Enzo Traverso (2019): The New Faces of Fascism: Populism and the Far Right. New York: Verso.

Miért beszélhetünk ma posztfasizmusról fasizmus helyett? Hogyan változott a totalitarianizmus fogalma? Hogyan váltotta fel az antiszemitizmust az iszlamofóbia? – többek között ezeket a kérdéseket teszi fel Enzo Traverso olasz történész egy korábbi interjúból továbbfejlesztett könyve, A fasizmus új arcai.

Kustán Magyari Attila

Bár számos közös pont található a huszadik századi fasizmus és a mai, posztfasizmusnak vagy utófasizmusnak nevezett jelenség között, mégis érdemes különbséget tenni köztük – állítja új könyvében Enzo Traverso, olasz történész. Traverso számára az egyik legfőbb különbség a két politikai mozgalom ellenségképében rejlik. Míg a huszadik századi fasizmus „a zsidót” tette meg a gonosznak, utódja számára „a muszlim” minden probléma és veszély okozója.

A könyv két nagy részre oszlik: az első A jelen mint történelem, amelyben a posztfasizmus kialakulása, jellemzői, az antiszemitizmus és iszlamofóbia tárgyalása kerül terítékre, a második pedig A történelem a jelenben, amely elsősorban a fasizmus és totalitarianizmus fogalmainak változásait vázolja, illetve a Szovjetunió és a náci Németország kétes összehasonlítását bírálja.

Traverso szerint a radikális jobboldal terjeszkedése fogalmi kétértelműséget takar: egyrészt senki nem beszél nyíltan fasizmusról, mert a mostani mozgalmak és harmincas évekbeli elődeik között különbségek is láthatók, másrészt viszont minden összehasonlítási kísérlet ezt a korszakot vizsgálja – azaz a fasizmus fogalma egyszerre alkalmatlan és elengedhetetlen.

Traverso éppen ezért beszél posztfasizmusról (utófasizmusról), amelyet megkülönböztet a fasizmus újraélesztéseként értelmezett neofasizmustól (újfasizmustól).

Könyve első fejezetében a posztfasizmus előzményeit vázolja a történész, bár meglehetősen lazán ugrik alfejezetenként különböző fogalmak és jelenségek tárgyalására. Az Európai Unió alapítóival szemben – írja – a mai vezetők vízió és bátorság hiányában változó álláspontjukat felmérésekhez igazítják s ezzel az ideológiák végét hirdető korszakban lavírozva az ideológiáktól mentesnek tartott gyakorlatiasság, pragmatizmus erényéhez fordulnak. A neoliberalizmus uralma alatt a legfőbb elv gazdasági és pénzügyi jellegű, nem pedig politikai. A posztfasiszták ugyanakkor – akik ellenségüknek mára nem a bolsevikokat, hanem a „muszlim terroristákat” tekintik – már kevésbé képviselik a gazdasági elitet (bár az euró összeomlásával ez is bekövetkezhetne).

A történész szerint a populizmus fogalma ma politikai megbélyegzésként használatos, így mára a totalitarizmus ikertestvérévé vált, amit korábban a kommunizmus és a fasizmus összemosására és közös elítélésére alkalmaztak. Trump kapcsán arra figyelmeztet: őt nem egy fasiszta mozgalom, hanem TV-celebsége tette elnökké, vagyis sokkal inkább Berlusconihoz hasonlít, mintsem Mussolinihoz – mondhatni „posztfasiszta vezető fasizmus nélkül”. Az antipolitika győzelme annak jele, hogy a demokrácia ellenfelei megbénították és megrontották a képviseleti demokráciát. Ez az új politikaellenesség azonban kétélű fegyver: a társadalmi bizalmatlanság civil éberséghez vezethet, de árthat is a demokráciának. Ez a jelenség csupán politikai válasz arra, hogy a szekuláris intézmények kivonódtak a kritika alól, az ideológiától mentesnek tartott, tulajdonképpen vállalati igazgatókként működő politikusok pedig hitelüket vesztették.

Az űrt, figyelmeztet a történész, az általa tárgyalt posztfasizmus kívánja betölteni, amely elsősorban bevándorlók és a korábbi gyarmatokról származó lakosok ellen szít, zsidóellenesség helyett pedig inkább az iszlámot célozza meg. Ez a posztfasizmus a független nemzetállam híve, nacionalista, globalizációellenes, protekcionista és tekintélyelvű – ám erős ideológiai háttér nélkül. Ez a zavar abban is megmutatkozik, hogy gyakran látszólag nőket és az LMBTQ-közösséget is védik „az iszlámmal” szemben, vegyülnek tehát a klasszikus fasizmus elemei nem tradicionálisakkal. A pártok hátterei is megváltoztak, az ideológia említett hiánya mellett a társadalmi bázis, a civil társadalomi gyökerek sincsenek többé jelen.

Értelmiségiekre sincs már szükségük: ahogyan eltűnőben van az ideológiai háttér, fontosabbá válik a politikai stílus, a marketing és a kommunikációs szakemberek munkája.

Traverso a felvázolt jelenségeket a francia választásokkal ábrázolja: Emmanuel Macron a fennálló politikai berendezkedés tiszta „párlata”, a nemzetközi pénzügyi erők, Brüsszel és a Trojka – azaz az Európai Tanács informális munkacsoportjának – embere, akivel szemben Marine Le Pen lehetett a hazafiak, a nemzeti függetlenség védelmezőinek jelöltje. Utóbbi mégis veszített, mert összefüggéstelen kampányt vezetett egy olyan TV-vitával, amelyben visszavett az idegengyűlöletből és a fasiszta nyelvezetből. Amíg Le Pen a történész szerint se nem fasiszta, se nem demokrata, addig Macron az ideológiamentességet fiatal, kulturált, taktikus, bátor, csiszolt figuraként adja el – a „minden marad a régiben” populizmusának győzedelmét hozva el.

Munkásokból erényes nemzeti-népi közösség

Könyve második fejezetében Enzo Traverso a jobboldali identitarianizmust tárgyalja, azt a politikai mozgalmat, amely tulajdonképpen a fehér felsőbbrendűséget hirdeti és az etnikailag homogén államok létrehozásának programját javasolja. Traverso kiemeli a különbséget az identitáspolitika kirekesztő gyakorlatai és az elnyomott kisebbségeknél tapasztalt változatai között. Állam és egyház franciaországi szétválasztása szerinte megkérdőjelezhetővé vált, miután összefonódik a gyarmatosítással és olyan különbségtételek létrehozásában is bűnrészessé vált, mint amilyen a „fehér” és a „színesbőrű”, az „európai” és a „nem-európai”, a „civilizált” és a „primitív”. Míg korábban a reakciós politika elleni eszköz volt, ma a kirekesztésé lett, hiszen a mai francia társadalom sokszínűségét támadja, annak gyarmatosító történelmi jellegét emelve ki. Ír arról is, hogy az emlékezetes Charlie Hebdo-karikatúra egy diszkriminált kisebbség vallásával viccelődött – miközben azt állítja, hogy más a „saját” vallással poénkodni, mint máséval. Bár azt nem tisztázza, hogy a szekuláris Franciaországban valóban lehet-e „saját” vallás a kereszténység, és azt sem, hogy a szatirikus lap „saját” vallását is éppúgy kritizálja, mint az iszlámot. Gondolatmenete abból a szempontból fontos, hogy megértsük a szélsőjobboldal és számos szekuláris értelmiségi közötti párhuzamokat – amelyek a végtelenben nem, de az iszlamofóbiában valóban találkoznak.

A jobboldali identitarianizmus feltérképezésének másik hasznos eszköze annak feltételezése, hogy szociális és rasszbéli kérdések összefüggenek.

A marxista baloldalnak mindig is problémája volt osztály, nem, származás, vallás összekapcsolásával, mert az előbbit részesítette előnyben, és bár a hatvanas években az újbaloldal változtatott ezen, a szélsőjobb – más irányból – szintén erős összefüggéseket feltételezett.

Franciaországban így integrálták vissza a munkásosztályt az „erényes” nemzeti-népi közösségbe, a nacionalisták, antifeministák, homofóbok, idegengyűlölők táborába, akikkel szemben a rossz a bevándorló, a muszlim stb. és a dologtalan osztály, vagyis a liberálisok, azaz feministák, szexuális és nemi kisebbségek védelmezői, antirasszisták, környezetvédők, a bevándorlást pártolók.

Traverso – aki holokauszkutatóként is ismert – úgy vélekedik, a közvéleményt háborúk és népírtások emléke uralja, ezeket a területeket pedig elsősorban a holokauszté. A holokauszt azonban egyre kevésbé tölti be pedagógiai és összetartó szerepét, miután az emlékezetet intézményesítették és tárgyiasították, ezzel szemben erősödik az iszlamofóbia és eltörlődik a gyarmatosítás emléke. A 2015-ös párizsi terrortámadások újjáélesztették a nemzeti republikanizmust, és újra egyfajta szentséggé emelték a köztársaság alkotmányosságát.

A radikalizmus iszlamizálódása

Az iszlám kísértetei című következő fejezetében innen folytatja: a fajvédelmet a kulturális előítélettel cserélték le, összeférhetetlenséget hangsúlyozva a „judeo-keresztény” Európa és az iszlám között. Az iszlám így lett a negatív önmeghatározás eszköze. Figyelmeztet arra: a muszlimokkal szembeni ellenérzések a középkor óta léteztek, és bár a 18. században ez enyhült, az Oszmán Birodalom megszűnésekor pedig úgy tűnt, hogy el is hal, a nyolcvanas évektől újra megerősödött az iszlamista terrorizmus miatt (amelyet háborúk idéztek elő). Ezzel szemben a judeofóbia eltér a régi antiszemitizmustól, alapvetően az izraeli–palesztin-konfliktusból táplálkozik ma – vázolja fel a történész.

Tárgyalja azt is, miért ingatag a közbeszédben megjelenő iszlamista fasizmus fogalma. A klasszikus fasizmus politikai vallás, amely szentséggé emeli a nemzetet, a fajt és a vezetőt, ám mégsem teljes vallás, hiszen kompromisszumot köt a vallásokkal vagy beépíti őket a rendszerbe. Ezzel szemben az Iszlám Állam egy hagyományos vallás fundamentalista értelmezése, átpolitizálása és radikalizálása nacionalista elemekkel. Ráadásul az ISIS nem a liberális demokrácia alternatívájaként lép fel, hanem épp a demokrácia hiányából nőtt ki, nem is antikommunista – figyelmeztet Traverso. Közös elemeket is talál ugyanakkor: mindkét esetben idealizált múltra építenek/építettek modern eszközökkel, a nihilizmus, a halál megvetése is jelen van. Alapvetően viszont nem az iszlám radikalizálódott, hanem a radikalizmus iszlamizálódott az olasz történész szerint.

Értelmezni a huszadik századot

A könyv második részében fasizmus és totalitarianizmus értelmezésének történetén vezeti végig az olvasót. A fasizmust illetően, emlékeztet, elsősorban konzervatív és marxista értelmezések születtek. A konzervatívok szerint a fasizmus egy modern diktatúra, amely karizmatikus vezetésre épül, majdnem teljesen szétveri a jogállamot, a képviseleti intézményeket, a hatalommegosztást és az alkotmányi szabadságot, míg a marxisták szerint egy osztálydiktatúráról van szó, amely a kapitalizmus érdekeit képviseli válság idején. Később a fasiszta–antifasiszta-ellentét határozta meg a közbeszédet, a kérdést vitató kutatók többsége pedig a második világháború után született, az antifasizmus emlékét így a holokauszté vette át.

Hosszasan idéz több történésztől is hol megerősítve az álláspontjukat, hol pedig vitatkozva velük. Vannak, akik szerint a fasizmus egyidőben forradalom, ideológia és kultúra volt, egységes ideológia, amelyben a szociáldarwinizmus, a tömegek kultusza jelenik meg, a versengésé, a dominanciáé, a totalitárius megközelítésé.

A romantikus érzések mellett – mitikus múlt, hagyományok idealizálása stb. – megjelent a cselekvés, a fiatalság, a harc becsülete és ennek ellentéte is: a különböző kívülállók megvetése és üldözése, legyen szó melegekről, alárendeltségüket nem elfogadó nőkről, bolsevikokról, „faji outsiderekről” és így tovább.

Ekkor gyorsult fel a tömegek nemzetiesítése, elhitetve, hogy politikai szereplők és nem pusztán „nézők”. A fasizmusnak egyfelől jakobinus politikai stílusú, másfelől szocialista hagyománya van, mozgósítja a munkásosztályt az emancipáció és egyenlőség értékeivel egy erős politikai szervezeten keresztül. A szocializmus és a felvilágosodás racionalista hagyománya és a proletárokat felemelő jellege valóban összefüggenek, miközben a fasizmus csak imitálta a szocialista rituálékat – figyelmeztet Traverso, és többeket is segítségül hív, hogy bemutassa: a fasizmus ellen-felvilágosodás.

Emlékeztet arra is, hogy számos történész alábecsüli a fasizmus antikommunista elemét, mert forradalmi jellegét emelik ki, holott fontos eszköz volt az ideológia politikai projektté alakításában. Traverso részletesen ír könyvében arról is, hogy az antifasizmus emlékezete hogyan torzult idővel, és hogyan alakult ki ezáltal egy sajátos antifasizmusellenesség. Olyan történészeket idéz, akik szerint az antifasiszta paradigma elvetendő, mítosz vagy kitörlődik a szocializmus emlékének elhalványulásával, vagy éppen „vörös történet”. Sokuk azt állítja: az antifasizmus kommunizmus, és mivel a kommunizmus totalitarianizmus, ezért az antifasizmus maga is totalitarianizmus – ez az értelmezés azonban súlyosan hitelteleníti az antifasizmust.

Traverso helyteleníti, hogy a fasiszta és antifasiszta erőszak közé egyenlőségjelet tegyenek, és azt is, hogy a Szovjetuniót kommunista tapasztalatként rögzítsék, amely sokféleségét mellőzve utólag mindössze gyilkos ideológiaként jelenik meg. Számos történész párhuzamot von „kommunizmus” és nácizmus között, kiemelve a hasonlóságokat, de mellőzve jelentős különbségeket, legyen szó ellentétes ideológiájukról, vagy arról, hogy míg a nácizmus folyamatosan radikalizálódott, majd az általa vágyott világháborúval összeomlott, a Szovjetunió forradalommal alakult meg, túlélte Sztálin halálát és hosszú totalitárius korszakkal folytatódott, majd belső válsággal ért véget. A szovjet erőszak saját állampolgárokra irányult és Traverso szerint nem a társadalom tönkretételével alakította ki mamutállamát. A nácizmus ezzel szemben a népből kizártak ellen irányult. Bár a totalitarianizmus fogalma lehetőséget ad történelmi összehasonlításokra, olyan párhuzamosságnak adott teret a náci Németország és a Szovjetunió között, amely helyett diakronikus és többirányú elemzésre volna szükség – ez Traverso szerint rámutathatna arra, hogy a két rendszer mégsem egylényegű, és hogy mindkét rendszernek voltak elődjei és kihívói.

A jelenre ugorva a szerző rámutat: a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően újjáéledt az anti-totalitarizmus, holott az európai fasizmus a demokrácia elleni reakció volt, az iszlamista terrorizmus pedig a történelmi, folyamatos demokráciahiányból nőtt ki, sok muszlim országban éppen a reakciós és tekintélyelvű hatalmak elleni fellépésként, amelyeket az Egyesült Államok és más korábbi gyarmati erők támogattak.

Bár a könyv időnként meglehetősen kaotikusnak hat, rámutat arra, hogy a fasizmus milyen formában élte túl az 1945 utáni politikai változásokat, és hogy hogyan bukkant fel újra. Különösen fontos munka lehet azok számára, akik a huszadik század totalitarista berendezkedéseinek tanulmányozásakor nem elégszenek meg a patkóelmélettel, vagyis azzal, hogy a fasiszta és „kommunista” hatalmak egyivásúak voltak, illetve, hogy az antifasizmus csupán az utóbbiak legitimációs eszközeként szolgált. Figyelmeztetés arra, hogy ami ma zajlik, más kijelölt ellenségekkel szemben ugyan, de egyszer már lezajlott, mégpedig meglehetősen hasonlóan. Morálisan elkötelezett, érveiben mégis erős könyv – ahogyan ezt megszokhattuk Enzo Traversótól.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.