Recenzió Ha-Joon Chang: Kicking Away the Ladder (Az elrúgott létra) című könyvéről

Az új intézményi gazdaságtan szerint a jogállamiság, a jogbiztonság a fejlődés elengedhetetlen feltételei. Természetesen ezek kívánatos dolgok, ám Ha Joon Chang Cambridge-i közgazdász szerint csak melléktermékei voltak a ma gazdag államok történelmi fejlődésének. Sokkal meghatározóbb volt az állami iparpolitika és a védővámok.

Veres Máté

Adam Smith – akire általában mint a közgazdaságtan alapítójára tekintenek – véleménye az volt, hogy az embernek természetes hajlama van a az árucserére, és ennek köszönhetően jönnek létre a piacok. Modern kori követői hasonlóan gondolkodnak, a gazdaságot természetes folyamatok szüleményének tekintik, amibe bármilyen erőteljesebb beavatkozást károsnak találnak annak fejlődésére. A piacot mint olyan szervező erők egységét képzelik el, amelyek magától jött létre, bármely különösebb korábbi alap nélkül. A társadalomtudományokban természetesen semmi sem fekete-fehér, de Ha-Joon Chang Cambridge-i közgazdász szerint a világ legnagyobb pénzügyi/kereskedelmi intézményei (IMF, Világbank, WTO) erre az eléggé szimpla világnézetre alapozták fejlesztéspolitikájukat is, kiváltképpen a nyolcvanas évektől. Chang 2001-es könyvében, a Kicking Away the Ladder-ben (Az elrúgott létra) ennek a történelmi félreértésnek állít tükröt, és cáfolja meg tételesen annak alapvetéseit.

Az írás második része itt olvasható

Fontos a fentiekhez hozzátenni, hogy Smith gondolatmenetének modern követői sokfélék: neoklasszikusok, piaci fundamentalisták vagy az újabban leginkább hódító úgynevezett „új intézményi gazdaságtan” hívei közé lehet őket leginkább besorolni. Ez utóbbi annyiban meghaladja a másik két társát, hogy elfogadja, hogy a gazdaságnak szüksége van néhány létfontosságú intézményre, pl. rendőrségre, bíróságokra, monetáris rendszerre, tulajdonjogokra és egyéb olyan tényezőkre, amik elősegítik annak a bizonyos természetes hajlamnak (árucserének) a működését. Az új intézményesek tehát szánnak némi szerepet az államnak a gazdaságban, de arra inkább csak mint a keretek biztosítójára, és nem mint aktív szereplőjére tekintenek.

Chang azonban azt kívánja bebizonyítani könyvében, hogy az államnak meghatározó szerepe volt a fejlett államok gazdaságának fejlesztésében is fejlődési pályájuk kezdetétől mostanáig.

Így tehát arra keresi a választ, hogy az ipari forradalom és a kapitalista típusú gazdasági berendezkedés elterjedésével milyen gazdasági eszközökkel, illetve politikai/intézményi berendezkedésre támaszkodva indultak fejlődésnek a ma leggazdagabb országok.

Elöljáróban érdemes tudni a jelenleg a Cambridge-i Egyetemen oktató szerzőről, hogy Dél-Koreából származik. Ennek elsősorban azért van jelentősége, mert Chang ennek köszönhetően azon kevés országok egyikében nőtt fel, amelyek valóban felzárkóztak szinte minden mutatóban a legfejlettebb, iparosodott országokhoz a második világháborút követően. Így első kézből élhette meg ennek folyamatát mind tanulmányai, mind hétköznapi tapasztalatai alapján.

Mi volt a fejlődés valós receptje?

Chang már a könyve elején kijelöli a 2002-ben (a kiadás dátuma) még javában hódító Washingtoni Konszenzust, és az arra alapozott fejlesztéspolitikát, mint kritikájának egyik legfőbb tárgyát. Hasonlatosan az Új Intézményi Közgazdaságtan üzeneteihez, a Washington Konszenzus is különleges hangsúlyt fektet például a tulajdonjogok, a független bíróságok, a minőségi bürokrácia, vagy csak egyszerűen a demokrácia meglétére az egyik oldalon, míg az állam korlátozott makrogazdasági beavatkozásának, a nemzetközi kereskedelem és a szabad tőkemozgás, dereguláció és széleskörű privatizáció szükségességére a másikon a fejlődő országok felzárkózása érdekében.

Chang kutatása során azonban nem látja történelmileg igazoltnak ezen szempontok elsődlegességét, előfeltétel szerű meglétét a gazdasági fejlődés szempontjából. A fenti listán szereplő tételek, amelyeket a Washington Konszenzust képviselő szervezetek (IMF, Világbank) és gondolkodók „megfelelő intézkedéseknek” ítélnek, azt feltételezik, hogy a ma már fejlett országok is ezekre támaszkodva gazdagodtak meg annak idején. Chang szerint semmi sem állhatna távolabb a valóságtól, és ezt alá is támasztja néhány gyors példával:

Az USA kifejezetten magas vámokat használt fejlődésének kezdeti szakaszában a polgárháborút követően. Svájc annak ellenére játszott vezető szerepet a világ technológiai fejlődésében már a 19. század környékén is, hogy 1907-ig nem alkalmazott szabadalmi jogokat. Nagy Britanniában pedig nem kellett a vállalatoknak kötelezően a forgalmi mérlegüket bemutatni. Satöbbi, satöbbi.

Chang kiemeli, hogy az egyik oldalon tudatosan korlátozták a nemzetközi versenyt vámokkal az akkor feltörekvő országok (például az USA Nagy Britanniával szemben), míg a másikon ugyanígy a legtöbbször tudatosan nem korlátozták a hazai vállalkozásokat mára létfontosságúnak ítélt intézményi megkötésekkel. Mindez egy átfogó fejlesztéspolitika része volt, melyet gyermekcipőben járó iparágaknak (infant industry policy) hívnak, és amelyet a tizenkilencedik században a német származású Friedrich List tett híressé. Azt mondta, hogy

két különböző fejlettségű gazdaságnak nem szabad teljesen szabadon kereskednie egymással, mert a fejlettebb elnyomja a fejletlenebb gazdaság frissen alapított cégeit, és ezzel hosszú távon megöli annak fejlődési potenciálját.

Érdekesség, hogy Kossuth Lajos is List ezen tételére alapozta közismert „ipar nélkül a nemzet félkarú óriás” kijelentését és gazdaságpolitikai nézeteit.

Chang könyvében innentől kezdve azt az aszimmetrikus kapcsolatot mutatja be, ami a fejlett országok fejlődési pályájának tapasztalatai alapján lehetne helyes gazdaságpolitikának nevezni a felzárkózás érdekében, és amit ezzel szemben a ma erre hívatott intézmények és sokszor a fejlett országok kormányai képviselnek. Teszi mindezt két fontos aspektusból: egyrészt a fejlett országok gazdaságpolitikáját, másrészt intézményes fejlődésüket vizsgálja meg történelmi szemszögből.

A helyes gazdaságpolitika

Chang történelmi elemzésében egészen VII. Henrik (1485-1509) és I. Erzsébet (1558 – 1603) angol uralkodók koráig nyúl vissza, hogy megkezdje az azt következő évszázadok intézkedéseinek bemutatását, melyek segítségével tudatosan vagy irányították a piacok fejlődését, vagy egyenesen létrehozták azokat. Az említett uralkodók voltak felelősek azért, hogy Anglia lett a tizenhatodik század végére az első számú gyapjúgyártó a kontinensen. Az utat ehhez azonban VII. Henrik nyitotta meg, miután a Németalföldön töltött körútja alatt csodájára járt az ott előállított termékeknek. Megirigyelve őket elhatározta, hogy ahelyett, hogy csak oda exportálná a birkából nyert alapanyagot feldolgozásra, otthon fogja legyártatni azt. Ehhez először is szakértőket küldött szerte az országba, hogy azok kijelöljék, hogy hol lenne a legalkalmasabb a gyapjút feldolgozni. Közben jobb körülményeket ígérve átcsábította Németalföld szakembereit Angliába, hogy elindítsák az ipart és betanítsák az ottaniakat, majd magas vámokkal hátráltatta a feldolgozatlan gyapjú exportját (egy ideig még be is szüntette) és csak a már kész, feldolgozott termék külföldi eladását támogatta.

A Marshall textilgyár Leedsben. A Penny Magazine 1843 decemberi mellékletéből (közdomén)

Ugyanakkor Anglia nem tudta egyedül feldolgozni az összes nyers gyapjút, mert nagyobb volt a termelői kínálat, mint a feldolgozni képes kapacitás. Így egy lépcsőzetes folyamat keretében csak I. Erzsébet alatt jutottak el oda, hogy Anglia a saját piacára is elég kapacitással és kereslettel rendelkezzen ahhoz, hogy teljesen betilthassa a nyers gyapjú exportját. Mindeközben I. Erzsébet külön piacok megnyitásával segítette termelői gyarapodását, miután kereskedelmi követeket küldött szerte a kontinensre, és azon túlra, a pápához, az orosz cárhoz vagy a perzsa fejedelemhez, hogy hirdesse és eladja termékekeit.

VII. Henrik és I. Erzsébet közel egy évszázados iparpolitikájának köszönhetően Anglia vezető gyapjútermék gyártójává nőtte ki magát,

messze megelőzve – sőt, tönkretéve Németalföldet ezen a téren. Azonban itt sem állt meg. I György (1714 – 1727) volt az, akinek a felügyelete alatt az iparpolitika már a konkrét iparosítást tűzte ki céljául: ehhez eltörölte az összes vámot amely a termeléshez szükséges nyersanyagok behozatalát célozta, miközben jelentősen megnövelte a vámvisszatérítéseket azon hazai gyártóknak, akik exportra termeltek. A másik oldalon még jelentősebben megemelte az azon kész termékeket sújtó import vámokat, melyekkel a hazai gyártókat igyekezte helyzetbe hozni a nemzetközi versenyben – ideértve a saját gyarmatain gyártott és Angliába exportált termékeket is – ezzel megvédve az akkor még esetleg versenyképesebb hasonló árukkal szembeni versenytől őket a hazai piacon. Ezzel I. György (valamint miniszterelnöke, Robert Walpole) volt feltételezhetően az első, aki alkalmazta azt a megközelítést, amit később a már korábban említett List a gyermekcipőben járó iparágak fellendítésének nevezett.

Chang rövid összefoglalója szerint ez lényegében az jelenti, hogy fejlettebb országok és termelőik jelenléte esetén az elmaradottabb országok nem tudnak iparosodni állami beavatkozás, például vámok alkalmazása nélkül.

Hely hiányában egy recenzió nem képes minden országot bemutatni részleteiben. Azonban ha kategóriákra kívánjuk bontani Chang elemzését, akkor az egyikbe tartoznak azok az elmúlt 2-300 évben felfejlődő országok, amelyek a fent felvázoltakhoz hasonló protekcionista eszközökkel jutottak el mai fejlettségi szintjükre. Ilyen a modern kapitalizmus hazájának tekintett USA, amely egészen az 1950-es évekig a világ egyik legmagasabb vámfala mögött fejlődött, és csak miután vezető szerepe lett a világgazdaságban, vett azokból vissza fokozatosan. Érdekesség, hogy Thomas Jefferson még David Ricardonak A Politikai Gazdaságtan és az Adózás Alapelvei című, liberális kereskedelmi politikát propagáló művét is be akarta tiltatni, míg a Listiánus gazdaságpolitika legfőbb szószólója, a mostanában népszerű Broadway darab nevét is adó Alexander Hamilton politikai befolyása nélkül ma Amerika nem tartana ott, ahol.

Ahogy az USA 1950-től elkezdte csökkenteni az import vámokat, úgy emeltek újakat Kelet-Ázsiában. Az Ázsiai Tigrisként ismert országok (Szingapúr, Dél Korea, Tajvan) 1950 és 1990 között fejlődtek magas vámok és intervencionista iparpolitika mentén oda, ahol ma vannak. Ugyanebben az időben Európában a II. Világháborút követően Franciaország laissez- faire gazdaságpolitikáját váltotta fel a List által javaslatokra, szintén magas vámokat bevezetve, és fontos szerepet szánva az iparosításnak. Ez utóbbi egyébként fontos követelménye volt a Marshall Tervnek, ami tehát nem csupán pénzszórás volt – erről bővebben ír a fejlődés-gazdaságtan egy másik magnum opusában Erik Reinert norvég közgazdász. (How Rich Countries Got Rich..Why Poor Countries Stay Poor).

A másik kategóriában azok az országok szerepelnek, ahol ugyan aktív volt az állami szerepvállalás fejlődésükben, ugyanakkor nem annyira a gyermekcipőben járó iparágak elméletében lefektetett vámok mögött való fejlődés iparpolitikáját folytatták. Németország – legalábbis a 18-19. században – nem emelt kifejezetten magas vámokat, versenykésségét inkább köszönhette egyéb tényezőknek. Ilyen volt az állam által folyamatosan fenntartott ipari kémkedés; a külföldön kialakított technológiák otthoni legyártása; a különböző pénzügyi előnyökkel biztosított magasan képzett külföldi munkaerő odacsábítása; a pénzügyi háttér állami biztosítása a kor start-upjainak. A társadalmi béke fenntartása érdekében itt vezették be először Bismarckék a jóléti államot, ezzel segítve a befektetések és a kereslet fenntartását.

Svájc és Hollandia azért maradt ki a vámok mögött fejlődők klubjából, mert nem is nagyon volt rá szükségük. Svájc pont annyira iparosodott volt már a tizenkilencedik századra, mint a vezetőnek tartott Nagy Britannia. Érdekesség, hogy a mai napig leginkább pénzügyi központként számon tartott ország az UNIDO adatai szerint egy főre eső alapon – együtt Szingapúrral – ma is a világ egyik legiparosodottabb országa. Így nem volt mitől védenie magát. Eközben Hollandia inkább kereskedelmi központként fejlődött, nem termelőiként.

A kép egyértelmű. A módszerek ugyan különbözőek, de Chang szerint bármelyik ma fejlett országot nézzük, az államnak minden esetben jelentős szerepe volt annak fejlődésében. Ezt felismerték az iparosodott országok is, és pontosan ezért nem is szerették volna, hogy a fejlődők hasonló módszereket alkalmazva esetleg utolérjék őket. Erről szól a következő fejezet.

Kereskedelempolitika mint a fejlődés gátja

Aki tanult közgazdaságtant, az több mint valószínű, hogy találkozott azzal a klasszikus modellel, ami azt hívatott bemutatni, hogy miért is jobb nem akadályozni a termékek kereskedelmét semmilyen vámmal. A modell szerint a hazai fogyasztóknak árt, ha vámokat húzunk fel, hiszen akkor nem az alacsonyabb világpiaci, hanem a drágább, a vámtarifa mértékével megemelt összegért juthatnak hozzá egy adott termékhez. Ez elvben jól hangzik, de az igazság az, hogy a világ államai versenyeznek egymással „piaci alapon”. Versenyállamok állnak szemben egymással, sok különböző nemzetgazdasággal, amelyeknek a többsége jelentős fejlődésre szorul. Az utóbbihoz azonban a hazai vállalkozások fejlesztése és versenyképességük növelése elengedhetetlen, csak így tudnak versenyre kelni maguk is. Így viszont vissza kell hogy kanyarodjunk Listhez, aki ehhez a receptet megadta. Azonban Chang szerint miután a fejlett gazdaságok ezt sikerrel alkalmaztak, igyekeztek ellehetetleníteni az őket követőket ugyanennek az útnak a sikeres követésében.

A fejlett országok szegényebbekre erőltet kereskedelempolitikája az, ami egyben a könyv címét is adja. A Listiánus gazdaságpolitika az a szimbolikus létra, melyen a fejlettek a csúcsra értek. Ugyanezt a létrát lökték el a Chang szerint az általa „egyenlőtlen megállapodások”-nak nevezett államközi kereskedelmi szerződések keretében. Ezeket elsősorban a kor hegemónja, Nagy Britannia kötötte a fejlődő és kvázi független országokkal. Ezek keretében többek közt 5%-os vámplafont vezettek be minden termékre kötelező érvénnyel, ami sokkal alacsonyabb annál, mint amit Nagy Britannia alkalmazott fejlődése kezdetén, ahogy azt az 1-es táblázat is mutatja.

Ezeket a számára előnyös kényszer szerződéseket Latin Amerikától kezdve, Kelet Ázsiáig minden jelentősebb régióban megkötötte több országgal is a brit monarchia. Ugyanakkor ezek az országok még viszonylag jól jártak, mert a gyarmatainak – így az Egyesült Államoknak is – London egyenesen megtiltotta, hogy feldolgozatlan termékeken túl bármi mással is kereskedjenek nemzetközileg.

Azonban természetesen a legfőbb versenytársakat nem a gyarmatok vagy a fejlődő országok jelentették, hanem a már fent bemutatott európai nemzetek. Őket már komplikáltabb eszközökkel próbálta – alapvetően sikertelenül – hátráltatni Nagy Britannia. A legfontosabb cél az volt, hogy a legmodernebb technológiák Angliában maradjanak, így

egyrészt megtiltotta a szakképzet dolgozók vándorlását, másrészt a legújabb gépek nemzetközi kereskedését.

Mint láthattuk, Németország korai gazdasági fejlődését pont a külföldi munkaerő odavonzásával és a legújabb nemzetközi technológiák honosításával érte el, így érhető volt, ha pont ezen területeket próbálta gátolni versenytársait. Ugyanakkor a tizenkilencedik századra a legújabb termelői technológiák annyira komplexé váltak, hogy csak az azok teljes összetételét ismerő, a szabadalmi jogokat tulajdonló cégek aktív hozzájárulásával voltak teljesen megismerhetőek. Ez az, ami hozzájárult

a szellemi tulajdonjogok rendszerének kialakulásához, ami egy újabb gátat emelt később a fejlődő országok előtt, hogy technológiai transzfereken keresztül utolérhessék a fejletteket. Ugyanakkor a szabadalmi jogok betartását kikényszerítő nemzetközi intézményes rendszer nem állt fel igazán a huszadik század második feléig,

azaz a Világkereskedelmi Szervezet létrejöttéig.

Látva a szabadalmi rendszer fontosságát, Chang kiemeli, hogy az ipari termelés vámokkal való védelme csupán a fejlődéshez vezető út egyik eszköze.

Véleménye szerint hasonlóan fontos szerepet játszanak a sikeres fejlesztéspolitikában az állami exporttámogatások, az irányított és kedvezményes hitelek, vagy a kutatás és fejlesztés támogatásának valamilyen kombinációja is. Érdemes hozzátenni, hogy egyébként ezek közül ma már többet is tiltanak a nemzetközi kereskedelmi szerződések.

De hozzáteszi, hogy ha a történelmi tapasztalat alapján ma valaki mégis a vámok mögött lezajló fejlődés oldalán szeretne vitába szállni, az teljeséggel legitim. Mondja mindezt annak ellenére, hogy elismeri, hogy amikor az iparosodott országok indultak meg fejlődésük útján 1820 és 1980 között, a vámok átlagos mértéke 11–32% között volt, míg ma (2002-ben, a könyv megjelenésnek évében) a fejlődő országok szintje valahol 34% körül van. Azaz látszólag a mai védővámok magasabbak.

Chang szerint azonban a mai magasabb vámok éppenséggel még talán túl alacsonyak is, ugyanis a fejlett és fejletlen gazadások közötti termelékenységi rés a kapitalizmus kialakulásának kezdeti időszakában sokkal kisebb volt.

Akkor a leggazdagabb és legszegényebb országok közötti vásárlóerő paritáson mért per fő jövedelem különbség aránya 2:1 vagy 4:1 volt, mára a Világbank legfrissebb adatai szerint (1999) ez 50-60:1-re nőtt. Így történelmi viszonylatban egyáltalán nem lenne kirívó egy jóval magasabb átlagos vámtarifa ráta sem.

Címkép: Frederick Tudgay (1841-1921): Dunedin, az első kereskedelmileg sikeres hűtőhajó, Hocken Library PD
Az írás második része itt olvasható

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.