A nyugati mintától az északi modellig

A középosztály Nyugaton és Északon a második világháború végétől máig

A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság óta az észak-amerikai, valamint a nyugat- és észak-európai középosztályok helyzete is romlik. A középosztály-képződés fő periódusa a második világháború végétől az első és a második olajválságig (1973, 1979), majd a neoliberális fordulatig tartó három évtized volt.

Éber Márk Áron
Éber Márk Áron

A társadalmi prosperitás és a jóléti kompromisszum e korszakára a progresszív adórendszer (a magas jövedelműeknél különösen nagy adókulcsokkal), a javarészt ebből finanszírozott jó minőségű oktatási, egészségügyi és szociális szolgáltatások, a jogok és védelmek fokról-fogva kiterjesztett intézményes rendszere, a népes és erős szakszervezetek, és az ezeken keresztül viszonylagos biztonságban tudható munkahelyek voltak jellemzőek. Ez volt a jóléti állam közvetítésével a tőke és a munka között kialkudott kompromisszum, a szabályozott piacok, a „megfékezett” kapitalizmus huszadik századi korszaka. Társadalomszerkezetileg ez a sokrétű intézményes szabályozás biztosított ideális keretet a középosztály képződésének: bővülésének és erősödésének.

Két korlátozó megjegyzés kívánkozik ehhez. E kedvező feltételek egyrészt a világnak csak egy meglehetősen szűk szegmensében álltak rendelkezésre, hiszen a középosztály növekedéséhez és erősödéséhez ideális táptalajhoz szükség volt érdemi mennyiségű újraosztható jövedelemre. Másrészt hangsúlyozandó az is, hogy a Nyugat és az Észak esetében valóban csak egy viszonylag rövid (hozzávetőlegesen három évtizedes) kivételes történeti korszakról van szó, amelynek tartópilléreit a hetvenes évek végének-nyolcvanas évek elejének neoliberális fordulata alapjaiban rengette meg, majd ásta alá.

Lássuk e két sajátos körülményt részletesebben!

1. Térbeni-gazdaságföldrajzi korlátok: a középosztály-képződés mindenekelőtt azokban a centrumországokban indulhatott meg, amelyeknek volt elegendő újraosztható jövedelmük. A világgazdaság azon fejlettebb, gazdagabb térségeiről van szó, amelyek a globális munkamegosztás előnyeit a legnagyobb mértékben sajátíthatták el. Lényegében Észak-Amerikáról, Nyugat- és Észak-Európáról, valamint Ausztráliáról van szó. E térségekben (a globális társadalomszerkezet csúcsán) a világ népességének csak egy kisebbsége élt (és él), miközben a transznacionális munkamegosztásból származó profit döntő többsége e térségekben realizálódott. Mindezzel együtt természetesen érdemi különbségek voltak (és vannak) a nyugati-angolszász és az északi-skandináv modell között.

A jóléti kompromisszum azt jelentette, hogy e centrumországok nagyvállalatai és tőkései (a centrumtőke) rábírható volt arra, hogy jövedelmét az állami szabályozás közvetítése révén érdemben megossza e centrumországok munkás- és középosztályával (a centrummunkával). A jóléti kompromisszum ilyenformán a centrumtérségek társadalmainak belső konszenzusa volt, érdemben aligha fokozta a félperifériás vagy perifériás térségek középosztályainak növekedését. A középosztályosodás így döntően a centrumra korlátozódó jelenség maradt. (Magyarország például sosem élvezhette e centrumhelyzet előnyeit; a mi sajátosan felemás kádári középosztályunk az államszocialista félperiférián jött létre a hatvanas évek közepe-végétől a nyolcvanas évek végéig, s részben más okokkal is magyarázható.)

2. Időbeni-történeti korlátok: a középosztályosodás elsősorban a jóléti kompromisszum három évtizedes korszakának tendenciája. Ahogyan hiba volna azt hinni, hogy „ez egész világon” általánosan megfigyelhetőek voltak a középosztályosodás folyamatai (hiszen a világ távolról sem egyenlő a Nyugattal és az Északkal, vagyis a centrummal), úgy azt is tévedés volna gondolnunk, hogy e kompromisszum megkötése és fenntartása előtt, illetve annak felrúgása után változatlanul adottak voltak a középosztály-képződés feltételei. A gazdasági prosperitást és társadalmi gyarapodást a centrumban az 1929–1933-as nagy válságok követő, majd – különösen – a második világháború utáni kedvező világgazdasági periódus, a Kondratyev-ciklus felívelést jelző „A” szakasza tette lehetővé. Ez a konjunktúra a hatvanas évek végének stagflációs válságával a centrumban is véget ért, hogy aztán a hetvenes évek (olaj)válságai után a recessziót hozó „B” fázisba lépjen.

A válságok és a kezdődő hanyatlás az angolszász Nyugaton a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Ronald Reagant és Margaret Thatchert emelte a hatalomba. A felemelkedésükkel kezdődő időszakot nevezzük neoliberális fordulatnak. Irányvonaluk gazdaságpolitikailag volt neoliberális, társadalompolitikailag inkább neokonzervatívnak – egyszerűbben: tőkebarátnak és társadalomellenesnek – nevezhetnénk. Thatcher híres állítása – „there is no such thing as society” – nem véletlenül vált egy kompromisszumra, igazságosságra, egyenlőségre és szolidaritásra épülő korszak végének vészterhes jelmondatává. Társadalom nem létezik, csak szabad és önérdekkövető egyének. Elég csak „felszabadítani a piacokat” (azaz felrúgni a tőkét szabályozó kompromisszumot), és az ilyen módon elért hasznok leszivárogva mindenki javát fogják szolgálni. Közép-, illetve hosszú távon az egyenlőtlenségek is mérséklődnek majd, mégpedig önmaguktól! – gondolták.

Gondolják és mondják mindezt sokan ma is, noha pontosan tudható: nincs igazuk. Thomas Piketty nagy sikert arató remek könyveA tőke a 21. században (Budapest: Kossuth, 2015) – pontot tett az e kérdésekről folyó viták többségének végére. A tőkefelhalmozás hosszú távú trendjének vizsgálataiból – köztük Pikettyéből is – mostanra biztosan tudjuk, hogy a társadalmi és politikai szabályozás nélkül maradó tőkelogika szétfeszíti (polarizálja), nem pedig a közép felé húzza a társadalomszerkezetet. A szabadjára engedett piacok növelik, nem pedig csökkentik a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, a jövedelmi és vagyoni különbségeket. A fékeit a neoliberális fordulattal önmagáról lerúgó tőke a piacok felszabadításának jelszava mögé bújva éppen e társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket növelő, a társadalomszerkezetet szétfeszítő erőt engedte szabadjára. Ez indította el a középosztályt is a lassú zsugorodás útján – noha ez eleinte még egyáltalán nem látszott ilyen egyértelműen.

A neoliberális korszakváltással meginduló financializáció ugyanis a társadalmat szétfeszítő hatást egy ideig még képes volt tompítani, részben el is fedte. A szabályaitól megfosztott (deregulált) pénzügyi közvetítőrendszer kiépülésével és felfúvódásával a részvényessé (és ez által a nagy részvénytársaságok résztulajdonosává) váló centrumközéposztályt egy ideig még kompenzálhatták a kiugróan magas tőkejövedelmek osztalékai. A munkásosztály gyors és hatékony „ledarálásával” (bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetbe hozásával és individualizálásával, a szakszervezetek meggyengítésével, a munka biztonságának elvételével) szembehelyezve a középosztály még akár győztesnek is mutatkozhatott.

A 2008-as pénzügyi válság és az annak nyomán kialakuló gazdasági krízis azonban végérvényesen lezárta ezt a korszakot és újra felhívta a figyelmet a hitelekre és pénzügyi spekulációkra épülő pénzügyi közvetítőrendszer társadalmi kockázataira. A válság terhei immár nemcsak a munkás- és középosztályt sodorták nehezebb helyzetbe; a krízis számláját a centrumban a társadalmak „alsó 99%-ának” kellett megfizetnie, miközben a felső 1% csak tovább növelte addig is példátlannak számító vagyonát. A középosztály megrendülése tehát már felzárkózási reményeink vágyterét, a Nyugatot s annak széles és erős középosztályait is réges-régen elérték. Jó ideje már a centrumtérségekben sem láthatók a középosztályosodás jelei – ott is olvadnak, még ha van is minek olvadniuk.

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.