Jonathan Tepper és Dennis Hearn: The Myth of Capitalism: Monopolies and the Death of Competition [A kapitalizmus mítosza: Monopóliumok és a verseny halála], Wiley, 2019

A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben saját elveikkel szemben már alig van verseny. A létező kapitalizmust monopóliumok és oligopóliumok által megvásárolt állam jellemzi. A piaci fundamentalisták ezért nem őszinték, és valójában osztályprivilégiumaikat védelmezik.

A piaci fundamentalisták egyik leggyakoribb érve a kapitalizmus mellett, hogy az meritokratikus, azaz érdemelvű. Ezt azzal támasztják alá, hogy a kapitalizmust az intenzív verseny jellemzi, amely rákényszeríti a cégeket a teljesítményre. Csak az maradhat életben, aki jó vállalkozó, kitűnő a terméke, innovál, és általában véve kiszolgálja a vevők igényeit. Az így elképzelt kapitalizmus tehát teljesítményelvű: a szorgalmasokat, okosakat, tehetségeseket, kreatívokat jutalmazza, a lusták és tehetségtelenek pedig elhullnak benne.

Van egy nagyon nagy baj ezzel a világképpel: már rég nem igaz. Tepper és Hearn új könyve a kapitalizmusnak erről a ténylegesen létező valóságáról szól. A szerzők felmérésekre, kutatásokra, tényekre, adatokra alapozva mutatják be, hogy a kapitalizmus megszűnt kompetitív lenni.

A legtöbb iparágban alig egy-két szereplő határozza meg a piacot. Lássunk néhány közismert példát, melyet a könyv is idéz:

  • a kólák esetében a Coca-Cola és a Pepsi duója,
  • a gyorspostáknál a UPS és a FedEx szinte mindent visz,
  • négy légitársaság uralja az amerikai légteret, ráadásul mindegyiknek meg vannak a „erődítmény-repülőtereik”, azaz konkrét utakon a verseny még ennél is kisebb,
  • a bankkártyáknál a Visa és Mastercard párosa,
  • az Android és az iOS uralják a mobil operációs rendszerek 98%-át,
  • Moody’s és Standard’n’Poor duopólium a hitelminősítőknél,
  • öt pénzügyi holdingnál van az összes amerikai banki eszköz fele (az európai bankrendszerek még ennél is sokkal koncentráltabbak),
  • az amerikai háztartások 75%-ának nincs választási lehetősége nagy sebességű internetszolgáltató tekintetében,
  • a Google szolgáltatja az internetes keresések 90%-át,
  • a Facebooknak 80%-os a súlya a social network-szolgáltatók területén,
  • a két fenti cég együtt olyannyira dominálja a digitális hirdetési piacot, hogy ellehetetlenítik a hirdetésekre építő online sajtó modelljét,
  • a kábeltévé-társaságok szinte mindenhol helyi monopóliumok.

A sor végtelenül folytatható, mindenki saját tapasztalatából ismeri ezt a jelenséget A fenti példák általános trendet illusztrálnak. Az Economist 1997 és 2012 közötti kutatásából kiderül, hogy az amerikai iparágak kétharmada oligopolisztikus, azaz egy pár cég uralja. A könyvben idézet tudományos kutatások szerint a nyílt részvénytársaságok száma a hetvenes évek óta megfeleződött, miközben új iparágak jöttek létre szép számmal.

A felvásárlások eredményeképpen egyre nagyobb vállalatok jönnek létre. Míg 1995-ben a száz legnagyobb cég a teljes profit 53%-át realizálta, addig 2015-re ez elképesztő módon 84%-ra nőtt!

Mindez azt jelenti, hogy egy-egy iparágra nem jut több, mint egy-két nagyvállalat. Az egymással intenzíven versenyző kis családi cégek Adam Smith által megálmodott világa már rég nem létezik.

Az üzletemberek tudják

Warren Buffet, a világ leggazdagabb befektetője mindig olyan cégeket igyekszik venni, amelyek ügyesen kizárják a versenytársaikat. Kedvenc kifejezése a „pricing power”: ármeghatározó erő, azaz egy általa tulajdonolt vállalat képessége arra, hogy piaci dominanciája révén meg tudja szabni az iparágra jellemző árakat. Peter Thiel, a PayPal/LinkedIn/Facebook befektetője nyíltan egyértelművé is teszi: a verseny tankönyvi gondolata túlértékelt, a kapitalizmus valójában a monopóliumról szól, ekkor tud magasan árazni a cég. Michael Porter híres vállalati versenyképességi modelljében is a legkockázatosabb iparág az, ahol a versenytársak erősek és könnyű az új szereplők piacra lépése.

Ráadásul ez a logika nem is annyira új. Monopóliumra törekedtek már Amerika nagy gazdasági fellendülésének „rablóbárói” is. Vanderbilt, Rockefeller vagy Carnegie ugyanúgy extrém módon dominálták saját iparágaikat, mint a maiak, és ezeket a történeteket a könyv részletesen le is írja. Éppen ezért is nevezi őket az amerikai köznyelv „rablóbáróknak”, amely megnevezés a középkori német útonálló földesurakra vezethető vissza, akik fizetség nélkül nem engedték tovább az utasokat, akiknek nem volt más választásuk, mint azt megfizetni. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy járadékot szedtek és nem profitot.

A verseny hiánya káros

A híres lengyel protokeynesiánus közgazdász, Michal Kalecki ki is mondja: a verseny hasznos kiinduló hipotézise egy tudományos paradigmának, ám a valódi világ szempontjából nem több, mint mítosz. A valódi cégek árazását és nyereségességét pont az határozza meg, hogy milyen mértékben lesznek képesek monopóliumokká válni. Ezt az itt recenzeált könyvben idézett empirikus kutatások is visszaigazolják: a valóságban minél koncentráltabb egy iparág, annál magasabb a profit, és annál jobban teljesítenek a részvények. Nem akkor tehát, amikor intenzívebb a verseny, ahogy azt a piaci fundamentalizmus sugallná.

A versenytársak nélküli cégnek ugyanis nagyobb az ármeghatározó ereje. Az IMF tanulmánya szerint a neoliberalizmus évtizedeiben 37%-kal nőtt a fejlett gazdaságokban az úgynevezett markup, az a plusz, amit az összköltségre rátehetnek a cégek az eladási ár meghatározásakor. Világosan látni kell, hogy ez a markup egyfajta transzfer a szegényektől a gazdagokhoz. Drágítja a szegények életét, növeli a gazdagok profitját. Nem véletlen, hogy – amint azt a könyv is bemutatja – a felső jövedelmi csoportok részesedése a GDP-ből jóval alacsonyabb volt, amikor a monopóliumellenes szabályozást érvényesítette a kormányzat, és egyre nőni kezdett, amint ez elmaradt, és a piaci koncentráció fokozódott.

Az erőteljes piaci koncentráció hatása drámai: magasabb árak, kevesebb startup vállalkozás, alacsonyabb termelékenység, alacsonyabb bérek, magasabb jövedelmi egyenlőtlenség, alacsonyabb beruházás, valamint a kisvárosok elsorvadása. Mindezekre számtalan példát hoznak a szerzők.

Miért baj az, ha rendkívül nyereségessé válnak a piaci versenytársak nélküli szereplők? Többek között azért, mert rendkívül kevés ember profitál belőlük. Az Egyesült Államokban például a felső 10% birtokolja a vállalati részvények több mind 81%-át… Azaz aki nem a társadalom csúcsán él, az mindebből nem profitál, a társadalmi különbségek pedig nőnek.

Ráadásul a részvények tulajdonlása többségében intézményes befektetőkön keresztül történik. Csupán 14% birtokolja a részvényeit közvetlenül. Ez óriási erőt ad a gigaalapoknak. Mindösszesen öt intézményes befektető – a Blackrock, a Vanguard, a State Street, a Fidelity és a JP Morgan – tulajdonolja például az S&P500 vállalati részvényeinek 80%-át. Azaz nemcsak hogy a reálgazdaság oligarchikus, hanem az azt tulajdonló pénzügyi világ is. Ez elfogadhatatlan mértékű hatalom, befolyás. Gyakori, hogy ugyanazok az intézményes befektetők a meghatározó tulajdonosai egy adott iparágban az elvileg egymással versenyzők két-három cégnek. Ez elég jól megmagyarázza, hogy a topmenedzserek fizetése miért az iparág teljesítményéhez alkalmazkodik, miért nem a vállalatéhoz.

A verseny hiánya megmagyarázza a mai létező kapitalizmus többi, első látásra furcsa jelenségét is.

Például azt, hogy miért süllyedtek megdöbbentő mértékben az elmúlt időszakban az érdemi, azaz technológiai, humántőke- és egyéb beruházások. A nem versenyző vállalatnak sem növekednie nem kell, sem technológiát fejlesztenie, hiszen a fő nyereségességi tényezője a minél magasabb ár. A nem versenyző cég beruházásokra vetített nyereségessége ráadásul évtizedek óta csökken, miközben a részvényárfolyamok az egekben vannak. Ez első látásra valamifajta csoda. Másodikra viszont fenntarthatatlan és igazságtalan manipuláció.

Mit csinál akkor a nem versenyző, nem beruházó cég a bevételével? Egy megdöbbentően nagy részét arra fordítja, hogy megvásárolja saját részvényeit. Ez korábban illegális volt, mivel valójában az árfolyam manipulálásának eszköze, ám a neoliberálisok Ronald Reagan alatt feloldották a tilalmat, ami ismét arra példa, hogy valójában sosem akartak tiszta és versenyző kapitalizmust. Miért vásárolja vissza a cég a saját részvényét? Mert ezzel feljebbtornássza a saját részvényének árfolyamát. A visszavásárolt részvények egy részét ki lehet vonni a forgalomból. A részvénytulajdonosok boldogok, hiszen az árfolyam emelkedését tapasztalják. A visszavásárolt részvények másik részével megjutalmazzák a topmenedzsereket, akik persze ezen keresztül érdekelté válnak a részvényárfolyam mesterséges emelésében. 1978 és 2013 között a CEO-k (felső vezetők) inflációval korrigált jövedelme 937%-kal nőtt, míg az átlagos munkásé csupán siralmas 10%-kal.  Ezzel az érdekeltséggel létrejött egy körkörös visszacsatolás: létrejött a „buyback corporation”, a nyereségessége helyett a részvényértéket maximalizáló vállalat. Az elmúlt évtizedekben hiába volt a sok-sok blabla a vállalati nyereségesség elsődlegességéről, az süllyedt.  

Mindez megmagyarázza, hogy miért emelkedtek az egekbe a részvényárfolyamok az elmúlt időszakban. Amit Trump elnök a maga eredményének állított be, miközben persze semmi köze nem volt hozzá. Viszont közben elmaradtak a beruházások, a technológia fejlődése.

Mit lehet mindezzel kezdeni?

Nagy kérdés, hogy mi a lehetséges válasz a verseny eltűnésére. A minimum az állami szabályozás. Még a verseny valódi hívei, az úgynevezett ordoliberálisok (latin ordo, azaz rend) is elfogadják, hogy a verseny nem magától jön létre, sőt a kapitalizmus természetes folyamata a monopolium felé tart. Ezért erős államra van szükség, amely szabályozással hoz létre versenyt. Azaz Polányi Károly híres mondásának megfelelően a kapitalizmus nem magától jött létre, azt meg kellett teremteni. (Állami eszközökkel: gazdasági társaságokról, pénzügyi rendszerről, szerződéses fegyelemről, kartellek tilalmáról szóló törvények, melyeket az állam tartat be hatalmi monopóliumán keresztül.)

Ám a piaci fundamentalisták olyannyira gyűlölik az államot, hogy még annak a versenyt biztosító szabályozó hatalmát is elutasítják. A Chicagói Egyetem olyan neoliberális közgazdászainak, mint Milton Friedman vagy George Stigler köszönhetjük azt a mai állapotot, melyben a dereguláció miatt eltűnt az érdemi verseny. Ahogy a könyv bemutatja,

a neoliberális korszakban – azaz Reagantől 2008-ig – a monopolellenes szabályozást egyre kevésbé alkalmazták, a felvásárlások és összeolvadások pedig gigantikus méretűre nőhettek.

Márpedig ez egy őszintétlen álláspont a neoliberálisoktól, akik pont a meritokratikus versenyre hivatkozva szállnak síkra a kapitalizmus felsőbbrendűsége mellett. A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben saját elveikkel ellentétben már alig van  verseny. A létező kapitalizmust oligopóliumok és az őket tulajdonló oligarchák által megvásárolt állam jellemzi. A piaci fundamentalisták mantrája hamis, valójában osztályprivilégiumaikat védelmezik, hiszen ha nincs verseny, akkor azok maradnak gazdagok, befolyásosak, akik már eleve azok. Elzárul az alulról betörés esélye.

Jeff Bezos, az Amazon.com elnök-vezérigazgatója, a világ jelenlegi leggazdagabb embere és egyik legnagyobb monopolistája – Fotó: Seattle City Council

Komoly kérdés persze, hogy elégséges-e az ordoliberálisok szabályozó akarata. Véletlen-e az, hogy az elmúlt évtizedekben az ilyen szabályozás nem jött létre, sőt egyre inkább a dereguláció terjedt el? (Hozzátehetjük: nem csak a versenypolitika területén, hanem a környezeti, szociális és munkajogi szabályozás területén is.) Aligha véletlen. Ennek oka egyrészt a foglyul ejtett állam, azaz a politikusok nagyvállalati és oligarcha-kampányfinanszírozása. Azaz aligha lesz hathatós versenyszabályozás a politikai kampányfinanszírozás megtisztítása nélkül. A könyv idéz például egy kutatást, mely szerint minden lobbizásra költött egy dollár után 220 dollárnyi adókedvezményt érnek el a cégek. Egy másik idézett kutatás szerint a lobbizásra sokat költő cégek minden évben 5 százalékponttal megverték meg az S&P500 tőzsdeindex-eredményét. A nyereségből pedig ismét visszaforgatnak abba, hogy kormányzati lobbizással kiszorítsák a potenciális versenytársakat. Ezen kívül az is igen elterjedt jelenség – a könyv erre rengeteg adatot is hoz – hogy az egyes iparágak szabályozását az adott iparágból érkező „szakértőkre”, volt vállalatvezetőkre bízzák, akik az esetek nagy részében ugyanoda térnek vissza a kormányzati kitérő után. Az ilyen szabályozók erélyessége gyenge.

Ahogy Theodore Roosevelt elnök mondta: „Nem lesz lehetséges a nagyvállalatok kordában tartása addig, ameddig fennmarad a politikai tevékenységük. Ennek betiltása nem lesz rövid vagy egyszerű feladat, de lehetséges…”

A neoliberalizmus olyan prófétái, mint Friedrich Hayek és Milton Friedman úgy érveltek, hogy piaci versenyre van szükség ahhoz, hogy elkerüljük az elnyomást. Világosan látni kell, hogy követőik ezzel szemben intézményesítették a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett államot, amely korlátozza a demokráciát. Azaz a neoliberalizmus több piacról, meritokratikus versenyről prédikált, miközben az uralkodó osztályérdeket szolgálta.

A nagyvállalatok megregulázáshoz persze kellene hozzá értő választói közeg is, aki ezt a folyamatot támogatja. Ehhez pedig jóléti állam kell, amely tanult középosztályt hoz létre. Magyarul aki igazi piaci versenyt akar, annak sokkal messzebb kell mennie az ordoliberalizmus szabályozó akaratánál, ami ráadásul a nagyvállalatok hatékony lobbizása mellett meg sem valósul. Messzebb kell mennie: egészen a politikai gazdaságtanig.

És ha már a politikánál tartunk, érdemes megemlíteni a legproblematikusabb duopóliumot: a Republikánus és  a Demokrata párt minden más politikai erőt kizáró kartelljét.

Sok a verseny, vagy kevés?

Érdekes módon sokszor a baloldaliak azzal kritizálják a kapitalizmust, hogy túl sok a verseny, a rendszer mindent versennyé tesz. A munkavállalói oldalon ez tényleg igaz.  Ahogy már említettük, a nagy cégek száma folyamatosan csökkent, az egyre kisebb számú cég alkuereje pedig ebből adódóan jelentősen nőtt a munkapiacon a munkakeresőkkel szemben. De már az iskolákban is egyre intenzívebb a bejutási verseny, egyre fiatalabb korban vannak megversenyeztetve a diákok. Ezután a munkapiacon is igen nagy a verseny. Azonban ez a verseny sem fair: a családi örökség, a kapcsolatok, a szociális, kulturális, szimbolikus tőke szinte mindent eldöntenek, ha újraelosztásból nem társul hozzájuk egyenlően jó iskolarendszer, képzés, egészségügy. A diákok, munkavállalók által átélt stressz tehát csak részben az intenzív verseny eredménye, nagyrészt inkább annak unfair jellege okozza.

A munkavállalói oldal által érzékelt verseny azonban elfedi azt a fejleményt, hogy a vállalatok közt gyakorlatilag megszűnt a verseny. Ideje, hogy észrevegyük, a kompetíció ideológiáját a kapitalizmus a tőke oldalán léptékekkel kevésbé érvényesíti, mint a munka oldalán.

A könyv legfőbb tanulsága, hogy aki ezek után a ténylegesen létező kapitalizmust mentegeti – főleg ha piaci fundamentalista az illető –, az hiteltelenül őszintétlen.

Címfotó: Jacob Bøtter, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.