A PISA és egyéb oktatási mérések szerint a magyar oktatási rendszer kulcsproblémája, hogy nem segít a szegényebb társadalmi osztályból származóknak. Ez igazságtalan, és fenntartja Magyarország elmaradottságát. A digitális eszközök, okostáblák akár ronthatják is az oktatás eredményességét. Az Új Egyenlőség stúdiójában Lannert Judit oktatáskutatóval beszélgettünk.

  • Bár a PISA kutatást lehet módszertanilag kritizálni (mivel technikailag kivitelezhetetlen, hogy egy gyerek képességeinek feltérképezéséhez szükséges összes kérdést feltegyék, egy szofisztikált kutatáscsomagot hoznak létre, aminek megvannak a maga hibái), de minthogy több más kutatással összecsengenek, mindenképp érdemes odafigyelni rájuk.
  • Az országok közti rangsornál azonban sokkal érdekesebbek az egyes országok saját magukhoz hasonlított változását – vagy épp stagnálását – mutató tendenciák. A PISA mérést 2000 óta háromévente végzik el három kompetenciaterületen: szövegértés, természettudomány és matematika. Nem azt vizsgálják, hogy a gyerekek mennyire tanulták meg a tananyagot, hanem olyan feladatokat adnak nekik, amelyekkel a munkaerőpiacon a 21. században minden fiatal munkavállaló szembesülhet.
  • Magyarországot tekintve azt látjuk, hogy 2000 és 2009 közt stagnáltak az eredmények, 2009 után viszont szignifikánsan romlottak; 2012-ben a matematika, 2015-ben a szövegértés és a természettudomány is. Az egyes évek eredményei a korábbi időszakok oktatáspolitikai döntéseit tükrözik.
  • Érdekes, hogy olyan mérésekben, amelyek inkább a tananyagot mérik, hagyományosan és most is jól teljesítünk. Amiben nem vagyunk jók, az a nem élményszerű olvasás értelmezése; pl. egy matematika feladat felhívó szövegének értelmezése. Ezt az eredményt összevetve a PISA eredményekkel az tűnik ki, hogy a magyar oktatás hangsúlyosan műveltségalapú és nem problémamegoldó. Fontos hangsúlyozni, hogy nem az előbbit kellene leépíteni, hiszen ez önmagában pozitív jelenség, hanem az utóbbit kellene megerősíteni. Ennek egy módja lehetne, ha nem ennyire körülhatárolt tantárgyakban gondolkodnánk (hiszen például egy fizikafeladat felhívó szövegének az értelmezését sem a fizika-, sem az irodalomtanár nem tanítja), hanem a készségfejlesztésre fektetnénk nagyobb hangsúlyt.
  • A gyerekek motivációja nagyot romlott, és ez nem független attól, hogy mennyire érzik magukat hatékonynak, mennyire van meg a szükséges önbizalmuk és tudásuk. Az oktatáspolitika olyan értelemben is tud rontani ezen, hogy ha sok a tananyag, és kevés az idő, a pedagógusok pedig nem felkészültek, akkor óhatatlanul a magolás a preferált tanulási stratégia.
  • Ráadásul az is kimutatható, hogy nálunk sokkal kevésbé élményszerű, kihívásokkal teli például a matematika oktatás; hiszen mint egy öngeneráló folyamatban, azok jutnak előre, és lesznek majd később tanárok, akik – magolás útján – jól teljesítettek az iskolában, így tanárként is inkább ezt a tanulási módszert szorgalmazzák.
  • Amellett, hogy az átlag PISA eredmények romlanak, közelebbről megvizsgálva van egy nem elhanyagolható társadalmi vetületük is: nem arányosan oszlanak el a jól és rosszul teljesítő tanulók a különböző iskolákban. Miközben a magyar oktatási rendszer legjobb iskolái nemzetközi mezőnyben is átlagon felül teljesítenek, a diákok nagyon nagy része kifejezetten rossz eredményeket hoz, és ők azok, akik hátrányos helyzetű családból származnak.
  • A legdöbbenetesebb része a PISA eredményeknek az, hogy 2000 óta minden mérésnél Magyarország a legelső helyen van abban a tekintetben, hogy hol határozza meg legjobban a családi háttér a tanulási eredményeket. Nem a rangsorral kell foglalkozni, hanem ezzel, hiszen ez az igazi gátja az előrehaladásnak. Látni kell, hogy ha nagyon a tehetséggondozás irányába mozdulunk, el és csak néhány zseni kinevelésére koncentrálunk, akkor az ország nem lesz versenyképes.
  • Ezért nagyon fontos lenne felkészíteni a pedagógusokat arra, hogy milyen eszközökkel segítsenek a hátrányos szociális helyzetből induló tanulóknak, hiszen jelenleg Magyarországon inkább az a jellemző, hogy a pedagógusok az elvárásokban disztingválnak (azaz kevesebbet tanítanak meg és kérnek vissza) és nem a módszerekben, amelyekkel hatékonyabban tudnák a gyerekek meglévő – még ha az átlagtól terminológiában el is térő – tudását felhasználva motiválni és segíteni a tanulók fejlődését. Erről részletesebben is beszélgetett Éber Márk Áron, Fáber Ágoston és Csányi Gergely szociológus az Új Egyenlőség stúdiójában, illetve Nahalka István oktatáskutatóval Pogátsa Zoltán.
  • Ahhoz azonban, hogy a tanár úgy tudja több féle képen elmagyarázni az anyagot, hogy azt a különböző szocializációs háttérrel rendelkező tanulók is megértsék, ő magának is igazán értenie kellene az anyagot; ezért fontos, hogy a tanárképzésben ne a magolás legyen a fő eszköz az érvényesüléshez. Illetve hogy annyira vonzóvá váljon a pedagógusi pálya, hogy lehetőség legyen csak a legjobb jelentkezőket felvenni a képzésbe.
  • A pedagógusképzés emellett azzal a kettős problémával is küzd, hogy egyrészről a szovjet típusú rendszer örökségeképpen a pedagógusokat képző egyetemek és a kutatóintézetek eltávolodtak egymástól, másrészről az oktatáskutatás, a pedagógiatudomány nagyon erőteljesen a pedagógiatörténetről szól, és kevés hangsúly kerül a pedagógusi cselekvés következményeire és módszereire. Szükség van tehát a módszertannal intenzíven foglalkozó kutató-tanárokra, ahogy az például Finnországban működik.
  • Probléma az is, hogy nehezen átlátható, milyen érdekek mentén történik a tantervek, tankönyvek összeállítása. Egy jól működő országban hosszú időt szánnak a tananyagfejlesztésre, a legjobb szakértőket vonják be, és mielőtt széles körben bevezetnék az újításokat, tesztelik kisebb csoportokon (pilot programok).
  • Érdekes aspektusa a modern oktatás-stratégiának a digitális eszközök használata és annak az oktatás eredményességére gyakorolt hatása. A közhiedelemmel ellentétben, a kutatási eredmények azt mutatják, hogy önmagában a számítógépek, okostelefonok, okostáblák és más eszközök használata nem javítja az oktatás hatékonyságát, sőt egyes esetekben akár még rontja is. Ellenben ami ténylegesen eredményes, az az úgynevezett virtuális tanulási térnek a kialakítása. A virtuális tanulási tér olyan felület, ahol különböző, kooperációt és kreativitást igénylő anyagokon és feladatokon keresztül a tanulók a saját tempójukban fejlődhetnek; ebbe az irányba érdemes lenne nagyobb lépéseket tenni.

(Benczi Melinda összefoglalója)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.