Az Európa-párti erők láthatóan egyre bátrabbak: a Brexit utáni sokkot követően sem a holland választásokon, sem Franciaországban nem törtek át a populista, jobboldali erők, és Németországban is egyre gyengül az AfD, mindinkább felvállalt, valódi politikai álláspont az pro-európaiság. A Fidesz számára az most a kérdés, hogy ha a Néppárt ebbe az irányba tart, és ennek van a pártcsaládon belül többsége, akkor mihez kezd.

reiner_roland
Reiner Roland

A Fidesz és az Európai Néppárt (EPP) viszonya az elmúlt időszakban érezhetően feszültebbé vált, azok a hangok azonban, amelyek a párt kizárását szorgalmazzák – akár csak az előző, 2010-14 közötti ciklusban – gyakran a rivális baloldali vagy liberális frakciókból érkeznek. Noha a nyomás már egyre erősebben érződik pártcsaládon belül is, a Fidesz politikája alapján döntően ma is az EPP ideológiai irányvonalához tartozik. Mind a magyar belpolitika, mind az EU-s szintéren hasznos szem előtt tartani Orbán Viktor azon „elvét”, hogy ne arra figyeljenek, amit mondd, hanem amit tesz. Ebből a szempontból a Fidesz 2010 óta tartó kormányzása döntően a Néppárt által is szorgalmazott irányoknak eleget tett: a költségvetési egyensúly megteremtésének középpontba állítása, a vállalkozások támogatása, a munkaközpontúság (beleértve a közmunkát vagy épp a segélyek korlátozását), a demográfiai válsággal összefüggő intézkedések (családtámogatás, termékenységi szám növelése). Noha egyes intézkedések a piactorzító hatás miatt válthattak ki kritikát (például a különadók), az EPP számára a célok fontosabbak, a konkrét eszközöket illetően a tagállami politikába ritkán szólnak bele. A 2014 előtti Európai Parlamenti ciklusban a 2007/08-as gazdasági válságot követő időszakban a recesszió megfékezése, majd növekedési pályára állítása kulcsfontosságú volt, az EPP-ben is. Ebben a Fidesz-kormány tudott felmutatni eredményeket, az EU fő feladata a görög adósságrendezés volt. Bár az Európai Unió egyre politikabb szervezet, működő mechanizmusai elsősorban még mindig gazdasági alapokon működnek, ebben vannak mérhető elvárásai, ilyen jellegű szankciókban gondolkodik. Adott esetben életbe léptetnek jogállami mechanizmusokat is, de értékjellegű vitákba jellemzően nem mennek bele, és az Európai Néppárt alapvetően ennek a fenntartását képviselte és képviseli.

Az EPP már a menekültválság tetőzését megelőzően is kritikusabb álláspontot képviselt a migráció kérdésében is: a korai Fidesz állásponthoz hasonlóan például a gazdasági migránsokat megkülönböztette a menekültektől. Ám fontos különbség, hogy az EPP fő irányvonala alapján utóbbiakat, tehát a politikai okokból, háború elől menekülőket az EU-nak közös cselekvési terv alapján be kell(ene) fogadnia. A menekültkérdés tehát tényleges különállást jelez az EPP és a Fidesz politikája kapcsán.

Az a teljes elutasítás, migráció-ellenesség, amire mára a kormány eljutott, leginkább a szélsőjobboldali Nemzet és Szabadság Európája (NSZE – elsősorban a francia Nemzeti Front köré szerveződött) frakció álláspontjával esik egybe.

A Fideszt érő kritikák azért is nőnek az EPP-n belül, mert mára a magyar kormánypártot az európai szinten egyre inkább ez az álláspont határozza meg, azonosítja be.

Fontos látni viszont, hogy az Európai Unió működésével kapcsolatban a Fidesznek nincs olyan rendszerszintű kritikája, ami az NSZE frakcióból érkezik, vagy a leginkább populista-jobboldalinak kategorizált Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája (két legnagyobb pártja a UKIP és az olasz Öt csillag mozgalom) megfogalmaz. Ezek a frakciók joggal nevezhetők euroszkeptikusnak, sőt, olykor EU-ellenesnek is (euró-ellenesnek mindenképp, e pártok ellenzik a közös pénznemet). Önmagában az a tény, hogy a Fidesz nem éllovasa a mélyebb integrációnak, nem teszi euroszkeptikussá: a tagállami hatáskör hangsúlyozása az EPP más pártjainak is bevett álláspontja. Ami azonban nagyon is egyedi frakción belül, az a Brüsszel-ellenes plakát- és kommunikációs háború: az EU-t célpontként nem használják.

Hiába marad tehát a Fidesz politikája tartalmi szempontból az eurokritikus szinten, ha hatása alapján joggal nevezhető EU-ellenesnek.

Külpolitikai fronton viszont már több esetben is éri kritika a Fideszt, ami részben magyarázat arra, miért most erősödtek fel a negatív hangok Orbánékkal szemben. Az EPP kifejezetten kritikus Oroszországgal szemben, különösen az Ukrajnai eseményeket követően, veszélyként érzékelve az oroszok növekvő befolyását és támogatva az ellenük irányuló szankciót. Orbán Viktor folyamatos közeledése, gazdasági megállapodása, Putyin meghívása a Néppárton belül sokakat zavart. Tény azonban, hogy Oroszország és több vezető EU-s tagállam (Németország, Franciaország) kapcsolata korántsem fekete-fehér, ennek elemzése ugyanakkor túlmutat e cikk keretén. Mindenesetre Magyarországnak lehet szerepe abban, hogy valamilyen élő kapcsolat maradjon Oroszország és az EU között – az ebben érdekeltek pedig elnézőbbek Orbánnal. A Fideszen belül folyamatosan gyengülő atlantista vonal eközben olyan egyensúlytalanságot termelt ki – keleti elbillenéssel – ami az erős globális szereplő EU-ban érdekelt EPP számára veszélyes.

Orbán és a nyugati jobboldal

az Új Egyenlőség véleménye

Orbán számos jelentős ponton különbözik a nyugati jobboldaltól:

Vezérelvűség: A nyugati világban nem nagyon van olyan konzervatív vagy jobboldali párt, amelyiket de facto harminc éven keresztül egyetlen ember vezet, egyetlen politikus vezérkultusza köré szerveződik. Talán csak Margaret Thatcher 13 éves egyeduralma hasonlítható Orbán megkérdőjelezhetetlen helyzetéhez, ám a brit konzervatívok azóta kifejezetten a gyakori és kérlelhetetlen vezetőváltásról híresültek el. Trump vezérpozíciója az amerikai republikánusoknál kifejezetten újdonság.

Melegházasság elutasítása: A nyugati jobboldal ezen már túllépett. A 83 éves Helmut Kohl egykori CDU kancellár például tanú volt egy meleg házasságnál, ahogy az idősebbik Bush elnök is. Ettől persze a nyugati jobboldal szélsőségesei is melegellenesek. De például a holland vagy a svéd szélsőjobb iszlámellenességében kifejezetten a meleg jogok védelmére hivatkozik.

Etnikai háttér emlegetése: A Fidesz a menekültkérdésnél a bevándorlás elutasítása kapcsán többek között a „cigányaink”-ra is hivatkozott, a feltétel nélküli alapjövedelmet pedig az „etnikai viszonyainkra” hivatkozva utasította el. Az európai mérsékelt jobboldalon az etnikai háttér számon tartása és politikai érvként való alkalmazása nem elfogadott.

Illiberális demokrácia: Ilyet egész biztos, hogy soha senki nem mondott még a nyugati jobboldalon.

Egyetembezárás: Ilyet sem tett még senki.

Gazdaságpolitika: Az adócsökkentés, a közmunkaprogram, a „munka alapú társadalom” (=workfare), a hazai gazdasági szereplők (köztük oligarchák) favorizálása, a szociális kiadások leépítése, a jóléti állam ellenesség, a munka törvénykönyvének munkásellenessége mind-mind tipikusan jobboldali gazdaságpolitikai elemek. Már rezsicsökkentést is csináltak a brit toryk.

EU-ellenes kampányok: Az „állítsuk meg Brüsszelt” típusú EU-ellenes kampányok nem szerepelnek az EPP fegyvertárában. Az EU-ellenesség inkább a UKIP-szerű szélsőségesekre jellemző, illetve a Kaczynskit és a brit konzervatívokat tömörítő Európai Konzervatívok és Reformerek frakcióban – ahova egyébként Magyarországról Bokros Lajos tartozott.

 

A május 17-i Európai Parlamenti szavazás viszont már komoly törés a Fidesz és az Európai Néppárt viszonyában: azzal, hogy az EPP lelkiismereti szavazást hagyott, azaz nem volt egységes frakcióálláspont, ami szerint szavazni illett, a korábbinál világosabbá vált, mely országok delegációi neheztelnek különösen a magyar kormánypártra. „Győzött a parlamenti matematika” – mondta 2013-ban, a Tavares-jelentés elfogadását hozó szavazás után Győri Enikő EU-ügyekért felelős államtitkár. Négy évvel később már nem a parlamenti matekra, hanem Soros Györgyre fogja a Fidesz az eredményt – mindkettő tévút. A baloldali, liberális és zöld frakciók által benyújtott eredeti, szigorúbb határozat – mely többek között a legsúlyosabb szankciót is felvető 7-es cikkely alkalmazását is tartalmazza – jelentős, a vártnál több támogatást kapott a Néppárt soraiból. Történt mindez úgy, hogy Manfred Weber frakcióvezető egy, a saját pártcsaládhoz tartozó kormányhoz képest szigorú, de a fenti határozathoz képest enyhébb változattal készült, bízva abban, hogy a néppárti képviselők megelégednek azzal. Nem így történt, a baloldali, liberális, zöld javaslat megkapta a szükséges többséget.

Bagatelizálni mindezt ugyanolyan hiba lenne, mint túlértékelni: a néppárti frakció mintegy harmada – hatvanhét képviselő – szavazta meg a szigorúbb javaslatot, míg a relatív többségük, kilencvenhárman ellene szavaztak (negyvenen tartózkodtak és néhány képviselő nem vett részt a szavazáson).

Az elfogadott javaslat nem csak a 7-es cikkely alkalmazásának lehetősége miatt tekinthető szigorúnak – bár ennek van történelmi jelentősége – hanem azért, mert hosszú és sokszínű bűnlajstroma az elmúlt évek Fidesz-kormányzásának.

A tételek egy része ráadásul olyan, ami egyedül, önmagában aligha kapta volna meg a néppártiak támogatását (például a röszkei 11-ek ítélete, a Roma Parlament vagy épp a Lukács Archívum megszüntetésének veszélye), ám ebben a csomagban, aminek katalizátora a CEU ügy volt, de valójában az egész magyar kormányzati működésről szólt, mindez másodlagossá vált. A határozat ebben az értelemben kifejezetten szembe ment azzal a gyakorlattal, hogy az ilyen ügyeket jogi úton – kötelezettségszegési eljárás keretében –, bürokratikus-technokrata módszerrel rendezik, amit jól jelez az is, hogy az áprilisi meghallgatást követően adott határidő letelte előtt hozta meg ezt a döntést az EP.

orban_epp
EPP csúcs, Brüsszel, 2017. március
Forrás: EPP

Nem tudjuk pontosan, hogy miről tárgyalt Orbán Viktor az Európai Néppárttal, milyen ígéretet tett áprilisban, de az világosan látszott, hogy a két fél viszonya feszült, ahogy az is, hogy egyre nagyobb az elégedetlenség a Fidesz-KDNP felé. Korántsem egyértelmű azonban, hogy ebből tényleges szakítás lesz-e. Fontos látni, hogy az ilyen, pártcsaládon belüli kritikák egyáltalán nem ritkák. Minden frakció heterogén: mivel a frakcióalapítás feltétele hét különböző országból származó legalább 25 képviselő, az Európai Unión belüli országkülönbségek még a kisebb frakciókon belül is leképződnek. Ahogy a Néppárton belül komoly kritikák érik a Fideszt, úgy rendszeresen napirenden van a szlovák Robert Fico pártjának (Smer) kizárása a baloldali frakció esetén (S&D), de például az európai Zöldek menekült-kérdésben tanúsított álláspontja és a Lehet Más a Politika ugyanebben az ügyben képviselt véleménye is igen távol esik egymástól. Az Európai Unió nyugati és keleti államai esetén bizonyos kulturális témákban, különös tekintettel a nemzet, kisebbségek, valamint a jogegyenlőségi kérdésekre, alapvető társadalmi és politikai különbségek vannak. A két legnagyobb, a Néppárti, illetve az S&D esetén ez hatványozottan igaz – nehéz is lenne ugyanazokat az elvárásokat támasztani egy nyugat-európai konzervatív vagy épp szociáldemokrata párt és a posztszovjet térségbeli „párja” elé. Az Európai Unióban meglévő centrum-periféria, illetve kelet-nyugat (vagy 2004 előtt és után csatlakozók) törésvonal a két nagy pártcsaládban is élesen leképeződik, de még a kisebb liberális frakció is rendre szembesül azzal, hogy a balti államok liberalizmusa különbözik a holland-belga változattól.

A néppárti átszavazás megértéséhez a fenti értékvitákon kívül azt is látni kell, hogy nem magyar sajátosság a brüsszeli-tagállami politizálás összekötése: a külpolitika sok más országban is belpolitika. Nem véletlen, hogy a legnagyobb számban épp a lengyel néppárti EP-képviselők szavazták meg a javaslatot – azok a többségében a Polgári Platform soraiból kikerült politikusok, akik hazájukban ellenzéki pozícióban vannak, azzal a kormányon lévő Jog és Igazságossággal szemben, aki egyrészt Orbán egyik legfontosabb európai szövetségese, másrészt amelyet a magyarhoz hasonló szankciókkal fenyegetnek. Hasonlóképpen érthető, hogy a belga, holland, luxemburgi, svéd néppárti képviselők egységesen döntöttek a határozat megszavazása mellett – ezekben az országokban a menekültkérdés kezelése élesen szembe megy az Fidesz megoldásával, amit leginkább az ottani populista-jobboldali pártok vetnek fel. Azt azonban, hogy a Fidesz egyelőre nincs véglegesen elszigetelődve a Néppárton belül, jól jelzi, hogy a legnagyobb tagállamok képviselői a szavazáskor még kitartottak mellette: a németek, olaszok, spanyolok túlnyomó többsége a határozat ellen szavazott, de a francia néppárti képviselők is elsősorban tartózkodtak. Orbán szempontjából a környező országok szavazási eredménye is pozitív: a kelet-európai néppárti képviselők igen kis része szavazta meg a határozatot, többségük ellene voksolt vagy tartózkodott. Az egységes horvát elutasítás jól jelzi, hogy a térségben lehetnek még szövetségesei Orbán Viktornak.

A szavazási eredményben ugyanakkor nem csak az volt az érdekes, hogy a néppártiak egy része a határozat elfogadása mellett szavazott, de az is, hogy az elutasító 221 szavazatszám nem jött volna létre az eurokritikus frakciók voksa nélkül. Saját pártcsaládjánál fegyelmezettebben szavazta le ugyanis a javaslatot az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) és a Nemzetek és Szabadság Európája képviselőcsoport, de a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája frakció is ellene szavazott vagy tartózkodott. Az ECR-ben foglalnak helyet a már említett lengyel Jog és Igazságosság képviselői, vagy a brit konzervatívok – tavaly nyári lemondásáig David Cameron volt Orbán egyik fontos EU-s szövetségese. Az eurokritikus, euroszkeptikus és olykor EU-ellenes képviselők, frakciók támogatása részben Orbán Viktor migrációs politikájának szól, részben pedig az EU túlzottan politikai szerepvállalása ellenében – a nemzeti önrendelkezés védelmében, ha úgy tetszik. Mindez rámutat egy fontos kettősségre, ami árnyalja az EPP és Fidesz kapcsolatát: Orbán Európán belüli legerősebbnek tekintett szövetségesei valójában nem feltétlenül a Néppártból kerülnek ki. A Brexit után lemondott David Cameron pártja vagy épp Beata Szydlo nevével fémjelzett Jog és Igazságosság egyaránt a Néppárttól egyel „jobbrább” lévő ECR frakcióban ülnek, míg a menekültkérdésben a bíróság előtt is partner Szlovákia vezetője – valamint a negyedik visegrádi Csehország miniszterelnöke – a S&D-hez tartoznak.

A Fidesz EU-stratégiája 2010 óta alapvetően a szuverenitás-harc, szuverenitás-megőrzés körül forgott: az EU tagság egyértelmű támogatása, azonban a mélyítést elutasítva, helyette a tagállami döntések erősítése – ha úgy tetszik, egyfajta nemzetek Európája, szemben az Egyesült Európai Államok gondolatával. Ez az álláspont alapvetően megfelelt az EPP többségi álláspontjával – a Néppárt egyrészt hagyományosan közelebb áll ehhez a szemlélethez, másrészt a 2007/08-as gazdasági válság következményei, később a görög adósságrendezés elnapolta az EU jövőjéről szóló vitákat. A Fidesz első ciklusában az EU napirendjét a növekvő (fiatal) munkanélküliség és a gazdasági visszaesés uralta, márpedig ezekben a kérdésekben a Fidesznek alapvetően volt válasza (túl azon, hogy a nyolc évnyi szocialista-liberális kormányzatot hibáztatta). Pártpolitikai szinten ezek az évek az erősödő populista hullámot hozták magukkal, ami végső soron elsősorban a jobboldalt, és így a néppártot fenyegette. Mert bár a jelenség nagy reményekkel kecsegtetett a baloldalon, a Sziriza és Podemos sikerét-félsikerét nem követte más ország hasonló, újbaloldali mozgalmainak megerősödése. Ezzel szemben a jobboldalra sorolt populista, sokszor nacionalista, eurokritikusságtól euroszkeptikusságon át egészen az EU-ellenességig számos párt erősödött meg – több közülük első, második helyen végzett a 2014-es EP-választáson, érdemben fenyegetve a Néppárt szavazóbázisát.

Ebben a bizonytalan időszakban a Néppárt elnézőbb volt az elhajlásokkal, kimondva-kimondatlanul elfogadott volt, hogy a jobboldali szavazók megtartása érdekében tágabb a tér.

A Fidesz helyzetét ebből a szempontból az EP-ben különösen radikálisnak elkönyvelt Jobbik könnyűvé tette: hozzájuk képest a Fidesz mérsékelt jobboldali párt lehetett, olykor előhúzott EU-kritikussága politikai taktikának lehetett elkönyvelve. A Fidesz a nemzetközi porondon a Jobbiktól egyértelműen középebbre volt besorolva (és van most is).

Végül a Fidesz és az EPP viszonya nem értelmezhető anélkül, hogy kimondanánk, a Néppárt, akárcsak a többi európai parlamenti frakció nem csak érték- , de – sokak szerint elsősorban – érdekközösség is.

Az EPP számára alapvető cél, hogy továbbra is a legnagyobb létszámú frakció legyen és hogy a tanácsi szinten is minél nagyobb súlya legyen – azaz, hogy a nemzeti kormányok is lehetőség szerint a Néppárt soraiból kerüljenek ki. Az EPP és az S&D egyaránt távol van attól, hogy egyedül többsége legyen a Parlamentben, ezért a kulcskérdés az, hogy melyik frakció a legnagyobb. Ebben a versenyben pedig a Fidesz fontos szereplője a Néppártnak: a Fidesz a csatlakozás óta megtartott mindhárom EP-választáson magabiztos győzelmet aratott, a meglévő helyek legalább felét elhozta. Országarányra vetítve (azaz a tagállam képviselőszámához képest hányan néppártiak) 2014-ben a Fidesz küldte a második legtöbb képviselőt a Néppártba – csak Szlovénia 5/8-os aránya volt magasabb. Ráadásul a 2010-es és 2014-es kétharmados győzelem stabilitást és kétszeres demokratikus felhatalmazást jelent, amit a Néppárton belül is elismernek. Az EPP pozíciója az európai döntéshozatalban folyamatosan erősödött, és ez jellemzően együtt jár azzal, hogy befelé elnézőbbek tudnak lenni, különösen egy olyan párttal, amely tizenkét képviselővel és egy hét éve regnáló, stabil(nak tűnő) miniszterelnökkel bír, aki regionális szereplőként is jelentős. A Néppárt érdekérvényesítésének (vagy hatalomtechnikai működésének) jó példája az év eleji Európai Parlament elnökének megválasztása: a korábban meglévő EPP-S&D alku értelmében a két legnagyobb frakció felváltva adta az EP elnökét, ám a ciklus felére olyan állapot alakult ki, hogy a három döntéshozó szerv közül kettő (Európai Tanács, Európai Bizottság) élén is EPP-s politikus állt, így az EP elnökséggel együtt a Néppárt vezette volna mindhármat. A Néppárt végül a (meglepő kanyarokat végrehajtó, többek között az olasz populista Öt Csillag Mozgalmat is megkörnyékező) liberális Guy Verhofstadttal kiegyezve biztosította a többséget.

Az EPP sikeresen foglalja el tehát a fontos EU-s pozíciókat, miközben az EU működését is egyre politikaibbá tenné. A 2014-es választáson a bizottsági elnök-jelölti vita, a hallgatólagos megállapodás arról, hogy a győztes frakcióé a tisztség, Jean-Claude Juncker State of the European Union beszéde, ami az amerikai elnök hasonló, politikai ajánlástevő beszédét idézi, mind-mind azt jelzi, hogy a 2014 előtti bürokratikus-fókuszú működés és bénult értékviták után az Európai Unió minél inkább politikai módon akar működni. Juncker 2015-ös beszédében a „több Európa(iság), több unió” jelszavát adta ki és az azóta eltelt időszakban is jól látszik, hogy a néppárti politikus egyértelműen a szorosabb együttműködés, mélyebb integráció pártján áll. Ezzel a választással viszont kényszerhelyzetbe hozta azokat a politikusokat, akik Orbánhoz hasonlóan továbbra is legfeljebb a jelenlegi keretet tartanák meg.

orbanepp
EPP csúcs, Brüsszel, 2017. március
Forrás: EPP

Paradox módon részben éppen az a menekültválság hozta létre ezt a helyzetet, ami Orbán itthoni népszerűségét 2015-ben korrigálta, és aminek a révén az EU előtt is fontos politikusként tudott fellépni – mert bár a magyar menekültpolitikát erősen bírálták Brüsszelben, azt a legtöbben elismerték, hogy Magyarországot elképesztő nyomás érte két évvel ezelőtt. A menedékkérők érkezése, elhelyezésük, integrációjuk ugyanis olyan kérdéseket vetett fel, amikre az EU-s alapértékek végiggondolása nélkül nem lehetett válaszolni. Az Unió felelőssége, a tagállamok tehermegosztása és az, hogy az EU-nak milyen lehetőségei vannak a tagállamok bevonására – ezek ma az EU jövőjét eldöntő kérdések, amikben egyre erősebben rajzolódik ki a szélesebb integrációt pártoló mag-Európa köre.

Az Európa-párti erők láthatóan egyre bátrabbak: a Brexit utáni sokkot követően sem a holland választásokon, sem Franciaországban nem törtek át a populista, jobboldali erők és Németországban is egyre gyengül az AfD – velük szemben ráadásul egyre vállaltabban EU-barát politikusok és kampányok vannak. Míg 2014 előtt szinte csak az euroszkeptikusok beszéltek az EU-ról – értelemszerűen negatívan –, addig mára egyre inkább felvállalt, valódi politikai álláspont az pro-európaiság.

A Fidesz számára az most a kérdés, hogy ha a Néppárt ebbe az irányba tart és ennek van a pártcsaládon belül többsége, akkor mihez kezd. Hazai színtéren, belpolitikai szempontból aligha rázná meg a szavazókat, ha a Fidesz elhagyná az EPP-t – Orbán habitusából ez egyébként valószínűbb, mint hogy megvárja a kizárást –, ám az önmagát európai politikusként is meghatározó Orbán Viktornak ez személyes csalódás lehet.

A következő hetekben vélhetően folytatódik a zárt ajtós megbeszélés a Fidesz és az EPP között: ha a CEU ügy rendezésével ezt a viszonyt rendezi, akkor átmenetileg csökkenhet a feszültség kettejük között. A jelenlegi folyamatokat tekintve viszont úgy tűnik, ha a Néppárt valóban elindul a szorosabb európai együttműködés irányába, akkor csak idő kérdése, meddig marad a Fidesz, ahogy az is, lesz-e más kilépő.

Címfotó forrása: EPP (EPP csúcs, Brüsszel, 2017. március)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.