„Semmilyen politikai változást nem lehet a jelenből megérteni, s pláne hibás megközelítés olyan leegyszerűsítő – bár elterjedt – sablonokat használni, mint például „Orbán Viktor elárulta a rendszerváltást” vagy a „Fidesz rasszista/fasiszta/náci”. A jelenlegi társadalmi-politikai helyzet elemzéséhez sokkal mélyebbre kell ásni, hosszú távú, a történelmet, a hagyományokat és a tágabb kontextust figyelembe vevő tézisekre van szükség.” – ezt állítja Csizmadia Ervin, a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének főmunkatársa és a Méltányosság politikaelemző központ igazgatója frissen megjelent könyvében. A magyar politikai fejlődés logikája című könyvről az Új Egyenlőség stúdiójában Pogátsa Zoltán főszerkesztő a szerzővel beszélget.

• A politikai fejlődés logikája kétféle lehet. Az egyik séma szerint a fejlődő országok a felszabadulásuk után a demokratizálódás útjára lépnek, de nem feltétlenül ugyanolyan pályát futnak be, mint a nyugati országok, a másik szerint pedig az országoknak pontosan olyan utat kell bejárniuk, mint a nyugati országoknak. Magyarországon 1980 óta a második logika szerint értelmezzük az eseményeket, de érdemes lenne az elsőt is megvizsgálni és az ország történelméből fakadó sajátosságokat és adottságokat is figyelembe venni.

• Ilyen például az egy nagy és erős uralkodó párt képlete (amit nem lehet közvetlenül csupán abból levezetni, hogy Orbán elárulta a demokráciát), de abból már sokkal inkább, hogy a magyar politikatörténetben minden rendszerváltás után kialakult az a helyzet, hogy egy nagy párt került túlsúlyba és mellette több kis, egymással viaskodó, párt osztozott a szavazók kisebb részén.

• Ez azért is érdekes, mert amennyiben elfogadjuk, hogy Magyarország főleg az angolszász modell szerint igyekezett felzárkózni a nyugathoz, akkor két nagy, nagyjából egyenrangú párt kellene osztozzon a hatalmon, de közben a magyar történelem tele van háromnegyedes, kétharmados kormányokkal (az 1990 és 2010 közti időszak számít inkább az átmeneti, rendhagyó időszaknak).

• Ez azért van, mert egy erőforrásszegény országban ha egyszer egy párt nagy szavazati aránnyal kormányzó párttá alakul, akkor annyira ő kontrollálja az erőforrásokat. Annyira nincs ellensúly a magyar társadalomban, hogy a pluralitás csak illúzió lehet.

• A Fidesszel azonban nem csak az egy nagy párt modellel „tér vissza” a történelem, de azáltal is, hogy Magyarország eltávolodik a mintakövető szereptől és visszatér a reformkor előtti mintaformáló szerepéhez, ami egyfajta birodalmi-küldetés tudatnak is felfogható, amiben hangsúlyos szerepet kapnak az unortodox, rendhagyó, kritikus elemek.

• Elterjedt nézet miszerint nálunk „szörnyű jobboldal jutott”, máshol bezzeg emberarcúbb. Ennél helyesebb lenne azt állítani, hogy hatékony ellenzék nélkül a jobboldali eszmeiség máshol is hasonló irányokat venne, ahogyan azt a lengyel, olasz vagy amerikai példák is kezdik megmutatni.

• Amíg a nyugati politikafejlődés egy hosszú menetelés a liberális demokrácia felé, addig a magyar nem ilyen; más hagyományaink vannak, itthon valahogy rendszerfüggetlenül mindig ugyanaz a képlet áll elő. A szétdarabolt ellenzék szinte törvényszerűen egyre tovább és tovább darabolódik és veszít az erejéből, míg egyetlen pártnál nem koncentrálódik az erőforrások túlnyomó része. Ezért is meglepő, hogy nem jöttek eddig rá, hogy egy (maximum két) darab nagy ellenzéki pártot kellene létrehozni – ennek a technikai kivitelezhetősége viszont rendkívül kérdéses.

(Összefoglaló: Benczi Melinda)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.