Bernie Sanders mozgalma óriási hatással volt az amerikai elnökválasztási kampányra, és kifutása nagyban befolyásolhatja, hogy milyen irányt vesz a Demokrata Párt a jövőben. Vajon milyen okai voltak Sanders sikereinek, és milyen hatással lehet a rendszerkritikus szociáldemokrata politikus mozgalma a jövőben az amerikai politikára?

pap_szilard_istvan_kor
Pap Szilárd István

Február 25-én az Amerikai Egyesült Államok két nagy pártjának egyike, a Demokrata Párt vezetőt választott. Tom Perez, Obama egykori munkaügyi minisztere állt szemben Keith Ellison minnesotai képviselővel, és hajszállal ugyan, de végül az előbbi győzedelmeskedett. A pártgépezetet és a különböző szintű (szövetségi, állami, helyi) választási kampányokat koordináló vezetői pozíció sorsa azért érdekes, mert kiválóan kiolvasható belőle, hol is tartanak a demokraták pár hónappal azután, hogy földcsuszamlásszerű vereséget szenvedtek Donald Trumppal szemben.

A muszlim vallású, illetve a demokrata ideológiai fősodortól balra elhelyezkedő Ellison azután jelentette be jelöltségét, hogy tavaly nyáron, a szövetségi elnökválasztási kampány kellős közepén lemondott a párt akkori vezetője, Debbie Wasserman Schulz. A Demokrata Párt szervereinek – sokak szerint orosz titkosszolgálatok általi – feltörése nyomán ugyanis kiszivárgott, hogy Schulz vezetése alatt a pártapparátus erősen Hillary Clintonnak kedvezett a demokrata jelöltet kiválasztani hivatott előválasztások során. A Wikileaks nem sokkal később azt is napvilágra hozta, hogy a Schulz helyére ideiglenesen lépő Donna Brazile az előválasztási tévéviták titkos kérdéseit adta át a Clinton-stábnak, így Brazile is kiesett a hosszú távú játszmából.

A minnesotai képviselő a Bernie Sanders nevével fémjelzett tábor prominens alakja, pártvezetői aspirációi pedig tisztán jelzik, Sanders-ék nem mondtak le a Demokrata Párt fölötti ellenőrzés átvételéről és a párt megreformálásáról. Ám ahogyan a tavalyi előválasztások során Sanders-nek megszorongatnia igen, de legyőznie nem sikerült a pártelit üdvöskéjét, Hillary Clintont, úgy most Ellison is, pár százalékkal ugyan, de lemaradt a pártelit kiválasztottja mögött. (Fontos tudni, hogy Tom Perezt maga Obama elnök kapacitálta az indulásra, és a vezetőválasztási előtti hetekben-hónapokban ő és alelnöke, Joe Biden is aktívan kampányoltak Perez mellett, Ellisont pedig vallása miatt össztűz alá fogták a pártelit körüli lobbiszervezetek.)

A Bernie-forradalom tehát továbbra is magas hőfokon ég, de a politikai áttörésről rendre lemarad, még ha csak egy hajszállal is. Pedig a Bernie-forradalom kifutása nagyban befolyásolhatja majd nemcsak azt az irányt, amit a párt vesz, az elkövetkező évtizedekben, de azt az irányt is, amelyre az egész ország halad majd.

Pedig a Bernie-forradalom kifutása nagyban befolyásolhatja majd nemcsak azt az irányt, amit a párt vesz, az elkövetkező évtizedekben, de azt az irányt is, amelyre az egész ország halad majd.

Elefánt a szobában

Ahhoz, hogy megértsük, mi is a tétje az alulról építkező Sanders-tábor és a párt infrastruktúrái fölött rendelkező demokrata pártelit közötti konfliktusnak, ahhoz elkerülhetetlenül Donald Trumpról, és az ő tavaly novemberi választási győzelméről kell beszélnünk. A hétköznapi pártpolitika belső hatalmi konfliktusain túl ugyanis itt arról van szó, hogy az amerikai progresszió első számú szereplőjeként számon tartott Demokrata Párt, milyen következtetéseket von le a vereségből, és hogyan építi be a tanulságokat saját politikájába.

A trumpológia kétségtelenül az elmúlt hónapok legnépszerűbb tudományága lett, mindenki rendelkezik valamilyen magyarázattal arra nézve, hogyan is válhatott a cseppet sem konvencionális stílusú ingatlanmágnás az USA elnökévé. Ehelyütt csak röviden érinthetjük a kérdést, de pár esszenciális következtetést azért nem spórolhatunk meg.

bs2
Fotó: Michael Vadon, CC

A mindenféle demográfiai elemzések helyett, amelyek azon szörnyülködnek, hogy hogyan szavazhattak a nők egy erőszakos tahóra, vagy épp azt próbálják megfejteni, hogy a fehérek rasszizmusa vagy a faji kisebbségek távolmaradása okozta-e Trump győzelmét, érdemesebb ránéznünk a megyékre lebontott elnökválasztási eredményekre. Ha ezt tesszük, akkor egyértelművé válik, hogy Trump hűségesen kipipálta a 2012-es Romney-koalíció minden egységét, ezenfelül azonban elhódította a régi ipari államok, az ún. rozsdaövezet államainak (Pennsylvania, West Virginia, Ohio, Indiana, Illinois, Iowa és Wisconsin) vidéki megyéit, illetve az Appalache-hegység egykori bányásztelepüléseit is.

Bár megszerezte a leadott szavazatok többségét, Clintonnak nem sikerült a szövetségi területi eloszlást tükröző választási rendszerben győznie, hiszen szavazói soha nem látott módon összpontosultak a keleti és nyugati partvidék fejlett metropoliszaiban. 2016-ra kikristályosodott az a politikai törésvonal az amerikai társadalomban, amely már évtizedek óta formálódik, és amelyet Mark Davis amerikai professzor „analóg Amerika” és „digitális Amerika” törésvonalaként ír le.

A Brookings Intézet elemzéséből ez nyilvánvalóan látszik. Az intézet összegfoglalója szerint az a kevesebb, mint 500 megye, amelyet Hillary megnyert, adja az USA gazdasági termelésének 64 százalékát, szemben Trump több mint 2600 megyéjével, amely a termelés pusztán 36 százalékát állítja elő. Ebben a centrum-periféria típusú szembenállásban kell keresni Trump győzelmének okait. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Trump elhódította volna a „fehér munkásosztályt” (ez a kijelentés ebben a formájában nem állja meg a helyét), hanem arról, hogy a tradicionális republikánus bázison túl azokban a régiókban ért el áttörést, amelyek gazdasági-társadalmi ökoszisztémájára az elmúlt évtizedekben a folyamatos leépülés jellemző. Azokban a hagyományosan demokrata körzetekben győzött, amelyeket leginkább sújtja a magas munkanélküliség, nélkülözés és kilátástalanság, a 2008-as hitellufi kipukkanása, illetve az ezekből következő szociális és kulturális pusztulás. Vagyis a helyi közösségek alkoholizmus, drogfogyasztás, öngyilkosságok általi szétrombolása, valamint a közösségiség létfontosságú intézményeinek (pl. a szakszervezetknek) a fokozatos leépülése.

Trumpnak egyszerű ígéretei voltak: lenyomjuk a kínaiakat, visszahozzuk az ipart, újranyitjuk a bányákat, kitoloncoljuk a versenytársat jelentő külföldi munkaerőt. A „Make America Great Again” szlogenje ezekből az iparvidékekből nézve teljesen érthető ígéret volt. Clinton ezzel szemben semmit nem ajánlott, hiába érkeztek folyamatos figyelmeztetések arról, hogy gyengén áll a rozsdaövezetben. A technokrata nyelvezetben megfogalmazott ígéretek, mint az kisvállalkozások indítását segítő programok, új befektetőknek adott adókedvezmények vagy épp bányatelepek kitakarítására és digitális technológiai központokká alakítására adott ösztönzők, mind hamisan hangzottak. Hamisan hangzottak, mert egyszerre ismerősen is, még Bill Clinton és Barack Obama idejéből, ám az emberek élethelyzetén mindezek mit sem javítottak.

Populista-e vagy?

Bernie Sanders előválasztási kampányának sikere éppen abban állt, hogy képes volt többet mondani, mint a partvidéki demokrata elit technokrata nyelve.

Egyetemes egészségbiztosítást ígért a lepusztult térségek lakóinak, és nagyszabású állami fektetéseket, amelyek jólétet és munkahelyeket teremtenek – olyanokat, amelyek nemcsak a digitális Amerika lakói számára elérhetők. Statisztikailag nem reprezentatív, de lenyűgözően sokatmondó adat, hogy a bányászatra és energiatermelésre nagyban támaszkodó, alig félmilliós lakosú Wyoming államban Hillary 54 ezer szavazattal kevesebbet kapott novemberben, mint ahányan a demokrata előválasztáson részt vettek – amelyet mondanunk sem kell, Bernie Sanders nyert meg.

Az előválasztások során 13 millió szavazót és az 50 államból 23-at megnyerő Bernie, aki ráadásul Obama fundraising-rekordjait is rendre megdöntötte − pusztán kisadományokra támaszkodva − a közkeletű médiaszleng szerint populista. Ahogy Marco D’Eramo olasz újságíró a New Left Review-ban pár éve rámutatott, populistának manapság senki nem nevezi magát, ezt inkább mások aggatják az emberre, kivétel nélkül pejoratív jelleggel. Ebből kifolyólag pedig, véli D’Eramo, a populista kifejezés nem arról mond el dolgokat, akire a kifejezést használják, hanem arról, aki használja.

bs1
Fotó: Gage Skidmore, CC

A populizmus közkeletű meghatározása szerint a populista egy szembeállítást hoz létre a nép és az elit között, és saját magát maradéktalanul a nép pártjára sorolja. Donald Trump ezt tette, amikor a „keményen dolgozó kisembert” és a partvidéki, nagyvárosi, liberális elitet állította szembe egymással, és sokak szerint Sanders is ezt teszi, csak az ő célpontja a politikai-gazdasági elit, amely saját érdekei szerint alakítja az országot.

Nem túl termékeny vita annak eldöntése, hogy vajon ezzel Bernie tényleg becsületes populistának nevezhető-e, mindenesetre annyi világos, hogy míg Trump hangzatos, de üres ígéreteket, és szociokulturális sztereotípiákat használt, addig Bernie létező gazdasági és politikai folyamatokra mutatott rá, rendszerkritikus éllel látva el saját programját.

Ebből a szempontból pedig Bernie sokkal inkább egy régi vágású, rendszerkritikus szociáldemokratára hasonlít, mintsem egy populista néptribunusra.

Mindenesetre érdemes komolyan venni a populista bélyeget, ha másért nem is, de a populista kifejezést használók megértése miatt. Sanders és Trump egyaránt egy politikai konszenzus kikezdői, azé a nyugati neoliberális konszenzusé, amelyben nem maradt hely az emberek hétköznapi anyagi és kulturális bizonytalanságainak a kibeszélésére. Azé a konszenzusé, amelyet Nancy Fraser nemrégiben „progresszív neoliberalizmusként” írt le, és amelyben az erősen kizsákmányoló piaci fundamentalizmus jár kéz a kézben a különböző kisebbségi érdekérvényesítést egyedüli legitim kollektív politikai cselekvésként beállító identitáspolitikával.

Ez a progresszív neoliberalizmus, amely elválaszthatatlan a technokrácia, a szakértői kormányzás fogalmától, komoly demokratikus deficittel küzd, hiszen elveszi a lehetőséget az emberektől, hogy saját sorsuk irányításába beleszóljanak. Chantal Mouffe szerint nemcsak posztdemokratikus, de posztpolitikai is, amennyiben dogmaként fogadja el, hogy nem létezhet alternatíva a globalizált pénzügyi kapitalizmussal, a minimálisra korlátozott állami beavatkozással és az egyre hangsúlyosabb egyenlőtlenségekkel szemben. Vagyis a politikai vita alapjait kérdőjelezi meg. Mouffe megoldása a minderre a baloldali populizmus, amely szerinte „távol áll attól, hogy a demokrácia eltorzítója legyen, ehelyett azon leghitelesebb politikai erővé válhat, amely a demokráciát megmenti és kiterjesztheti”.

A fentiekből adja magát a következtetés, hogy Trump győzelmét, és Bernie Sanders népszerűségét is egyaránt ennek a posztpolitikai és posztdemokratikus konszenzusnak az elutasítása magyarázza, amennyiben mindketten politikai kitörési lehetőségeket kínáltak arra, hogy az emberek újra kezükbe vegyék sorsuk irányítását. Mindketten újrateremtették a reményt, lehet más a politika. Vagyis lehetséges a politika, amely nem csak arról szól, hogy kiérdemesült szakértők és bürokraták magyarázzák az állampolgároknak, miért elkerülhetetlen, miért az egyetlen lehetséges út, hogy nekik továbbra is nyomorban kell élniük.

Az ő forradalmuk

A digitális metropoliszokba szorult Demokrata Pártnak pedig, ha valaha is győzni akar újra, ezzel a helyzettel kell valamit kezdenie. Az előválasztások lefutása után Bernie ugyan beállt Hillary mögé, de arra is figyelt, hogy az újonnan elfogadott pártprogramba beszuszakoljon sok elemet saját programjából. A vermonti szenátor és küldöttei elérték, hogy a Demokrata Párt felvállalja történelmének egyik legbalosabb programját, amelyben olyan vállalások szerepeltek, mint a szociális védőháló bővítése, a rászorulóknak biztosítandó tandíjmentes felsőoktatás, a 15 dolláros minimum-órabér, a nagy pénzintézetek megregulázása, a progresszív adózás, stb.

Sanders azt is felismerte, hogy valódi tömegbázis nélkül soha nem képes változásra kényszeríteni a pártelitet, ezért olyan mozgalmakat és szervezeteket is létrehozott, amelyek célja kimondottan a bernista jelöltek és ügyek támogatása, a helyi szintektől kezdve egészen a szövetségi szintig. Az Our Revolution és a Brand New Congress, vagyis a saját alapítású szervezetek mellett persze rengeteg szakszervezet (az ápolok vagy épp a tanárok szakszervezete) és progresszív intézmény (pl. a többmillió tagot számláló MoveOn) is nyíltan a Sanders-vonalat követi.

bs3
Fotó: Gage Skidmore, CC

Keith Ellison február végi veresége azonban továbbra is jelzi, hogy a pártelit gigantikus erőforrásokkal rendelkezik. Sőt a közeljövőben számíthatunk arra is, hogy a leköszönés utáni pihenést befejezve Barack Obama is aktivizálja magát, amivel a pártelit újabb erős (háttér)vezetőt kap. A meccs tehát még távolról sem lefutott, sőt valószínűtlen, hogy bármelyik fél is végső győzelmet aratna a másik felett.

Fontos azt is észben tartani, hogy a két tábor között nem pusztán az ideák harca zajlik, Sanders politikai programja ugyanis rengeteg elitérdeket zavar, az összecsapás kimenetelét ezért nem csak az befolyásolja, hogy ki érvel jobban, hanem az is, hogy ki mekkora fegyvertárat tud felvonultatni. Ahogyan az előválasztások során a pártapparátus teljes valójával megpróbálta ellehetetleníteni Bernie kampányát, a demokrata gazdasági hátország pedig egy emberként sorakozott föl Clinton jelöltsége mögött, úgy a média is minden fegyvert bevetett annak érdekében, hogy komolytalan jelöltként állítsa be a vermonti szenátort, és agyonhallgassa annak javaslatait. Miközben a bombasztikus Donald Trump megközelítőleg 5 milliárd dollár értékű ingyenes médiamegjelenést kapott a kampány során, addig Sanders nyilatkozataira sokszor már „nem is jutott idő” az amerikai média 90 százalékát birtokló hat megakonszern csatornáin. Ez az attitűd pedig a választások után is megmaradt.

Mindezen körülményeket figyelembe véve azt láthatjuk, hogy az átütő, ellenfelet megsemmisítő győzelem helyett inkább egy erős nyomásgyakorlással párosított konszenzuskeresés az az út, amely a Bernie Sanders mozgalmát jellemzi.

A tét ugye a megújulás, mégpedig úgy, hogy a Demokrata Párt újra képes legyen kitörni a nagyvárosi gettóból, és újra képes legyen megszólítani az elveszített dolgozókat, és újra képes legyen lelkesíteni a megkopott afroamerikai és latinó bázisát is. Ehhez átfogó ideológiai újításokra lesz szüksége, a progresszív neoliberalizmus ugyanis erre képtelen. Csak, hogy egy végtelenül egyszerű példával szemléltessem: az a fajta militáns környezetvédelmi gondolat, amelyet a 2000-ben George W. Bush-sal szemben induló Al Gore képviselt, és amely ma a demokrata mainstream része, összeegyeztethetetlennek tűnik a rozsdaövezet és bányavidék lakóinak igényeivel. Pedig ez nem egy vagy-vagy kérdés, ám a klímaváltozás-tagadók és zöldek közötti dichotómiát fenntartó kultúrharc helyett egy olyan politikai elképzelésre van szükség, amely összeegyezteti a különböző társadalmi igényeket.

Magyar Bernie?

Mindez nem kizárólag amerikai sajátosság, a nyugati centrumországokban mindenhol érzékelhető egy egyre szélesebb a szakadék a harmadik utas baloldali pártok szavazóbázisának különböző szegmensei között. Nő a szakadék a globalizált neoliberalizmus vesztesei (az ipari munkásság és szolgáltatói szektor dolgozói) illetve annak viszonylagos nyertesei (az urbánus, diplomás szakemberek) között, a harmadik utas baloldal pedig rendre utóbbiak pártjára helyezkedik. Emellett ott vannak a különböző kisebbségek is, akik nem föltétlenül sorolhatók be a nyertesek táborába, viszont a harmadik utas baloldaltól kapott elismeréspolitikák (multikulturalizmus, szexuális kisebbségek elismerése) bizonyos ideig hátráltatták, hogy besorakozzanak abba a dichotómiába, amit a globalizált pénzügyi kapitalizmushoz való viszony hoz létre.

Az elmúlt években létrejött radikális baloldal ezeket a különböző táborokat próbálja közös nevezőre hozni, és az osztálypolitika erősebb hangsúlyozásával próbálja megakadályozni, hogy a létbizonytalanságba került prekariátus a szélsőjobb felé vándoroljon. A Sanderséhez hasonló kezdeményezések (a Sziriza, a Podemos, Corbyn stb.) eddig nem értek el áttörő sikereket, amit csak részben magyaráznak saját hibáik. A folytonos kétfrontos harc, amelyet párhuzamosan a harmadik utas baloldali elit, és az előre törő jobboldali demagógia ellen folytatnak, nem egy könnyű műfaj, főleg nem ha közben a gazdasági és médiaelit egésze is hátráltatja őket. Emellett az a világnézeti keret sem kiforrott még, amivel egymástól egyre távolabbra sodródó társadalmi rétegeket egy táborban lehet tartani.

Sőt már az is kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e ez az egyben tartás, vagy épp ellenkezőleg bizonyos helyeken a szélsőjobb és a harmadik utas közép szembenállása állandósul, máshol pedig a „baloldal” plebejus populista pártokra és urbánus, technokrata liberális pártokra szakad szét.

bernie_sanders
Fotó: Marc Nozell, CC

A hazánkhoz hasonló félperiférián mindezek a kérdések persze másként tevődnek fel. Magyarországon például sokkal korábban fulladt ki a „nyugatos progresszió”, és a rendszerváltás utáni neoliberális konszenzus, a megszorítások és privatizálások, a költségvetési kiigazítások és a lefele tartó bérverseny által sújtott rétegeket már korábban csábította el a populista és radikális jobboldal (Fidesz és Jobbik).

A baloldalon azonban hosszú évek óta nem látunk innovációt, a torz választási rendszer és a 2010 előtti „balliberális” erők relatív befolyásának továbbélése pedig komoly ellenerőként hat egy új szociáldemokrácia és egy új urbánus, liberális tábor szétválására és kiforrására. Egy új, hangsúlyosabb osztálypolitikát folytató baloldalra óriási szüksége lenne a körte alakú magyar társadalomnak. De részben épp emiatt, vagyis amiatt, hogy a magyar társadalom legnagyobb része olyan helyzetben él, amelyben a politikai érdekérvényesítésre egyre kevesebb lehetősége van, az osztálypolitikai, baloldali innovációnak beszűkülnek a lehetőségei. Az ellenzéki kezdeményezések jószerint kivétel nélkül egy nagyon szűk, pár százaléknyi városi középosztályszerű réteg kegyeiért versenyez, innen reméli a kitöréshez szükséges társadalmi energiák megszerzését.  Ezért nem meglepő, hogy a politikai innováció is ezen a terepen zajlik, az ellenzéki kezdeményezések nemcsak ebből a szűk rétegből emelkednek ki, de ennek a rétegnek a partikuláris szimbolikus és gondolati eszköztárát is használják.

Egy magyar Bernie-re várni, benne reménykedni részben értelmetlen gondolatkísérlet, ugyanis a nyugaton fellángoló új baloldal sok tekintetben teljesen más kihívásokra válaszol, teljesen más feltételek között. A Bernie-mánia mégis termékeny lehet akkor, és csakis akkor, ha ez nem a nyugati panelek reflektálatlan importjára sarkall, és nem is arra, hogy saját országunkon kérjük számon, miért nem Amerika. Hanem akkor, ha egy olyan politika kidolgozására ösztönöz, amelyik a körte alsó részén található 74 százalék igényeire próbál igazságosság-alapú, a méltó és tisztességes élet koordinátáit felállító, a demokratikus részvételt radikálisan kiszélesítő válaszokat adni, nem pedig egy ezredik kísérletet tenni az amúgy is könnyen lelkesíthető városi liberális középosztály elnyerésére.

CímfotóMichael Vadon, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.