. Persze a legtöbben a létezett szocializmustól indították a történetüket, a rendszerváltáson át, végül a legújabbkori Orbán-kormányhoz érkezve. Ezen írásoknak, videóknak és egyéb szerzeményeknek a célja az volt és továbbra is az, hogy választ adjon arra a kérdésre:

Hogyan jutottunk idáig?

Ezt pedzegette a 444-en megjelent videósorozat, a Slejm egyes részei, Scheiring Gábor A nemzeti burzsoázia diszkrét bája: A demokrácia hanyatlásának politikai gazdaságtana című tanulmánya és előadása, valamint számos más platform és szerző, nem csak baloldaliak, de liberálisok és konzervatívok egyaránt. Ebbe a diskurzusba kapcsolódott be Ágh Attila is a Civilizációs válság Magyarországon című rövid könyvével.

Ágh Attila szigorúan véve a rendszerváltástól elindulva próbálja értelmezni a mai magyar demokráciát, ugyanakkor többször helyezi tágabb történeti kontextusba a vizsgált eseményeket. A rendszerváltásra mint a magyar gazdaságtörténet harmadik nagy iparosítási korszakára tekint, amelybe védtelenül ment bele az ország és integrálódott végül formálisan is vissza a piacgazdaságba. Egy iparosításhoz pedig csak annyi jár a nagy testvértől, amennyi éppen szükségeltetik: az európaizáció formális és jogi kategória maradt, mélyreható kulturális és civilizációformáló hatás nem ért minket, ami lehetővé tette volna sajátos utunk kialakítását. Ágh Attila pedig ezt hiányolja nagyon – a minőségi európaizációval, egy széles politikai közép kialakulásával, erős civil hálóval egy olyan fejlesztő állam alakulhatott volna ki szerinte, amely megalapozhatta volna a hosszútávú gazdasági növekedést és a civilizációs felzárkózást is. Ehelyett technokrata politikai vezetés, neoliberális politikai irányelvek és gazdasági liberalizáció, csupán formai és mennyiségi európaizációra való törekvés következett, ami növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket és egy olyan erőltetett, felülről vezérelt modernizációs keretbe illeszkedett, amely nem a társadalmi részvételre, hanem az egyedüli helyes szakpolitika antipopulista vezérszavára épült.

Modernizáció és rendszerváltás

Mindezek számbavételéhez beszélnünk kell a modernizációs diskurzusról és magáról a modernizációról is. A modernizációs diskurzus egy olyan értelmezési keret volt a rendszerváltás körül és után, amely a „történelem végével” a fejlődés kizárólagos útjává avanzsálta az európaizációt, a gazdasági és politikai rendszer átvételének szükségességét, az európai integrációt.

Szükségszerűségként mutatta be a posztszocialista országoknak a privatizációt, a jóléti juttatások és a szociális háló leépítését, a piaci liberalizációt, a társadalmi kockázatvállalást mint a recept összetevőit, amely eljuttatja az embereket az európai álomig.

Ágh Attila kritikusa marad az egész könyv során a modernizációs diskurzusnak, de egy ponton sem válik a modernizáció kritikusává. Ez pedig egy fontos különbség, amely meghatározza az egész kötet hangvételét.

A modernizációs elméletet illető kritikája nem abból fakad, hogy kétségei vannak a modernizáció szükségességéről. Ágh Attila véleményem szerint meg van győződve arról, hogy a fejlődés kijelölt útja a piacgazdaság, a nyugati civilizáció és a polgári demokrácia mentén húzódik. Ennél fogva kritikája tárgya a modernizáció tulajdonképpeni kommunikációja és felülről való irányítása, annak a felvilágosult abszolutista elitnek a léte, ami a fejlődést ismerő és előrevivő ágensként rendezkedett be ahelyett, hogy azzá a nyugati országokban létező széles politikai közép vált volna. Elfelejti feltenni emellett azokat a fontos kérdéseket, amelyeket nem téveszthet szem elől a kritikai társadalom- és politikaelmélet, tehát többek között azt, hogy

milyen strukturális célokat visz véghez a modernizációs elmélet ideológiai elemként?; hogyan illeszkedik ez bele a kapitalista felhalmozás logikájába?; hogyan érinti mindez a lokális és globális társadalmi egyenlőtlenségeket?; hol helyez el minket a globális szimbolikus hierarchiában?; és egyáltalán, mit jelent fejlődés, felzárkózás, haladás, nyugat-kelet és így tovább?

A kérdésfeltevések hiányában láthatatlan marad az az erőfeszítés, amely az utóbbi időkben a rendszerváltást, a modernizációs diskurzust, a liberális és konzervatív politikai és gazdasági elitet és az Orbán-rendszert egy strukturális értelmező keretbe próbálta helyezni. Az a szemüveg, amelyen keresztül az Orbán-rendszer nem csupán egy kleptokrata politikai elit felemelkedése, amely tudatosan leépíti a demokráciát, hanem a neoliberalizmussal szembeni társadalmi elégedetlenséget kihasználó autoriter fordulat egy új globális felhalmozási ciklusban, és amivel nézve a modernizációs diskurzus a félperifériás és perifériás országok kizsákmányolásának az ideológiai legitimációs máza.

A rendszerváltás ígérete tízmillió ember számára a felzárkózás és a jólét elérhetősége volt, egy baloldali elemzés pedig két kérdést tehet fel ebből kiindulva:

miért nem teljesítette be mindezeket a rendszerváltás és hogyan tudta volna?; egyáltalán lehetséges és érdemes-e a rendszer keretein belül az ezek elérésére való törekvés?

Ágh Attila könyve az elsőre próbál választ adni, ahogy azonban az utóbbi megválaszolatlan marad, fontos szempontokat veszít el az első kérdés esetében is.

A kaotikus demokráciától a bársonyos diktatúráig

A rendszerváltást követő első, általa kaotikus demokráciának nevezett szakaszt a már fentebb is kifejtett bírálatok mellett érdemekkel bírónak tartja, szerinte éles határvonalat kell húzni a rendszerváltást követő húsz év politikai vezetése és a 2010-től kezdődő Orbán-rendszer között. El kell ismerni – írja – a „korábbi demokratikus rendszer építészeinek az érdemeit”. Bár megjegyzi, hogy a neoliberalizmussal szembeni elégedetlenségnek szerepe van a Fidesz felemelkedésében, ennél nagyobb szerepet nem szán a jelenlegi helyzet megértésében az említett építészeknek.

A kaotikus demokrácia felvilágosult abszolutizmusa, neoliberális intézkedései és piaci liberalizációja ellenére még mindig inkább demokratikus természetű volt elemzése szerint, amelyben benne volt még a minőségi, mélyre ható kulturális európaizáció esélye.

A 2010-től kezdődő korszakot homlokzat demokráciának és bársonyos diktatúrának nevezi, jelezve a kettő közötti hibrid átmenetet, ami a hasonló rendszerek politikatudományi kategorizálásához illeszkedik. Tamás Gáspár Miklós posztfasizmus fogalmához némileg hasonlóan a rendszert úgy jellemzi, mint ami úgy tudja a tekintelyelvű uralmat biztosítani és az elnyomást fenntartani, hogy közben nem kell nyílt erőszakot és terrort alkalmaznia a hatalma fenntartásához.

Az Orbán-rendszer részletes ismertetésénél azonban véleményem szerint túl nagy szerepet szán magának a korszak jelentőségének a „de-európaizáció” tekintetében, illetve számos esetben nem ismeri el azt, hogy a Fidesz felemelkedése létező igényekre és sérelmekre épült. A rendszer ugyanis nem csupán hatalomvágyról, uralkodásról, lopásról és a haverok helyzetbe hozásáról szól. Scheiring Gábor a bevezetőben említett tanulmányában empirikusan bemutatta, hogy

létezik strukturális érdekből fakadó szövetség a felső-középosztály és a kormány között, amely arra a sérelemre adott válasz, hogy a rendszerváltás utáni politikai elit a multinacionális vállalatokat és a külföldi befektetőket juttatta helyzeti előnybe a magyar vállalkozókkal szemben.

A hazai vállalkozók pedig éveken át próbálták érvényesíteni azon érdeküket, hogy versenyelőnyben részesüljenek és végre nekik lejtsen a pálya. Addig pedig, ameddig ezt a strukturális érdeket nem fedezi fel, vagy nem ismeri el a szerző és ebből kifolyólag nem tud a rendszer régi-új veszteseinek jobb alternatívát és magyarázatot adni annál, mint hogy a globalizáció és a folyamatosan változó és alakuló világ termékei az ember egzisztenciáját fenyegetik – ami miatt megéri elfeledni akár az osztálykülönbségeket is –, addig olyan politika sem tud születni, amely erre érdemben válaszolni tudna.

Civilizációs válság?

Ágh Attila az európai útról való letérésben a modernizációs diskurzus hibái, a politikai elit személyes felelőssége mellett még egy fontos szempontot emel ki, a civilizációs válság kialakulását Magyarországon. Amikor a könyv kézhezvétele előtt a címét elolvastam, abban reménykedtem, hogy a civilizációs válság egy olyan átfogó elemzési keret lehet a magyar demokrácia fejlődéstörténetéhez, amely az európai és nyugati civilizáció válságának a részeként tekint a magyar politikai rendszer fasizálódására is, és ami lehetőséget ad arra az olvasók számára, hogy kilépjenek a magyar politikatudományt régóta fertőző megszokott keretekből, berögzött narratívákból és törzsi harcokból.

Hiszen a civilizáció válsága valóban eszközül szolgálhat a politikai és társadalmi rendszerünk megértéséhez, amennyiben úgy tekintünk rá, mint ami a racionalizmusra és egyenértékűségre épült a felvilágosodás szellemében és ami nem közelebb, de még inkább távol vitte az embert a természettől és a környezetétől, a tárgyi és anyagi világtól, a személyes kapcsolatok megélésének lehetőségétől és a szerves politikai és társadalmi rendszerek építésétől. A számok megkérdőjelezhetetlensége, a fejlődésbe vetett végtelen hit, a szakértők glorifikálása, vagy éppen mindezek teljes, de nem értő tagadása megjelenik akár az európai modernizáció zászlóvivői, vagy a nemzeti burzsoázia építői által artikulálva is.

Ágh Attila azonban a civilizációs válságot nem ebben az értelmezésben használja, hanem hasonló üres jelölőként, mint az ellenzéki tüntetéseken az emberek az EU-s zászlót és az „Európa! Európa!” skandálásokat.

A civilizáció ebben az esetben nem más, mint a kicsit megfoghatatlan, kissé értelmezhetetlen európai jólét és európai kultúra, egyfajta felsőbbrendűség azzal a keleti barbársággal szemben, amelybe újra és újra tehetetlenül visszasüllyedünk.

Az én értelmezésemben a valódi civilizációs válság azonban nem az, amit a szerző hangsúlyoz, nem a kulturális európaizáció elmaradása a rendszerváltás után és nem is a Fidesz által beindított de-európaizáció, hanem az, hogy az európaiság szimbolikus jelentése teljesen szemben áll a rendszer valódi működésével: az emberi jogok és a szabadság Európája a félperifériás olcsó, összeszerelő munkaerő rozsdás valóságával.

A könyvben az európai és nyugati tehát következetesen civilizált és kulturálisan fejlettként van használva, míg a keleti despotikus, abszolutista, fejletlen, harmadik világbeli és barbár. Ez a társadalomföldrajzi határ Ágh Attila szerint pedig nem csak országok között, hanem az egyes országokon belül is megjelenik, így Magyarországon is létezik egy „belső és külső Elba”, amely elválasztja az európaizálódott és nem európaizálódott társadalmat egymástól.

Ez a kulturalista és esszencialista megközelítés Gagyi Ágnes Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme című írásában úgy van magyarázva, mint a magyarországi elitfrakciók egy eszköze arra, hogy magyarázatot adjanak az ország globális hierarchiában elfoglalt pozíciójára, értelmezzék a hierarchia irányát és kijelöljék a kívánt utat, ami ebben az esetben a hierarchia csúcsán álló nyugathoz való felzárkózás. E diskurzus keretében válik referenciaponttá és ellentétpárrá a demokratikus, civilizált és fejlett nyugat és az elmaradott, balkáni kelet. E diszkurzív stratégia a modernizációt képviselő antipopulista, liberális elitre volt jellemző, pont arra, amit a szerző több esetben is kritizál, ugyanakkor e kulturalista és az emberek közötti globális hierarchiát elismerő keretből saját maga sem tud kilépni a könyv során.

A jövő politikája

A könyvét Ágh Attila a jövő politikájának felvázolásával zárja. Az eddigiekből már sejthető, hogy új modernizációt és új rendszerváltást képzel el, amelynek az ágensei a fiatalok lesznek. Ennek az új modernizációnak a formája pedig a skandináv modell alkalmazása, ipari összeszerelés helyett jövőtermelés és befektetés a tudásba. Ez végre nem csak mennyiségi európaizálást jelentene gazdasági növekedés formájában szerinte, hanem minőségi felzárkózást is, szemléletváltást, az összeszerelő országból a fejlesztő államba, az innovatív szemléletbe és a kutatás-fejlesztésbe. Új múlt kell, hangsúlyozza, olvasóként ez viszont inkább tűnik a modernizáció új útjának csupán és semmiképp nem egy radikális szemléletváltásnak, amelynek első lépése a hatékonyságba, a nyugatba, a fejlődésbe és a hierarchiába vetett hit megkérdőjelezése lenne.

Ehhez pedig nem kellene feltalálnunk a spanyol viaszt. Egyre bővülő szakirodalom létezik arról, hogy a megjelenő új technológiák és kreatív, digitális munkák hogyan válnak a felhalmozás és kizsákmányolás új eszközeivé a digitális kapitalizmus részeként. Daniel Greene és Daniel Joseph a Fordulat folyóirat 23. számában megjelent tanulmányában – David Harvey tér- és időbeli kiigazításról szóló elméletét felhasználva – amellett érvel, hogy a digitális világ a várt emancipatorikus hatás helyett csak a felhalmozás új tereit hozza létre, amelyben a digitális munkások épp annyira védtelenné válnak a piactól egy esetleges válság esetén, ahogyan korábban a gyárban dolgozó munkavállalók.

A skandináv modell persze bizonyos szintig védelmet nyújthat a dolgozóknak, amilyen mértékben képes dekommodifikálni a munkaerőt, azaz amennyire függetleníteni tudja a piactól az állampolgárokat, de nem képes jelentősen csökkenteni a globális egyenlőtlenségeket, hiszen a jóléti állam működését biztosító erőforrásokat is nagyrészt a rendszer egyenlőtlen működéséből nyeri. Így hát, bár érdemes üdvözölnünk a szociáldemokrata jóléti állam vívmányait, ahogy minden más egyenlősítő törekvést,

hosszú távon mégis érdemes messzebbre tekintenünk és elgondolkoznunk azon, hogy melyek azok az építőelemek a társadalmi és gazdasági rendszerben, amiken nem képesek változtatni a mérsékelt reformok.

Ebben a kritikai elmélet számos szerzője a segítségünkre tud lenni, többek között olyanok, mint Theodor Adorno, Anselm Jappe, Moishe Postone, Guy Debord és Robert Kurz, akik felhívták a figyelmet arra, hogy a kapitalizmus olyan esszenciális elemekre épül – például az értéktermelés, a látványtársadalom, a bérmunka, a munka, az egyenértékűség és a felcserélhetőség –, amikre a baloldali politika érdemben idáig nem tért ki. Meg kell fontolnunk tehát a politikai cselekvés és az elméletalkotás terén azokat a strukturális szempontokat, amik helyet követelnek maguknak jogosan a „kánonban” és az antipopulizmus vagy a populizmus helyett elméletet kell alkotnunk, hiszen egy olyan totalitásban élünk, ahol maga a rendszer elleni lázadás is standardizálva van.

Egy új, társadalmilag tudatos generáció feladata annak belátása, hogy Európa pacifikálása, a jólét biztosítása a világ egy kis szegletén belül csak más embertársaink elnyomásán és a globális egyenlőtlenség fenntartásán keresztül lehetséges. E kiindulópontból pedig felvázolható egy olyan politika, amelynek horizontja a globális emancipáció, a hierarchiák tagadásán, a haladás és modernizáció irányainak megkérdőjelezésén, az elnyomási viszonyok felismerésén és megszüntetésén keresztül.

Azt tudom tanácsolni kortársaimnak, hogy ne elégedjünk meg a jelenlegi látóhatárral, legyünk nagyratörőek, vázoljunk fel alternatívákat és a jövő radikálisan más politikáját.

Címfotó: Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.