Rutger Bregman: Utópia realistáknak – Cser Kiadó, Budapest, 2019

„’68 igazi örökségét… legjobban a következő jelszó fejezi ki:
Soyons realistes, demandons l’impossible!
[Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!]
Egyféleképpen lehetünk valóban „realisták”:
ha olyasmiről vizionálunk, ami a meglévő rendszer
keretei között szükségképpen lehetetlen.”

Slavoj Žižek[1]

„Ami igazán nehéz, az nem az új elképzelések befogadása, hanem a régiektől való megszabadulás.” − mondja Bregman. Könyve népszerűségében nem csak a tömegek fokozódó elégedetlenségét és kritikára való nyitását láthatjuk, hanem annak a jelentőségét is, ahogyan megtalál egy szemléletformáló hangvételt. Könyve olvasmányos, helyenként humoros stílusban hívja fel a figyelmet arra a hatalmas bajra, ami az emberiséget fenyegeti. Ami ezúttal nem a környezeti katasztrófa, hanem a bőséges szabadidő.

Marikovszky Andrea

„Úgy érzem magam, mint egy tűzoltó konferencián, ahol nem szabad beszélni a vízről.” – mondta Rutger Bregman, holland történész januárban a Davos-i Világgazdasági Fórumon a „tiltott T-word”-re, az adózásra utalva. Szerinte a filantrópiától a globális felmelegedésen át a feminizmusig mindenről szó lehet, csak hogy elkerüljék, hogy olyan témákról lehessen beszélgetni, amivel ténylegesen hozzájárulnának mindezek megoldásához.

A vírusvideóként terjedő megszólalásnak köszönhetően újra reflektorfénybe kerülő Bregman azonban közel sem pusztán az adórendszer radikális reformját követeli. Hanem a 15 órás munkahét, az általános feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését is sürgeti, ahogyan a nemzeti határok felszámolását is. Mindezekkel sorra rúgva fel a neoliberális konszenzus normatíváit.

A Davos-i Világgazdasági Fórumot uraló megfoghatatlan és álságos „humanizmus” helyett konkrét, igazolhatóan pozitív hatású – realista – javaslatokat fogalmaz meg. Ezeket foglalta össze Utópia realistáknak[2] című, angolul 2016-ban megjelent könyvében, amit eredetileg 26 évesen publikált Hollandiában történészként és hamarosan nemzetközi bestseller lett. Az, amiben Bregman szokatlan jelenség a jelenlegi politikai és ideológiai térképen, hogy ezeket a jóléti programokat nem csak azon az alapon propagálja, hogy azok jelentősen közelebb vinnének a társadalmi egyenlőséghez, de számos olyan kutatást és szempontot is kiemel, ami afelé mutat, hogy a gazdasággal is csodákat tenne. Azt állítja, hogy javaslatait a jobboldalnak/liberálisoknak éppúgy érdekében állna támogatni, mint a baloldalnak („Ha nincs szíved, legalább pénztárcád van”, szokta mondani ezzel kapcsolatban).

Bregman könyve nyílt kritikája annak a terhelt politikai programnak, amely a neoliberalizmus évtizedei alatt a piaci deregulációval és a szabadpiaccal forrt össze. Számos adattal alátámasztva láttatja azokat a folyamatokat, amely során a piac mindenhatóságát hirdető fundamentalisták a „lecsorgó gazdaság” modelljére hivatkozva elvonták a finanszírozást a jóléti rendszerektől.

Ezzel fokozatosan leépítve a szolidaritást és a mobilitást lehetővé tevő intézményeket és a szakszervezeteket. Ez hazánkban, mint külföldi működőtőke-függő versenyállamban, szintén egy nagyon meghatározó folyamat.

Thatcher azt hirdette „nincs más alternatíva”, mint a neoliberalizmus, aminek meghaladhatatlansága még a 2008-as válság után is politikai és gazdasági axióma maradt. Azonban a piacok megnőtt szabadságfoka és a valóban megugró termelés eredménye azóta sem akar lecsorogni. Helyette nő a szegények, eladósodottak és prekariátushoz tartozók rétege, a bullshit és fizetetlen munkák aránya és a munkaidő folyamatosan növekszik. Nő a nem termelő bankok szerepe a javak mozgatásában, vagy az országhatárokhoz kötött gazdasági egyenlőtlenségek állandósulása.

A munkások szabadideje hideg üzleti kérdés

Bregman John Maynard Keynes (1883−1946) közgazdász jövőképéből indul ki. Keynes 1930-ban, a nagy gazdasági válság időszaka körül határozott optimizmussal, azzal az előrejelzéssel állt elő a Gazdasági lehetőségek unokáink számára[3] című szövegében, hogy száz év múlva, azaz 2030 körül, a szabadidő bősége, illetve az unalom jelenti majd az emberiség számára a legnagyobb kihívást. Bregman idézi Benjamin Franklin, Karl Marx, John Stuart Mill vagy George Bernard Shaw erre vonatkozó gondolatait, akik mind amellett érveltek, hogy a „munka szentségét” a „szabadidő szentségének”, az élet művészetének (art of living) kell felváltania.

A 19. században még erőteljes volt az a szabadidő jogával kizárólagosan rendelkező arisztokrata elképzelés, miszerint a túl sok szabadidő biztosítása „a munkások felkérése a bűnözésre”. Ez a szemlélet határozta meg a kapitalizmus korai korszakát is, ahol a munkások átlagosan 70 órát dolgoztak, és nem volt hétvégi szünidő és szabadság. 1855-ben, a Melbourne-i kőfaragók először Ausztráliában harcoltak a nyolcórás munkaóráért. A század végére néhány déli országban már 60 órára csökkentették a munkahetet. Azonban ennek radikális megváltozását mégsem az alulról szerveződő munkások érték el, hívja fel Bregman a figyelmet.

A szabadidő jelentőségét ugyanis egy ponton olyan nagytőkés újítók, mint a cornflakesgyáros Will Keith Kellogg vagy Henry Ford is felismerték. Ford 1926-ban bevezette az ötnapos, 40 órás munkahetet autógyárában, és rájött arra, hogy a szabadidő tisztán „hideg üzleti kérdés”. Ford egyik nyilatkozata szerint: „ideje megszabadulni attól a képzettől, hogy a munkások szabadideje elvesztegetett idő lenne, vagy maga a szabadidő osztálykiváltság.” A termelékenység fokozódik, ha pihentebbek és egészségesebbek a munkások, kevesebb a munkahelyi baleset, van elég szabadidejük elkölteni a munkájukért kapott pénzt, és akár továbbképzésükre is van mód. Fordnak köszönhetően 1938-ban törvénybe iktatták az ötnapos munkahetet az USA-ban. A II. világháború után szerte a világon tovább terjedt a munkaidő rövidülése, és ez a tendencia az 1980-as évekig kitartott.

A neoliberális fordulattal azonban, noha a termelékenység tovább növekedett, ez mégsem több szabadidőt eredményezett, hanem újra csak fokozódó munkaidőt és „több holmit”.

Annak ellenére, hogy hetven évvel ezelőtt Amerikában elfogadták a 40 órás munkahetet, a munkások kétharmada ma ennél többet dolgozik. Még Hollandiában is – ahol a legrövidebb a munkahét a világon – érzékelhető, hogy határozottan nő a munkával töltött idő az 1980-as évek óta. A túlórákkal, gondozási feladatokkal, és képzési feladatokkal együtt 1985-ben ezek a tevékenységek 43.6 órát, 2005-re pedig már 48.6 órát jelentettek hetenként. A holland munkaerő háromnegyede ugyanakkor túlterheltnek érzi magát, egynegyede rendszeresen túlórázik, és egy nyolcada küzd a kiégés tüneteivel. Bregman az egyik komikusnőt idézi: „A nagyanyámnak szavazati joga nem volt, anyámnak fogamzásgátlója, nekem meg szabadidőm nincs.”

Új keletű probléma, hogy a munkaidőt és a szabadidőt egyre nehezebb elválasztani egymástól az új technológiák miatt. A Harvard Business School tanulmánya szerint a szolgáltató szektor felsőbb rétegeiben dolgozók 80-90 órát töltenek munkával és a munka „követésével”. Egy brit felmérés szerint egy átlagos alkalmazott az okostelefonoknak köszönhetően 460 órával, azaz majdnem három héttel dolgozik többet.

Hogy mit oldana meg a rövidebb munkahét? Bregman szerint a kérdés inkább az, hogy mit nem oldana meg. Elsősorban természetesen a stresszt, ami a neoliberalizmus hajnala óta népbetegséggé nőtte ki magát. Számtalan felmérés igazolja, hogy akik kevesebbet dolgoznak, sokkal elégedettebbek az életükkel és a szabadidejüket is bölcsebben használják. Egy másik klasszikus érv a rövid munkahetekkel (és az alapjövedelemmel) szemben, hogy a túl sok szabadidő lustává teszi az embereket, akik képtelenek értelmesen megkonstruálni a napjukat, ha nincs megmondva, hogy mit és mikor tegyenek. A tények azonban itt is az ellenkezőjét látszanak igazolni. Azokban az országokban, ahol a legtöbbet dolgoznak, – mint Japán, Törökország vagy az USA – töltik az emberek a legkevésbé hasznosan a szabadidejüket: Amerikában átlagosan öt órát ülnek a tévé előtt. Ellenben azokban az országokban ahol a legalacsonyabb a munkaórák száma, foglalkoznak a legtöbben önkéntes munkával, politikával és konstruktív hobbikkal, tartanak fenn valódi társas és családi kapcsolatokat.

Ha a teljes állások egy részét két részidős állás váltaná fel (változatlan bérekkel), az nem csak a munkanélküliséget csökkentené drasztikusan, de kimutathatóan növelné a nemekhez kötött és a generációk közötti egyenlőséget is.

Azokban az országokban, ahol a legrövidebbek a munkahetek, a nemi egyenlőtlenségek is csökkenek: a férfiak jobban kiveszik a részüket a ma elsődlegesen a nőkre hárított, fizetetlen társadalmi reprodukciós feladatokból, a házimunkákból és a gyermeknevelésből. Bregman – nagy örömömre – részletesen beszámol a hat hetes apasági szabadsággal kapcsolatos svéd és kanadai kutatásokról. A kutatások egyértelműen kimutatják, hogy a gyermekeik születésekor és a gyermekágyas időszakban aktívan közreműködő apák gyermekükhöz és párjukhoz való viszonyában tartósan más pozitív értékek lesznek jelen, mint a ma jellemző körülmények között.

A kevesebb munkaóraszám még a globális felmelegedést is jelentősen befolyásolhatná: a rövidebb munkahetet bevezető országoknak kisebb az ökológiai lábnyomuk, a munkaidő globális csökkentésével pedig akár a felére csökkenthetnénk a széndioxid-kibocsátást. A munka hamarosan kiváltság és az elit dolga lesz, a történelem kereke megfordul, állítja Bregman.

Szerinte a rövidebb munkaidő és az alanyi jogon járó feltétel nélküli alapjövedelem a technológiai munkanélküliség árnyékában, ahogy Ford idejében, ma is „hideg üzleti kérdés”. Ennek belátása a mai gazdasági és politikai elit sürgős dolga lenne.

Aki nem dolgozik, az is egyék

Hazánkban például a Corvinus Egyetem ökológiai közgazdászai által végzett jövőkutatások szerint a jelenleg végzett munkák 47%-a fog eltűnni 25 éven belül, és 2020-ra, azaz egy éven belül legalább öt millió munkást fognak robotok helyettesíteni Európában. Amennyiben a neoliberális tendenciák folytatódnak, a kieső munkások tömegei nem kapnak alternatívát a munka megszűnésére, és az adórendszer és állami beavatkozás a jelenlegi szinten marad, az egy szélső jobboldali disztópia képét rajzolja ki. Az 1% hasznáért dolgozó 99%-ék korában a tőkebarát világképet ideje emberbarát világképre cserélnünk. Bregman könyvével ehhez járul hozzá, de nem mond újat.

A munkaalapú társadalom elképzelésének hasonló kritikáját olvashatjuk már 1981-ből (!) Barry Jonestól, aki Sleepers, Wake, technology and the Future of Work című könyvében felhívta a figyelmet arra, hogy az anyagi javak összességét a munkaerő 25%-a hozza létre, és a technikai fejlettségnek köszönhetően az út nyitva áll a szabadidő központú társadalom felé. Andre Gorz Path to Paradise című könyvében 1985-ben írt arról, hogy 10 évnyi munkaóra árán az alapvető szükségletek mindenki számára biztosítva lehetnek, és az automatizáció által a poszt-materiális társadalom egyaránt meghaladhatja a kapitalizmust és a szocializmust.

Miért kellene mindenkinek alapjövedelmet adni? Bregman szerint elsősorban azért, mert onnantól az nem segély vagy támogatás lenne, hanem jog. Márpedig legfőbb ideje, hogy az alapvető egzisztenciánk fenntartását elválasszuk a munkától, és annak biztosítása alanyi jogon járjon mindenkinek.

Az alapvető felismerés emögött, hogy ha nem kell aggódnunk életszükségleteink biztosításán, akkor az felszabadít, nem csak anyagi, de szellemi értelemben is. Azaz az alapjövedelem szabadságjog volna, akárcsak a szólásszabadság vagy a tanuláshoz való jog.

Ahogy Bregman hangsúlyozza: a szegénység sokba kerül.

Noha igaz, hogy a szegények rossz döntéseket hoznak („poor people make poor decisions”), de ez nem azt jelenti, hogy aki szegény, az a saját rossz döntései miatt lett és marad az („akinek nincs semmije, az annyit is ér”). Hanem azt jelzi, hogy a szegénység egy olyan társadalmi és mentális pozíció, amelyben valószínűleg a legtöbben rossz döntéseket kezdenénk hozni.

Nem véletlenül hoz Bregman olyan kísérleti példákat a könyvben, amik ezt a jelenséget vizsgálják: egy 13 londoni „veterán” hajléktalannak nyújtott feltétel nélküli alapjövedelem program, vagy egy ugandai kísérlet. 2008-ban az ugandai kormány 400 dollárt adott 12 ezer tizenhat és harmincöt év közötti fiatalnak, akiknek ezért cserébe pusztán tanulási vagy vállalkozói terveiket kellett benyújtani, számonkérés nélkül. Öt éven belül a résztvevők jövedelme átlagosan megduplázódott és 60%-kal nőtt annak az esélye, hogy jobb munkalehetőségeket kapjanak. Mikor az ugandai kormány 1800 szegénységben élő nőt támogatott mindössze 100 dollárral, a bevételük nem sokkal később a duplájára nőtt. A példák Namíbiától Malawiig azt igazolják, hogy az alapjövedelem nem csak a gazdasági egyenlőtlenséget csökkenti, hanem a nemi alapú egyenlőtlenséget is. Emellett látványosan pozitív hatással van a bűnözési rátákra, az oktatásban való részvétel arányára, a betegségek megfékezésére és még számtalan más társadalmi faktorra.

Bregman állítása egyszerű: a kétes eredményekkel járó, viszont számos bürokratikus papírozással körbevett felzárkóztató programok helyett, a legjobb megoldás a szegénység felszámolására egyszerűen az, ha elegendő pénzt adunk a szegényeknek ahhoz, hogy kilábaljanak a szegénységből. Olyan pénzt, amely a segélyekkel szemben nincs számtalan feltételhez és tengernyi adminisztratív munkához kötve és nem utolsó sorban stigmát sem jelent.

Az alapjövedelem fontos vonzata lehetne a bérek igazságosabb elosztása is, és a méltó munkaformák kialakítása a kizsákmányoló jellegű helyett.

Jó példa erre az 1968-as New York-i köztisztasági munkások sztrájkja. Ahhoz, hogy New Yorkban 1931 óta először kihirdessék a szükségállapotot, nem kellett más, mint hogy a szemét kilenc napig ne legyen elhordva. A társadalom aljára helyezett láthatatlan kukások egyszer csak láthatóvá váltak és követeléseik azonnal teljesültek. Bregmannak azonban feltett szándéka volt, hogy a munkások sztrájkjaival szemben találjon olyan esetet is a pénz feltalálása óta, amikor a társadalom felső rétege ment ki az utcára. Az egyetlen ilyen sztrájk két évvel később, 1970-ben tört ki Írországban, ahol a bankárok megelégelték, hogy a bérük nem követi az inflációt. A szakértők egybehangzóan a gazdaság összeomlását, sosem látott munkanélküliséget és káoszt jósoltak. A sztrájk hat hónapig tartott (szemben a kukások kilenc napjával), amikor is a bankárok leszegett fejjel siettek vissza a helyükre, miután kiderült: az ír gazdaságnak valahogy nem tűnt fel a hiányuk.

David Graeber sokat hivatkozott írásában[4] rámutat, hogy a kapitalizmus számára az egykori államszocializmushoz hasonlóan a teljes foglalkoztatottság ideológiai öncél, amit minden áron fenn kell tartani, akkor is, ha a munkák java nem hogy nem szükséges, de egyenesen kontraproduktív. Így, akárcsak a „létező” szocializmusban, a jelenlegi neoliberális rendszerben is folyamatosan nő a felesleges vagy értelmetlen munkák száma, amit a szakirodalom egyszerűen bullshit jobnak nevez. A brit dolgozók 37 százaléka, azaz több mint egyharmada tekinti a saját munkáját bullshit jobnak. Ők pedig nem tanárok, ápolók vagy takarítók, hanem menedzserek, marketingesek és bankárok, emberek „gyönyörű LinkedIn-profilokkal” (Bregman). A bullshit jobok jelensége tehát Bregman szerint nem jelent mást, mint a technológiai munkanélküliség elleplezését.

A nemzeti határokhoz kötött neoliberális gazdaság működésére rámutatva Bregman leleplezi azt a nacionalista ideológiával leöntött nemzeti határokat fenntartó piacgazdasági gondolkodást, ami meghatározza, hogy ugyanazért a munkáért melyik országban mennyit kereshetünk, illetve, hogy milyen munkalehetőségek közül választhatunk. A globális piaci logika szerint berendezett geopolitikai transznacionális termelési lánc nem összeegyeztethető azokkal az emberjogokkal, amiknek meglétét ma evidensen feltételezzük.

Ezekkel a gondolatokkal a feltétel nélküli alapjövedelem egy nemzetközi programmá avanzsál a könyvben, amely alkalmas lenne a globális kapitalista gazdaság által kialakított egyenlőtlenségek harmonizációjára is.

A sivár paradicsom gyermekei

Bregman saját generációját „a nárcisztikusság diétáján nevelt generációnak” nevezi, akik a neoliberalizmus „sivár paradicsomában” jövőkép nélkül élnek. De mi jellemzi azt a nevelési kultúrát és az azon nevelkedő generációt, akiktől a fenti utópia realitássá tételét remélhetjük? „Ez a generáció gyerekkorától azt hallgatta, hogy bármi lehetsz, ami csak akarsz. Különleges vagy!” A nárcizmus erőteljes diétája után kiszabadulva a végtelen lehetőségeket ígérő nagyvilágba egyre többünk veszíti el a talajt a lába alól. A világról ugyanis kiderül, hogy hideg és durva, tele munkanélküliséggel és versengéssel.

„Disneyland helyett, ahol minden kívánságod valóra válik, egy olyan kegyetlen verseny vár, amelyben csak magadat hibáztathatod, ha valami nem sikerül.”

Noha a depresszió rohamosan terjed a fiatalok között – Jean Twenge pszichológus 256 tanulmány metaanalízisével arra az eredményre jutott, hogy egy átlagos gyerek a kilencvenes évek Amerikájában jobban szorongott, mint egy pszichiátriai beteg az ötvenes években. Ezt a társadalmi jelenséget azonban az egyén felelősségének mantrájához híven patologizálják, azaz egyéni és orvosi problémaként kezelik, tagadva annak össztársadalmi jellegét és a nyilvánvaló strukturális okait. A nárcizmus és a konzisztens bizonytalanság ötvözete a depresszió sajátos formáját hozza létre a fiatalokban, amit Mark Fisher, saját tanári tapasztalataira is építve, depresszív hedonizmusnak nevez. Ez az állapot nem az élvezetre való képtelenség, hanem „képtelenség bármire, kivéve az élvezetre törekvést”. A szorongást a Facebook vagy az Instagram pörgetése, a popzene, a videójátékok és a fogyasztás konzisztensen adagolt dózisai stimulálják.

Azonban ezzel párhuzamosan kezdenek megjelenni a felnőttek politikai köztereiben a fiatal generáció „utópikus realistái” és dühös gyermekei, akik visszakövetelik a felnőttektől az ellopott jövőt. Elkezdték hangjukat hallatni az utcán, a neten, a színpadon, bátran kimondják, hogy baj van az oktatással, a környezetszennyezéssel, a nők elnyomásával, a tudás és a művészet degradálásával, a klímajóslatok semmibe vételével. Emellett általában a jövőképek hiányával, a gazdasági elittel forgóajtó módon működő politikai elit látszatmunkájával.

Az utópia igenis reális

A post-work pradigmája, ahol mindenki alapjövedelemben részesül és a jelenlegi munkaidő töredékét kell majd ledolgozni, nem csak hogy elképzelhető, de Bregman által idézett szerzők jóslatai és a korábbi kísérletek és kutatások alapján, már évtizedek óta el is jöhetett volna. Ez pedig tovább erősíti azt a felismerést, hogy a váltás akadálya elsősorban nem technológiai, hanem ideológiai.

Bregman szerint a nyugati társadalmak számára legnagyobb kihívást ma az utópikus gondolkodás jelenti. Túlságosan is elhittük, hogy a liberális demokráciával és a szabadpiaccal elértük a történelem végét, ahol, mint Fukuyama mondta, „nincs művészet és nincs filozófia”. De főképp utópiák nincsenek: „Szinte szó szerint lehetetlennek tűnik, hogy el tudjunk képzelni egy radikálisan különböző világot.

Az azzal kapcsolatos várakozásaink, hogy egy társadalom mit képes elérni, drámaian elkoptak. Utópia nélkül azonban nem marad más, mint a technokrácia.

A politika problémamenedzsmentté hígult. A szavazók ide-oda ingáznak, nem azért, mintha a pártok olyan mások lennének, hanem mert alig lehet különbséget tenni közöttük. Ami elválasztja a jobboldalt a baloldaltól, az pusztán egy-két százalék az adózásban.” Azok, akik a liberális szemléletben szocializálódnak, elutasítják az autoritás egyértelmű megnyilvánulásait, miközben korlátlan fogyasztói lettek a kollektív irányítás szubtilisebb formáinak, anélkül, hogy ezt felügyeletként felismernék. A kapitalista pszichopolitikában subject helyett egyre inkább projectként tekintenek magunkra, azaz a folyamatosan sulykolt önmegvalósítás-program piaci módon és piaci érdekek mentén megy végbe.

Miközben tele vagyunk politikailag korrekt, az emberiség értékeit hirdető humanitárius sablonokkal, kollektív cselekvés(képtelenség)ünket a Žižek, Mouffe vagy Rancière által elemzett poszt-politikával lehet megragadni.

A liberalizmus „sivár paradicsomának” jelenléte megfoszt minket mindenféle értelmes kognitív térképtől, amely segítené a társadalmi felelősségvállalás kialakulását. Eltompítja a társadalmi képzeletet, amely segíthetné, hogy a rendszert ne érzékeljük megváltoztathatatlannak. Azt a szellemi atmoszférát, amivel szemben Bregman egyfajta utópikus realizmust propagál, Mark Fisher ide kívánkozó fogalmával kapitalista realizmusként határozhatjuk meg, melyben „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”.

Ráadásul, tegyük hozzá, a történelem nem ért véget: a technológiai munkanélküliség, a globális felmelegedéssel összefüggő menekültválság kora jön el, és a liberális elit pszeudo-egalitárius identitáspolitikájával szemben elmaradt a Bregmanhoz hasonló vagy annál radikálisabb utópista narratívákat meghirdető baloldal időszerű visszatérése, így a liberális konszenzus teremtette légüres térből az utóbbi évtizedben a globális (szélső)jobboldal profitál.

Ideje az utópiát realitássá tennünk, és megkezdeni a történelem következő – a szabadidő társadalmának – korszakát, bármennyire félünk is tőle!

Címfotó: jeshoots.com – Pexels

[1] Slavoj Žižek: 1968-ban a struktúrák kimentek az utcára – vajon megint megteszik-e? Ford. Bartha Eszter. In Eszmélet, 80. 2008. tél

[2] Rutger Bregman: Utopia for Realists: The Case for a Universal Basic Income, Open Borders, and a 15-hour Workweek, The Correspondent, 2016 [2014] Eredeti cím: Gratis geld voor iedereen: en nog vijf grote ideeën die de wereld kunnen veranderen.

[3] John Maynard Keynes: Gazdasági lehetőségek unokáink számára In Fordulat 2003/Tavasz, 94-103.

[4] David Graeber: On the Phenomenon of Bullshit Jobs: A Work Rant. Strike. Magyar összefoglaló: https://hello90.444.hu/2014/05/19/teged-is-azert-fizetnek-hogy-elfoglaltnak-tunj

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.