A Kritikai Pszichológia Műhely két alapító tagjának írása bemutatja a Magyar Pszichológiai Társaság Etikai Kódexének társadalmi felelősségvállalásról és a közjó iránti elkötelezettségről szóló alapelvét. Hiányolják azonban a konkrét és részletes útmutatást, hogy miképpen kellene ezt szakmájuk képviselőinek a gyakorlatba ültetniük. Mint írják, a főáramú pszichológia egyéni problémaként fog fel és kezel olyan problémákat, amelyek eredetükben egyáltalán nem egyéniek.

Éber Márk Áron
Éber Márk Áron

Máriási Dóra és Vida Katalin írása (Kettős Mérce, 2015. december 5., eredeti megjelenése: Imágó, 2015. 3. szám) szerint a főáramú pszichológia egy olyan, önmagát természettudományként elismertetni kívánó szaktudomány, amely semlegességet, ideológiamentességet, tisztán tudományos alapokon álló objektivitást, szakmai pártatlanságot és hűvös szakértelmet ígér.

„Az alkalmazott pszichológia az emberi jóllétről individualisztikusan gondolkodik, az egyéni stresszre és szenvedésre koncentrál, valamint megoldásaiban is egyéni okokat keres, és egyéni intervenciókat javasol (pl. depressziós klienseink tünetei mögött személyes indokokat keresünk, gyógyszeres kezelést vagy pszichoterápiát javaslunk). Pedig tulajdonképpen milyen abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát »egyéninek« tekintsünk, amely valójában milliókat érint.” (Kritikai pszichológiát!)

Mi a pszichológia és pszichoterápia feladata? – teszik fel a kérdést. Talán az, hogy segítsen a „problémás egyénnek” minél jobban igazodnia környezetéhez? (Ahhoz, amely – legalább részben – problémáit okozza?) Vagy az, hogy segítsen felismerni „problémájuk” társas-társadalmi (netán rendszerszintű) forrását? Ráadásul olyan módon segítse őket saját erejük és képességeik újbóli birtokbavételére (empowerment és enablement), hogy azzal a problémát legalább részben létrehozó társas környezetük átalakításához járulnak hozzá?

rasterapostropheMi a „pszichés probléma” forrása és ki vagy mi tehet róla? – végső soron ez a fő kérdés. A főáramú pszichológia mivel hajlik a problémák individualizálására azt üzeni a kliensének: veled van a baj, benned van a hiba. 

Mi a „pszichés probléma” forrása és ki vagy mi tehet róla? – végső soron ez a fő kérdés. A főáramú pszichológia az által, hogy hajlik a problémák individualizálására (az egyénekben keresésére és „megtalálására”), valamint az által, hogy mindezt a hűvös és megfellebbezhetetlen (mert tudományként elfogadtatott) szakértelem erejével teszi, óhatatlanul azt üzeni a kliensének: veled van a baj, benned van a hiba. Akaratlanul ugyan, de ezt a benyomást hozza létre minden olyan értelmezési keretben gondolkodó (s e szempontból a főáramhoz sorolható) pszichológiai kezdeményezés és iskola, amely eltekint a problematizált psziché társas közegétől s amely esszencializálja a lelket a helyett, hogy azt mindenkor társas kapcsolatok dinamikájában élet-, család- és társadalomtörténetileg formálódóként fogná fel (azaz relacionálná). Amely nem veszi kellő mértékben figyelembe a szóban forgó egyén aktuális helyzetét és életútját a társas-társadalmi erőtérben, azaz a hatalom, a tudás, a vagyon, az érdekérvényesítés egyenlőtlen viszonyai között. Amely tehát nem látja kellő mélységben és részletességgel, hogy az önfejlesztéshez, önkibontakoztatáshoz, önmegvalósításhoz milyen társas erőforrásai állnak a „problémás pszichéjű” egyén rendelkezésére.

A kritikai pszichológia válasza világos: a hiba nem az Ön készülékében van! A pszichológiának olyan szakmává kell válnia – üzenik a szerzők –, amelynek szemlélete a lehető legtermészetesebb módon helyezi vissza a „problémás lelket” abba az összefüggésbe, amelyben az olyanná vált, amilyenné éppen vált. A pszichológiának így reflektálnia kell arra, hogy működése gyakran akaratlanul is hibáztatja az egyént és felmenti annak környezetét (tágabb értelemben: igazol egy egyenlőtlen és igazságtalan rendszert). De reflektálnia kell arra is – vélik –, hogy a középosztályra és az annál is jobb módúakra szabott terápiás gyakorlataival eleve lemond az e terápiához hozzá nem férő alsóbb osztályokhoz tartozókról. Reflektálnia kell arra is – üzeni Máriási Dóra és Vida Katalin –, hogy nincsenek univerzális elméletek, az emberi helyzetek sokfélesége rugalmas megismerési és terápiás eszközöket igényel. Az osztály(helyzet), a társadalmi nem, a nemzeti, etnikai, „faji” („racial”) vagy vallási hovatartozás, a szexuális irányultság, az életkor, az egészségben vagy valamilyen fogyatékkal, betegséggel élt élet (és így tovább) – vagyis az emberi sokféleség megannyi sajátos tapasztalata érzékenységet és megértést vár a szakembertől.

crowd
Egyéniségek, akiknek jóformán nincsen társas-társadalmi helyzetük?

Aligha birkózhat meg e kihívásokkal egy olyan szakma, amely hajlamos különálló személyiségeket látni e sokféleségben. Egyéniségeket, akiknek jóformán nincsen társas-társadalmi helyzetük, vagy akik megértéséhez nincs szükség szociális beágyazottságuk őket formáló hatásainak megértéséhez. És pláne nehezen birkózhatna meg e kihívásokkal egy olyan szakma, amely kimondva-kimondatlanul egy történetietlen, kultúráktól és társadalmi helyzetektől független, téren és időn kívül álló lélek-esszenciát képzel el épként vagy éppen sérültként.

Hogyan kerülnek oda?

Mindebből természetesen nem következik, hogy az egyénnek többé nincs mit tennie, vagy hogy a szakembereknek többé ne egyénekkel kellene dolgozniuk. Az egyén azonban itt már nem egy társas-társadalmi gyökerek nélküli individuum lesz. Nem egy történetietlen szociális atom. Már egy meghatározott történettel bíró, sajátos társas környezetben élő, speciális személyközi viszonyokban társadalmasuló valakiként jelenik meg, aki magán viseli helyzete és társas életútja változó körülményeit. Teste és lelke annak a társadalmi pozíciónak a lenyomata lesz, amit a jelenben éppen elfoglal. Valamint annak a társadalmi „röppályának” az eredménye, amit a múltban bejárt, és amit tudatosan vagy tudattalanul megtapasztalt. Egyén és társadalom kölcsönös meghatározottsága (ha tetszik, „dialektikája”) éppen ezt jelenti.

A társadalom és a társadalmi hatások megértése ugyanakkor nemcsak a főáramú pszichológiát állítja nehéz feladat elé. Olykor a szociálpszichológia (társaslélektan), sőt a szociológia egyes iskolái is zavarba ejtő koncepcionális problémák okozójává válnak. A társadalom nem pusztán egyének összessége. Érzékszerveinkkel csak egyéneket látunk ugyan, ennek ellenére a társadalom nemcsak „egyénekből áll”. Ha így gondolkodnánk, „nem látnánk a fától az erdőt”.

Társadalom az, amit egymással teszünk, kultúra pedig az, ahogyan ezt egymással tesszük. Társadalom és kultúra így az emberi kölcsönhatások következménye és oka egyben. Nem tudunk sem társadalmon, sem kultúrán kívül élni, mindenképpen hatunk egymásra. Kölcsönviszonyainkkal egyszerre formáljuk egymást és önmagunkat.

Ha a hiba nem az egyén készülékéből ered, hogyan kerül mégis „oda”? A választ a társadalmasulás folyamata adja meg. Belsővé tesszük az életünk során bennünket érő hatásokat. Részben tudatosan, részben öntudatlanul elsajátítjuk társas környezetünk bennünket is érintő, vagy kifejezetten ránk vonatkozó ítéleteit. E hatások különösen az első hetekben, hónapokban és években érintenek érzékenyek bennünket. Ennek ellenére természetesen felnőtt és idős fejjel is erősen befolyásol bennünket társas környezetünk ránk gyakorolt hatása.

A társadalmi problémák individualizálása és pszichologizálása

Akik olvasták Szalai Erzsébet hozzászólását a kritikai pszichológusok vitaindítójához, meglepődhettek azon, milyen módon közelít a kérdéshez az ismert szociológus (Az individuum válsága az újkapitalizmusban. Kettős Mérce, 2016. január 16.). Szalai Erzsébet az 1970-es évek közepétől beköszöntő újkapitalizmus (vagy neoliberális kapitalizmus) azon tendenciáit elemzi, amelyek felfalják a szolidáris társadalmi kapcsolatokat, s ennek nyomán az egyéneket haszonelvű és narcisztikus társadalmi atomokká változtatják. Hasonló megfigyeléseit teszi közzé Koltai Mihály is, aki szerint a neoliberális kapitalizmus 2008-as válsága után a szüntelenül önmenedzselésre kényszerülő „vállalkozó én” (‘entrepreneurial self’) neoliberális konstrukciója sajátosan szadisztikus formát öltött (The Neoliberal Self. Eszmélet, 2015. december 23.).

Állításaik jobb megértéséhez érdemes röviden kitérni az újkapitalizmus születésének körülményeire, a neoliberális fordulatra.

A hetvenes években több, egymást követő sokk rázta meg a kapitalista világgazdaság centrumállamait, mindenekelőtt az Egyesült Államokat és az Egyesült Királyságot. Az 1968-as kulturális forradalom diáklázadásai a baloldali és feminista mozgalom megújulása mellett béketüntetéseket és a „harmadik világgal” szimpatizálók dekolonialista-posztkolonialista mozgalmainak újabb hullámát is elhozta. A szabadságért vívott sokszínű mozgalom a hetvenes évek elejére részben kiábrándulásba, részben elhúzódó gazdasági és politikai válságba torkollott a leggazdagabb országokban (Észak-Amerikában és Nyugat-Európában). A hetvenes évek a centrumban valóban a válság jegyében teltek. A válságot okozó sokkok mindenekelőtt gazdasági természetűek voltak. Gondokat okozott a második világháború végén alapított Bretton Woods-i intézmények kudarca, a Nixon amerikai elnök által feladott aranystandard (1971-ben), az első és a második olajválság sokkhatása a dráguló nyersanyagforrásokkal (1973, 1979), valamint a stagflációs válságot monetáris sokkokkal (jegybanki alapkamat-emelésekkel) kezelni kívánó Paul Volcker FED-elnök beavatkozásai (a Volcker-sokk). Ez utóbbi jelentősége elsősorban abban áll, hogy az amerikai jegybank elnöke az alsóbb társadalmi csoportokat fenyegető munkanélküliség helyett a felső társadalmi csoportok vagyonát fenyegető inflációt kívánta letörni.

A válságra adott gazdaság- és társadalompolitikai választ az Egyesült Államokban 1981-től Ronald Reagannal, az Egyesült Királyságban pedig 1979-től Margaret Thatcherrel beköszöntő radikális fordulat adta meg. A neoliberalizmusé.

rasterapostropheA neoliberális ideológia szerint a legfőbb cél az egyén vállalkozói és fogyasztói énjének „felszabadítása”, akit szabad, autonóm, szuverén, öngondoskodó, bátor, kreatív és kezdeményező egyénként képzel el.

A Szalai Erzsébet által újkapitalizmusnak nevezett korszak e neoliberális fordulattal vette kezdetét. A neoliberális ideológia szerint a legfőbb cél – mint azt Koltai Mihály is pontosan jelzi – az egyén vállalkozói és fogyasztói énjének „felszabadítása”. A „vállalkozó éné”, akit a neoliberális ideológia mindenekelőtt szabad, autonóm, szuverén, öngondoskodó, bátor, kreatív és kezdeményező egyénként képzel el. A legnagyobb veszélyt rá az elnyomó állam és az egyént szabadságában korlátozó kollektívák jelentik. A neoliberális politikák állítólagos célja – saját ideológiájuk szerint – az egyén kreativitásának felszabadítása, a benne szunnyadó (alkotó)készségek felébresztése és kibontakoztatása révén. Egyfelől az elnyomó állam és az egyént gúzsba kötő osztályszolidaritás leépítésével, másfelől a szabad és felelős fogyasztók önmegvalósítását segítő piacok felszabadításával, valamint az autonóm állampolgárok szabad szerveződéseként felfogott civil társadalom ösztönzésével. A neoliberális ideológia így remekül meg tudta lovagolni az 1968 körül felszínre törő mozgalmak szabadságvágyát. Adam Smith klasszikus közgazdaságtani elméleteinek szelektív és tendenciózus újraértelmezésével felmagasztalta a piac mindent elrendező „láthatatlan kezét”, és azt állította: az egyén szabadságának garanciája végső soron a piacok szabadságában van.

A neoliberális ideológia célja tehát az egyén és a piacok felszabadítása az olyan kollektivista képződmények „elnyomása” alól, mint amilyen a társadalom, a szakszervezetek, az osztályszolidaritás és a munkavállalók védelmében fellépő állam. Thatcher asszony híressé vált mondásával szólva: „Nincs olyan, hogy társadalom. Egyének vannak, férfiak és nők, és családok.”

A neoliberális fordulat nyomán a hetvenes-nyolcvanas évektől előtérbe került egy olyan szakma, a pszichológia, amely értelemszerűen könnyen tudott kapcsolódni az egyén felszabadításának projektjéhez. (Ezt más néven neoliberális szubjektumtermelésnek is nevezhetjük.) Ennek ellenére a pszichológia sem individualizálta mindig a társadalmi problémákat. Volt idő, amikor a pszichológia világában az egyénnek még nemcsak személyisége, de társadalmi pozíciója is volt. A pszicho-tudások történetét feltáró szociológus, Kovai Melinda írja egyik remek írásában:

„A pszichológia fentebb bemutatatott »társadalmiatlansága« maga is társadalmi termék. Az olyan (neoliberális) társadalmakban, ahol az állam működésén keresztül a piac egyre nagyobb hatást gyakorol a társadalom intézményeire, a gazdasági és társadalmi kockázatok az egyénre hárulnak, az egyéni felelősségvállalás ethosza a piaci viszonyokat szolgálja.” (Egyéni szociális probléma – Bevezető. Imágó, 2015. 3. szám.)

A neoliberális fordulat hatásai és árnyoldalai

A neoliberalizmus elsősorban nem a piacokat, hanem a nagyvállalatokba szervezett tőkét és a tőkéseket szabadította fel. Reagan és Thatcher az ő adóikat vágta vissza a legradikálisabban, mondván, az így felszabadított gazdasági potenciál hasznai mindenki hasznára válnak majd, mert mindenkihez le fognak szivárogni (trickle down economics). A tőkét és a tőkejáradékot, a profitot, az öröklést, a nagy vagyont és a magas jövedelmet terhelő adók radikális csökkentésével a neoliberális fordulat világos osztálypolitikát hirdetett. A tőkével és vagyonnal rendelkezőknek – vagyis az eleve fent lévőknek – kedvezett, az ezekkel nem rendelkezőket pedig azáltal is sújtotta, hogy lemondott a legerősebb szereplők adójáról. Ez ettől fogva rendkívüli módon hiányozni is kezdett az igazságosságra és szolidárisra épülő jóléti állam közszolgáltatásainak finanszírozásából.

tatcher_reagan
Margaret Tatcher és Ronald Reagan Camp Davidben. Felrúgott jóléti kompromisszum
Forrás: Wikimedia Commons

A neoliberális fordulat a tőkét és a nagyvállalatokat korlátozó szabályozások leépítésével (deregulációjával) felrúgta a második világháború után kialkudott jóléti kompromisszumot és szabadjára engedte a (nagy)tőkét, megteremtve ezzel a tőke rugalmas felhalmozásának feltételeit. Az állami tulajdon radikális leépítésével helyzetbe hozta a (nagy)tőkét, amely a termelőágazatok magánosítása (privatizációja) után a közszolgáltatások egy részéből is profitábilis üzletet faraghatott (egészségügy, oktatás, társadalombiztosítás, magánnyugdíj-pénztárak, börtönipar, közlekedés, vízszolgáltatás, sport és rekreáció és így tovább). A munkavállalói érdekvédelem elleni támadásokkal (jogmegvonással, szakszervezet-ellenességgel) leértékelte a korábban a jóléti kompromisszum keretében garantált módon védett munkaerőt.

A neoliberális fordulat tehát nem általában véve „a piacokat” szabadította fel, hanem a nagyvállalatokba szervezett nagytőkét engedte szabadjára. Ezért írja Szalai Erzsébet, hogy: „…az újkapitalizmus nem más, mint a kapitalizmusnak az 1970-es évek közepétől máig tartó szakasza, melynek lényege, hogy a tőkelogika, áttörve korábbi jótékony korlátait, uralkodóvá válik a társadalmi élet majd minden szférájában – ezzel együtt azonban fel is falja a tőle különböző életvilágokat.” (Az individuum válsága az újkapitalizmusban.)

Ugyanígy, a neoliberális fordulat nem általában véve „az egyént” szabadította fel, hanem mindenekelőtt a tőkével és eladható képességekkel rendelkező felső és felsőközép-osztályokat. Mindannyiunk számára előírta az önmagát folyamatosan, minden tekintetben menedzselő profit- és sikerorientált egyén modelljét. Az önmagához haszonelvűen viszonyuló egyén narcisztikus tendenciái szabadulnak így el – a szelfik a Facebookon. Ezért írja Koltai Mihály:

„Ez a ‘vállalkozó én’ ideológiája és imázsa, vagyis az a képzet, hogy önmagunkat piacosítható skillek hordozójaként fogjuk fel, amit termékként kell promotálnunk és terjesztenünk mindennapi életünk során. A közösségi média használata remek példája ennek: folyamatos erőfeszítés jellemzi, hogy életünkről varázslatos képet fessünk a Facebookon…” (The Neoliberal Self.)

Az egyén „felszabadítása” azt is jelenti, hogy a neoliberális nyomulás keretében az egyént „megszabadítják” kollektív erőforrásaitól és piacosítják azokat. A személyiség alaptónusa ennek következtében – mint Szalai Erzsébet írja – narcisztikussá válik, állandóan optimalizálja érzelmi költség–haszon-egyenlegét, és csak akkor engedi bele magát egy helyzetbe, ha kellő biztosítékokkal rendelkezik arra vonatkozóan, hogy nyereséggel távozhat onnan. Ha belsővé tesszük a neoliberalizmus hegemón ideológiáját, miszerint „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”, „csak rajtad múlik”, és „fejben dől el”, akkor semmi sem véd meg bennünket, ha kudarcot vallunk. A kudarc személyes kudarc lesz, a jellem hibája, az egyén saját problémája. („Nem tettél meg érte mindent!” „Nem akartad eléggé!” „Nem vagy elég céltudatos!” Vagy durvább formában: „A te hibád!” „A te bajod!” „Ennyit érsz!”)

Kovai Melinda pontosan mutat rá e megalázó-megfosztó ítéletek sajátos természetére jellegzetes szófordulatunk kapcsán:

„»Egyéni szociális probléma« – nehéz megmondani, honnan származik ez a frázis, de bizonyos, hogy a nyolcvanas években már a kisiskolások körében is jól ismert volt azzal a jellegzetes, gúnyos, rosszindulatú hanglejtéssel együtt, ahogyan kimondani szokás. Jelentése körülbelül valami olyasmi, hogy ‘senkit nem érdekel a bajod, oldd meg magad, ahogyan tudod.’ A kifejezés többnyire olyan helyzetekben hangzik el, amikor valaki »érdemtelenül« igényel megértést, szolidaritást, vagy éppen megbocsátást. A gúny éle az »egyéni« és a »szociális« egymás elleni kijátszásából fakad, arra utalva, hogy a címzett »közügyként« akar elfogadtatni valamit, ami másoknak nem az.” (Egyéni szociális probléma.)

rasterapostropheA neoliberális ideológia mélyen behatol a lélekbe: az önértékelés és az önbecsülés formálójává válik. A sikertelenség, a szégyen, az önvád, a bűntudat egyéni, személyes, belső és morális defektussá válik.

A neoliberális ideológia ilyen módon mélyen behatol a lélekbe: az önértékelés és az önbecsülés formálójává válik. A sikertelenség, a szégyen, az önvád, a bűntudat egyéni, személyes, belső és morális defektussá válik. Egy következetesen végigvitt neoliberális átalakulás esetén a mindennapjai során megbotló-elbizonytalanodó egyén érzelmi támogatást, pszicho-tudást is csak a piacon vehet. Feltéve, hogy tudja, kihez forduljon, és ha van rá pénze. Ha nincs, ahogyan a (felső)középosztályi életnívó alatt jellegzetesen nincs, akkor a támogatásszerzés és a tehermentesítés esélyei is lecsökkennek. A belsővé tett neoliberális versenyideológiából következően marad az igazságos világba és az igazságos versenybe vetett vakhit. És az önvád, ha bajba kerül az egyén: „Aki kimarad, lemarad” – csak magadat hibáztathatod, ha végül nem sikerül.

Ezért nem mindegy, milyen szakértelmet kínál az önértelmezéshez a pszichológia. Mint ahogyan ezért nem mindegy az sem, milyen szerepet kínál kliensének vagy fogyasztójának. Tehermentesíti e feszültség alól, vagy éppen megerősíti abban a hitében, hogy a hiba mégiscsak őbenne van.

A kritikai pszichológia programja itthon

A társadalmi problémák nem egyéni problémák. Korunk fiataljainak sodródása, szebb napokat látott középosztálybeliek lecsúszása (vagy attól való félelme), felzárkózási vágyaink kielégületlensége, a létbizonytalanságban élők aggodalmai nem egyéni problémák. A társadalmi pozíció bizonytalansága a pszichés diszpozíciók bizonytalanságában jelenik meg. Társadalmi helyzetek átalakulása és meggyengülése fejeződik ki „pszichés problémaként”. A kritikai pszichológia missziója, hogy a rendszer (átalakulása) felől értelmezze a pszichés problémákat, támogatást érdemel azoktól a kritikai társadalomtudományoktól, amelyek e társadalmi-gazdasági rendszer (átalakulásának) megértését és leírását célozzák.

crowdyellow
A társadalmi pozíció bizonytalansága a pszichés diszpozíciók bizonytalanságában jelenik meg

Az egyén igazi felszabadítása tehát nem a neoliberális ideológia által áthatott főáramú pszichológiától várható, hanem attól a kritikai pszichológiától, amely támaszt nyújt a felszabadítva kifosztott egyénnek. Amely hozzásegíti a reális önismerethez, hogy a társadalmi szerkezet egy adott pozíciójában élőként eszmélhessen önmagára. Saját gondját pedig ugyane szerkezetnek az ő pozíciójára nehezedő terheként ismerje fel. Ha bajba kerül, az egyénnek valóban változtatnia kell. Mozgósítania kell társas viszonyaiból fakadó erőforrásait, hogy megbirkózhasson gondjaival. De a helyes helyzetfelismerés nyomán már nem csak az igazságtalan rendszerhez való jobb alkalmazkodást tanulhatja meg. Önmagát e rendszer által megszabottként megláthatva immár a rendszertől való függetlenedés irányába is léphet. A hasonló helyzetben levők egyikeként a közös terhüket cipelők egyikeként ismerhet magára. Ráébred, hogy a hiba nem az ő készülékében van. Adott segítséggel pedig arra is rádöbben, miként került mégis oda.

Nagy szükség van erre a kritikai pszichológiára a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai félperiférián. Nagy szükség van rá az újkapitalizmus Magyarországán, ahol a kilencvenes és kétezres évek neoliberális ideológiai hegemóniája, 2006 politikai és 2008 gazdasági válsága után a 2010-es földcsuszamlásszerű változások egy neotradicionalista ellenmozgást erősítettek meg. Az elmúlt hét évben épülő új rend az addiginál is erőteljesebb nyomást fejt ki a sérülékeny csoportokra. A 2008 után erőszakosabbá és szadisztikusabbá váló neoliberális kapitalizmus fokozott erővel sulykolja az egyénbe az általa generált rendszerproblémákat.

Azon a munkán ezért, amit C. Wright Mills amerikai szociológus még a kritikai társadalomtudományoknak írt elő – hogy az egyéni problémákból közügyeket faragjanak és nyilvánosan is képviseljék őket –, a kritikai pszichológia különösen hatékonyan dolgozhat. A kritikai társadalomtudományoknak és nekünk, akik hiszünk egy egyenlőbb, igazságosabb és emberhez méltóbb világban, teljes erővel támogatnunk kell a kritikai pszichológiát e munkájában.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.