Recenzió Ha-Joon Chang: Kicking Away the Ladder (Az elrúgott létra) című könyvéről

Az új intézményi gazdaságtan szerint a jogállamiság, a jogbiztonság a fejlődés elengedhetetlen feltételei. Természetesen ezek kívánatos dolgok, ám Ha Joon Chang Cambridge-i közgazdász szerint csak melléktermékei voltak a ma gazdag államok történelmi fejlődésének. Sokkal meghatározóbb volt az állami iparpolitika és a védővámok. 

Az írás első része itt olvasható

Intézmények és fejlődés: Felelős kormányzás történelmi viszonylatban

Veres Máté

Mint azt a bevezetőben is említettem, manapság nagyon hódít az új intézményi gazdaságtan szerte a világban, és ez alól nem kivétel Magyarország sem. Ennek egyik legfőbb oka a 2012-ben megjelent Daron Acemoglu és James Robinson álltál jegyzett bestseller, a „Miért Buknak El Nemzetek?” című alkotása, amely szintén az intézmények eltérő minőségében jelöli meg az országok közti gazdasági fejletség eltérő szintjét. Magyarországi sikerüket jól bizonyítja a könyv magyarra fordításán túl, a Momentum nemrég megtartott és nagyrészt végig a liberális gazdaságpolitika mellett érvelő (még egy ponton Bokros Lajost is magasztaló) gazdasági fórumának a könyvet megidéző leírása és a szintén liberális közgazdászok között népszerű bloggon megjelenő éltetése.

Chang mintha megérezte volna jó tíz évvel előre az eljövendő idők szelét. Talán azért is, mert a fejlődés-gazdaságtanban már 2002-ben is jól ismert volt ez az iskola. Gyökerei messze nyúlnak vissza (bár semmi közük a „klasszikus” institucionalistákhoz), minimum 1991-ig, amikor Douglas North megírta az „Institutions” című tanulmányát. Ezt követően a főáramú közgazdászok egy jelentős része a „felelőtlen kormányzásra” kezdte fogni, hogy az egyébként remek neoklasszikus modelleken alapuló gazdasági tanácsaik (vagy a világbanki/IMF hitelért elvárt konkrét követeléseik), miért nem viszik közelebb a fejlődő országokat a felzárkózáshoz, sőt taszítják őket egyik válságból a másikba. A már említett Reinert könyvben az LSE neves professzorától, Robert Wadetől kölcsön véve ezt a típusú magyarázatot paradigma fenntartásnak nevezi, amikor egy közgazdász újabb és újabb elemeket add az alapmodellhez, csakhogy megtarthassa annak ideológiai magját. Jelen esetben ezek az elemek az intézmények, amik azonban – ahogy Chang írja – soha nem lettek egyértelműen beazonosítva, de megannyi új intézményi közgazdász elolvasása után a következőket szokták a leginkább szükségesnek tartani a teljesség igénye nélkül: demokrácia, átlátható és hatékony bürokrácia, jogállam, tulajdonjogok védelme (ideértve az intellektuálisat is természetesen), csődtörvény, fejlett pénzügyi intézmények. A másik oldalon pedig kiemelik a korrupció mértékét, mint a fejlődés legfőbb gátját.

Amennyire racionálisnak és pozitívnak tűnik az előző bekezdés végén megjelenő lista egy fejlett ország szempontjából, Chang szerint annyira költséges ezek fenntartása egy fejlődőnek. Mint azt a könyv bemutatja ez utóbbi igaz volt a ma fejlettekre is fejlődésük korábbi szakaszaiban.

Kezdjük a legtöbbet emlegetett, demokrácia kérdésével. Sem Nagy Britannia, sem az USA, sem akármelyik ma fejlettnek tekinthető állam nem volt demokrácia a mai normák szerint fejlődéspályájuk kezdetén, illetve az azt követő évtizedekben, századokban. Például olyan alap elvárások egy demokráciánál mint az általános választójog Amerikában csak 1962-ben, míg Franciaországban és Németországban 1946-ban kerültek bevezetésre.

A bürokrácia Weber típusú meritokratikus alapokon nyugvó működése annak ellenére, hogy már általános felháborodás tárgya volt, 1883-ig nem került bevezetésre Amerikában. Addig csak a vezető párthoz lojális emberek ülhettek bármilyen felső pozícióban. De a 18. század második legiparosodottabb országa, Belgium 1933-ig várt egy valóban professzionális bürokrácia létrehozásával. Igazából a 19. század második feléig szinte képtelenség volt akárhol Európában olyan bürokratikus rendszert találni, melyet ne fertőzött volna meg velejéig a nepotizmus.

Hasonló volt a helyzet a bíróságokkal is, többségében csak a legfelsőbb osztályokból érkezettek lehettek egyáltalán bírók. Ez kiváltképp igaz volt Olaszországra, de más ma fejlett európai országban is jellemző volt a tizenkilencedik század második feléig, hogy sok bírónak nem is volt jogi diplomája. Németországban a huszadik század kezdetéig kellett várni, hogy végre egy viszonylag független igazságszolgáltatás jöjjön létre, ugyanakkor a katonai és „középosztály” típusú bűntetteket továbbra is csak enyhe kihágásokként kezelték, még ha egyébként paritásban is voltak a súlyosabb ítéleteket szenvedő szegényebbek cselekedeteivel (az meg már egy külön kérdés a mai napig, hogy mennyire kívánatos egy teljesen független bírói kar, mindenféle demokratikus elszámoltathatóság nélkül, amint erre példa a jelenlegi román antikorrupciós lejárató hadjárat. Ezért).

A demokratikus intézmények mellet talán a második leggyakrabban felszínre kerülő ok, amiért nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket a neoklasszikus modellek az új intézményesek szerint, az a tulajdonjogok védelmének elmaradása. A legfőbb indok azok szigorú ellenőrzése mellett, hogy ezzel ösztönzőleg hatnak a befektetésre. Chang azonban azt mondja, hogy ez sincs mindig így (történelmileg sem és ma sem), sőt van, hogy pont a tulajdonjogok felrúgása vagy megszegése az, ami elősegítheti országok fejlődését. Ilyenek voltak az angol bekerítések vagy a földreformok Kelet Ázsiában. Olyan esetekben, amikor bizonyos erőforrássokat (tőkét) hatékonyabban tudnának hasznosítani a társadalom egyes csoportjai, mint az éppen adott tulajdonosuk, érdemes azokat újraelosztani és részben (akár nagyobban) átruházni rájuk. Ez, mint már fent is bemutattuk, különösen igaz az intellektuális tulajdonjogokra, mert a legtöbb feltaláló „óriások vállán áll” és előző generációk tudását hasznosítva fejleszti ki saját találmányát. Így ha azok elérését megnehezítik akkor kifejezetten hátráltathatják az innovációt. Ezért is fontos kiemelni ismét, hogy a huszadik század elejéig nem csak Svájcban, de sehol az akkor már viszonylag fejlett világban nem volt kialakítva olyan intézményes rendszer, ami effektíven fellépett volna a szellemi tulajdonjogokkal visszaélő országokkal szemben, pláne nem, ha az valamelyik fejlett országban történt (a tulajdonjogok világában ma is bőven vannak egyenlő és egyenlőbb szereplők). Ennek a jelentőségét Svájc fejlődése szempontjából nemrég a portfólió is feldolgozta röviden.

A cégeknek nem csak az intellektuális jogokkal nem kellett sokat bajlódniuk, viszonylag nyugodtan alakíthattak ki monopóliumokat is. Trösztellenes szabályokat csak 1986-ban vezettek be például Franciaországban, míg az USA-ban több évtized és állomás után csak 1956-ban fogadtak el egy mai standardok alapján valóban annak nevezhető szabályozást.

Ami az új intézményesek „megbízható pénzügyi intézmények” elvárását illeti, Chang itt is csalódást kell, hogy okozzon azoknak, akik esetleg azt gondolták, hogy a ma életben lévő pénzügyi szabályok és intézmények – amelyek nem mellékesen több fejlett országban 2008-ra csődöt mondtak – mindig is hasonló formában léteztek. Vegyük a mai monetáris politika és pénzügyi felügyelet legfontosabb rendezőjét, a központi bankokat. A legelső hivatalos központi bank a svéd Riksbank volt, amelyet annak ellenére, hogy 1688-ben alapítottak, a pénznyomtatás monopóliumának jogát csak 1904-ben nyerte el. De az angol, a francia és egyéb nyugati központi bankok mind csak a tizenkilencedik század közepétől kezdtek a mai standardoknak megfelelő monetáris központtá alakulni, és mindegyiknél átlagosan egy évszázadot vett igénybe mire a megalapításukhoz képest ezt elérték. Mindez lassú és keserves procedúra volt.

Azonban nem csak a monetáris, hanem a fiskális oldalon is hasonló volt a helyzet, különösképpen, ami a közpénzek költését illette. Ma sok főáramú közgazdász kéri számon a fejlődő országokon azok vélt vagy valós túlköltekezését, „felelőtlen pénzszórását”.

Azt mondják, hogy a fejlődő országok összes fiskális gondjuk ebből fakad, ezzel szemben Chang szerint a probléma nem a kiadási, hanem a bevételi oldalon van, az-az hogy többsége ezeknek az országoknak képtelen az adókat behajtani.

Ez, ahogy írja azonban nem ismeretlen probléma a fejlettebb országok számára sem, mert ők is ezzel kellett, hogy megküzdjenek fejlődésük korábbi szakaszaiban. A probléma azonban ma súlyosabb a fejlődő országok számára, mert a pénzügyi rendszer szofisztikálátságával együtt fejlődtek az offshore paradicsomok is, ahova a fejlődő országok gazdag polgárai kimenekítik a vagyonukat, amit csak tetéz, hogy közben a főáramú neoklasszikus modelleknek megfelelően egyébként is alacsonyak az adók, mert az így szerintük erősíti a tőkevonzó képességet, és az odatelepülő multik segítségével a nyugati államokhoz való felzárkózáshoz vezet. Más szóval az egyébként is alacsony adókat még csak be se tudják szedni azoktól, akiknek a legfontosabb volna a hozzájárulása a költségvetéshez. Természetesen a vagyonosok már több évszázada is megpróbálták elrejteni adóztatható jövedelmeiket más módszerekkel, csak akkor az ebből fakadó bevételkiesést a ma fejlett országok fejlődésipályájuk nagy részében a könnyen adminisztrálható és lekövethető vámbevételekkel pótolták, majd fordították állami kapacitásuk további fejlesztésére.

A végső terület, melyet Chang számba vesz a szociális jogok és juttatások. Ezeket a főáramú neoklasszikus közgazdászok vagy nem is szokták számon kérni, vagy listájuk legvégén szerepelnek csak annak ellenére, hogy mint Chang kiemeli, megannyi tanulmány bizonyította már, hogy a jóléti juttatásoknak fontos szerepe van a befektetések, a fogyasztás és termelékenység fenntartásában, illetve növelésében. Mint azt a mellékelt táblázat is bemutatja, ezen terület modern intézményesítése is jóval később alakult ki, mint a ma fejlett országok fejlődésének beindulása. Ennek ellenére Chang kiemeli, hogy talán ez az egyetlen terület, ahol az iparosodott országok jobban teljesítettek fejlődési pályájuk adott szakaszához képest, mint a ma fejlődők. Bár hozzáteszi, hogy a gyerekmunka vagy jogilag előírható munkaidő ma sokkal szélesebb szabályozásnak örvend a fejlődő országokban, mint tette évszázadokkal ezelőtt a fejlettekben.

Az eddig elmondottak alapján egyesek rögtön azt kérdezhetik, hogy mi a célja Changnek annak bemutatásával? Azt szeretnénk, ha diktatórikus körülmények között és elnyomásban élnének emberek? Káros az, hogy ennek az ellenkezőjét várják el? Természetesen nem. Chang arra próbál csupán rávilágítani, hogy a nyugaton ismert intézmények követelése egy fejlődő országon a kontextus ismerete nélkül inkább káros. A ma fejlett országok nem igazolják vissza azok szükségességét a fejlődésben. Sőt a legfontosabb az lenne, hogy megértsük, hogy miért tartott a fejlett országoknak azok létrehozása, bevezetése akár évszázadokig. Chang erre két okot kínál, az egyik azok fenntartásához szükséges források hiánya (megfizethetősége), a másik a köztük lévő egymásrautaltság. Az előbbit már feljebb kifejtettük, azaz hogy a fejlődő országok források hiányában nem tudnak olyan effektíven működtetni állami intézményeket, mint a fejlettebbek. Az utóbbi – az első okhoz szorosan kapcsolódva – az intézmények párhuzamos fejlődésére mutat. Például a megfelelő bürokráciához előbb szükséges egy megfelelő oktatási vagy jogi rendszer létrejötte, és fordítva. Ezek kialakulása Chang szerint akár évtizedeket, vagy egész generációnyi időt is igénybe vehetnek és nem öt-tíz évet, amennyit az IMF/Világbank erre adni szokott. Chang idetartozó mondanivalóját táblázattal is szemlélteti, amely azt mutatja, hogy átszámítva 1990-es dollárra milyen egy főre jutó jövedelem per fő szint mellett került adott országokban bevezetésre az általános választójog. Azaz milyen egy főre eső jövedelem mellett volt elég szilárd a társadalom – és az állam – akaratereje és képessége a demokrácia egyik legalapvetőbb elvárásnak való megfeleléshez. A táblázat és az egész könyv egyik legfontosabb tanulsága tehát, hogy az intézmények elmaradottságának ügye nem elsősorban kulturális, hanem gazdasági kérdés. Szegény vagy nagyon egyenlőtlen országban szegényesek lesznek az intézmények is, és ha rossz gazdasági modellek mentén próbáljuk azokat fejleszteni azzal csak rontunk a helyzeten.

Magyarul: ha valaki azt várja alapfeltételként, hogy addig nem indulhat meg egy ország fejlődése, ameddig a korrupciós, demokratikus, jogbiztonsággal kapcsolatos ügyek nincsenek rendezve, az akár Godot-ra is várhat. Az idők végezetéig.


Elrúgják a létrát?      

Chang azzal zárja könyvét, hogy annak címét, mint kérdést teszi fel: vajon tényleg elrúgják a fejlett országok a felzárkózáshoz szükséges – és általuk is alkalmazott – képzeletbeli létrát? A válasza a fent leírtak alapján: igen. Véleménye szerint ezt igazolja vissza a legutóbbi olyan időszak is, amikor a fejlődő országok Kelet-Ázsiában vagy Dél-Amerikában „rossz gazdasági eszközökkel” próbáltak felzárkózni, ugyanis a számokat elnézve 1960 és 1980 között összességében sokkal gyorsabban nőttek, mint 1980 után, amikor a neoklasszikus iskola és az új intézményi gazdaságtan vált a meghatározó fejlődésgazdasági világnézetté, és kezdte el tiltani az addig alkalmazott eszközök jelentős részét. Az 1980 után dominánssá vált gazdasági főáram eszközei és szakpolitikai megoldásai inkább visszafogják a fejlődő országok növekedési potenciálját, mintsem növelnék azt. Chang szerint ahhoz, hogy ez megváltozzon, először is át kell alakítani a probléma megközelítésének alapjait, amihez a megoldási javaslatokat kontextus specifikusakká kell tenni. Ezt követően – tanulva a történelemből – alkalmazni kell annak bevált módszereit, különösképpen a gyermekcipőben járó iparpolitika eszközeit. Végezetül el kell felejteni, hogy az angolszász országokban ismert intézmények más típusú kulturális környezetben is kívánatosak vagy a fejlődés egyedüli zálogai.

Chang könyve természetesen nem egy szakpolitikai írás. Aki konkrét megoldásokat vár annak egyéb könyveit ajánljuk, vagy a nemrég megjelent, az ENSZ számára írt tanulmányát. A könyv elsősorban azt hivatott bebizonyítani, hogy a ma Magyarországon is uralkodó liberális gazdasági (legyen az piacfundamentalista/új intézményi/neoklasszikus) dogmákat a felzárkózással kapcsolatban a fejlett országok történelmi tapasztalatai nem igazolják vissza, és mint ilyenek, az azokat követő országok nem valószínű, hogy valaha is utolérik (legyen az GDP-ben, GDP/fő-ben vagy valamilyen általános életszínvonalat mérő indexben mérve) a fejlett országokat.

Címfotó: Viktoriánus bírósági terem, Wikimedia commons
Az írás első része itt olvasható

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.