A közgazdaságtan a XIX. század óta hasonulni akar a természettudományokhoz, ám azoktól eltérően nem csupán leír jelenségeket, hanem egyfajta szabályrendszert is meghatároz. Az így felállított absztrakt modellekben szétválik az emberi cselekvés annak erkölcsi következményeitől, a lelkiismereti én és az érvényesülni akaró én elszakad egymástól. Hogyan kellene a közgazdaságtannak átalakulnia ahhoz, hogy megszűnjön ez a kettéhasadt állapot?

Róna Péter, az Oxfordi Egyetem professzora a kapitalizmus etikájával kapcsolatos könyvsorozat szerkesztője lett a Springer kiadónál, illetve ezzel a témával kapcsolatos konferenciasorozatot szervez az egyetemen. Erről beszélgettünk vele az Új Egyenlőség stúdiójában, ahol a következőket tudhattuk meg:

  • A neoklasszikus közgazdaságtan a XIX. században a természettudományok mintájára értéksemlegesnek nyilvánította magát. Hatalmas volt a nyomás a frissen kialakuló társadalomtudományokon, hogy hasonulni próbáljanak a newtoni jellegű természettudományokhoz.
  • A társadalmi jelenségek azonban az emberi akaratnak valamifajta megnyilvánulásai, a társadalomtudományok tehát nem függetleníthetők az emberi akarattól.
  • Ám az emberi viselkedés alkalmazkodó, és ha a dominánssá vált közgazdaságtan beharangoz, meghatároz egyfajta szabályrendszert, akkor az emberi társadalom ehhez alkalmazkodik.
  • A közgazdaságtan szétválasztja az emberi cselekvést annak morális következményeitől.
  • A közgazdaságtan a kerek egész emberi moráltól eltávolított szerepeket kényszerít az emberekre. Például: főnök/alkalmazott. Olyan cégeknél is munkát vállalunk, amelyeknek társadalmi, környezeti hatásaival nem értünk egyet.
  • Különösen súlyos szerepet játszik ebben a korlátolt felelősségű társaság létrejötte, amely leválasztja a felelősséget a természetes személyekről.
  • A társadalmi érvényesülés, siker normáit is a közgazdaságtan szabja meg.
  • A gazdasági viszonyokban az emberi kapcsolatokat tárgyiasítjuk, eldologiasítjuk. Ez a felvilágosodással indult el, a középkorban még szorosabb volt a kapcsolat az emberek és más emberek, illetve az emberek és a természet között.
  • Ez a rendszer folyamatosan válságról válságra bukdácsol, elosztási igazságtalanságokat és környezeti megsemmisülést okoz, de fennmarad, mert a lelkiismeret helyébe az emberi jólét ígéretét állítja hatékonyan, szövetségeseként használva a tudományt és a technológiát.
  • Sokan úgy érvelnek, hogy a közgazdaságtan olyan csupán, mint a matematika: attól mert nem szeretjük, még jelen van, általános szabályokat ír le. Ez azonban nem így van. A közgazdaságtan nem a valóságból von ki szabályokat, hanem annak helyébe állít fel egy sui generis, önkényes absztrakt modellt.
  • A természettudományokban a matematika történelmi helytől és időtől független. A közgazdaságtan ugyanezt kívánja mímelni, de ez lehetetlen, hiszen a hely és az idő itt jelentőségteljes.
  • A neoklasszikus közgazdasági iskola központi modellje, az általános egyensúlyi elmélet 19 olyan feltételezésen alapul, amelyből 16 nem csak hogy nem igaz, hanem nem is lehet igaz.
  • Bizonyítottan már az sem korrekt episztemológiailag (ismeretelméletileg), hogy a neoklasszikus makroökönómia a mikroökonómiából kívánja magát felépíteni magát.
  • Ez az episztemológiailag megbukott neoklasszikus közgazdaságtan az, ami a felvilágosodás utáni világ fő ideológiájává lép elő. Ez az absztrakt rendszer azt ígéri, hogy az alapfeltételezések, alapmegszorítások feloldásával közelít majd a valóság felé, erre azonban képtelen. Erre példa az, hogy Nobel-díjat gyakorlatilag alig kapott valaki ezen absztrakt modell valósággal való összehasonlításáért, annak teszteléséért.
  • A közgazdaságtan beszűkíti a szabad akaratot, anélkül viszont nem állítható fel erkölcsi rendszer. Szabad akarata csak akkor van az embernek, ha a haszon és a hasznosság elvét érvényesíti.
  • A Corporate Social Responsibility, a cégek társadalmi felelősségvállalása szemfényvesztés. Ki állapítja meg, hogy mi a kívánatos társadalmi cél? A korlátolt felelősségű vállalat elsődleges célja ugyanis a profitabilitás fenntartása, ami bekorlátozza a társadalmi felelősségvállalását.
  • Mivel a vállalat tulajdonosainak és alkalmazottainak az egyéni erkölcsi, lelkiismereti iránymutatását a közgazdaságtan kiiktatja, nem marad más, mint hogy közösségi szinten szabályozzuk a vállalatok működésének kereteit. A probléma ott van, hogy a demokratikus jogalkotás nem tisztán etikai megfontolásokra támaszkodik, abban nagyon sok a „szennyező tényező” (például a vállalati érdekek a pártfinanszírozáson keresztül).
  • Minél képzettebb egy társadalom, annál kevésbé szennyezett a politikai döntéshozatal. A nagyon képzett embereket azonban megőrjíti az a tudathasadás, hogy az ismereteik alapján a lelkiismeretükkel összeegyeztethetetlenek a gazdasági kényszerek, az elvárt szerepek.
  • Ennek a problémahalmaznak a feloldása az lenne, ha a közgazdaságtanról és a társadalomtudományokról kimondanánk, hogy azok nem hasonlatosak a természettudományokhoz.
  • Ehelyett a társadalomtudománynak arra kellene koncentrálnia, hogy hogyan hoz az ember valójában döntéseket: vegyülnie kell a pszichológiával, filozófiával, antropológiával.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.