Kiss Viktor (2018): Ideológia, kritika, posztmarxizmus – a baloldal új korszaka felé. Budapest: Napvilág Kiadó

A baloldal évtizedes válságát sokan szellemi válságként értelmezik: a baloldal nem képes többé megérteni a világot, amelyet meg akar változtatni. De honnan indulhat a baloldal szellemi-elméleti megújulása? Kiss Viktor könyve erre a kérdésre kínál megoldást.

Kapelner Zsolt

A baloldal évtizedes válságáról szóló megannyi magyarázat tengerében erős áramlatot képeznek azok az elképzelések, amelyek e válságot a baloldali elmélet válságából, egy alapvetően szellemi válságból eredeztetik. Eszerint az elképzelés szerint – ahogy Wendy Brown Stuart Hall nyomán már a múltszázad végén leírta – a baloldal válsága „sem az aktivista és akadémikus baloldal közötti belső megosztottságra, sem a jobboldal ügyes retorikájára vagy finanszírozási stratégiáira nem vezethető vissza.” A válság „fölénye magának a baloldalnak a képtelenségéből adódik arra, hogy a jelenkor karakterét megragadja és hogy létrehozzon egy e karakternek megfelelő politikai kritikát és morális-politikai víziót.”[1]

A világ ma már nem olyan, ahogyan azt a baloldal klasszikus elméletei – mindenekelőtt az ortodox marxizmus – leírták. Ebben az új helyzetben pedig a baloldal elméleti iránytű nélkül haladva képtelenné vált a célzott és koherens cselekvésre is.

Kiss Viktor Ideológia, kritika, posztmarxizmus című könyvében a baloldali cselekvés új elméletét akarja megalapozni.

Meglátása szerint ennek legmegfelelőbb kiindulópontja az úgynevezett posztmarxizmus elméleti hagyományában keresendő, vagyis azon – elsősorban a 20. század második felétől kezdve aktív – társadalomelméleti gondolkodók munkáiban, akik a baloldali kritikai elmélet talaján állva a hagyományos marxizmus kereteinek meghaladását tűzték ki célként. Olyan szerzők tartoznak ebbe a körbe, mint Ernesto Laclau, Chantal Mouffe, Slavoj Žižek és sokan mások.

Kiss amellett érvel, hogy a posztmarxizmus képviselői nem annyira maguk mögött akarták hagyni a marxi kritikai hagyományt, mint inkább új és időszerű válaszokat akartak találni arra a kérdésre, hogy miként lehetséges radikális-forradalmi politika a jelenkor társadalmaiban. Úgy véli, ennek kulcsa az ideológia fogalmának posztmarxista feldolgozása. Szerinte ez az a fogalom, amelynek alapvető újragondolása lehetővé tette a posztmarxisták számára, hogy megalapozzanak egy új, radikális elméleti és politikai programot, amelyet a jelenkori baloldalnak folytatnia érdemes.

A könyv kiindulópontja az, amit Kiss az ideológia negatív vagy pejoratív fogalmának nevez és amelyet a – 20. század első felét jellemző – hagyományos vagy ortodox marxizmusnak tulajdonít. E felfogás szerint az ideológia hamis vélekedések összessége a fennálló társadalmi rendről, amelyek a gazdasági-termelési viszonyok eredményeképp jönnek létre. Az ideológia nem propaganda vagy agymosás, hanem azon szellemi, gondolkodásbeli tényezők összessége, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a társadalmi rend a jelenlegi formájában fennmaradjon.

Ha az elnyomottak nem gondolnák, hogy helyük a társadalmi rend egészében megérdemelt vagy természetes, ha a náluk tehetősebbek helyzetét nem egyéni erőfeszítésük jogos jutalmaként látnák, hanem igazságtalan társadalmi struktúrák eredményeként, úgy semmiféle indokuk nem lenne továbbra is együttműködni a fennálló társadalmi rend fenntartásában, hanem ehelyett annak megváltoztatására törekednének.

A kritikai társadalomelmélet és tágabban a mozgalmi munka célja az ideológiát illetően az, hogy lerántsa a „hamis tudat fátylát”, megmutassa az igazságot és ezzel cselekvésre késztesse az elnyomottakat.

Kiss rámutat, hogy a 20. század második felében ez az ideológiáról szóló elképzelés alapvetően megváltozik. E változást talán a következő módon foglalhatjuk össze: helytelen úgy gondolni az ideológiára, mint amely pusztán gátja az egyéni vagy közösségi cselekvésnek. Az ideológia maga szerves része, konstitutív eleme a cselekvésnek – csak épp a fennálló társadalmi struktúrákkal konform cselekvésnek: az ideológia szolgáltatja azokat a fogalmakat, narratívákat, képzeleti elemeket, amelyek segítségével az emberek számára saját cselekvésük értelmezhetővé válik; az ideológia rajzolja ki a lehetségesként elgondolt cselekvés egész horizontját.

Vegyük a következő példát: miért kelünk fel reggelente és megyünk el dolgozni? Mert meg vagyunk róla győződve, hogy ez az, amit a normális emberek csinálnak. Nem biztos, hogy dicsőítjük, felmagasztaljuk a munkát, de az emberi élet normális és kiküszöbölhetetlen részének tekintjük. Ha beszélgetünk valakivel, észszerűnek tűnik megkérdezni, mivel foglalkozik, fiatal felnőttekről fel szoktuk tételezni, hogy hamarosan valamiféle munka után néznek és így tovább. Ezen előfeltevések, vélekedések, beidegződések nélkül egészen érthetetlen lenne a számunkra, hogy miért kelnek fel tömegével az emberek minden nap, mielőtt rendesen kialudnák magukat, és töltik az egész napjukat olyasmivel, amit nagyrészük nyilvánvalóan utál, ahelyett, hogy fellázadnának a munka uralma ellen és a javak igazságosabb és elidegenedéstől mentes elosztásának megvalósítására törekednének.

Féligazság, hogy az ideológia megakadályozza, hogy bizonyos cselekvésmódokat – például a radikális-forradalmi cselekvést – kivitelezhetőként, racionálisként vagy értékesként fogadjunk el. Ugyanis épp ezáltal lehetővé teszi azt is, hogy bizonyos cselekvésformákat észszerűnek vagy elfogadhatónak találjunk és ezáltal képessé váljunk megcselekedni őket.

Ideológia nélkül tehát cselekvés sem létezne, ugyanis az ideológia az a terep, ahol a cselekvést motiváló – és egyáltalán értelmezhetővé tevő – fogalmak, értékek, képzetek létrejönnek és újratermelődnek.

Mikor azt mondjuk, az ideológiát fel kell számolni, hogy az emberek képessé váljanak a forradalmi cselekvésre, ezzel pusztán annyit mondtunk, hogy a jelenkori társadalomban az emberi cselekvés lehetőségfeltételét képező – és azt egyúttal a konformitásra leszűkítő – ideologikus képzetek helyébe új, emancipatorikus cselekvést lehetővé tevő képzeteket kell állítanunk. E képzetek természete azonban lényegileg nem különbözik az ideologikus képzetekétől: mindkét esetben az emberi cselekvést egyszerre lehetővé tevő és motiváló szellemi, gondolati és képzeleti elemekről beszélünk, amelyek nem kiiktatható részei az ember politikai létezésének.

Ez az a pont, ahova Louis Althusser – a posztmarxizmus legjelentősebb előfutára – eljut és itt veszi fel a fonalat Ernesto Laclau és Chantal Mouffe a posztmarxizmus első fő művének, az 1985-ös Hegemony and Socialist Strategy szerzői. A szerzőpáros Althusser, Jacques Lacan és más szerzők nyomán amellett érvel, hogy az emberi cselekvés mindig egy szimbolikus, diszkurzív módon létrehozott térben zajlik, a cselekvés csupán egy ilyen diszkurzív-szimbolikus közegben válik értelmezhetővé és megcselekedhetővé. Ha a baloldal csakugyan a radikális-forradalmi politika elkötelezett híve, akkor figyelmét nem a társadalom mélyrétegeiben működő gazdasági folyamatokra, termelési viszonyokra és más hasonlókra kell összpontosítania – ahogy azt a klasszikus marxizmus tette –, hanem azokra a folyamatokra, amelyek létrehozzák és fenntartják az ideológiát és strukturálják az emberi cselekvést a jelenkori társadalmakban.

A radikális-forradalmi politika előmozdításához – állítják Kiss szerint a posztmarxizmus képviselői – nem a társadalom gazdasági alapja, hanem az ideológia szintjén kell beavatkozni. Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a radikális-forradalmi politika híveinek meg kell kísérelniük ugyanúgy manipulációnak, agymosásnak alávetni a társadalom tagjait, amint a fennálló rend ideológiai struktúrái teszik. Ez az elképzelés – amelyet Kiss az ideológia „instrumentális-cinikus” felfogásának nevez – az ideológia negatív vagy pejoratív fogalmához tartozik, amelyet a posztmarxizmus meg akar haladni.

Az ideologikus képzetek mentén cselekvő emberek nem manipuláltak, nem rejti el előlük a valóságot a „hamis tudat fátyla”, felszabadulásuk pedig nem pusztán a helyes nézetek elsajátításában áll – annál is inkább, mert az ideologikus képzetek nem szükségszerűen hamisak. Kétségtelenül igaz az, hogy a jelenkor társadalmaiban az emberek általában dolgozni kell, hogy járjanak. Ez a képzet annyiban ideologikus, amennyiben más – hol hamis, hol igaz – képzetekkel összekapcsolódva az emberi cselekvést a konformitás és nem a radikális-forradalmi magatartás irányába tereli.

Kiss úgy véli, hogy a cselekvés átstrukturálása a cselekvés lehetőségfeltételeit képező gondolatok, narratívák, fogalmak, és habitusok szintjén – vagyis az ideológia felszámolása – a posztmarxizmus számára egy sajátosan politikai feladat.

A politika nem egyéb, mint épp e szimbolikus-diszkurzív gyakorlatokban létrejövő társadalmi képzetek feletti küzdelem; az afölötti küzdelem, hogy miként gondoljuk el, érzékeljük, foglaljuk narratívákba a minket körülvevő társadalmi-történelmi valóságot, miként adunk neki jelentést.

A posztmarxizmus tehát Kiss szerint a marxizmus programjának politikai programként való újraértékelése.

Ezt az érvelést Kiss a 20. század legjelentősebb baloldali társadalomelméleti szerzőinek ideológiakritika-központú áttekintésén keresztül prezentálja. Megmutatja, hogy voltaképpen a fent ismertetett politikai program munkál a Lacan-ihlette baloldal – Laclau és Slavoj Žižek – munkáiban (2. és 3. fejezet) éppúgy, mint a francia ’68-asoktól és mindenekelőtt Guy Debord-tól induló szituacionista, a spektákulum fogalmára összpontosító társadalomelméleteiben (4. fejezet) vagy Gilles Deleuze és Félix Guattari posztstrukturalista kapitalizmuskritikájában (5. fejezet). Végül Kiss felvázol egy rendkívül érdekes történeti eszmefuttatást, amely a marxizmus e politikai fordulatát Antonio Gramsci hegemóniafogalmáig vezeti vissza (6. fejezet).

Kiss a baloldali társadalomelméleti szerzők rendkívül széles körét vonultatja fel, sosem feledkezve meg arról, hogy nézeteiket a megfelelő történeti kontextusba helyezve azokat ne puszta elvont ideákként, hanem egy élő és a valóságos történelem közegében mozgó gondolati program mozzanataiként láttassa. Kiss munkája ugyanakkor nem tankönyv. Célja nem a 20. századi baloldali társadalom- és politikaelmélet kimerítő áttekintése, hanem egy nagyon is világosan körülhatárolt tétel történeti-elméleti alátámasztása.

Mit tartsunk erről a tételről, amelyet Kiss a könyvében képvisel? Igaz-e az, hogy a baloldalnak politikai fordulatot kell végrehajtania, energiáit a társadalmi képzelet, a képzetek, a szimbolikus-diszkurzív térben létrejövő gondolatok feletti küzdelemre kell összpontosítania? A magam részéről nem vagyok teljes mértékben meggyőzve.

A Kiss által propagált posztmarxizmus vonzereje abban kellene, hogy álljon, hogy meghaladja a klasszikus marxizmus ökonomizmusát vagy redukcionizmusát, amely a politikai cselekvést egészleg a gazdasági-termelési viszonyoknak rendelte alá, azokra redukálta, vezette vissza. Azonban észre kell vennünk, hogy a Kiss-féle posztmarxizmus nem tesz egyebet, mint az egyik redukcionizmust lecseréli a másikra: „a politika és az ideológia már nem a tőkés gazdasági logika következménye (felépítménye) többé – ellenkezőleg: a társadalom politikai és ideológiai artikulációja jelenti a tőkés gazdaság létének (újratermelés) és működésének (értékesítés) alapját” (312. old.).

Kiss tehát nem a redukcionizmus logikáját kérdőjelezi meg, csupán azt állítja, hogy mindent a megfelelő dologra kell redukálnunk: a politikára és nem a gazdaságra. Engels állítását, miszerint minden társadalmi jelenséget végső fokon a gazdaság határoz meg, arra kell cserélnünk, hogy végső fokon minden társadalmi jelenséget a politika – az ideológia – határoz meg.

Ha ez azt jelenti, hogy társadalmi-politikai létezésünk egésze redukálható azokra a diszkurzív-szimbolikus gyakorlatokra, amelyek az ideologikus-politikai társadalmi képzetek létrehozásáért felelősek, akkor ez az állítás egyértelműen téves. Számtalan egyéb módon is viszonyulunk társadalmi-politikai létezésünkhöz a diszkurzív-szimbolikus gyakorlatokon kívül. Így például számtalan praktikus, materiális, szomatikus módon is kapcsolatban állunk a társadalmi-politikai világgal. A kapitalista társadalom anyagi infrastruktúrája épp úgy összeköti e társadalom tagjait, mint azok a szimbolikus képzetek, amelyeken mind osztoznak. A politikai cselekvés horizontját épp úgy kijelölik a termelési gyakorlatok, az erőforrások elosztása, mint a társadalomról alkotott képzetek.

Az állítás, hogy a tőkés termelés alapját immár „a társadalom politikai és ideológiai artikulációja jelenti”, merőben kétséges, hiszen ez az artikuláció mindig egy materiális (gazdasági) közegben kell, hogy történjen. Ez az artikuláció csupán annyiban válik hatékonnyá, amennyiben az emberi cselekvésen keresztül a társadalom tagjai közti interakciók materiális, anyagi közegében hatni tud. A társadalom politikai-ideologikus artikulációja tehát épp annyira rá van utalva a társadalom gazdasági-materiális szerkezetére, mint amennyire ez a szerkezet őrá.

Ha ezzel szemben Kiss az ideológia fogalmába a társadalom szimbolikus-diszkurzív artikulációján kívül a társadalmi létezés minden egyéb – praktikus, materiális stb. – dimenzióját is be szeretné suvasztani, úgy ez az ideológiafogalom mérhetetlenül kitágul és használhatatlanná válik. Ha minden ideológiakritika, akkor semmi sem ideológiakritika. Pontosabban: akkor az égvilágon semmit nem mondunk azzal, hogy a baloldal elméleti megújításának az ideológiakritika jelenti a legmegfelelőbb alapját.

Mindez arra mutat, hogy az alap-felépítmény klasszikus marxista tanának meghaladása nem jelentheti egyszerűen a gazdasági alap lecserélését politikai alapra. Ehelyett az alap-felépítmény logika meghaladásában kell gondolkodnunk: egy olyan modellben, amelyben a társadalom diszkurzív-szimbolikus (politikai-ideologikus) és gazdasági-materiális szerkezetei kölcsönösen függenek egymástól és alakítják egymást.

Nem politikaelméletre van szükség a gazdaságtan helyett, hanem politikai gazdaságtanra – annak abban a kritikai formájában, amelyet Marx maga is képviselt.

A társadalom politikai-ideologikus és materiális-gyakorlati artikulációjának ez az egymásra utaltsága át meg átüt azon szerzők munkáin, akiket Kiss tárgyal. Debord kapcsán például Kiss így ír: „Debord szerint tehát a kapitalizmusban a fogyasztói paradicsom elleni küzdelem nem a spektákulum leleplezése és kritikája, hanem a látványtól mentes valóság újjáépítése: a munkástanácsok, amelyek átveszik a termelést, amelyekben létrejön az emberek saját világa és tevékenységeik, kapcsolataik emberi formája” (156. old.).

Az történik itt, hogy a munkások a társadalom diszkurzív-szimbolikus szintjén újraalkotják a politikai képzeletet? Vagy inkább arról van szó, hogy a termelés újraformálásán keresztül olyan materiális-gyakorlati viszonyokat alakítanak ki, amelyek azután lehetővé teszik új képzetek szimbolikus-diszkurzív létrehozását? A helyes válasz alighanem: mindkettő egyszerre. Kiss elemzése azonban – úgy vélem – adós marad azzal, hogy számot adjon az egyszerre materiális és szimbolikus-diszkurzív folyamat e dialektikájáról. A könyv zárófejezetében ehelyett egy elégtelen és egyoldalú redukcionista álláspontba húzódik vissza.

Kiss Viktor könyve egy nagy felkészültséggel megírt és a 20. és 21. századi baloldali társadalomelmélet rendkívül széles körét lefedő könyve alapvető jelentőségű meglátásokat fogalmaz meg a baloldal helyzetével és a baloldali társadalomelmélet jelenkori állásával kapcsolatban.

E meglátások és Kiss analitikus és historikus szemlélete lényegi hozzájárulást tesznek a baloldal válsága körül kialakult vitákban, melyek feloldása napról napra sürgetőbb feladattá válik.

Címfotó: Berthold Werner, Wikipedia, CC

[1] Wendy Brown, “Resisting Left Melancholy.” boundary 2, vol. 26 no. 3, 1999, p. 19. A fordítás tőlem – K. Zs.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.