Ha megismerjük a Modern Monetáris Elméletet, egész más megvilágításba kerül a magyar költségvetési politika, illetve az eurozóna-tagságunk. A jelenleginél sokkal nagyobb mozgástér van a humán tőkét fejlesztő alrendszerekbe való beruházáshoz, ám az eurózóna-tagság már nem tűnik olyan kívánatosnak.

Rádi Szinán

A magyar jegybankelnök, Matolcsy György, az utóbbi hónapokban megdöbbenést váltott ki mind az euró bevezetésére, mind pedig a pénzügyminisztérium munkájára utaló megjegyzéseivel.[1] A jegybankelnök megállapításaira érkező kritikák jellemzően Matolcsy gondolatait kettős rendszerben, a forint objektív – relatív és kvantitatív értelemben gyenge – érdemeit az euróval szembeállítva értelmezték, azokat egyben kiragadva a politikai viszonyrendszerükből, nevezetesen a monetáris és a fiskális politika kölcsönös kapcsolatából, melyek megértése elsődleges fontosságú pénzügyi kapcsolataink értelmezéséhez. Az eurótól kissé messzebbről indulva, ebben a cikkben általánosabban egy, a modern pénz megértését szolgáló társadalomtudományi nézőpontot fogok bemutatni. A cikkben amellett fogok érvelni, hogy a mindennapi pénzünk az általános közgazdasági magyarázatokat meghaladva legjobban úgy értelmezhető, mint társadalmi viszony állam és társadalma között, illetve a társadalom tagjai között. Tehát az a szuverén állam, amely a saját pénzét bocsátja ki, döntő szerepet tud játszani a pénz értékének és stabil működésének biztosításában.

A pénz értékének meghatározása régóta foglalkoztatja a gazdaságtudósokat.[2] A mainstream közgazdaságtan által elfogadott elmélet, nevezetesen „a pénz barter elmélete”, úgy tartja, hogy a pénz érteké a történelem során egészen 1971-ig – amikor is az amerikai elnök Richard Nixon megszüntette a dollár aranykonvertibilitását – a nemesfémekkel volt kapcsolatos, és elsődleges szerepe abban rejlett, hogy csökkentse a cserekereskedelem (barter) során jelentkező tranzakciós költségeket, továbbá, hogy beiktasson egy késleltetett fizetési mechanizmust a kereskedelembe. Amikor viszont az embereknek már túl sok aranyuk volt, bizonyos kamatok fejében a bankok felügyeletére bízták megőrzés végett. A bankok azonban rájöttek, hogy az ügyfeleik jellemzően nem fogják a betétjeiket egyszerre kivenni („run on the bank”), így ők ezen tartalékokat meghaladó értékben tudtak hiteleket kihelyezni, ami IOU (= „I owe you” = „én tartozom neked”) jegyek, vagyis a bankjegyek létrejöttét eredményezte. Ez az elmélet láthatóan kizárja mind a territoriális, mind pedig a modern államot a pénzügyekből. Az olyan uralkodói előjogok, mint például az adóztatás, főleg háborúk idején sokszor úgy jelennek meg a mainstream közgazdaságtan történeti interpretációiban, mint az uralkodók egyik önző pénzszerzésének módja. Az elmélet széleskörűen ismert, és első látásra intuitívan bizonyítja, hogy a pénzt a saját magukat szervezni képes piacok hozzák létre. Az igazság ezzel szemben az, hogy sem történészek, sem pedig antropológusok ez idáig még nem találtak közvetlen árucserén alapuló társadalmat vagy közösséget. Az empíria teljesen másik irányba mutat, nevezetesen a kulturális, társadalmi, illetve politikai intézmények meghatározó szerepe felé a pénz létrejöttének és később értékállóságának biztosításában.

Bronisław Malinowski, a gazdasági antropológia egyik meghatározó alakja, a 20. század elején a melanéziai Trobriand-szigetek lakóinak a gazdasági kapcsolatait kutatta terepmunkái során.[3] Megfigyelte, hogy a Kula-kör-kereskedelemben részt vevő őslakosok képesek óriási távolságokat megtenni kenujaikban azért, hogy látszólag értéktelennek tűnő ékszereket egyik szigetről a másikra eljuttassanak. Azt is megfigyelte azonban, hogy a Kula-tranzakciók közben további kereskedelmi ügyletek is létrejöttek a különböző gazdasági adottságokkal rendelkező szigetek lakói között. Malinowski úgy hitte, hogy a Kula-csereeszközök nem viselik a pénz funkcióit, mivel azokat felhasználóik túlzott kulturális és spirituális értékekkel vértezték fel. Marcel Mauss, francia szociológus azonban úgy látta, hogy erős kapcsolat állhat fenn a tradicionális csereeszközök és a modern pénz között, hiszen mindkettő alapjában véve ugyanúgy adósság lerovására szolgál.[4]

Az utóbbi gondolat megértéséhez érdemes kitérnünk a pénz hitelelméletének alapjaira. Alfred Mitchell-Innes angol diplomata és pénzügyi szakember a „chartalista”, vagyis az állam szerepét a pénzügyekben hangsúlyozó pénzügyi heterodox iskola meghatározó alakja, meggyőzően érvelt amellett a The Banking Law Journal oldalain a huszadik század elején megjelent tanulmányaiban, hogy a modern pénz elsődlegesen egy credit-debit viszonyban nyer értelmet.[5] Szerinte a történeti bizonyítékok mind abba az irányba mutatnak, hogy a pénz létrejöttében a nemesfémeknek és a piacoknak csak közvetve volt szerepük, meghatározóak azonban az államok voltak.[6] Közösségek fejei, királyok, királynők, illetve a modern állam esetében a kormányok intézményesítik a pénzt, ők határozzák meg annak értékét, nevét, fizikai formáját, illetve ők hozzák meg azokat a döntéseket, amelyek alapján az állampolgároknak adót kell fizetniük, ezzel segítve az adott pénznem iránti keresletet.[7] A forint alapjainak lerakása – tehát legfőképp értékének, vagyis vásárlóerejének megállapítása és megőrzése – 1946-ban a pénzügyi stabilizáció hónapjaiban Magyarországon sem történt másképp. A második világháború utáni hiperinflációs időszakban a magyar gazdasági életet irányító Gazdasági Főtanács számos rendeletet hozott a pénzügyi szanálás kivitelezésére és a forint értékének megőrzésére 1946. augusztus 1. előtt és után is. A modern pénz értéke tehát opcionálisan lehet az arany értékéhez kodifikálva, de ez nem szükségszerű, mint ahogy azt a pénzügyi világ aranyalap nélküli működése az 1930-as évek óta bizonyítja. A forint esetében is, ahogy a kora szocialista időszakban neves monetaristák már évtizedekkel ezelőtt megállapították, a Magyar Nemzeti Bank nyugatra hurcolt aranytartalékának hazahozatala 1946. augusztus első heteiben szimplán ceremoniális értelemben volt lényeges, de direkt hatása (a lélektani hatást leszámítva) nem volt a szanálás sikerességére nézve. Ami a forint bevezetésének sikerességéhez elsődlegesen hozzájárult, az a megfelelő árualap biztosítása volt.

Ahogy Mitchell-Innes megfogalmazta, a pénz elsődlegesen absztrakt mértékegység, pont úgy, ahogy az óra és a méter is az. Senki soha nem látott vagy érintett még meg egy (idő)órát vagy egy métert, mégis széles körű egyetértés van abban, hogy ezen mértékegységek szerint kell mérnünk az időt, illetve a távolságot.[8] A pénz tehát, hasonlóan más mértékegységekhez, absztrakció, amellyel a tartozásainkat és követeléseinket mérjük. Ha A tartozik B-nek, az A adóssága lesz B-re nézve és B-nek a követelése (azaz creditje) A felé.[9] Tehát csupán nézőpont kérdése, hogy számvitelileg a kereskedelmi tranzakció melyik oldaláról vizsgáljuk az ügyletet, a végeredmény ugyanaz lesz: a pénz alapja a kredit. Amire mindenkinek szüksége van a modern társadalmakban ahhoz, hogy elláthassa mindennapi szükségleteit, az nem arany, ezüst vagy esetleg papír, hanem pénz, azaz vásárlóerő, tehát kredit.

Infláció, államkötvény, CSOK, euró, a forint árfolyama, ezek mind-mind olyan gazdasági fogalmak, konstrukciók és jelenségek, melyek döntően meghatározzák a mindennapi életünket. Ahhoz, hogy tisztábban láthassunk, érdemes a továbbiakban is a pénzügyek és a hitelpolitika alapkérdéseit boncolgatnunk.

2014-ben nagy meglepetést váltott ki, amikor a Bank of England egyik tanulmányában elismerte, hogy a kereskedelmi bankok pénzt teremtenek, amikor hiteleznek, és nem újraelosztanak a meglévő betéteiket felhasználva.[10]

Körülbelül egy időben a cikk megjelenésével az angol jegybank közlése empirikus módszerrel is bizonyítást nyert.[11]

Ha a kereskedelmi bankok számlapénzt, a központi bankok pedig jegybanki pénzt tudnak teremteni a semmiből, akkor mitől függ, hogy egyes kormányzatok a szociális ellátórendszereket, a munkahelyteremtést, a zöldpolitikát vagy esetleg a társadalmi mobilitást elősegítő intézkedéseket finanszírozzák, míg mások látványberuházásokra tudnak több pénzt fordítani? Ez elsődlegesen az államháztartás  bevétele (pl. adók), infláció és politikai elhatározás kérdése. Míg az első bekezdésben bemutatott mainstream liberális közgazdaságtan úgy tanítja, hogy a pénz a piacok kreálmánya és természetes úton, állami beavatkozás nélkül jön létre (tehát az állami szerepvállalás minimumon tartása a célja), addig az eddigiekben felvázolt alternatív álláspont felismerhetővé teszi az állami befektetés és költekezés centrális szerepét a gazdasági életünkben.

A fentebb kifejtett álláspontot a Modern Monetary Theory (MMT = modern pénzelmélet) közgazdasági elméleti iskola foglalta össze legjobban az angolszász világban.

Tanításuk szerint például a tömeges munkanélküliség esetén az állami munkahelyteremtés az infrastruktúrába való beruházás útján hasznos eszköz lehet a válságból való kilábaláshoz, mint ahogyan azt az anticiklikus közgazdasági iskola szintúgy felismerni vélte.[12]

Magyarország esetén a közmunkaprogram második Orbán-kormány általi létrehozása tehát ezen perspektíva szerint még nem tekinthető tévesnek, ellentétben azzal, ahogyan azt liberális bírálók vélik. Probléma akkor keletkezhet, amikor a közmunkát a szociális és folyamatos átképzést biztosító makrogazdaságra rálátó intézmények helyett a helyi önös érdekviszonyok körül szerveződő köröknek szolgáltatják ki.

Az MMT iskola szerint a pénz stabilitása az adózási rendszeren keresztül fejeződik ki.

Szerintük olyan emberi produktivitást fejlesztő alrendszerekbe, mint amilyen az oktatás és az egészségügy, nemhogy nem érdemes, hanem egyértelműen szükséges is befektetni. És hogy hogyan fenntarthatók ezek a beruházások?

Pénzkibocsátás útján. Az MMT-iskola gazdasági ajánlatait legtöbbször akkor éri kritika, amikor az olvasó úgy értelmezi az elmondottakat, hogy bármennyi pénz elkölthető bármire az állam által, amely a saját pénze kibocsátása felett monopóliummal rendelkezik. Ez, ahogy már többször hangsúlyozták, félreértelmezése az elméletnek, mert amíg az iskola követői igenis kitartanak azon álláspontjuk mellett, hogy az állami költekezés politikai döntés kérdése, azt is kiemelik, hogy a költekezésnek két összefüggő gátja van csupán: az infláció mértéke és a gazdaságban megtalálható biofizikai erőforrások (pl. természeti erőforrások, munkaerő) rendelkezésre állásának összessége.[13] Az infláció – elmondásuk szerint – célzott adóztatással kezelhető. Magyarország esetében a második Orbán-kormány által bevezetett egykulcsos adó, valamint a multinacionális cégek adókedvezménye azok, amelyek leginkább gátat szabhatnak a társadalmi jóléti intézményekbe való befektetés lehetőségének.

Amíg a tehetősebbek és a multik adókedvezményben részesítése nem mindig teremt hosszú távon fenntartható fejlődést egy adott gazdaságon belül, és leginkább túlzott vagyonkoncentrációhoz vezet, addig a hosszú távú fejlődést megalapozni tudó alrendszerek leépülnek, a fentebb vázolt humán tartalékokba és természeti erőforrásokban való befektetések pedig háttérbe szorulnak.[14]

A média általában a CSOK támogatásokat látványos pénzügyi konstrukcióként mutatta be, de érdemes megállapítanunk, hogy ezek a születésszámot nehezen befolyásolják, és kifejezetten a tehetősebb családoknak ajánlanak többletjuttatást. A szegényebb rétegek segítésére pedig – akiknél mellesleg a szülési hajlandóság is magasabb, de a már megszületett gyerekekbe való befektetés alacsony – nem marad más, mint a reálértéken folyamatosan elértéktelenedő családi pótlék.[15] A CSOK nem utolsó sorban ezáltal a modern magyar pronatalista biopolitika egyik kifejezőeszközévé is válik, oly módon, hogy egy opcionálisan igényelhető pénzügyi konstrukción keresztül kijelöli a politika által reprodukcióra érdemesnek vélt társadalmi rétegeket.

Az euróra visszakanyarodva: az MMT iskola megállapítja, hogy az európai közös pénznem bevezetése nem hagy teret az önálló fiskális politikára.

Szerintük a görög példa is megmutatta a 2007–2008-as pénzügyi válság idején, hogy gazdasági recessziók mélyrehatóan befolyásolni tudják a kormányzatok pénzügyi lehetőségeit. Mivel az euró léte a görögöknél a demokratikusan megválasztott kormányok fiskális politikájának a korlátjává vált, az országnak nem volt más választása, mint hogy megszorító intézkedéseket foganatosítson az Európai Unió kívánalmai szerint. Tehát az euró bevezetése a rövid távú gazdasági eredményekre kifejtett pozitív hatásain túl olyan megszorító intézkedéseket vonhat maga után, amelyekkel a szuverén állam tulajdonképpen saját maga adja fel a pénzügypolitikára való ráhatását.[16] A pénzügyek demokratikus alakításának a lehetősége így az idáig legjobban működő nemzetállami keretből átkerül a demokratikus eszközökkel nehezen ellenőrizhető szupranacionális intézményekhez.

A cikknek nem az volt a célja, hogy a bevezetőben említett Matolcsy György gondolatait a modern pénzelmélet hatásának tulajdonítsa.

A jegybankelnök, ahogy azt már mások is korábban megállapították, szervesen részt vett a jelen magyar, markánsan neoliberális alapokon nyugvó, jobboldali gazdaságpolitika megalkotásában és kivitelezésében 2010-től kezdődően.[17]

Gondolataival azonban érdemes foglalkoznunk, mivel a válság utáni évek gazdasági dilemmáira az illiberális kormányzatok adtak először egyértelmű válaszokat. Intézkedéseik az aktív állami szerepvállalás hangsúlyozása révén változást jelentettek a megelőző liberális kurzusok pénzügypolitikájával szemben, azonban következményeiket tekintve elitista és konzervatív végkifejleteket eredményeztek. A jelen cikk célja egy baloldali, szociális és demokratikus alapokon nyugvó pénzügypolitikai perspektíva bemutatása volt.

Címfotó: Pikrepo

[1] György Matolcsy, ‘Maastricht 2.0’ (növekedés.hu, 2019. november 14.) <https://novekedes.hu/mag/maastricht-2-0> [Hozzáférve: 2020 február 17.]; György Matolcsy, ‘Kanyarban Előzni’ (növekedés.hu, 2020. február 10.) <https://novekedes.hu/mag/matolcsy-gyorgy-kanyarban-elozni> [Letöltve: 2020 február 17.]; György Matolcsy, ‘Fenntartható Lakáspolitikára van Szükség’ (növekedés.hu, 2020. január 13.) <https://novekedes.hu/mag/fenntarthato-lakaspolitikara-van-szukseg-matolcsy-gyorgy-irasa> [Hozzáférve: 2020 február 17.].

[2] Lásd Arisztotelész, Adam Smith, Carl Menger, John M. Keynes, Karl Polanyi, Georg Simmel, Karl Marx, Joseph Schumpeter, Max Weber ide vonatkozó műveit.

[3] Bronislaw Malinowski, Argonauts of the Western Pacific (London: Routledge, 2014).

[4] Marcel Mauss, The Gift: The Form and Reason for Exchange in Archaic Societies (Routledge, 2002).

[5] Alfred Mitchell-Innes, ‘The Credit Theory of Money’, The Banking Law Journal, December/January, 1914, 151–68; Alfred Mitchell-Innes, ‘What Is Money?’, The Banking Law Journal, May, 1913, 377–408.

[6] Karl Polanyi nagyszerűen mutatta be, hogy különböző politikai kísérletek az aranyalap-rendszer fenntartására a 19-20. század folyamán milyen óriási társadalmi károkat okoztak globálisan. Lásd: Karl Polanyi, The Great Transformation: The Political and Economic Origins of Our Time (Boston: Beacon Press, 2001).

[7] Georg Friedrich Knapp, The State Theory of Money (London: MacMillan, 1924).

[8] Mitchell-Innes, ‘The Credit Theory of Money’, p. 155.

[9] Mitchell-Innes, ‘What Is Money?’, p. 392.

[10] Michael McLeay, Amar Radia, and Ryland Thomas, ‘Money Creation in the Modern Economy’, BoE Quarterly Bulletin, Q1 (2014).

[11] Richard A. Werner, ‘Can Banks Individually Create Money Out of Nothing? — The Theories and the Empirical Evidence’, International Review of Financial Analysis, 36 (2014), 1–19.

[12] John Maynard Keynes, The General Theory of Employment, Interest, and Money (Palgrave Macmillan, 2018).

[13] Stephanie Kelton, Andres Bernal, and Greg Carlock, ‘We Can Pay For A Green New Deal’ (huffpost.com, 2018. november 30.) <https://www.huffpost.com/entry/opinion-green-new-deal-cost_n_5c0042b2e4b027f1097bda5b> [Hozzáférve: 2020. február 17.].

[14] Thomas Piketty, Capital in the Twenty-First Century (London: Harvard University Press, 2017).

[15] Dorottya Szikra, ‘Ideology or Pragmatism? Interpreting Social Policy Change under the “System of National Cooperation”’, in Brave New Hungary: Mapping the “System of National Cooperation, ed. by János Mátyás Kovács and Balázs Trencsényi (Lanham: Lexington Books, 2019), pp. 225–41.

[16] Stephanie A. Bell and Edward J Nell, The State, the Market, and the Euro: Chartalism versus Metallism in the Theory of Money (Cheltenham: E. Elgar, 2003).

[17] Ferenc Büttl, ‘Matolcsy György, a Kormánykritikus Megmondóember’ (merce.hu, 2020. január 14.) <https://merce.hu/2020/01/14/matolcsy-gyorgy-a-kormanykritikus-megmondoember/> [Hozzáférve: 2020. február 17.].

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.