Stephanie Kelton The Deficit Myth [A deficit mítosz](John Murray Press, 2020)

Talán a 2020-as év leginkább várt könyve ez. Stephanie Kelton azon túl, hogy közgazdász professzor, illetve a szenátusi demokrata frakció gazdasági főtanácsadója volt, a 2020-as kampányban Bernie Sanders demokrata elnökjelölt főtanácsadójaként szolgált. A Modern Monetáris Elmélet (MMT) egyik legismertebb exponense.

Pogátsa Zoltán

A könyv célja az MMT alapelveinek közérthető nyelvezetű kifejtése, miközben lerántja a leplet az elmúlt évtizedek legkártékonyabb mítoszairól. Ezeket a mítoszokat érdekből vagy őszinte, de téves hitből folyamatosan sulykolják politikusok, elemzők, illetve mindenek előtt a sajtó.

A Modern Monetáris Elmélet legfontosabb mondanivalója, ahogy az államnak soha sem kell semmire azt mondania, hogy nincs rá pénz. Ha a társadalom akarja, ha az a közjót szolgálja, akkor az állam – mint szuverén pénzteremtő – képes azt megfinanszírozni. A jegybank „pénzt nyomtat” (a mai világban számítógépes formában létrehoz), és ebből nulla százalékos kamattal megvásárolja azt az államadósságot, amelyet a kormányzat kiadásai hoznak létre.

Azaz értelmetlen volt az összes megszorítás és stabilizálásnak csúfolt károkozás a Bokros-csomagtól az eurozóna válságkezelésén át az Orbán-kormány jelenlegi nullás költségvetés fétiséig.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a költségvetésből orrán-száján folyhat ki a pénz, mint a Gyurcsány-korszakban vagy manapság. Az MMT nem a mértéktelen pénznyomtatás híve, hanem a nagyon jól végiggondolt költségvetési politikáé. A mértéktelen pénznyomtatásból ugyanis hiperinfláció lesz, ahogy nem egy gyarmati sorból felszabadult ország diktátora megtapasztalhatta, amikor éjjel-nappal járatta a bankóprést.

Az MMT ezzel szemben a nagyon fegyelmezett költségvetési politika híve, ám ennek a fegyelemnek nem a költségvetési deficit, hanem az infláció a korlátja. Azaz a mostaninál sokkal jobban meg kell nézni, hogy mire akarunk költeni, és mire nem. Ennek a hatása azonban rendkívül kedvező. Elmaradása pedig jelenlegi problémáink fő forrása.

Kelton szerint az MMT olyan, mint egy autosztreogramm, az az első látásra zagyva folt, amelyet ha másképp nézünk, hirtelen három dimenziós képet látunk meg mögötte. Aki egyszer megértette az MMT gondolkodási logikáját, az sosem fogja még egyszer ugyanúgy felfogni a közpénzügyeket.

Vegyünk sorra tehát néhány ilyen elterjedt, de hamis mítoszt Kelton könyvéből.

Mítosz: az államnak ugyanolyan költségvetési korlátai vannak, mint a háztartásoknak.

Valóság: nem, az állam nyomtathat pénzt, a háztartás nem!

Az államnak nincs szüksége adókra ahhoz, hogy finanszírozza a kiadásait. A saját maga által nyomtatott pénzből bármit meg tud finanszírozni.

Akkor nem kellenek adók? De:

  1. Mert ez az egyetlen módja annak, hogy a polgárok az adott állam pénzét használják, és ne mást. Szükségük van rá az adófizetéshez.
  2. Az infláció kordában tartásához. Ha az állam költeni akar valami fontosra, és ez valamiért inflációt gerjesztene, akkor adóztatással máshol csökkentheti a költési képességet: olyan költéseknél, melyeket korlátozni akar.
  3. Adókkal lehet kiegyenlíteni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, amennyiben azok túl nagyra nőnének. Például egyes oligarchák oly gazdaggá válnak, hogy foglyul ejtik a demokráciát. Vagy bizonyos cégek oligopóliumokként dominálnak teljes iparágakat. Szabályozás: a kormányzat alacsonyabb adókkal támogathat bizonyos folyamatokat (tanulás, élelmiszer, zöld energia), és visszafoghat másokat (dohányzás, CO2 kibocsátás).

Miért van akkor az államnak szüksége államkötvények, azaz adósság kibocsátására? Valójában nincs szüksége rá. Ez olyasvalami, amit egyszer eldöntöttek.

Hozzátehetünk ehhez két dolgot. Egyrészt – ahogy arra Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus figyelmeztet – ezzel a kormányzatokat a nagybefektetők kontrollja alá helyezzük. Ez nyilvánvalón nem demokratikus, azaz megszüntetendő. Másrészt pedig – Sandy Brian Hager bemutatja – az államkötvény biztonságos kereseti forrás a gazdagoknak, melynek kamatait aztán a szegényeknek kell kifizetnie. Ők nem jutnak megfelelő iskolához, úthoz, mert a pénzt a kamattörlesztésre kell fordítani. Azaz a nap végén az állampapír egyfajta jövedelem transzfer a szegényektől a gazdagok felé. Azaz ismét csak megszüntetendő.

A következő kérdés, amely mindenkiben megfogalmazódik, hogy akkor ezek szerint ezerrel kezdjünk el nyomtatni, mintha nem lenne holnap? Nem lesz ebből hiperinfláció? A válasz természetesen nemleges. Az MMT nem a felelőtlen költekezést jelenti. Ellenkezőleg: kifejezetten a felelősségteljes költségvetést.

Például: az állam saját közösségi pénzéből megtámogatja a szociális lakásépítést. Ezzel keresletet gerjeszt az építőipar kibocsátása iránt, ami inflációt gerjesztő, ha az nem képes elég gyorsan bővíteni a kapacitásait. Ha nőne az infláció, akkor csökkentjük a stadionépítést, ami csökkenti az inflációs nyomást az építőiparban. Vagy: közösségi pénzből finanszírozzuk a fenntartható energiát, de közben magasan adóztatjuk a CO2 kibocsájtást. Ha az előbbi növeli az inflációt, az utóbbi visszafogja.

Mítosz: a deficit a túlköltekezés bizonyítéka

Valóság: a túlköltekezés bizonyítéka az infláció!

Kelton visszautal Abba Lerner amerikai közgazdászra, aki kidolgozta a funkcionáis finanszírozás elméletét, az MMT előfutárát. Eszerint az államnak az a feladata, hogy kitöltse azt a gazdasági aktivitást, amit a magángazdaság nem képes. A magángazdaság minden egyes időpontban foglalkoztat annyi munkaerőt, amennyit tud és akar. A többiek foglalkoztatására az államnak kell hasznos munkahelyeket teremtenie. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ez költségvetési többlettel, egyensúllyal, vagy hiánnyal történik, a lényeg a teljes foglalkoztatás elérése.

Amennyiben viszont a gazdaság túlpörögne, azaz infláció fenyegetne, akkor az államnak az a feladata, hogy extra adóztatással csökkentse a vásárlóerőt ott, ahol ezt a legkevésbé gondolja indokoltnak, vagy akár egyenesen károsnak tartja. Az adók ilyen szelektív emelésével természetesen a költségvetés egyenlege elmozdul a pozitív irányba, ám ez nem cél, hanem következmény.

Kelton szerint az MMT annyival akar többet, mint Lerner, hogy bevezetné az általános munkagarancia programot. Azaz nem felülről költene többet mondjuk infrastruktúrára, oktatásra, gondoskodási munkára, remélve hogy a magángazdaság erre reagál, hanem alulról garantálna munkát mindenkinek, akit az adott időpontban a magángazdaság nem képes alkalmazni. Ennek számtalan előnye lenne azon a nyilvánvalón kívül is, hogy mindenki találna munkát, aki akarna. Egyszerre automatikus stabilizátorként kilapítaná a gazdasági ciklusokat. Harmadrészt pedig egyfajta minimálbérként működne az gazdaságban, hiszen az állami garantált foglalkoztatási bér alatt senki nem vállalna munkát. (Kelton idézi Hyman Minskyt, aki szerint a jelenlegi rendszerben hiába van intézményesített minimálbér, a tényleges minimálbér a munkát nem találó ember nulla dollárja…)

Mindezeket figyelembe véve Kelton tehát hangsúlyozza, hogy az MMT nem az állami költés fegyelmezetlenségét vezetné be, hanem éppen hogy egy sokkal fegyelmezettebb költekezést. Ám ez nem az értelmetlen deficit – szuficit célokat  venné figyelembe, hanem az inflációt előzné meg.

Mítosz: az államadósság veszélyes, csökkenteni kell

Valóság: az államadóságot akár ma gond nélkül visszafizethetnénk

Japán államadósága a GDP két és félszerese. Még sincs a kockázatot jelző állampapír hozam az egekben. Sőt, gyakorlatilag nulla. Miért? Mert a japán adósság jenben áll fenn, és nem külső valutában. Ez pedig így nem veszélyes. A japán jegybank bármikor visszafizethetné, ha akarná. Sőt, a felét már meg is vásárolta. De akár 100%-át is megvásárolhatná. A főáram ezen a ponton aggódni kezdene: mi lenne az inflációval? Semmi. A japán állampapírok birtokosai készpénzt kapnának a papírjaik helyett. Az összvagyonuk se nem nőne, se nem csökkenne. Sőt,  a hosszabb távú kilátásaik még egy kicsit romlanának is, hiszen elesnének a kamatoktól. Semmi okuk nem lenne azonnal költekezésbe kezdeni. Nem lenne infláció.

Kelton megnézi az ellenpéldákat is. Azt, amikor az USA egyszer tényleg visszafizette az államadósságát, vagy többször amikor csak radikális lépéseket tett a csökkentésére sorozatos költségvetési többletekkel. Minden egyes alkalommal válság lett belőle. Nem véletlenül, hiszen ilyenkor az állam forrásokat von el a gazdaságból, melyeket aztán nem költ el.

Mítosz: az állam ha kölcsönkér, kiszorítja a szintén kölcsönért sorba álló magáncégeket

Valóság: amikor az állam deficitet csinál, a magángazdaság megtakarításai nőnek

 A kiszorítási elmélet az aranystandard idején volt igaz, amikor a pénz hozzá volt kötve az aranyhoz. Ma már nem igaz. Amikor az állam hitelt vesz fel, akkor nem kiszorít más hitelfelvevőket, hanem éppen hogy növeli a megtakarításokat. Az állami szektor hiánya a magánszektor többlete. És fordítva. Az állami szektor többlete a magánszektortól von el forrásokat.

Mítosz: nincs elég pénz a társadalom-biztosításra, az egészségbiztosításra, a nyugdíjakra, ezek a nagy állami rendszerek fenntarthatatlanok

Valóság: nem a pénz a szűk keresztmetszet, hanem a kapacitás

Ahogy az állam egyéb szolgáltatásait, úgy ezeket az alrendszereket sem kell adókból vagy járulékokból finanszírozni. Az állam itt is képes arra, hogy pénzt teremtsen, és megfinanszírozza azokat. Azaz ezek az alrendszerek sem mehetnek csődbe.

Nem teremtene ez inflációt? Ugyanaz az MMT válasza, mint bármely más esetben. Akkor teremt inflációt, ha nem tudjuk a megfelelő kapacitásokat előteremteni, amelyeket megvásárolna az állam. Azaz nincs elég orvos, ápoló, gyógyszer, idősek otthona, gondozó, épület, orvosi technológia. Ez az igazi szűk keresztmetszet, nem a pénz. Az elöregedő társadalom miatt itt az ideje arra fókuszálni, hogy ezeket az emberi és anyagi erőforrásokat megteremtsük. A vásárlóerőt az állam mindig képes előteremteni.

Kelton egyébként egészen megdöbbentő tanukat hoz minderre. Például az egyébként szuper retrográd Alan Greenspan volt Fed elnököt, aki egy kongresszusi meghallgatáson kapott egy olyan alákérdezést, hogy ugye erősíteni kell az öngondoskodást, mert ezek az alrendszerek nem sokára finanszírozhatatlanná válnak? A kérdező legnagyobb megdöbbenésére Greenspan az igazságot válaszolta: nem, az állam bármikor képes ezeket az alrendszereket megfinanszírozni, ha akarja!

Utóda, Ben Bernanke még azt is hozzátette: ez nem az adófizetők pénze!

A költségvetési deficit tehát mítosz, annak fetisizálása káros. Ahogy azonban Kelton figyelmeztet, van bőven deficitünk, amire érdemes fókuszálni: egészség és gondoskodási deficitünk (egészségügy, gondoskodás), tudás deficitünk (oktatás), demokrácia deficitünk (több embert lehetne érdemi polgárrá tenni, az oligarchákat pedig megszüntetni), klíma deficitünk (nagyon sürgető lenne megfinanszírozni az átállást a fenntartható, nemnövekedő gazdaságra). Ezek az életünk igazi korlátai, nem pedig az, hogy nincs elég pénz.

Margaret Thatcher hírhedt módon egyszer azt mondta, hogy a társadalomnak nincs pénze, az állam csak az adófizetők pénzével gazdálkodik.

Az MMT bebizonyítja, hogy nem, az állam nem az adófizetők pénzét költi. Hanem a közösség pénzét.

(A Modern Monetáris Elmélet egy részletesebb kifejtése itt megtekinthető.)

Címfotó: Paul Thomas, CC – Wikipedia

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.