A demokrácia több, mint absztrakt elvek intézményesülése: a létező demokráciák egy osztálykompromisszum termékei. Ha a társadalmi konfliktusokat a demokrácia nem kezeli, akkor felborul az osztálykompromisszum, a demokrácia legitimációja meginog. E több részes írás első része az alapokról és centrumországok tapasztalatairól szól.

Scheiring Gábor

Elismerem, hogy nem magától értetődő osztályokról beszélni a globalizált késő kapitalizmusban, a szociáldemokrata pártok hanyatlása és az identitáspolitika korában. A korszellem világszerte, de különösképp Kelet-Európában nem kedvez az osztályelemzésnek.[1] Mivel a kortárs magyar liberalizmus kialakulása erősen kötődik egy olyan állam elleni harchoz, amely magát jó ideig a marxista-leninista ideológiával legitimálta, ezért sokakban mai napig ellenérzések vannak az osztályelmélettel szemben. Heller Ágnes például egy 2018-as interjújában következőképp érvelt: „A magyar társadalom tömegtársadalom. Egy tömegtársadalomban nincsenek osztályérdekek. Még a szegényeknek sincsenek osztályérdekeik.” A közelmúltban megjelent könyvem, illetve annak kapcsán készült interjú alapján szintén voltak, akik fenntartásokkal fogadták az osztálykompromisszum kifejezést.

Miért érdemes értékek és elvek helyett az osztályok viszonylatában beszélni a demokráciáról?

A liberális politikaelmélet szerint a demokratikus állam a liberális normák elvont intézményesülése egy absztrakt társadalmi szerződés keretében. Ez alapján a demokratikus államforma két alapvető elv kikristályosodását jelenti. Egyrészt a demokratikus részvétel elvének lényege, hogy a politikai közösséget alkotó egyéneknek lehetősége van a köz ügyinek intézésébe szabad választások útján beleszólni: ez a mechanizmus a hatalmat az azt végső soron birtokló néptől átruházza a közjogi intézményeket irányító elitre. Másrészt az államhatalom gyakorlását korlátozzák az alapvető szabadságjogok, valamint a fékek és ellensúlyok rendszere.

A liberális elmélet jó kiindulási pont a demokráciák intézményi minőségének normatív értékeléséhez, ám keveset mond arról, hogy a valóságban hogyan alakultak ki stabil demokráciák.

Ez egy diszciplináris korlát. A magyar politikaelméletre nagy hatást gyakorló jogelméleti megközelítés nem egy empirikus diszciplína. Ehhez az absztrakt elmélethez képest az empirikus politikai szociológia, empirikus politikai gazdaságtan, valamint a történeti szociológia többet és mást tárt fel a valójában létező demokráciák alapjairól.

Az empirikus demokráciakutatás első hulláma, a mai napig befolyásos politikai modernizáció elmélet követte a liberális paradigmát. Ez az elmélet azt hangsúlyozza, hogy a gazdaság növekedésével együtt bővül a rendelkezésre álló jövedelem is, kialakul egy képzett középosztály, ezen keresztül erősödik a modern demokratikus politikai kultúra, ami pedig fokozza az államba vetett bizalmat. A központban tehát a gazdasági növekedés, középosztályosodás, oktatás, kultúra és bizalom mechanizmusa állt.[2]

Az empirikus demokráciakutatások konfliktuselméleti iskolái vitatták, illetve kiegészítették a politikai modernizációelméletet.

A konfliktuselmélet a társadalmat egy konfliktusos rendszerként írja le, ahol folyamatos az érdekek és értékek ütközése. Ezekben a konfliktusokban az osztálytöréseknek meghatározó, ha nem is kizárólagos szerepe van.

A kapitalizmus kialakulását követően Nyugat-Európában a 19. század közepétől az egyik legfontosabb konfliktust a vagyon és a megtermelt jövedelem igazságtalan elosztása váltotta ki. Éppen ezért a kortárs társadalomtudomány egyik klasszikusa, a nem-marxisták körében is népszerű Jon Elster a marxi életmű egyik legmaradandóbb és leghasznosabb örökségének tartja az osztályelemzést.[3] Szerencsére Magyarországon is újra éledezik az osztályelemzés,[4] ami a baloldali politikai gondolkodás megújításának az egyik alapfeltétele.

Ha a modernizáció nem automatikusan vezet a demokráciához, akkor szükség van a kapitalista fejlődés belső sajátosságainak az elemzésére. Ezért a demokrácia megértéséhez elengedhetetlen az empirikus osztályelemzés.

Mi az, hogy társadalmi osztály?

Osztályokról nem csak marxisták beszélnek.[5] Max Webernek is volt osztályelmélete.[6]

Weber szerint az osztály olyan modern csoportkategória, amelyet az életesélyek elosztását meghatározó gazdasági tényezőkhöz való egyenlőtlen hozzáférés, ezek egyenlőtlen felhalmozódása hoz létre.

Weber ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az életesélyeket meghatározó gazdasági tényezők (osztályok) mellett a társadalmi hierarchiát a státussal járó privilégiumok (rendek), illetve a politikai hatalom (pártok) is meghatározzák.

A marxi elmélet az osztályok fogalmát a társadalmi munkamegosztásra jellemző értékkisajátítás felől ragadja meg, mely szerint a termelési eszközök tulajdonlása az alapvető osztályképző kategória: tőkések, munkások, kispolgárok, földbirtokosok, földművelők stb. Ugyanakkor maguk a marxisták is többféleképp használják az osztály fogalmát. Az ökonomista nézet az az álláspont, amely szerint a gazdasági alapzat, azaz a termelőeszközök tulajdonviszonyai és a kapitalista értékkisajátítás folyamata meghatároz minden társadalmi, politikai és kulturális jelenséget.

Az ökonomizmus kritikája a 20. század második felében a posztmarxista reneszánsz[7] egy fontos eleme volt, ami elvezetett a politikai cselekvésre, a kulturális jelenségekre nyitottabb, multikauzális marxista megközelítések kialakulásához.[8]

Marx maga is tisztában volt azzal, hogy attól, hogy az érdekkonfliktusok adottak, nem biztos, hogy egy osztály tagjai osztályként tekintenek magukra, azaz van osztálytudatuk. Ehhez az adott osztályt meg kell politikailag szervezni (lásd a magánvaló és a magáért való osztály közötti különbséget). Az osztályok politikai dinamikái tehát még Marxnál sem következnek teljes egészében a termelési mód sajátosságaiból. Ráadásul a közkeletű vélekedésekkel ellentétben Marx is számos osztályt és osztályfrakciót azonosított, melyek politikai – azaz gazdasági törvényszerűségekből közvetlenül nem levezethető – mozgásának döntő jelentősége van a történelemben.[9]

A weberi, illetve a demokratikus szocialista osztályelemzésekben az államot irányító politikai osztály a hatalmi mezőnek relatív autonóm szereplője. A politikai osztály az állam intézményeire támaszkodva képes jelentősen befolyásolni a magángazdaság munkamegosztásának következményeit, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket.[10] Ezen kívül az állam az oktatás- és kultúrpolitikával, a pártok pedig a politikai szubkultúra építésével a társadalom osztálytagolódásának kulturális dimenziójára is jelentős hatással lehetnek.

A politikai osztály képes társadalmi osztályok közötti konfliktusok kiélezésére vagy tompítására, ezen keresztül társadalmi osztályok közötti koalíciókat építhet vagy bonthat fel. A politikának tehát aktív szerepe van az osztálydinamikák alakításában.

Mit jelent az osztálykompromisszum?

A fent hivatkozott marxi, illetve weberi osztálykutatások kimutatták, hogy a piacgazdaság kialakulása nem elégséges feltétele a demokrácia kialakulásának; sőt. A piacgazdaság és a demokrácia viszonya mély feszültségekkel terhelt. A kapitalizmus és a demokrácia kialakulása között nincs egyszerű lineáris összefüggés. A jelentős vagyont birtokló társadalmi elitek nem érdekeltek a demokrácia kiterjesztésében, hiszen ez a különösebb vagyonnal nem rendelkező tömegek túlzott befolyásához vezethet, akik az államhatalmat a vagyon és a jövedelem újraelosztására használhatják.[11] Éppen ezért a 19. század során a gazdasági liberalizmust a korlátozott politikai liberalizmussal együtt elfogadó nagypolgárság és gazdasági elit nem támogatta a teljeskörű demokratizációt.

A politikai szabadságjogok kiterjesztése, mint amilyen a szervezkedés joga és a választói jog, a vagyontalanok mozgalmainak, mindenekelőtt a szakszervezeti- és munkásmozgalom folyamatos konfliktusos nyomásgyakorlásának következménye.

Ahogy például a női választójog kiharcolása is véres konfliktusok eredménye. A munkásmozgalom akkor is képes volt jelentős hatással lenni a politikai intézményrendszerre, amikor nem tudott közvetlen hatalomhoz jutni, ugyanis az uralkodó eliteket így is rá tudta kényszeríteni arra, hogy engedményeket tegyenek.

A demokrácia, ahogy ma ismerjük, az osztályok közötti konfliktusos történelmi folyamat révén a második világháborút követően teljesedett ki. A korra jellemző szociáldemokrata konszenzus lényege abban rejlett, hogy a kapitalisták a munkásosztálynak engedményeket tettek társadalombiztosítás, munkajog és béremelés formájában, a szakszervezetek és munkáspártok pedig cserébe belementek a profitlogika korlátozott érvényesülésébe.[12] A munkások életminősége így a 20. század során jelentősen javult (gondoljunk csak arra, hogy univerzálissá vált a gyerekmunka tilalma, elterjedt a munkaszüneti napok intézménye, radikálisan visszaszorult a rabszolgamunka, javult az oktatás, az egészségügy és dinamikusan nőttek a reálbérek), szemben a korai elnyomó kapitalizmusok éveivel, amikor a megképzett vagyon és jövedelem döntő része a társadalom elitjében koncentrálódott.

A demokratikus osztálykompromisszum egyben meg is békítette a munkásosztályt, a forradalmi ideológiák népszerűsége fokozatosan csökkent. A kapitalista elit felől nézve a demokrácia és a kapitalizmus közötti viszony összebékítésének feltétele az volt, hogy belátták, hogy a szervezett munkásosztály elnyomásának költségei meghaladják a megbékélés költségeit, tehát jobb engedményeket tenni a jóléti államra épülő osztálykompromisszum jegyében. Ez a kompromisszum szavatolta a második világháborút követő nyugati liberális demokráciák politikai fenntarthatóságát.

A piacgazdaság és a demokrácia kibékítése tehát nem egy automatizmus, csak a munkásosztály politikai integrációjával, a munkásmozgalom politikai megszerveződésével és így az elosztási konfliktusok demokratikus politikába való beemelésével érhető el.

Azokban a nyugat-európai országokban, ahol a liberális demokrácia intézményei nem tudták integrálni az elnyomott osztályok elosztási igényeit, ahol a munkásosztály nem tudott kompromisszumra jutni a kapitalistákkal, ott összeomlott a demokrácia a 20. század elején.[13] A munkásosztály politikai integrációja tehát a nyugati liberális demokrácia stabilizációjának alapvető feltétele volt.

A demokratikus osztálykompromisszum felborulása

A modern demokrácia tehát egy intézményesített osztálykompromisszum, a társadalmi konfliktusok kezelésének rendezett formája. Az állam feladata ennek az osztálykompromisszumnak az intézményesítése és fenntartása, ami több formában is lehetséges. A kapitalista demokráciák intézményrendszere éppen ezért az osztálykompromisszum jellegétől függ, annak függvényében, hogy a különböző domináns osztályok-osztályfrakciók, valamint a társadalom többségét alkotó különböző erőforrás-szegény osztályok-osztályfrakciók között milyen az erőegyensúly.

Ha az osztályok-osztályfrakciók közötti erőegyensúly felborul, a társadalmi konfliktusokat a demokrácia intézményei nem kezelik többé kielégítően, és felborul az intézményeket fenntartó osztálykompromisszum, meginog a liberális demokrácia legitimációja.

Márpedig az elmúlt évtizedekben világszerte megfigyelhető tendencia, hogy a munkásosztályon és a tőkésosztályon belül is megjelennek új törésvonalak, melyek szétfeszítik a 20. századi osztálykompromisszumot.

A munkások között a globalizáció, illetve dezindusztrializáció nyertesei és vesztesei között alakult ki új törésvonal.[14] E törésvonal egyik oldalán a képzett munkások vannak, akik sikerrel képesek részt venni a globalizált technológiaintenzív termékek és szolgáltatások előállításában, és többnyire gazdaságilag erős, globális nagyvárosokban élnek. Velük szemben a képzetlen munkások vannak, akik a globális termelési hálózatokban maximum csereszabatos, olcsó és kiszolgáltatott munkaerőként vesznek részt, vagy a helyi piacra termelő, munkaintenzív, nem technológiai cégekben dolgoznak, ha egyáltalán dolgoznak. Alattuk az etnicizált underclass munkanélküli tagjai vannak, akik tartósan kiszorultak a többségi társadalom intézményeiből. A szűkös erőforrásokért egyre kiélezettebb versenyt folytató munkások és az underclass között ezért szintén jelentős törés keletkezik.

A gyors ipari átalakulás, a gazdaságok gyors nemzetközi integrációja, az ennek nyomán keletkező regionális depriváció, valamint romló életesélyek szerepét a demokrácia eróziójában, az illiberális populizmus erősödésében számos úttörő empirikus kutatás mutatta ki meggyőzően.

A regionális szinten mért dezindusztrializáció, a reménytelenséggel összefüggő betegségek és magas halálozási ráta, az importsokk és a robotizáció egyaránt statisztikailag szignifikáns összefüggésben van az illiberális és populista politika erősödésével.[15]

A tőkén belül ezzel párhuzamosan szintén végbemegy egy polarizáció. A globális gazdaságba bekapcsolódó transznacionális tőke (transznacionális termelőtőke és pénzügyi tőke) és a sikerágazatokból kimaradt nemzeti tőke között rajzolódnak ki új törésvonalak.[16] A nemzeti tőkének így érdekében állhat a liberális állammal szemben a gazdasági nacionalizmust képviselő illiberális állam támogatása.[17] A politikai töréseket átrajzolja a technokrácia erősödő szerepe is.[18] Ezeket a jelentős tudás- és kapcsolati tőkét birtokló személyeket (menedzserek, felső beosztású szakértők, értelmiségiek) sokkal szorosabb érdekek fűzik a tőkésosztály különböző frakcióihoz, mint a munkásosztályhoz.

A szakértelmiség, a menedzserek osztálya küzd azért, hogy osztozhasson a globális integráció gyümölcsein. Belőlük alakul ki az új kozmopolita technokrata osztály, akik magas beosztásuk segítségével képesek a transznacionális burzsoázia alatt az ő életmódjukra hasonlító életmód kialakítására. Ez a kozmopolita technokrata osztály döntő szerepet játszik a transznacionális tőke felhalmozására épülő rend szakmai igazgatásában és legitimációjában. A transznacionális tőke tulajdonosainak és vezető menedzsereinek életmódja, kozmopolitizmusa így válik a transznacionális technokrata szakértelmiségi osztály életmódjává és ideológiájává, ami szembekerül a globalizáció és dezindusztrializáció veszteseit képező munkások életmódjával és világértelmezésével.

A technológiai fejlődés és a tőkeáramlás liberalizációja lehetővé tette, hogy a transznacionális mobil tőke fokozatosan kibújjon a szociáldemokrata kompromisszum kényszerei alól, hátra hagyva a kevésbé mobil tőkéscsoportokat és munkásokat.

A munkások és a tőkések között megjelenő törések tehát újszerű átfedésekhez vezetnek: szakképzett technokraták – transznacionális tőke, képzetlen munkások – nemzeti tőke. Az alacsonyan képzett, dezindusztrializált térségek munkásai így fent a transznacionális tőke különböző csoportjaival, valamint a kozmopolita technokráciával kerülnek szembe, lent pedig küzdenek az underclasstól való megkülönböztetés fenntartásáért. Ezt a törést csak súlyosbítja, hogy a kozmopoliták rendre demonstrálják identitáspolitikai szolidaritásukat az etnicizált underclass tagjai mellett, miközben a nemzeti munkásosztályra csak a demagógia, a populizmus és az irracionális politikai követelések forrásaként tekintenek.

Ezek az egymást erősítő gazdasági és kulturális folyamatok olyan új politikai töréseket generálnak, melyek kikezdik a hagyományos baloldal beágyazottságát a munkásosztályba.

Nem véletlen, hogy működőképes baloldali politika hiányában ezekből az új feszültségekből az elmúlt évtizedben legtöbbet az illiberális populista mozgalmak profitáltak világszerte, akik hatékonyan tudták magukat eladni a kozmopolita világrenddel szemben a hátrahagyott munkások és helyi tőkések patrióta képviselőiként.

A demokráciát osztálykompromisszumként elemezve új megvilágítást nyernek a létező demokráciák alapjai, és tarthatatlanná válnak a nemzeti karakterológiát túlhangsúlyozó kulturalista, illetve történelmi determinista érvek.[19] Az osztályelemzés révén ugyanakkor az is világossá válik, hogy a globalizáció hogyan feszítette szét a huszadik század során a kapitalista centrumországokban kialkudott demokratikus osztálykompromisszumot. A globalizáció új politikai töréseket generál, melyek ugyanakkor nem elsodorják a korábbi osztálytöréseket, hanem rárakódnak a meglévő törésekre. Az osztályellentétek szerepe tehát továbbra is meghatározó, ám a korábbi osztálytöréseket leképző, 20. századi osztálykompromisszum révén intézményesített állam ezeket egyre nehezebben tudja kezelni. A demokrácia előtt álló legnagyobb kortárs kihívás, hogy sikerül-e egy olyan érvényes, új kompromisszumot kialakítani, mely kezelni tudja a tőkefelhalmozás és a társadalmi újratermelődés igényei közötti feszültségeket.

Címfotó: pxfuel.com

Hivatkozások

Acemoglu, Daron és Robinson, James A. 2005. Economic origins of dictatorship and democracy. New York: Cambridge University Press.

Almond, G.A. és Verba, Sidney. 1989[1963]. The Civic Culture: Political Attitudes and Democracy in Five Nations. London: SAGE Publications.

Anelli, Massimo; Colantone, Italo és Stanig, Piero. 2019. “We Were the Robots: Automation in Manufacturing and Voting Behavior in Western Europe”, BAFFI CAREFIN Centre Research Paper No. 2019-115. Available at SSRN: https://ssrn.com/abstract=3419966 or http://dx.doi.org/10.2139/ssrn.3419966.

Bartha, Eszter. 2011. Magányos harcosok: Munkások a rendszerváltás utáni Kelet-Németországban és Magyarországon. Budapest: L’Harmattan.

Bendix, Reinhard. 1974. “Inequality and Social Structure: A Comparison of Marx and Weber.” American Sociological Review 39(2):149-61.

Berman, Sheri. 2006. The primacy of politics: social democracy and the making of Europe’s twentieth century. Cambridge: Cambridge University Press.

Bieler, Andreas és Morton, Adam David. 2004. “A critical theory route to hegemony, world order and historical change: neo-Gramscian perspectives in International Relations.” Capital & Class 28(1):85-113.

Colantone, Italo és Stanig, Piero. 2018. “The Trade Origins of Economic Nationalism: Import Competition and Voting Behavior in Western Europe.” American Journal of Political Science 62(4):936-53.

Éber, Márk Áron. 2015. “Osztályszerkezet Magyarországon a világrendszer-elemzés perspektívájából.” Replika 2015(92-93):119-40.

—. 2019. “Osztályszerkezet Magyarországon globális perspektívából.” Fordulat 2019(26):76–114.

Éber, Márk Áron és Gagyi, Ágnes. 2014. “Osztály és társadalomszerkezet a magyar szociológiában.” Fordulat 6(21):170-91.

Elster, Jon. 1985. Making Sense of Marx. Cambridge: Cambridge University Press.

Esping-Andersen, Gosta. 1993. “Post-industrial class structures: An analytical framework.” Pp. 7-31 in Stratification and Mobility in Post-Industrial Society, szerkesztette Esping-Andersen, Gosta. London: Sage.

—. 1999. “Politics without Class: Postindustrial Cleavages in Europe and America.” Pp. 293-316 in Continuity and Change in Contemporary Capitalism, szerkesztette Kitschelt, Herbert; Lange, Peter; Marks, Gary; és Stephens, John D. Cambridge: Cambridge University Press.

Gramsci, Antonio. 1971. Selections from the Prison Notebooks. New York: International Publishers.

Huszár, Ákos. 2013a. “Foglalkozási  osztályszerkezet  (I.)  –  Elméletek,  modellek.” Statisztikai Szemle 91(1):53-61.

—. 2013b. “Foglalkozási  osztályszerkezet  (II.)  –  Az  osztályozás  problémái.” Statisztikai Szemle 91(2):117–31.

Kiss, Viktor; Antal, Attila és Földes, György (Szerk.). 2018. Marx örökösei – interpretációk, irányzatok, iskolák. Budapest: Napvilág Kiadó.

Koltai, Jonathan; Varchetta, Francesco Maria; Mckee, Martin és Stuckler, David. 2019. “Deaths of despair and Brexit votes: cross-local authority statistical analysis in England and Wales.” American Journal of Public Health (Published online: 5 Feb 2020).

Lipset, Seymour Martin. 1959. “Some Social Requisites of Democracy: Economic Development and Political Legitimacy.” The American Political Science Review 53(1):69-105.

Marx, Karl. 1962[1852]. “Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája ” in Marx és Engels Válogatott Művei, szerkesztette Marx, Karl és Engels, Friedrich. Budapest: Kossuth Kiadó.

McQuarrie, Michael. 2017. “The revolt of the Rust Belt: place and politics in the age of anger.” The British Journal of Sociology 68(S1):S120-S52.

Poulantzas, Nicos. 1969. “The Problem of the Capitalist State.” New Left Review 1969(58):67-78.

Przeworski, Adam és Wallerstein, Michael. 1982. “The Structure of Class Conflict in Democratic Capitalist Societies.” The American Political Science Review 76(2):215-38.

Scheiring, Gábor. 2018. “Kritikai politikai gazdaságtan.” in Marx örökösei – interpretációk, irányzatok, iskolák, szerkesztette Kiss, Viktor és Antal, Attila. Budapest: Napvilág Kiadó.

—. 2019. Egy demokrácia halála: Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozóállam felemelkedése Magyarországon. Budapest: Napvilág Kiadó.

Standing, Guy. 2011. The precariat: The new dangerous class. London: Bloomsbury.

Szalai, Erzsébet. 1989. “Az új elit.” Beszélő 1989(27):65-74.

—. 2018. Hatalom és értelmiség a globális térben: tanulmányok és publicisztikai írások, 2015-2018. Budapest: Kalligram.

Vastagh, Zoltán. 2017. Társadalmi struktúra és állami redisztribúció. Budapest: Napvilág Kiadó.

 

[1] Éber és Gagyi (2014)

[2] A két klasszikus mű e területen Lipset (1959) tanulmánya, valamint Almond és Verba (1989[1963]) könyve

[3] Elster (1985, p. 239)

[4] Pl. Bartha (2011), Huszár (2013a), Éber (2015, 2019), Szalai (2018), illetve az Eszmélet valamint a Fordulat hasábjain megjelenő más írások.

[5] Ahogy az magyar nyelven Huszár Ákos áttekintése alapján is látható, lásd Huszár (2013a, 2013b)

[6] Erről lásd Bendix (1974)

[7] Poulantzas (1969), Gramsci (1971)

[8] Bővebben lásd Kiss et al. (2018), Scheiring (2018)

[9] A legjobb példa erre Marx (1962[1852]) Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című elemzése

[10] Erről részletesebben lásd Vastagh (2017)

[11] E tézis formalizálásáról valamint empirikus alátámasztásáról szól a kortárs főáramú politikai gazdaságtan egyik legtöbbet hivatkozott könyve (Acemoglu és Robinson 2005)

[12] Przeworski és Wallerstein (1982)

[13] Berman (2006)

[14] Ahogy azt Esping-Andersen (1993, 1999), illetve Standing (2011) meggyőzően mutatták ki

[15] Lásd pl. Anelli et al. (2019), Colantone és Stanig (2018), Koltai et al. (2019), McQuarrie (2017)

[16] Bieler és Morton (2004)

[17] Erről részletesebben lásd Scheiring (2019)

[18] A technokrácia szerepe különösen fontos volt a magyar piaci átmenetben, erről bővebben lásd Szalai (1989)

[19] Mint amilyenek például a magyarok jobbágymentalitásával kapcsolatos lázálmok.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.