A demokrácia több, mint absztrakt elvek intézményesülése: a létező demokráciák egy osztálykompromisszum termékei. Ha a társadalmi konfliktusokat a demokrácia nem kezeli, akkor felborul az osztálykompromisszum, a demokrácia legitimációja meginog. E több részes írás második része arról szól, milyen sajátos feszültségek jelentkeznek a demokrácia és a kapitalizmus között a világgazdaság (fél)perifériáján.

Scheiring Gábor

A cikksorozat első része azt mutatta be, miért jelent előrelépést, ha a demokráciára úgy tekintünk, mint a történelmileg és földrajzilag változó természetű osztálykonfliktusok kezelésének egy intézményesített formája. A demokrácia alapját jelentő normák nem valamilyen elvont, absztrakt folyamat keretében intézményesülnek, hanem szervezett társadalmi konfliktusok eredményeként. A demokratikus elvek hirdetése és jogszabályokba rögzítése tehát nem elégséges feltétele a demokratizációnak.

A tartós demokráciához szervezett társadalmi konfliktusok intézményileg rendezett megvívására, illetve erre képes társadalmilag beágyazott szerveződésekre – munkáspártokra és szakszervezetekre – van szükség.

E szereplők nyomásgyakorlása eredményeképp alakult ki a kapitalista centrumországokban a széles társadalmi rétegek életminőségét javító szociáldemokrata osztálykompromisszum. A centrumországok demokratizációját segítette a szocialista államok felemelkedése és velük folytatott geopolitikai versengés is – ám a belső nyomásgyakorlás meghatározó jelentőségű.

Kapitalista modernizáció vagy imperializmus?

A centrumországokban a kapitalizmus és demokrácia közötti feszültségteli viszony elemzésére kidolgozott és az első részben bemutatott elméletek a félperiféria országaira csak korlátozottan alkalmazhatóak. Míg a centrum országaiban („első világ”) a második világháborút követően látszólag megszilárdult a liberális demokrácia és a kapitalizmus ötvözetére épülő rendszer, addig a függetlenségüket frissen kivívott egykori gyarmat-országokban („harmadik világ”) illetve a volt szocialista régió „második világában” ez a viszony továbbra is ellentmondásos volt. Ezeknek a nem centrumországoknak a globális gazdasági munkamegosztásba erősebben bekapcsolódott, iparosodottabb részével foglalkozom, mely országokra az egyszerűség kedvéért félperifériaként utalok.

A félperifériák tapasztalatai és az ezt szisztematizáló társadalomelméletek legalább annyira fontosak az globális kapitalizmus európai félperifériáján lévő Magyarország helyzetének megértéséhez, mint a centrumországok tapasztalatai.

A cikksorozat első részében röviden ismertetett modernizációelmélet nagy hatást gyakorolt a félperifériákat elemző kutatókra is. A második világháborút követően ez a modernizációelmélet vált az eufemisztikusan „fejlődő” országoknak nevezett perifériás, félperifériás államok demokratizációjával foglalkozó kutatások domináns elbeszélési keretévé. Legegyszerűbb formában ez a modernizációs elmélet azt sugallta, hogy ezeknek az országoknak a kapitalista modernizáció ugyanolyan lineáris lépéssorozatán kell keresztül menniük, mint a centrumországoknak. Ennek eredményeképp a gazdasági fejlődés a félperiférián is növeli a társadalmi jólétet, kialakít egy modern, „nyugatias”, képzett középosztályt, mely kiköveteli magának a demokráciát. A kapitalista világrendszerbe való bekapcsolódás tehát a demokratizáció legfőbb feltétele a modernizációelmélet szerint.

A cikksorozat első része itt olvasható

Ez a modernizációelmélet egyértelműen a liberális-kapitalista szemlélet és érdekek képviseletét szolgálta. Beszédes, hogy az elmélet klasszikusa, Walt Rostow 1960-ban írt könyve „A gazdasági növekedés szakaszai” főcím mellé a „Nem-kommunista manifesztó” alcímet kapta. Ezzel az alcímmel az sem meglepő, hogy a CIA elérthetővé tette honlapján ingyen a könyvet. Ezzel a megközelítéssel ugyanúgy problémák voltak félperifériák, mint a centrumországok tekintetében, kiegészítve néhány sajátos kihívással. A perifériák, félperifériák függősége, az erőforrások centrumországokba való erőszakos átpumpálásának évszázados története, a kapitalizmus „külső” tényezőként való jelentkezése egyedi kihívás elé állította ezeket az országokat.

Erre a kihívásra a modernizáció elmélettel homlokegyenest szembenálló választ adott az imperializmus elmélete.[1]

Az imperializmus elmélete semmilyen lehetőségét nem látott arra, hogy a demokrácia a globális kapitalizmus keretei között a volt gyarmati országokban kialakuljon.

A gyarmati termelési mód politikailag garantált monopóliumokra épült, mint amilyen például gyarmati áruk kereskedelme vagy a transzatlanti rabszolga-kereskedelem. Érdemi verseny sem külföldről, a centrumországokból, sem a fogadó ország gyenge termelői felől nem érkezhetett ebben a monopol rendszerben. Erőfölényükkel visszaélve ezek a monopol társaságok erőforrásokat tudtak kivonni a helyi gazdaságból, hosszú távon fenntartva a gyarmati országok alulfejlettségét. A gyarmati térségek erőforrásai felett a centrum-országok azonban nem tudták tartósan biztosítani saját termelőiknek a monopóliumot, a nemzetközi riválisok felől érkező nyomás pedig végül világháborúhoz vezetett. Az imperializmus elméletét később a függőség elmélet erős változata továbbfejlesztette a gyarmati időszak utáni gazdasági függések rendszerének elemzésére. A következtetés ugyanaz maradt: az egyoldalú világgazdasági függés erőforrás kivonással jár, ami a harmadik világ országainak alulfejlettségét konzerválja, így ilyen körülmények között demokrácia sem alakulhat ki.[2]

Importhelyettesítő populista demokráciák

A huszadik század közepétől azonban tovább differenciálódott a kapitalista félperiféria, így a korai imperializmus elmélet nem írta le jól e térség helyzetét, problémáit. A félperifériás államok egy körében (Latin Amerika, Délkelet-Ázsia) a centrumországok tőkéscsoportjai versenybe kezdtek egymással a helyi erőforrások kitermelési lehetőségeinek megszerzéséért, ami egyben megnövelte ezeknek a félperifériás államoknak az alkuerejét a külföldi tőkével szemben. A technológiai fejlődés szintén hozzájárult ehhez a fokozódó globális versenyhez, egyre inkább lehetségessé vált komplex termelési folyamatok áthelyezése távoli országokba. Ezt a lehetőséget a félperiféria államai, például Brazília, Argentína, Dél-Korea, a helyi termelőkapacitások bővítésére fordítottak az importhelyettesítő iparosítási stratégia keretében.[3] Ezzel egy időben a szocialista blokk államai is importhelyettesítő iparosítással építették gazdaságukat, más politikai intézményrendszerben és a világgazdaságba kevésbé beágyazva, de hasonló iparosítást eredményezve.

Az importhelyettesítő stratégia nem arra tett kísérletet, hogy radikálisan szakítson a világgazdasági függésekkel egy szocialista forradalom keretében, hanem hogy az állami erőforrásokra és intézményekre építve csökkentse a külső függőséget a hazai termelőkapacitások központilag szervezett fejlesztésével. Az importhelyettesítő iparosítás, mely 1930-as évektől az 1960-as évekig uralta a fejlődő országok gazdaságpolitikáját, egyben a demokratizáció feltételeit is megteremtette, az egykori oligarchikus agrártársadalmak helyébe egy féloldalasan, de iparosodott társadalmat épített. Ennek a fejlődésnek az eredményeként különböző szerkezetek épültek ki egymás mellett, a szigetszerű iparfejlesztés mögött kevéssé szervesülő agrárszektorral. A félperifériás függőségek rendszere ugyanakkor továbbra is fennmaradt, így a centrumországoktól eltérő társadalomszerkezet alakult ki, ami nem tette lehetővé a fejlett országok szociáldemokrata osztálykompromisszumának az egyszerű lemásolását.

A félperiférián a társadalmi osztályok, mindenekelőtt a munkásosztály, kevésbé voltak szervezettek, az egykori gyarmati gazdaságokat uraló agrároligarchák relatíve erősek voltak továbbra is, illetve az urbanizáció gyorsabb volt, ami a vidékről a városba áramló szervezetlen tömegeket eredményezett.

Az agrároligarchákkal szembenálló feltörekvő nemzeti ipari tőke, a városi „populáris szektor” (gyengén szervezett munkások tömegei), valamint egy populista politikai mozgalom szövetsége vezényelte le az importhelyettesítést, ami egyben a demokratizáció alapjait is lerakta.

Erre a legjobb, legismertebb példa Perón rendszere Argentínában.

Ezek az importhelyettesítő populista demokráciák nem voltak liberális demokráciák abban az értelemben, ahogy a nyugat-európai demokráciák. Ezzel együtt megnyitották a politikai részvétel lehetőségét széles társadalmi rétegek számára, jelentős jövedelemújraelosztást hajtottak végre a társadalom alsóbb csoportjai javára, a korábbi oligarchikus politikai rendszereket részlegesen demokratizálták, ami lehetővé és egyben szükségessé is tette, hogy szociális rendszerek is kiépüljenek. Az importhelyettesítő nacionalista-populista rezsimek a nemzeti gazdasági függetlenség programját szociális kiegyenlítéssel egészítették ki, a nemzeti függetlenség nacionalista diskurzusát a szocializmus elemeivel kombinálták. Az importhelyettesítő iparosítás néhány évtizedig jelentős társadalmi és gazdasági fejlődést eredményezett a kapitalista félperiféria bizonyos országaiban.

Bár a korábbi agrár-oligarchikus társadalmi berendezkedéshez képest az ipari demokrácia irányába történő előrelépést jelentették, de ezek a populista demokráciák esetenként populista-autoriter rendszerekké torzultak.

Erre az egyik legismertebb példa egy későbbi, a klasszikus importhelyettesítés időszaka utáni periódusból a Chavez-féle venezuelai „bolivári” forradalom, mely a társadalom alsó rétegeire építő újraelosztó populista demokráciaként indult, majd egy populista-autoriter rendszerré züllött.

Bürokratikus tekintélyelvűség és tekintélyelvű fejlesztőállamok

A hatvanas évektől kezdve jelentkeztek az importhelyettesítő stratégia és a rá épülő populista demokráciák korlátai. Az 1973-as és 1979-es olajválság, a Bretton Woodsi Rendszer rögzített árfolyampolitikájának vége, majd a Volcker-sokk következményeiként romlottak a nemzetközi cserearányok, a nemzetközi hitelkamatok emelkedtek, így az erőltetett állami szerepvállalásra építő költséges központi beruházások, reálbéremelés és újraelosztó politika fokozódó adósságválságot és inflációt generált. A tőkefelhalmozás elérte korlátait a jelentős újraelosztással, a munkásosztály és a vidéki szegények politikai részvételével működő populista rezsimekben. Ez aláásta a populista demokráciákat fenntartó félperifériás osztálykoalíciót.

Az importhelyettesítő felhalmozási stratégia kifulladásával az exportorientált agrároligarchia, a nemzeti ipari tőke egy része, valamint a külföldi tőke és helyi szövetségesei új felhalmozási stratégiára való váltás mellett voltak, ami a demokrácia hanyatlásához vezetett.

Az importhelyettesítő stratégiáról az export-vezérelt felhalmozási stratégiára való áttérés súlyos társadalmi feszültségekkel járt. Az exportorientált agrároligarchia, a nemzeti ipari tőke egy része, a külföldi tőke és helyi szövetségesei ekkor számos félperifériás országban új hatalmi koalíciót kötöttek, amibe bevonták a katonaságot, hogy a populista demokráciát elfojtsák és így keresztülvigyék a piacosító reformokat. A populáris szektor és mozgalmai hevesen tiltakoztak a gazdaság liberalizációja, a reálbércsökkentés, a belső leértékelés politikája ellen, ami megerősítette az elnyomó politika szükségét. A nacionalista-populista rezsimek hanyatlásának e hullámát ragadta meg a bürokratikus tekintélyelvű rezsimek elmélete.[4]

A bürokratikus tekintélyelvű rezsimek felszámolták a korábbi populista demokráciák korlátozott demokratikus vívmányait, a katonaság a helyi technokrata elittel és a transznacionális vállalatokkal szövetkezve elfojtotta a neoliberális gazdasági reformok elleni tiltakozást és kierőszakolta a gazdaság gyökeres átalakítását (liberalizáció, privatizáció, stabilizáció).

A legjobb példa erre Pinochetnek Allende demokratikus szocialista kísérletét katonai puccsal megdöntő reformdiktatúrája Chilében.[5] A 80-as évek végének magyarországi reformdiktatúrája sok tekintetben hasonlított ezekre a bürokratikus tekintélyelvű rendszerekre.[6]

A kései iparosodás politikai problémájával kellett szembenéznie a kelet-ázsiai országoknak is, ami szintén erős állami beavatkozáshoz és elnyomó politikai rendszerhez vezetett. Jól ismert tény, hogy a második világháborút követő kelet-ázsiai gazdasági csoda mögött egy erős, jól szervezett, bürokratikusan felkészült állam állt.[7] A kelet-ázsiai bürokratikus tekintélyelvű államok abban tértek el a latin-amerikai változataiktól, hogy általában nem előzte meg őket a populista demokráciákkal való kísérletezés, illetve a bürokratikus szabálykövetés nagyobb szerepet kapott a személyközpontú latin-amerikai rezsimekhez képest. Ezek a kelet-ázsiai tekintélyelvű fejlesztőállamok egyszerre voltak bürokratikusan fejlettek, a politikai elitjük viszonylag egységes, ebből a pozícióból tudtak hatékony partnerséget kiépíteni a gazdasági szereplőkkel, anélkül, hogy a nemzeti tőke átvette volna az irányítást. Az állam persze a centrumországokban is jelentős szerepet játszott az iparosodás kezdeti szakaszában, amit képmutatás elvitatni. Ezt az állami szerepvállalást kapcsolta következő fokozatba a fejlesztőállam.

Az iparosítás megkezdése során tehát az állami elit állt a hatalmi hierarchia csúcsán, ebből is fakad, hogy képes volt kordában tartani a menet közben erősödő kelet-ázsiai nemzeti kapitalistákat. Ám nemcsak a vállalkozókat kellett az államnak megfegyelmeznie. A munkaerő elnyomása, a hosszú munkanapok, és alacsony szintű munkavállalói jogok még a japán fejlesztő államra is jellemzőek voltak, különös tekintettel a bevándorlók és a nők kiszolgáltatott foglalkoztatási viszonyaira. A távol-keleti fejlesztő államok mind csak gyenge baloldal, és szervezetlen, vagy politikailag elnyomott munkásosztály mellett tudták az erőltetett tőkefelhalmozást biztosítani.[8] Ezek az országok az állam iparpolitikai beavatkozása révén jelentős gazdasági modernizációt tudtak elérni függő világgazdasági pozícióból.

Függő fejlődés és a demokratizáció kihívásai a félperiférián

A huszadik század első kétharmada során a félperiférián tehát nem tudott a centrumországokhoz hasonló szociáldemokrata osztálykompromisszum kialakulni. Ezzel együtt kétségtelenül bekövetkezett a gazdaság bizonyos fokú modernizációja, illetve a populista demokráciák formájában a demokrácia is gyökeret eresztett a félperiféria több országában is. Az imperializmus és az erős függőség elmélete ebben a történelmi kontextusban nem voltak elég pontosak. Ez a helyzet a kritikai fejlődéselméletet újításra kényszerítette. Ebben a történelmi helyzetben született meg a világrendszer-elmélet, mely bevezette a félperiféria fogalmát.

A félperiféria a világgazdasági munkamegosztáson belül azon országokat ragadja meg, melyek maguk mögött hagyták az erős függőségek által dominált gyarmati gazdasági szerkezetet, és képesek voltak a globális kapitalizmuson belül bizonyos korlátozott fejlődésre, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt pozíciójuk megváltoztatására. A világrendszer-elmélet erős függőség tézisét tovább vivő szerzők úgy vélik, hogy a kapitalista világgazdaságba integrálódva nincs esély érdemi demokratikus rendszerek létrehozására és fenntartására.[9] Később a világrendszer-elmélet maga is tovább fejlődött, és lazított az erős függőség tézisén, így közelebb került a függő fejlődés téziséhez, mint például Giovanni Arrighi és Beverly Silver sokat idézett könyvében.[10] Ez a megközelítés globális kapitalizmus történelmi ciklusait elemzi, azt vizsgálva, hogy egyes gazdasági erőközpontok hogyan válnak hegemónná majd hogyan veszítik el hegemón pozíciójukat, ahogy új világgazdasági erőközpont jelenik meg.

A függőség gyenge tézisére épülő függő fejlődés elméletének kidolgozói azt hangsúlyozták, hogy bár a külső függőségek rendszerében a nemzetközi hatalmi, vagyoni, jövedelmi egyenlőtlenségek fennmaradnak, ám ez együtt járhat a félperiféria iparosodásával és demokratizációjával.

A félperifériák ellentmondásos fejlődési lehetőségeinek figyelembe vételével a hetvenes években tehát megszületett a függő fejlődés elmélete.[11] A függő fejlődés elmélete ugyanúgy a világrendszerbe ágyazva vizsgálja a helyi gazdasági és társadalmi folyamatokat, mint a világrendszer-elmélet. Ám, ahogy Peter Evans fogalmaz, a függő fejlődés elmélete a perifériális országok közötti eltérésekre irányítja a figyelmet, azon belül is annak lehetőségére, hogy a globális kapitalizmus függőségi szerkezetén belül is lehetséges a függő fejlődés, azaz a helyi gazdaságon belüli tőkefelhalmozás, melyet a helyi gazdaság fokozódó differenciálódása és iparosodása kísér.[12]

A függő fejlődés elméleti perspektívájából nézve tehát a globális kapitalista rendszerbe való integráció ellentmondásos, feszültségeket és konfliktusokat generál, ám megfelelő társadalmi koalíciók, osztályszövetségek és szociális fejlesztőállami politikák esetén még így is lehetséges a fejlődés, és konszolidálható egyfajta demokratikus kompromisszum. A Latin Amerikából ismert példát a nagyobb országok közül Brazília jelentette Lula elnöksége alatt, mely közel jutott e modellhez. A legsikeresebb ugyanakkor az inkluzív fejlődésre, humán közszolgáltatásokra, újraelosztásra nagy hangsúlyt fektető Costa Rica. A progresszív demokratikus politikai kultúrájára büszke Costa Rica számos életminőség mutató terén messze megelőzi az egy főre jutó jövedelem ranglistán vele egy kategóriában lévő országokat. Az idők során néhány távol-keleti tekintélyelvű fejlesztőállam is demokratizálódott, mint pl. Dél-Korea, az iparpolitikai kapacitások mellé szociális kapacitásokat is kiépítve. Végül érdekes eset Indián belül Kerala állam története is, ahol a helyi erős szervezett baloldal az inkluzív fejlődésre és közszolgáltatásokra nagy hangsúlyt fektetett, és a demokratikus jogok terén is eredményeket ért el.

A szociális fejlesztőállamot fenntartó Keralában a legmagasabb Indián belül az írni-olvasni tudók aránya, és az egész országban itt a legalacsonyabb a csecsemőhalálozás.

A keralai férfiak várható élettartama 1956-61 közt 44,2 év volt, ez 2011-15 közt átlagban 72,2 évre emelkedett, ami csak egy évvel volt a 2012-es magyar érték alatt, miközben a magyar egy főre jutó GDP ötszöröse a keralainak.

A függő fejlődés elméletének kidolgozói ugyanakkor azt is pontosan észlelték, hogy a függő fejlődés lehetősége nem jelenti a függőség felszámolását, hanem új függőségek kialakulását hozza magával: a bővített tőkefelhalmozáshoz szükséges technológia és tőke feletti kontroll válik a centrum és a perifériák közötti aszimmetria legfontosabb tényezőjévé. A technológia- és tőkefüggőség meghatározza az értékképződés és tőkefelhalmozás dinamizmusát, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalható pozíciót. A centrumországok képesek learatni a nagyobb hozzáadott értékű tevékenységekből (termékfejlesztés, marketing, disztribúció, értékesítés utáni szolgáltatások) fakadó előnyöket. A félperiféria a globális áruláncokban keletkező értéktöbbletnek csak elenyésző részét képes megragadni, még akkor is, ha a termelés nagy része ott történik, az érték nagy része visszaáramlik a centrumországokba. Elég csak egy Nike cipőre, vagy egy IPhone-ra gondolni. Ezeket hiába állítják elő a fejlődő országok munkásai, a teljes termékláncban keletkező érték nagy része Amerikában csapódik le, bár ebből nem az állam, hanem az óriásvállalatok profitálnak elsősorban, mivel a tőkét terhelő adók folyamatosan csökkentek az elmúlt negyven évben.  

A félperiférián a jövedelmező transznacionális szektorral szemben a belföldi tulajdonú gazdasági szektor kiszorul a legnyereségesebb gazdasági szegmensekből. A problémát végletesen leegyszerűsítve úgy is megragadhatjuk, hogy a gazdaság sikeres transznacionális integrációjának ára a belső dezintegráció. A gazdaság két részre szakad, és szembekerül egymással a nemzeti burzsoázia és a transznacionális tőke. A nemzeti tőke helyzetéből fakadóan mindig jobban rá van utalva az állami gyámkodásra, mint a transznacionális tőke, ezért a félperiférián nagyobb eséllyel alakulhatnak ki olyan elnyomó rezsimek, melyek a nemzeti tőke és politikai osztály közötti hatalmi szövetségre építenek. Mivel a gazdaságban előállított jövedelem nagy része a nyereséges transznacionális szektorban keletkezik, a globális gazdaságba való függő bekapcsolódás a társadalmi egyenlőtlenségeket is növelheti, amennyiben hiányoznak azok a politikák, melyek segítik a jövedelem szétterülését.

Ahhoz, hogy a demokrácia fenttartható legyen a félperiférián, kettős kihívásra kell megfelelő válasszal rendelkeznie az államnak, mely a társadalmi és gazdasági dezintegrációt egyaránt kezelni tudja.

Egyrészt fejlesztéspolitikai, iparpolitikai eszközökkel ellensúlyoznia kell a függő fejlődés káros hatásaként előálló gazdasági dualitást, segítenie kell azt, hogy a helyi gazdasági szereplők a globális értékláncokból egyre nagyobb szeletet tudjanak kihasítani. Ennek hiányában a nemzeti tőke gazdasági nacionalizmusa oda vezethet, hogy illiberális politikákat támogatnak, amit a transznacionális tőke is eflogad. Másrészt félperifériás államnak a centrumországoknál is nagyobb hangsúlyt kell fektetnie arra, hogy az egyenlőtlenségek növekedését mérsékelje, és befektessen az emberbe, a humán szolgáltatásokba, egészségügybe, oktatásba, szociális ellátásba, és inkluzív városokat építsen. Ennek hiányában olyan társadalmi polarizáció alakul ki, ami a leszakadó munkásokat szintén fogékonnyá teheti az illiberális politikára. Ezért a függő fejlődés elméletének egyik legismertebb kutatója, Peter Evans, egyben a demokratikus képességfejlesztő állam elméletének a kidolgozója is. E demokratikus képességfejlesztő államról lásd Peter Evans háromrészes tanulmányát itt, itt és itt.[13]

Van tehát esélye annak, hogy egy demokratikus osztálykompromisszum alakuljon ki a függő fejlődésen átmenő félperifériás országokban?

Van esélye a félperifériás demokráciának, de ez fokozott, speciális kihívások elé állítja ezeket az országokat, amelyekre csak inkluzív, szociális fejlesztőállamok tudnak megoldást kínálni.

Ezek hiányában a demokrácia alapja gyenge marad, a munkások és a nemzeti tőke is érdekelté válthat egy illiberális berendezkedés támogatásában. A félperifériát a centrumországoknál jobban feszítik a globális gazdaság feszültségei, aminek hatására olyan belső dezintegráció indulhat el, ami kikezdni a demokráciát. Ezek az osztálydinamikák tehát a félperifériás helyzet sajátosságaiból következnek. Ezen a ponton pedig az olvasónak is nyilvánvaló, hogy ez a fejlődéselméleti tudás miért óriási jelentőségű a magyar demokrácia hanyatlásának megértéséhez.

Ha a demokrácia egy osztálykompromisszum, akkor a félperifériát mindez különösen nehéz – bár nem megoldhatatlan – kihívás elé állítja. Csak szociális fejlesztőállamok adhatják a félperifériás demokráciák alapját.

Címfotó: Népszava

Hivatkozások

[1] Lenin, Vlagyimir Iljics, Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka (Budapest: Kossuth, 1981[1916]); Hobson, John A, Imperialism: a study (New York: James Pott & Company, 1902).

[2] Frank, Andre Gunder, The Development of Underdevelopment (New York: Monthly Review Press, 1966); Baran, Paul A., “On the Political Economy of Backwardness,” The Manchester School 20, no. 1 (1952); Amin, Samir, Imperialism and Unequal Development (New York & London: Monthly Review Press, 1977).

[3] Cardoso, Fernando Henrique and Faletto, Enzo, Dependency and Development in Latin America (Berkeley: University of California Press, 1979)., 127-149; Amin, Samir, “The Issue of Democracy in the Contemporary Third World,” Socialism and Democracy 7, no. 1 (1991).

[4] O’Donnell, Guillermo A, Modernization and Bureaucratic-Authoritarianism: Studies in South American Politics (Berkeley: Institute of International Studies, University of California, 1973).

[5] Ma, Shu-Yun, “The rise and fall of Bureaucratic-Authoritarianism in Chile,” Studies in Comparative International Development 34, no. 3 (1999).

[6] Árva, László, “A bürokratikus autoritarizmus mint a szocialista gazdasági reform legfelső foka? ,” Közgazdasági szemle 36, no. 4 (1989).

[7] Csáki, György, szerk., A látható kéz: A fejlesztő állam a globalizáció korában (Budapest: Napvilág Kiadó, 2009); Wade, Robert H., “Az állam visszatér: Leckék a kelet-ázsiai fejlődés fejezeteiből,” in Globalizáció és fejlődés: Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény, szerk. Scheiring, Gábor and Boda, Zsolt (Budapest: Új Mandátum – Védegylet, 2011); Amsden, Alice H., Asia’s Next Giant : South Korea and Late Industrialization (New York: Oxford University Press, 1989); Evans, Peter B, Embedded Autonomy: States and Industrial Transformation (Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 1995).

[8] Coates, David, Models of Capitalism: Growth and Stagnation in the Modern Era (Cambridge: Polity Press, 2000)., 237

[9] Amin, “The Issue of Democracy in the Contemporary Third World.”

[10] Arrighi, Giovanni and Silver, Beverly J., Chaos and Governance in the Modern World System (Minneapolis & London: University of Minnesota Press, 1999).

[11] Cardoso and Faletto, Dependency and Development in Latin America., Evans, Peter B, Dependent Development: The Alliance of Multinational, State, and Local Capital in Brazil (Princeton: Princeton University Press, 1979)., Gereffi, Gary, The Pharmaceutical Industry and Dependency in the Third World (Princeton: Princeton University Press, 1983).

[12] Evans, Dependent Development: The Alliance of Multinational, State, and Local Capital in Brazil., 51.

[13] Evans, Peter B, “The Capability Enhancing Developmental State: Concepts and National Trajectories,” in The South Korean Development Experience, szerk. Kim, Eun Mee and Kim, Pil Ho (Houndmills, Basingstoke: Palgrave Macmillan, 2014).

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.