Mitől igazságtalan a bérrendszer? Talán leginkább attól, amit sokak tapasztalnak, hogy hiába dolgoznak, anyagi értelemben nem jutnak előbbre, nem látnak jövőképet. Az alábbi elemzés a számok segítségével mutatja meg, hogy miért is van ez, majd megoldási lehetőségeket is felvet.

Kiss Ambrus

A magyar bérrendszer kapcsán többször is leírtuk véleményünket az Új Egyenlőség digitális hasábjain. Alacsony bérszínvonal, jelentős egyenlőtlenségek, hátrányok a környező országokhoz képest. Egy szempontról viszont talán kevesebbet beszéltünk, ez pedig a helyben járás érzése. Vagy egyszerűbben megfogalmazva: sokat dolgozom, de nem érzem, hogy előbbre tudnék jutni. Pedig talán ez fejezi ki legjobban, hogy mi is a probléma a dolgozók szempontjából. Ezt a gondolatot vizsgáltam meg ebben az írásban számok segítségével.

Két állítást fogalmazok meg az elején, amelyekből erősen fakad az a társadalmi érzület, hogy a munka nem elegendő az előrejutáshoz. Az első, hogy a dolgozói társadalom oly mértékben átalakulóban van, hogy egyre többen kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe. A második állításom, hogy akik a klasszikus dolgozói társadalom tagjai, azok is gyakran néznek szembe a helyben járás érzésével.

Mennyien is tartoznak a dolgozói társadalomba?

Amikor bérekről beszélünk, akkor nyilvánvalóan abból tudunk kiindulni, ami látszik. Azaz legális, bejelentett jövedelmeket tudjuk csak vizsgálni. Ezt fontos aláhúzni, hiszen miközben 4,5 millió foglalkoztatott van az országban, a munkabért kapók száma ennél jóval alacsonyabb.

A Policy Agenda bérkutatási programja keretében a NAV 2019. februári havi bevallási adatait néztük meg, hogy mit lehet kiolvasni a dolgozói társadalom strukturálódására vonatkozóan. A számok azt mutatják, hogy 3,8 millió munkaviszonyból származó bérjövedelem után történt kifizetés. Ebből mindössze 2,9 millió alkalmazott volt az, aki egy adott munkahelyen egész hónapban 40 órás (azaz teljes munkaidős) munkaviszonyban dolgozott.

Jól látszik, hogy a 4,5 millió foglalkoztatott és a 3,8 millió munkaviszony alapján bérjövedelemben részesülők száma között jelentős különbség van. Ezt az eltérését növeli az is, hogy a 3,8 millió bérjövedelemmel rendelkező között vannak olyanok is, akik egynél több jogviszonnyal rendelkeztek adott hónapban. Azaz ennél valamivel kevesebb azok száma, akik 2019 februárjában munkabért kaptak akár rész-, akár teljes munkaidős foglalkoztatás után.

A munkaviszonyból származó bérjövedelmek megoszlása
Forrás: Policy Agenda – NAV, a 2019. februári járulékbevallások alapján

Nyilvánvaló, hogy a legtöbb munkaviszonyból származó bérjövedelem a teljes munkaidőben foglalkoztatottak keresetéből kerül ki. Ugyanakkor a legális munkajövedelemmel rendelkezők 15%-a részmunkaidőben foglalkoztatottnak számít. Érdekesség, hogy a KSH foglalkoztatási adatai szerint a magukat foglalkoztatottnak mondók mindössze 4,8%-a mondta azt, hogy részmunkaidőben dolgozik. A két adat közötti különbség mutatja a szürkefoglalkoztatás egyik sajátosságát.

Amennyiben azt nézzük meg, hogy hány olyan munkaviszony volt, amely mögött egész februárban volt bejelentett munkajövedelem, akkor ez teljes munkaidős, és részmunkaidős munkaviszonyokat együtt véve mindössze 3,4 millió jogviszonyt jelent.

Részmunkaidős foglalkoztatási viszonyok megoszlása munkaórák alapján
Forrás: Policy Agenda a NAV 2019. februári járulékbevallások alapján

A részmunkaidős foglalkoztatási viszonyok között a „félnapos” (20 óra), és a „hatórás” (30 óra) napi munkaviszonyok a leggyakoribbak. Ezek teszik ki ennek a munkaviszonynak a 68%-át. Feltehetőleg a pár órára bejelentett munkavállalói jogviszonyok mögött is a valóságban ennél hosszabb foglalkoztatás áll. Ezek azonban ismét a szürkegazdaság létét mutatják.

Ezek a számok tökéletesen rávilágítanak arra a problémára, hogy ma Magyarországon foglalkoztatottnak lenni nem jelenti azt, hogy lenne mögöttem munkajogi védelem, nyolcórás munkaviszony. Látjuk, hogy valójában 2,9 millió ember mondhatja el magáról, hogy a munka törvénykönyve vagy valamilyen speciális jogállásra vonatkozó törvény védelme alatt állva van heti 40 órás munkaviszonya. Ez a 4,5 millió foglalkoztatottnak a kétharmadát sem teszi ki.

Ebből a 2,9 millió teljes munkaidős dolgozóból kb. 700 ezer a közszférában dolgozhat, amely azt mutatja, hogy 2,2 milliós dolgozói réteg van a versenyszférában teljes munkaidős jövedelemmel. Közülük kb. 300 ezer ember lehet 5 fő alatti foglalkoztatóknál, kb. 830 ezer 5 és 100 fő közötti foglalkoztatóknál, és kb. 1 millióan dolgoznak teljes munkaidőben olyan cégnél, ahol a 100 főt eléri a dolgozók száma.

Mi történik a többiekkel, akik foglalkoztatottnak számítanak (leegyszerűsítve valamennyi pénzt keresnek munkájukkal), de nem a klasszikus dolgozói társadalom tagjai? Nyilvánvalóan van egy szűk réteg, aki dolgozik, de ezt nem teljes munkaidőben teszi meg, hanem 4-6 órás napi időben. Mögötte akár ott állhat teljes súlyával a munka törvénykönyve jelentette – ugyan sokszor már megnyirbált – jogi védelem.

Van egy másik réteg, amelyik csak félig vannak legalizálva, azaz ledolgozott munkaidejük egy részére jelentik be őket. Erre a töredékrészre illeti meg a védelem munkajogilag őket, hiszen a maradék munkaidejüket eltitkolják – sokszor munkáltatói nyomásra – az állam elől. Ez egyrészt azzal jár, hogy a borítékba kapott pénzt nem garantálja semmilyen papír, illetve erre nem lehet építeni az egyéb juttatások esetében. Ez egy nagyon erős kiszolgáltatottsági érzést jelent.

Sajnos a dolgozók egy jelentős része elveszített munkavállalói jellegét (bár foglalkoztatotti jellegét megőrizte). A NAV közlése alapján tavaly év végén 229 ezer ember volt főállású KATA-sként bejelentve. Ez egy nagyon kedvező adózási forma, hiszen havi 50 ezer forint befizetésével az iparűzési adó kivételével minden közteher kiváltható. Természetesen annak, aki egyéni vállalkozóként a KATA adózást választja, tisztában kell lennie egy fontos dologgal. Ő nem munkavállaló ettől kezdve, hanem gazdasági egység. Azaz nincs mögötte munkajogi védelem, még akkor sem, ha sokszor ugyanúgy beosztottként végzi a munkát. Olyan fogalmak, mint szabadság, táppénz, végkielégítés ismeretlenek ebben a szegmensben.

Ezeket a számokat azért mutattam meg, hogy érthetővé váljon, amikor azt mondom, a 4,5 millió foglalkoztatott mögött valójában klasszikus munkaviszony sok dolgozó mögött nincsen. Őket nem érinti a minimálbér, a garantált bérminimum, az országos bérajánlás, a túlóra szabályainak megváltoztatása, hiszen nem ebből ered a foglalkoztatotti jellegük. Ezáltal ők sokkal inkább kiszolgáltatottabbak, mint a hagyományos munkavállalók.

Ha pedig nem érintik őket a jogszabályok által biztosított szabályozó eszközök, akkor ki vannak szolgáltatva a piaci konjunktúrának.

Akkor máshol minden rendben van?

A második állításom, hogy aki tagja a dolgozói társadalomnak, és legális munkaviszony áll mögötte, az is szembetalálja magát az egy helyben járás érzésével. Ennek alátámasztására kiválasztottam egy területet, ez a közszféra, és a Policy Agenda adatait alapján megnéztem, hogy miképpen alakul az egyes munkakörökben dolgozók „bérpályája”.

A létszám alapján kiválasztott TOP 20 munkakörben dolgozók 54%-a átlagbér alatt keresett. Természetesen nagyon jelentős a differencia az egyes foglalkozások között. Miközben a fegyveres szervek felsőfokú képesítést igénylő munkaköreinél csak 3%-a a dolgozóknak keresett az átlagkereset alatt, addig a gyermekfelügyelők, dajkák esetében ez az arány 99%.

A leggyakoribb foglalkozások (FEOR alapján) a közszférában (átlagbér, alsó és felső tized határa)

Az ábrán látszik, hogy mely munkakörök esetében hogyan oszlik meg a keresetek aránya. Azaz az adott foglalkozáson belül mekkora volt az átlagkereset, ennek milyen aránya volt a nemzetgazdasági átlaghoz, illetve az adott foglalkozásúak körében hol volt az alsó és felső 10%-nak a kereseti határa.

Például az általános iskolai tanárok, tanítók a nemzetgazdasági átlagkereset alatt keresnek egy kicsivel. Amennyiben keresetük alapján tizedekre osztjuk a tanárokat, akkor 2019 februári adatok szerint az alsó 10%-nál 35%-kal volt alacsonyabb a kereset az átlagbérhez képest, míg a felső 10%-nál ez 21%-kal magasabb volt, mint az átlag. Ez alapján a tanárok 57%-a nemzetgazdasági átlagbér alatt keresett.

Ezzel szemben a szakorvosok esetében már csak 12% keresett átlagbér alatt, míg a szakorvosok kereseti átlagbére 122%-kal meghaladta a nemzetgazdasági átlagot.

Minél kisebb ez a vonal, annál inkább mondható, hogy bérezést tekintve nem látszik az előrelépés lehetősége. Érdemes belegondolni, ha egy általános iskolai tanár pályakezdőként belép az első munkahelyére, akkor mit lát maga előtt perspektívaként. Amennyiben azt, hogy az évtizedek alatt felhalmozott tapasztalatait anyagi értelemben is megbecsülik, akkor látja, hogy van értelme kitartani a pályán. Ha viszont azt látja, hogy a pályája vége felé nem az átlagbér alatt lesz a jövedelme, hanem 20%-kal felette, akkor már sokkal szerényebb jövőképet lát maga előtt.

Az általános iskolai tanárok bérének alakulása a munkakör átlagbéréhez képest korosztályonként

Ez az ábra éppen ezt a helyzetet mutatja meg. Egy 25–34 év közötti pedagógus a pályája első éveiben az általános iskolai átlagbér 72%-át kapja meg. A pályája vége előtt kb. 10 évvel már felette lesz az átlagnak egy kicsivel, de érdemben nem tudja azt meghaladni. Nyugdíj előtt kb. 10-17%-kal magasabb lesz az átlaghoz képest a jövedelme. Ha lineárisnak vesszük a pályaképet, és visszatekint a tanár a nyugdíjba vonulásakor, akkor az látja, hogy 63%-ot növekedett a jövedelme, de ez 35-40 év alatt következett be. (Természetesen ez egy fiktív számítás, amely kimerevíti az adott képet. Egy pillanatnyi bérpályát mutat csak meg.)

Ez a pályán maradás szempontjából kifejezetten demoralizáló üzenettel bír.

Ezt a gondolatsort több területen is végig lehet vinni, ahol ugyanúgy látszik, hogy a bérpálya kifejezetten úgy épül fel, hogy a dolgozók inkább kiszorulnak, semmint hogy érdekeltté váljanak a maradásban.

Gondolatkísérletek a változás érdekében

Egy bérrendszer megváltoztatása nem oldható meg egy-két közpolitikai intézkedéssel. Nyilván ki kell állni a progresszív adózás mellett, de önmagában csak az nem oldja meg a fentiekben kibontott problémákat.

Ugyanakkor néhány kérdést érdemes elővenni és végiggondolni. Az első, hogy mennyire szabad hagyni a klasszikus dolgozói társadalom szétesését. Ez alatt azt értem, hogy szabad-e a foglalkoztatottaknak megadni azt a lehetőséget, hogy kimeneküljenek a munkajogi védelem szárnyai alól, csak azért, mert általában magasak a munkabérre jutó közterhek? Szerintem határozottan nem, mivel a dolgozók elveszítik azokat a szerzett és évszázadok alatt kiharcolt jogaikat, amelyek az érdekükben lettek megalkotva. Egy krízis esetén – legyen személyes, vagy gazdasági válság által társadalmi szintű – ők találják magukat elsőként a legnehezebb helyzetben.

Úgy vélem, innentől kezdve nem annak kell lennie a célnak, hogy a 4,5 millió foglalkoztatott számát még egy picivel feljebb tornásszuk. Hanem hogy a 4,5 millió foglalkoztatott jelentős része munkavállaló legyen, és élvezze annak előnyeit.

A második pedig a bérrendszeren belüli „belső mélységek, perspektívák biztosítása”. Először tegyük fel a kérdést, hogy például a közszolgáltatások területén szabad-e a végtelenségig spórolni a ráköltött adóforintjainkkal? Ez ugyanis egyenes arányú összefüggésben van azzal, hogy a dolgozók bérét hagyjuk elértéktelenedni, és elvesszük előlük a perspektívát.

Éppen ezért a bérrendszerben el kell kezdeni nyitni a távolságokat az egyes szakmákon, foglalkozásokon belül. Lássák az emberek annak értelmét, hogy életpályában gondolkodjanak akár a közigazgatásban, akár a közszolgáltatások bármely területén. Ez nem a felső 10%-ot érintő lépés lenne, hanem az alsó bérkategóriák között távolságok kialakítását célozná meg.

Természetesen nehezen képzelhető el egy ilyen lépés a versenyszférában, mivel a bérek alkujába csak enyhe beleszólási lehetőségük van a jogszabályoknak. Az általam felvetett iránynak a terepe a közszféra, amely ezáltal példát tud mutatni a nemzetgazdaság egésze számára.

Igazságos bérrendszerhez akkor tudunk eljutni, ha a felső 10% nem annyit visz haza munkajövedelemből havonta, mint az alsó 50% együttvéve. Valamint ha megnyílnak a perspektívák az egyes foglalkozásokon belül. De legfőképpen, ha a dolgozó megőrzi dolgozói jellegét, és nem édesgetjük át adójogi mézesmadzagokkal a vállalkozói lét terepére.

Címfotó: Pop & Zebra – Unsplash

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.