Ha nincs a szociális párbeszédnek megfelelő intézményi rendszere, akkor nagyobb az esélyük az átláthatatlan alkuknak, a sötét szobákban kötött megállapodásoknak. Így néz ki a mai magyar érdekegyeztetés helyzete, így festenek előzményei, állomásai és mozgatórugói.

Pásztóy András

Magyarországon komoly hagyományai vannak az országos érdekegyeztetésnek, azaz a mindenkori kormány és a szociális partnerek (a szakszervezeti konföderációk és az országos munkáltatói érdekképviseletek) közötti, a gazdaság- és társadalompolitika különböző kérdéseiről folytatott háromoldalú (tripartit) egyeztetésnek. Az első tripartit intézményt, az első Országos Érdekegyeztető Tanácsot még a Grósz Károly vezette kormány hozta létre 1988 októberében. Utódja, az Érdekegyeztető Tanács az 1990-es évek elején kiemelkedő szerepet játszott a központi bérszabályozás lebontásában, a piacgazdaság körülményeinek megfelelő gazdasági szabályok és a munkaügyi kapcsolatok új kereteinek kialakításában.

Az érdekegyeztetés azonban az 1990-es évek közepe óta fokozatosan veszített jelentőségéből, és mára a megállapodásokra törekvő tárgyalásokat a minden kötelezettség nélküli konzultáció, sőt sok esetben az egyszerű tájékoztatás váltotta fel. Az alábbiakban megkíséreljük feltárni ennek a folyamatnak az állomásait és mozgatórugóit.

Az erős társadalmi presztízs kora

Annak a jelentős szerepnek, amelyet az Érdekegyeztető Tanács a gazdasági átalakulási folyamatban játszott, valamint a Tanács társadalmi presztízsének köszönhetően

az intézményes tripartizmus az 1990-es évek elején a politikai intézményrendszer integráns részévé vált, és egyedülálló lehetőséget biztosított a szociális partnerek számára a kormányzati gazdaság, jövedelem és szociálpolitika befolyásolására.

Az érdekegyeztetés megbecsülését növelte, hogy a taxisok és teherfuvarozók 1990 októberi – a benzin árának emelése miatti – blokádjának az ÉT keretében történt tárgyalásos rendezése. Azonban ennek a kezdeti sikernek a viszonylagosságát és bizonytalanságát már akkor is több tény előrevetítette:

  • Az alkotmánynak a Nemzeti Kerekasztal által előkészített módosítása – nyilván nem függetlenül attól, hogy a tárgyalásokon a szakszervezetek és az akkor létező vállalkozói, munkáltatói érdekképviseletek nem játszottak érdemi szerepet − nem terjedt ki az érdekegyeztetés követelményének rögzítésére. Az alkotmány és a jogalkotásról szóló törvény ugyan tartalmazta az érdekelt társadalmi szervezetekkel való együttműködés kötelezettségét, de az Alkotmánybíróság szinte következetesnek tekinthető gyakorlata alapján ennek elmulasztása nem eredményezte jogszabály érvénytelenségét.[1]
  • Az Érdekegyeztető Tanácsot 1990-ben mindössze egy kormányhatározat[2] hozta létre, a létrehozására és működésére vonatkozó rendelkezésekről, valamint jogosítványairól egészen 2009-ig nem született átfogó jogszabály.[3] Jogi alapok hiányában a Tanács és törvényhozás között mindössze politikai és informális kapcsolatokból épülő csatornák vannak (a kormányt adó parlamenti többség általában nem tagadja meg a kormány által a Tanácsban kötött megállapodásokat), ugyanakkor a kormánynak valójában nincs egyeztetési kötelezettsége[4]. Az országos érdekegyeztetés keretében megtárgyalandó kérdések köre, a konzultáció minősége alapvetően a mindenkori kormányzat szándékától függ.
  • Az országos érdekegyeztetésben való részvétel kritériumai tisztázatlanok. Az Érdekegyeztető Tanács 1990-es létrehozásakor minden akkor létező országos szakszervezeti konföderáció és munkáltatói érdekképviselet meghívást kapott a Tanácsba. Ugyanakkor már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy az érdekegyeztetés értékét és értelmét az adja, ha a konzultációkra és megállapodásokra hiteles, megfelelő támogatottságú partnerek között kerül sor. Éppen ezért a résztvevők társadalmi támogatottságáról, illetve legitimitásáról szóló viták a kezdetektől végigkísérik az országos érdekegyeztetés történetét.[5]

Ez a viszonylagosság és bizonytalanság már 1995 márciusában nyilvánvalóvá vált, amikor a Horn kormány a több szociális támogatás azonnali megvonását és a reálbérek 12%-os csökkentését előirányzó Bokros-csomagot már az ÉT-ben való előzetes konzultáció nélkül hirdette meg.[6] Ugyan az 1995. őszi sztrájk- és tiltakozáshullám visszakozásra kényszerítette kormányzatot, sőt az 1998-as választásokig a tripartit érdekegyeztetési rendszer tovább bővült, azonban a fent említett problémákat és hiányosságokat nem sikerült orvosolni.

Az intézményrendszer problémái

Az 1990-es évek közepére az országos érdekegyeztetés más problémái is láthatóvá váltak, amelyek az Érdekegyeztető Tanács kettős funkciójából fakadtak: egyszerre adott intézményes keretet a makroszintű munkaügyi kapcsolatokra vonatkozó tárgyalásoknak (például a mindenkori minimálbérről) és a gazdasági és szociális kérdésekben folytatott makroszintű konzultációnak. Így a munkaügyi kapcsolatok kérdései összekapcsolódtak a gazdasági érdekegyeztetési követelésekkel és fordítottan is. Bár ezek a területek természetükből fakadóan szorosan összefüggenek, azonban az egyik területen elszenvedett „kudarc” megmerevíthette valamely oldal álláspontját egy olyan területen is, ahol nagyobb ellentétek nem lettek volna várhatóak. Ezenkívül indokolt lett volna, hogy a gazdasági és szociális kérdésekről folytatott makroszintű konzultációba más, a munkaügyi kapcsolatokban nem részes szervezetek is bekapcsolódjanak, mint például a gazdasági kamarák vagy a pénzügyi szektor képviselői.

Bár az Érdekegyeztető Tanács már 1996-ban elfogadott egy állásfoglalást a működésének továbbfejlesztéséről, amely előirányozta a fent említett problémák orvoslását, azonban ennek megvalósulása a partnerek ellenállásán megbukott.[7] Így először csak 1999-ben, kormányzati kezdeményezésre került sor érdemleges átalakításra, amelynek lényege a háromoldalú országos munkaügyi érdekegyeztetés[8] és a gazdaságpolitikai konzultációk[9] intézményes szétválasztása volt. Annak ellenére, hogy a változtatást a szociális partnerek, különösen a szakszervezetek az országos érdekegyeztetés „kiüresítéseként” élték át, az valójában csak kis mértékben érintette az ÉT jogosítványait, amelyeket a továbbiakban az Országos Munkaügyi Tanács (OMT) gyakorolt, viszont ésszerű elmozdulást jelentett a már említett problémák részleges megoldása felé.[10] Így az intézményes szétválasztáson kívül meg kell említeni, hogy az OMT alapszabálya elsőként tartalmazott részvételi kritériumokat az országos munkavállalói és munkáltatói érdekképviseletek számára.

A 2002-es választásokat követően újabb „megújításra” került sor, amely azonban nem az érdekegyeztetés korszerűsítését jelentette, hanem lényegében az 1999 előtti Érdekegyeztető Tanács változatlan formában történő restaurációját Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) néven.[11] A kilencvenes évekbeli jelentős megállapodásokhoz hasonlóak megkötésére azonban már nem került sor.

A szakszervezetek folyamatosan csökkenő taglétszámuk és társadalmi támogatottságuk miatt egyre kevésbé voltak képesek a kormányzati politika befolyásolásra (mind az OÉT-én belül, mind az OÉT-én kívül),a munkáltatói érdekképviseletek pedig alapvetően mindig is inkább a kormányzati gazdaságpolitika befolyásolására törekvő lobbiszervezetek voltak,

így számukra az elsődleges partner mindig is a mindenkori kormány volt, szemben a számukra másodrendű szakszervezetekkel. Lobbi tevékenységüket azonban a tripartit fórumon kívül is kifejthetik. Különösen 2006-tól kezdődően tapasztalható határozott törekvés a gazdasági érdekképviseletek részéről arra, hogy „külön párbeszédet” folytassanak a kormánnyal.[12]

Ha kevés a tag, csökken a súly…

A szakszervezetek társadalmi támogatottságának csökkenését érzékelve a mindenkori kormányok a triparit érdekegyeztetés keretében a kompromisszumkeresés és az érdemi együttműködés helyett egyre inkább pusztán csak a formális egyeztetésre törekedtek, a gazdasági érdekképviseletek hangját pedig egyre inkább „külön utakon” hallották meg. Nem véletlen, hogy a Gyurcsány-kormány a gazdasági érdekképviseletekkel való konzultációra 2008-ban már önálló fórumot (Gazdasági Egyeztető Fórum) is létrehozott. Így az OÉT először csak de facto, majd az Alkotmánybíróságnak az OÉT egyetértési jogait alkotmányellenesnek nyilvánító 2008-as döntése következtében de jure is veszített jelentőségéből.

E döntés előzménye, hogy az AB egy korábbi, 2005-ös döntése következtében 2006-ban az Országgyűlés végül megteremtette az országos érdekegyeztetés jogi alapjait, megalkotta az OÉT-ről szóló törvényt. Ezt azonban annak kihirdetése előtt Sólyom László akkori köztársasági elnök előzetes normakontrollra küldte, mivel megítélése szerint a törvényben az OÉT-nek biztosított egyetértési jogok közhatalom gyakorlást jelentenek, amelynek alkotmányos feltétele a demokratikus legitimáció megléte.

Fontos rögzíteni, hogy az egyetértési jogok valójában nagyon csekély jelentőségűek voltak, lényegében csak a minimálbérre, a napi munkaidő leghosszabb mértékére, illetve a munkaszüneti napok meghatározására terjedtek ki.

Sólyom szerint azonban demokratikus legitimációval az OÉT nem rendelkezik, mivel sem közvetlenül, a választópolgárok részvételével rendezett választások útján nincs felhatalmazva közhatalom gyakorlásra, sem közvetve nincs felhatalmazva, mivel nem egy, a választópolgárok által megválasztott szerv, testület (pl. az Országgyűlés) választotta meg a tagjait. Ezért az OÉT legitimációját a benne részt vevő szervezetek által képviselt tagok adhatnák, amihez azonban az lenne szükséges hogy az OÉT-ben részt vevő szervezetek a közhatalom gyakorlással érintettek – azaz a választópolgárok – túlnyomó többségét tagjaik között tudják.

Az Alkotmánybíróság – bár más indokok miatt – a benyújtott indítvány alapján alkotmányellenesnek minősítette az egyetértési jogokat és ezek így az OÉT-ről szóló törvény végleges, 2009-ben hatályba lépett változatába nem kerültek be.[13]

És jött az intézményrendszer szétverése…

Ilyen előzmények után a 2010-es választásokon hatalomra került második Orbán-kormány ugyancsak elhatározta az országos érdekegyeztetés átalakítását, a korábbinál sokkal hatékonyabb keretek közötti működtetését.[14] Az átalakítás eredménye azonban egy minden korábbinál több sebből vérző rendszer lett. Az érdekegyeztetés új keretei között a kormány nem kívánt meghatározó szerepet játszani, a munkavállalói és munkáltatói érdekképviseltek kölcsönösen elfogadható megoldásokra törekvő kétoldalú kapcsolatainak erősödését szorgalmazta. Ezenkívül a gazdaság, foglalkoztatás – és szociálpolitikai kérdésekről folytatott makroszintű konzultációban résztvevők körét a szakszervezeteken és a munkáltatói érdekképviseleteken kívüli más szereplőkkel kívánta bővíteni.[15]

Az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetésére 2011 májusában került sor. A Nemzetgazdasági Minisztérium ekkor kiadott közleménye szerint az OÉT, a 2004-ben létrehozott Gazdasági és Szociális Tanács (GSZT), valamint a 2008-ban létrehozott Gazdasági Egyeztető Fórum (GEF) egymás átfedéseiként működtek. A közlemény szerint az OÉT nem kellő költséghatékonysággal, egy szűk társadalmi réteget képviselve, míg a GSZT és a GEF szélesebb kérdésekben, ám széles felhatalmazás nélkül.[16] Érdemes górcső alá venni ezeket az állításokat. A Gazdasági és Szociális Tanács alapszabálya szerint a nemzeti gazdasági és társadalompolitikai stratégiákról szóló konzultáció, a kormányzati stratégiák megvitatásának, véleményezésének független fóruma volt. Küldetése a gazdaság és társadalom átfogó fejlődését érintő országos ügyek és az ezekben kialakítandó kormányzati ciklusokon átívelő nemzeti stratégiák megvitatása.[17] A GEF a kormánynak a vállalkozásokat közvetlenül érintő döntései előkészítésében közreműködő konzultatív, véleményező, javaslattevő testülete.[18]

Tekintettel a három fórum hasonló feladataira, illetve feladataik nem kellőképpen világos elhatárolására, valamint arra a tényre, hogy a GSZT alig tárgyalt olyan témát, amelyet az OÉT ne tárgyalt volna[19], az átfedő működés legalább részben valóban igaz volt. A KSH 2009-es, az OÉT 2011-es megszűntetését megelőző utolsó felmérése szerint a munkavállalóknak mindössze 12%-a volt szakszervezeti tag, így az OÉT munkavállalói oldalával kapcsolatban valóban felvethető volt a társadalmi támogatottság kérdése, azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy nem volt és jelenleg sincs a szakszervezeti konföderációkon kívül más szervezett társadalmi erő, amely képes lenne a munkavállalók érdekeinek integrálásra, megjelenítésére és védelmére.[20] Ugyanez igaz a munkáltatói érdekképviseletekkel kapcsolatban is, ráadásul az ő esetükben a „társadalmi támogatottság” kérdése fel sem vethető, mivel nem egy társadalmi réteg, hanem a vállalkozásuk érdekeinek a képviselete a feladatuk.

A hatékonyság kérdése egy érdekegyeztető fórum esetében igen nehezen értelmezhető és mérhető.

Ugyanakkor elvitathatatlan a társadalmi konfliktusok megelőzésében és kezelésében játszott szerepük, ami különösen igaz volt az OÉT esetében, tekintettel arra a szerepre, amelyet a piacgazdaságba való átmenet során vagy a 2009-es gazdasági válságkezelés alatt játszott.[21]

A három fórum helyett a 2011. évi XCIII. törvény alapján a munkavállalói és munkáltatói érdekképviseletekből, az országos gazdasági kamarákból, a nemzetpolitika területén tevékenykedő civil szervezetekből, a bevett egyházakból, a tudomány, valamint (2016 májusától) a művészet hazai és határon túli képviselőiből álló Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács (NGTT) alakult meg. A Tanács a gazdaság és a társadalom fejlődését érintő átfogó ügyek, a kormányzati ciklusokon átívelő nemzeti stratégiák megvitatására, valamint a harmonikus és kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés, illetve az ehhez illeszkedő szociális modellek kidolgozásának és megvalósításának előmozdítására létrejött, az Országgyűléstől és a Kormánytól független, konzultációs, javaslattevő és tanácsadó testület.

Ez alapján az NGTT leginkább a GSZT utódjának tekinthető. A gazdaság és a társadalom fejlődését érintő átfogó ügyek, a kormányzati ciklusokon átívelő nemzeti stratégiák esetében nem vitatható egy a szakszervezeteken és a munkáltatói érdekképviseleteken túl más érdekképviseleteket és civil szervezeteket is magában foglaló intézmény létjogosultsága. Az NGTT-vel kapcsolatos probléma kettős. Egyrészt feladatai között számos olyat találunk, amely esetében megkérdőjelezhető az ennyire széles résztvevői kör. Ilyen például, hogy a Tanács megvitatja a foglalkoztatáspolitikai, munkaerő-piaci, a jövedelemelosztást érintő kormányzati stratégiákat, koncepciókat, illetve a gazdasággal, a foglalkoztatással, a jövedelmek alakulásával összefüggő alapvető kérdéseket. A munka törvénykönyve szerint a kormány az NGTT-ben köteles konzultációt folytatni a minimálbérről és a garantált bérminimumról.[22] Vagyis a Tanács egyszerre ad intézményi keretet a nemzetstratégiai konzultációknak, a makroszintű munkaügyi kapcsolatokra vonatkozó tárgyalásoknak és a gazdasági kérdésekben folytatott makroszintű konzultációnak. Ez utóbbiakban viszont a szakszervezetek és a munkáltatói, gazdasági érdekképviseletek, valamint (az NGTT-ben nem tag!) kormány az érintettek, így egy hagyományos tripartit, illetve egy az egykori Gazdasági Tanácshoz hasonló intézmény lenne indokolt.

Az NGTT-vel kapcsolatos másik probléma a gyakorlati működésében rejlik. A Tanácsról szóló törvény szerint évente mindössze két alkalommal kell üléseznie és fennállása alatt átlagosan évente 4 ülést tartott.

Bár az ülések száma önmagában nem meghatározó, mégis érdekes tény, hogy az ülések évenkénti átlagos száma az OÉT, illetve elődei (ÉT, OMT) esetében 1990 – 1994 között 16; 1994 – 1998 között 11,5; 1998 – 2002 között 10; 2002 – 2006 között 17; 2006 – 2010 között pedig 25,25 volt.[23] Az NGTT-ről szóló törvény szerint az emberi erőforrások minisztere, mint a társadalmi és civil kapcsolatok fejlesztéséért felelős miniszter minden év március 31-ig jelentést készít arról, hogy hogyan hasznosultak a megelőző évben a jogszabályalkotásban, illetve a Kormány munkájában a Tanács véleményei, állásfoglalásai, ajánlásai. Talán árulkodó, hogy az NGTT honlapján ilyenből csak kettőt találunk…

…majd újragondolása

Maga a kormány is felismerte, hogy az NGTT valójában nem alkalmas a makroszintű munkaügyi kapcsolatokra vonatkozó tárgyalásokra és a gazdasági kérdésekben folytatott makroszintű konzultációra, különösen a minimálbérről szóló egyeztetésre. Ezért már 2012 februárjában létrehozott egy új intézményt, a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumát (VKF), ami a versenyszférát közvetlenül érintő gazdasági tárgyú kormányzati döntések előkészítésében közreműködő háromoldalú konzultatív, véleményező és javaslattevő fórum.[24]

Annak ellenére, hogy a VKF egy hagyományos tripartit fórum, s mint ilyen a munkaügyi kapcsolatokkal kapcsolatos makroszintű tárgyalásokra nézve a legindokoltabb struktúrájú, a felépítésével és működésével is több probléma van:

  • Nem tagja valamennyi szakszervezeti konföderáció és országos munkáltatói érdekképviselet, a tagok kiválasztása a kormány önkényes döntése volt. Ez két szempontból okoz problémát. Egyrészt a VKF tárgyal olyan kérdésekről is, amelyek a közszféra munkavállalóit is érintik (pl.: a minimálbér és a garantált bérminimum), a szférát képviselő konföderációk viszont ki vannak zárva a Fórumból.Másrészt a tagoknak nem kell megfelelniük semmiféle részvételi kritériumnak, annak ellenére, hogy a VKF keretében (szemben az NGTT-vel) a partnerek megállapodásokat is kötnek. Viszont, mint ahogy azt már fentebb is jeleztük, az érdekegyeztetés értékét és értelmét az adja, ha a konzultációkra és a különösen a megállapodásokra hiteles, megfelelő támogatottságú partnerek között kerül sor. Sajátos paradoxon, hogy a pusztán csak konzultatív fórum NGTT esetében viszont a szakszervezeteknek és a munkáltatói érdekképviseleteknek kell teljesíteniük bizonyos részvételi kritériumokat.
  • A VKF ülései nem nyilvánosak, sem a napirendek, sem a megvitatásra kerülő anyagok, sem az üléseken elhangzottak. Az ülésekről még jegyzőkönyv sem készül. Így a fórum működése valójában átláthatatlan.

Annak ellenére, hogy a VKF keretében majdnem minden évben sikeres minimálbér tárgyalások folytak, a Fórum működésében is tetten érhető a kormányzat „hard government” felfogása. Ennek jegyében egy erős állami szerepvállalásra alapozott cselekvésorientált kormányzási gyakorlat érvényesül, ami nem törekszik az érdekaggregációra. A „hard government” felfogás szerint a civil tényezők és az érdekcsoportok döntéshozatalba történő beemelése együtt jár a felelősség szétterítésével, az érdekek és szándékok hálójában a közérdek tényleges tartalmának feloldásával.[25] Ezért a kormány képviselői sokszor nem a megállapodás szándékával vesznek részt a tárgyalásokon. Jó példa erre a megszüntetett korkedvezményes és korengedményes nyugdíjakat felváltó új rendszerről szóló tárgyalások, ahol már három éve nem sikerül előrehaladást elérni.

A fentiek alapján az országos érdekegyeztetés jelenlegi „alapjáraton” való működésének okait az alábbiakban összegezhetjük:

  • A kormány „hard government” felfogásából fakadóan a közpolitika formálást és a jogalkotást a saját belügyének tekinti. Nem ismeri el, hogy az érdekegyeztetés segítségével javítható az intézkedések minősége és társadalmi elfogadottsága. Paradox módon 2011-ben, a Széll Kálmán Tervben maga a kormány írta le, hogy „hatékony érdekegyeztetés csak ott alakulhat ki, ahol valós a párbeszéd iránti kormányzati szándék és érvényesül a partnerek közötti bizalom”. Valójában sem valós kormányzati szándékról, sem a partnerek közötti bizalomról nem beszélhetünk.
  • A szakszervezeti konföderációk alacsony társadalmi támogatottságuk következtében nem képesek az érdemibb párbeszéd kikényszerítésére, a munkáltatói érdekképviseletek pedig érdekeiket az intézményes érdekegyeztetésen kívül is – legalább részben − érvényesíteni tudják.
  • A létező országos érdekegyeztető fórumok feladatai és tagjai nem illeszkednek megfelelően egymáshoz.
  • Az érdekegyeztetés továbbra sem rendelkezik alkotmányos alapokkal, a jogi alapok is csak részlegesek. Az alkotmányos alapok megteremtéséhez a rendszerváltás óta egyszer sem volt meg a szükséges társadalmi és politikai konszenzus. Annak ellenére sem, hogy a társadalmi párbeszéd alkotmányos elvét Európa számos országában tartalmazza az alkotmány és az Európai Unió is alapelvének tekinti.

 

[1] Drinóczi Tímea – Kocsis Miklós: „A jogalkotási eljárás materiális feltételeiről.” In: Scientia Juris, 2012/1-2., p. 58-78.
[2] 3240/1990. (VIII. 12.) Korm. határozat
[3] A Tanács résztvevőire, hatásköreire és a Tanácsban „képviselettel rendelkező” oldalak és szervezetek delegálási jogaira vonatkozóan azonban különböző jogszabályok tartalmaztak rendelkezéseket, mint például az 1992. évi XXII. törvény a Munka Törvénykönyvéről vagy az 1991. évi IV. törvény a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról.
[4] Thoma László: A rendszerváltás és a szakszervezetek 1988 – 1992., Budapest, Villányi úti Konferenciaközpont és Szabadegyetem Alapítvány, 1998. p. 95.
[5] Héthy Lajos – Ónodi Irén: Országos Társadalmi Párbeszéd – Az Országos Érdekegyeztető Tanács és a Gazdasági és Szociális Tanács. Bp., FSZH, 2008. p. 100.
[6] Tóth András: A magyar szakszervezetek a politika és a gazdaság viharában. In: Politikatudományi Szemle, 2000/1-2., p. 169.
[7] Héthy Lajos: Civil beszéd vagy „párt-beszéd”? Az érdekegyeztetés ma. Bp., Napvilág kiadó, 2010. p. 29.
[8] Országos Munkaügyi Tanács
[9] Gazdasági Tanács
[10] Héthy i. m. p. 30.
[11] Uo. p. 32.
[12] Uo. p. 89.
[13] Az Alkotmánybíróság döntésével és előzményeivel kapcsolatban lásd.: Pásztóy András: Az érdekegyeztetés és a társadalmi párbeszéd alkotmányos alapjai Magyarországon In: Politikatudományi Tanulmányok 2014. Szerk.: dr. Antal Attila. Bp., ELTE ÁJK, 2014. p. 16-27.
[14] Széll Kálmán Terv (Magyar Munka Terv) p. 65.
[15] Uo. p. 65-66.
[16] https://www.vg.hu/gazdasag/megszunik-az-oet-elavult-az-erdekegyeztetes-349925/
[17] GSZT alapszabálya
[18] GEF ügyrendje
[19] Héthy – Ónodi i. m. p. 62.
[20] Héthy i. m. p. 83-84.
[21] Uo. p. 71-72.
[22] 2012. évi I. törvény 153. §. (1)
[23] Herczog László: Szociális párbeszéd a rendszerváltást követően
https://szakszervezetek.hu/8-kiemelt-hirek/10763-herczog-laszlo-szocialis-parbeszed-a-rendszervaltast-kovetoen-2
[24] Megállapodás a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának létrehozásáról és ügyrendjének megállapításáról
[25] Böcskei Balázs: A repolitizált politika és a kormányzás. Bevezetés a második Orbán-kormány jog- és politikafelfogásába. In: Jogelméleti szemle 2013/4. p. 3.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.