A világhírű szociálpszichológus Philip Zimbardo „A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról” című könyvet kötelező olvasmányként ajánlja mindenkinek, „aki valaha ismert narcisztikust, vagy ő maga az, vagy tervezi, hogy azzá válik.” Noha a népesség viszonylag kis százalékát érinti közvetlenül a krónikus nárcizmus, a jelenség sajátosságai miatt sokkal szélesebb kör szenved a hatásától. Emiatt nagyon fontos, hogy a nárcizmus mibenlétét, kialakulását, felismerhetőségét, sajátosságait, környezetre és társadalomra gyakorolt hatását, illetve kezelhetőségét pontosan értsük. Az Új Egyenlőség stúdiójában Fáber Ágoston mindezekről a könyv szerzőjét – Bánki György pszichiátert – faggatta.

A köznyelv a nárcizmus kifejezést gyakran felelőtlenül és pontatlanul használja, egyfajta „túlzott önszeretetként” definiálja, ami téves, hiszen a narcisztikus embernek eleve problémája van a szeretettel és az önreflexióval. Ehelyett sokkal inkább a csökkentértékűséghez és szégyenérzethez kapcsolható, hiszen ezek a narcisztikus számára pokoli szenvedéssel és sérüléssel járó élmények azok, amelyeket akkor él át, ha nem ő van a kiemelt helyzetben, ha nem övezi csodálat, ha nem kap megfelelő mértékű elismerést, vagy ha nem mindig az ő szempontjait tartják leginkább szem előtt.

A narcisztikus mindig arra törekszik, hogy kiemelkedjen az átlagosból. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy a narcisztikus vonások fokozatokat képeznek; van, aki kicsit hiúbb, mint az átlag, van, aki jogosnak érzi, hogy bizonyos szabályok nem vonatkoznak rá, van, aki rosszul bírja a kritikát, de ezek önmagukban nem azonosak a kóros nárcizmussal, ahol mindezek egyszerre, nagyon hangsúlyosan vannak jelen.

A kóros narcisztikus személyiség kialakulása egy gyerekkora visszavezethető, összetett folyamat, amit talán a legegyszerűbben úgy lehetne leírni, hogy „ne szeresd a gyereked, de hitesd el vele, hogy szereted”. A legtöbb narcisztikus ember kívülről nézve normális családban nő fel, ahol ellátják és odafigyelnek rá, ellenben érzelmileg nem törődnek vele a szülei, így nem kap elégséges gyöngéd szeretetet. A szeretetet a figyelemmel felelteti meg , később sem lesz képes felismerni az igazi szeretet, ami a társas viszonyaiban súlyos problémákhoz vezet. Mivel minden gyerek arra vágyik, hogy a szülei szeressék, az ilyen szeretethiányos családokban felnövő gyerekek elkezdik tökéletesíteni magukat, a szülő – gyakran kimondatlan – igényeit és elvárásait beteljesíteni, és folyamatosan igyekeznek felmutatni egy kiemelkedő teljesítményt, egy szolgáltatást (pl. a szülő szórakoztatása) vagy teherlevételt (pl. csendes lesz, sosem okoz gondot). Ez az érzés – hogy a szülőt csak az érdekli a gyerek személyiségéből, amit saját maga számára hasznosítani tud – rendkívül magányossá teszi a gyereket, és gyakran azt a válaszreakciót váltja ki, a gyerekből, hogy lelki fejlődése során elbarikádozza magát az érzelmektől. Ez viszont később

megakadályozza abban, hogy felfedezze a saját érzelemvilágát és azon keresztül mások lelkivilágához is empatikusan tudjon kapcsolódni.

Ennek megfelelően a narcisztikus személynek később a társas kapcsolatait is az fogja meghatározni, hogy mit tud kinyerni a másikból. Az lesz a célja, hogy létrehozzon egy olyan társat, aki őt csodálja, tökéletesen tükrözi őt és alárendeli magát az ő személyiségének. Ennek érdekében a kapcsolatok elején nem habozik olyan képet mutatni magáról, amiről azt gondolja, hogy a lehető legnagyobb vonzást fogja gyakorolni – a gond az, hogy ez nem azonos saját magával és hosszú távon nem is biztos, hogy fenn akarja és tudja tartani. Erre csak addig van szüksége, amíg beindítja azt az áramkört, amíg a másik el nem kezdi szolgáltatni azokat a jó dolgokat számára, amelyekre éltető szüksége van – még akkor is, ha ezt saját maga vagy mások előtt tagadja.

Ez a nárcizmus paradoxona: szüksége van egy másik ember szüntelen tükrözésére, viszont a másikat mégis folyamatosan eltaszítja magától.

Mivel a narcisztikus ember nem tud szimmetrikus, kölcsönösségen alapuló kapcsolatokat kiépíteni és fenntartani, hanem csak az alá-fölérendeltséget érti, még ha a szerelmi vagy más típusú kapcsolat elején fellángolva rajong is valakiért, előbb-utóbb a másik személy a szemében elkezd leértékelődni. Erre a mozzanatra azért van szüksége, mert csak akkor tud létezni, ha ő van felül, hiába értékes neki az a valaki, meg fogja találni rajta a fogást, ami miatt föntről lerakhatja és eltaszíthatja magától. A párkapcsolatot az is nagyon megnehezíti, hogy amikor a társ kimerül, például megbetegszik és emiatt nem akar találkozni, azt rettenetesen nagy sértésnek éli meg a narcisztikus ember, hiszen abban a pillanatban nem az ő személye és vágyai jelentik a prioritást. Később ugyan lehet, hogy intellektuálisan rájön, hogy inkább ápolnia kellett volna a beteg partnerét, de érzelmi síkon nem ez az automatikus válaszreakciója.

Ha valakiről meg akarnánk állapítani, hogy kórosan narcisztikus-e, akkor érdemes megkérnünk, hogy adjon egy árnyalt leírást egy adott emberről. A narcisztikus többnyire kétdimenziós papírmasé figuraként látja az embereket, túlzó jelzőkkel írja le őket és gyakran (negatív) értékítéletet kapcsol a leíráshoz. Továbbá az is nagyon jellemző, hogy

a narcisztikus ember számára nincsenek neutrális kérdések, mindenről kardinális véleménye és állásfoglalása van, miközben minden döntést és választást kizárólag a saját szempontrendszere, saját maga köré épít fel.

Ha valakivel beszélgetve olyanokat mond, hogy eddig a legtöbb ember ártott neki az életében, illetve, hogy az emberek nagy tömegei talán fölöslegesen léteznek, esetleg, hogy vannak olyan szuperhősi magasságba emelt személyek, akikkel össze kellene kapcsolódni, és vannak borzasztóan értéktelen emberek, akkor gyanakodhatunk nárcizmusra.

Arra a kérdésre, hogy mi késztet egy embert arra, hogy összekapcsolódjon és ki is tartson egy narcisztikus ember mellett, többféle választ is találhatunk. Egyrészt, egy narcisztikus személy egy másik narcisztikus személlyel szívesen lép kapcsolatba, hiszen meglátják egymásban a csodálatost, viszont ez hosszú távon szinte feloldhatatlan konfliktusokat eredményez. Ami sokkal tipikusabb, az az, hogy a narcisztikus talál valakit, aki önfeláldozásra, behódolásra vagy függőségre (pl. kapcsolatfüggőségre) hajlamos, valakit, aki átadja neki az irányítást. Az ilyen kapcsolatokat általában a boldog és boldogtalan periódusok váltakozása jellemzi; ciklikusan kikészítik egymást, amire aztán ritkán reflektálnak értően. Egy terápia során ezeket a viselkedésmintákat, berögzült sémákat lehet megpróbálni átformálni úgy, hogy a narcisztikus embert a maga szégyenközpontú világából a terapeuta megpróbálja átkísérni egy sokkal biztonságosabb, szeretettelibb világba. Az elszenvedők segítésének fókuszában pedig annak a feltárása áll, hogy az egyén megtalálja saját magában azt az okot, ami őt magát kiszolgáltatja mások elnyomásának; hiszen, ha valakit elnyomnak, azt a helyzetet valahol az az egyén hozza létre, azáltal, hogy benne marad, elárulja saját magát. Az elszenvedőnek kell kialakítania a saját határait és szabályait, neki kell megfogalmazni, hogy mit nem enged meg, hogy megcsináljanak vele, még akkor is, ha az a kapcsolat végét jelenti. Ez általában egy nagyon hosszú folyamat, aminek a végén a narcisztikus személynek kell eldöntenie, hogy hajlandó-e áldozatokat hozni annak érdekében, hogy lekövethesse a társa belső mozgásait, vagy inkább kilép a kapcsolatból.

A nárcizmus azonban nem csak a párkapcsolaton vagy családon belül vet fel súlyos kérdéseket és problémákat. Társadalmi szinten is rendkívül fontos, hogy hogyan reagál egy közösség egy narcisztikus vezetőre.

Erre mutat rá az a 40 ezer pszichológus és pszichiáter által aláírt kollektív levél is, ami Donald Trump amerikai elnök megválasztását követte, és amellett érvelt, hogy azért alkalmatlan elnöknek, és azért nem szabad a hatalom közelébe engedni, mert kórosan narcisztikus. Ez az eset több szempontból is nehéz és mindeddig megválaszolatlan kérdéseket vetett fel, amelyek közül a legégetőbb az, hogy vajon mit mond el egy narcisztikus vezető megválasztása az őt kijelölő társadalomról.


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.