A béregyenlőtlenséget a bőrünkön érezzük, miközben az állam rejtegeti az erről szóló adatokat. A 2018-as létminimumadatok három esettörténete rávilágít, hogy milyen módon fátyolozza el a kormányzat azokat az adatbázisokat, amelyek megmutatnák a dolgozói társadalom helyzetét.

Kiss Ambrus

A létminimum- és társadalmiminimum-adatokról évente közlünk részletes tanulmányt az Új Egyenlőségen. A munkát meglepő módon nem az állam végzi el, mivel 2015-ben a Központi Statisztikai Hivatal eldöntötte, hogy nem jó a 1990-től 2015-ig alkalmazott számítás mód, és beszünteti a vele előállítható adatok közlését. Ezért azóta a Magyar Szakszervezeti Szövetség, a Friedrich Ebert Stiftung és a Policy Agenda együttműködésének eredményeként készül el ez a kutatás.

Arra készültünk, hogy idén is a Policy Agenda számításai alapján mutatjuk be a létminimumértéket, és ismét különböző háztartástípusok adatai alapján tudunk képet adni a magyar társadalomról. Sajnos nem ez történik. Ez az írás, amellett, hogy előzetes adatokat is közöl a létminimum és társadalmi minimum kapcsán, sokkal inkább arról fog szólni, hogyan fedi el sűrű fátyollal az állam azokat az adatokat, amelyek alapján szembenézhetnénk a társadalmi változásokkal.

Alaptétel, hogy az azonnaliság rendkívül fontos, ha figyelni akarjuk a változásokat. Elég csak arra gondolni, hogy a negyedik ipari forradalom okozta változás a munka világa minden területén pillanatok alatt zajlik le. Ezt a folyamatot követni kellene, és nem üldözni a megismerését. A mai informatikai világban, amikor big data elemzési módszerek segítségével szinte napi szinten lehet vizsgálni a fogyasztók szokásainak változását, a kormányzati gyakorlat akár 2-3 éves csúszással követi az adatok feldolgozását. A mai kormányzati működés nem alkalmazkodott ehhez a világhoz. A következőkben bemutatott, három esetet érthetővé teszi a lemaradásunkat ezen a területen.

Hol a mediánbér? Nincsen mediánbér!

A magyar állam lényegében három statisztikai rendszert működtet párhuzamosan a munkaerőpiac helyzetére vonatkozóan. Egyrészt önbevallás alapján a KSH havonta közli a foglalkoztatottak számát (adott héten legalább egy órányi jövedelmet biztosító munkát végzők száma).

Ennek a módszernek az az előnye, hogy nemzetközi szempontból összehasonlítható, hiszen ugyanígy mérik a foglalkoztatottságot, a munkanélküliséget a világon szinte bárhol. Hátránya, hogy könnyen belekeverednek olyan foglalkoztatási formák, amelyek nem klasszikus munkaviszonyok. Például egy egyéni vállalkozó is foglalkoztatottnak mondja magát, mivel jövedelmet termelt, ugyanakkor semmilyen munkajogi védelme sincsen.

A második az alkalmazotti statisztika. Ez 2019-ig már nem az egyén megkérdezésén alapult, hanem a cégeket (5 fő feletti vállalkozásokat) és költségvetési intézményeket kérdezték meg arról, hogy adott hónapban mekkora volt a bérköltségük, és hány embert foglalkoztattak. Ebből számolták ki, hogy az ebbe a körbe tartozók esetében mekkora volt az átlagkereset.

Ezen módszertan alapján egyébként azt mondják meg, hogy teljes munkaidőben dolgozók esetében mekkora volt az átlagkereset, és nem a tényleges munkavállalói körre adnak adatot. A másik probléma, hogy az adatfelvétel nem egyéni szintű. Ebből következően nem lehet megmondani, hogy egy adott cégnél dolgozók esetében mekkora bérek voltak egyéni szinten. Így azt sem lehet meghatározni, hogy mekkora volt az átlagkereset (összes dolgozó fizetése osztva az összes dolgozó létszámával), és a mediánbér (sorrendben rakva a dolgozókat a középen álló bére) viszonya.

A Központi Statisztikai Hivatal 2019-től kezdve módszertant váltott (elvileg). Ennek alapja, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) adatait használják. Ez tartalmazza az összes foglalkoztatott adatát (munkajövedelmet kapó), és ebből lehet egyéni szintű adatokat kinyerni, ez alapján például mediánbért számolni.

Kiderült az első adatközléskor, hogy a valóság nem ez. A KSH továbbra sem közli az 5 főnél kevesebbet foglalkoztatók adatait, pedig meghatározó a jelenlétük a munkaerőpiacon. És bár megtehetnék, nem közlik azt sem, hogy mennyi a mediánbér, azaz a valóságban hány dolgozó keres átlagbér alatt.

Ezzel a béregyenlőtlenségről, a dolgozói társadalmon belüli torzulásokról nem kapunk adatot, miközben rendelkezésre áll ez az állami szerveknek.

A harmadik állami statisztikai rendszer az egyéni bér- és keresetstatisztika. A Pénzügyminisztérium elvileg minden évben adatgyűjtést végez a vállalkozásoknál (5 fő felett) és a költségvetési intézményeknél. Az adatgyűjtés alapja, hogy adott év májusára vonatkozóan kell egy mintavétel alapján dolgozói szintű béradatot adni. Ez az adatbázis is alkalmas arra, hogy meghatározzák a mediánbér és az átlagbér viszonyát. Ebből számol négyévente az Eurostat is mediánbért, és közli a többi tagállammal együttesen.

Ez az adatbázis csak évente egy hónapot rögzít, így a szezonális változásokat nem követi le. Jelentős esetszám van az adatbázisban, ezért megbízható abból a szempontból, hogy az 5 fő feletti cégekre és a költségvetési intézményekre vonatkozóan jó minőségű adatot biztosítson.

Itt is érdekes anomáliák zajlottak, mivel éves adatfelvételről van szó ugyan, 2017-ben – feltehetőleg kormányzati átszervezés miatt – ez elmaradt. Ezért 2018 őszén egyszerre vették fel a 2017. és 2018. évi adatokat. Ez jó lehetőség lenne arra, hogy még a NAV adatainál is mélyebb adattartalommal lehessen vizsgálni a bérstruktúráját a dolgozói társadalomnak, és képet lehessen kapni a minimálbér emelésének hatásairól.

Ez azonban ismét nem lehetséges, mivel az őszi adatfelvétel adatbázisa nem készült el, nem kutatható ezen sorok írásakor sem. Ami, ha hozzátesszük, hogy felerészben 2017. évi adatokból áll, akkor jól látszik, hogy milyen lassú ez a folyamat.

Ez a két történet is mutatja, hogy az állam, bár képes lenne rá, mégsem akar haladni a változásokkal. Elrejti az adatokat, késve veszi fel azokat, és nem teszi lehetővé a kutathatóságukat.

Miért jó, ha nincs képünk a létminimumról?

Ahogy a bevezető részben is írtam, a történetünk kiváltója a létminimum kérdése volt. Az állam eldöntötte, hogy nem közli, és ezzel maga részéről ki is szállt a történetből. A Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Friedrich Ebert Stiftung közös programja keretében azonban megteremtődtek annak a feltételei, hogy folytatódhasson a létminimum értékének kiszámítása.

Anélkül, hogy nagyon untatnám az olvasót, egy kis szakmai betekintést szeretnék adni a létminimum számításának módszertanába. Ahhoz, hogy folytatni tudjuk Policy Agendaként a projektet, a korábban alkalmazott módszertan adaptálására volt szükség. Ez pedig két adatbázishoz való hozzáférést kívánt meg. Az egyik az árak változását bemutató adatok, mivel a létminimum alapját jelentő élelmiszerkosárhoz ez elengedhetetlenül szükséges volt. Az inflációs adatok rendelkezésre állnak most is, így ezzel nem volt probléma.

A másik adatbázis az ún. Háztartási Költségvetési és Életkörülmény Adatfelvétel (HKÉF) naplóvezetéséből származó évközi adatai a háztartások folyó kiadásait mutatják. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos időszak alatt kb. 10 ezer háztartást kérnek meg arra, hogy kéthéten keresztül vezessék a kiadásaikat. Ennek feldolgozását követően tudott régen többek között létminimumot számolni a KSH, majd annak befejezését követően ebből közölt kiadási szerkezetre vonatkozó adatokat.

Ez a HKÉF adatbázis elvileg szabadon kutatható.

2016 és 2018 között minden éven tavasszal lehetőséget adott erre a Központi Statisztikai Hivatal, és ez alapján tudtunk létminimum értéket számítani. Az idei évben ezt a lehetőséget megszüntette a KSH, és azt jelezték, hogy a 2018. májusában felvett adatok feldolgozására 2019. végénél előbb nem kerül sor.

Ezzel „megoldották” azt a problémát, hogy ne kelljen átadniuk a létminimumhoz szükséges adatok kutathatóságának lehetőségét, de egyben feladták azt is, hogy 2019 első felében megismerhessen a közvélemény valamilyen adatot az előző évi kiadásairól (tavalyi évben például május 30-án közölték az erről szóló tanulmányt).

Nehéz nem úgy érteni a folyamatot, mint ami arra irányul, hogy időben annyira elcsúsztassák az adatközlést, hogy annak relevanciája erősen csökkenjen. Hiszen kit érdekel például 2020 elején az, hogy mennyi volt 2018-ban a létminimum értéke.

A döntést kiváltó ok persze ettől még nem érthető. Az elmúlt évek minimálbér- és garantáltbérminimum-emelései egyértelműen azzal az eredménnyel jártak, hogy csökkent a létminimum alatt élők aránya. Ezt a kormány sikerként is felmutathatná. Ezzel szemben inkább furcsa rejtőzködést játszik.

Mégis van megoldás!

Nem lett volna jó, hogy ez a cikk csak arról szól, hogy mit miért nem lehet. Ezért a Policy Agendánál úgy döntöttünk, hogy ha az állam nem partner ebben a folyamatban, akkor megpróbálunk más módszerekkel közelebb férkőzni a valósághoz.

A létminimum és társadalmi minimum esetében azt választottuk, hogy előzetes adatot közlünk, amely bizonyos tekintetben becslésen alapul, illetve vannak olyan részeredmények (pl. létminimum alatt élők aránya), amelyekre ez az előzetes adat nem is terjed ki.

Az inflációs adatok rendelkezésünkre álltak, ezért ki tudtuk számolni a létminimum-számítás alapját jelentő élelmiszerkosár értékét, amely egy aktív korú felnőtt esetében havi 26 340 Ft. Ez 5%-kal magasabb, mint a tavalyi évben volt. Ennek fő okozói a tojás, a zöldségek (különösen a burgonya), és a gyümölcsök árának akár 10% feletti áremelkedése is.

Korábban már írtam róla, hogy szükség lett volna a Központi Statisztikai Hivatal Háztartási Költségvetési és Életkörülmény Adatfelvétel (HKÉF) naplóvezetéséből származó adatállományára. Miután nem állt rendelkezésre, ezért figyelembe vettük az inflációs (különösen az élelmiszerek árát érintő) adatokat, a bérelemelkedések, a háztartások kiadásairól ismert adatokat, korábbi évek alapján készített trendeket. Így készítettünk egy előzetes adat kiszámításához szükséges modellt.

Létminimum előzetes számításához szükséges háttéradatok változása (előző évhez képest

Mindezek alapján, figyelembe véve az egy felnőttre jutó létminimum és élelmiszerkosár arányát is, 2018-ben a létminimum egy fogyasztási egységre számított átlagos értéke havonta 94 820 Ft volt.

Egy tipikus, azaz két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 274 978 Ft-nak felelt meg. E háztartásban az egy főre jutó átlagos létminimumérték 68 745 Ft volt.

Az előzetes adatok alapján nem tudjuk biztonsággal megbecsülni a létminimum környékén élők fogyasztási kiadásainak összetételét. A 2010–2017 közötti tényadatok alapján az várjuk, hogy jelentős átalakulás nem lesz a belső szerkezetben, egy kicsit az élelmiszerár-emelkedés miatt várható ezen termékek kiadási arányának növekedése.

A létminimum környékén élők kiadásainak aránya

Ugyancsak a KSH adatbázis kutathatóvá tételét követően tudunk csak a végleges létminimumadattal együtt arra vonatkozó adatot közölni, hogy hány ember él olyan háztartásban, amelynek létminimum alatti összeg a bevétele. Szakértői becslésünk alapján 25-28% lesz a végső szám, amely csökkenést jelent 2017-hez képest.

2018-ban közöltük első alkalommal a létminimumon túl a társadalmi minimum összegét. Ez azt az értéket fejezi ki, amely szerény fogyasztási szintet jelent, és az alapvető szükségletek kielégítésén felül, racionális gazdálkodás mellett olyan javak és szolgáltatások fogyasztására nyújt lehetőséget, amelyek a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlettség adott szintjén már tömegigénnyé váltak. Ez a minimum némi átcsoportosítási, tartalék lehetőséget is ad rendkívüli esetekre.

A létminimum előzetes adatból kiindulva a társadalmi minimum összege 2018-ban egy fogyasztási egységre számított átlagos értéke havonta 121 350 Ft volt.

Létminimum és társadalmi minimum 2017–2018

A háztartástípusonkénti létminimumértékeket a fogyasztási egységek háztartástípusonkénti száma és az egy fogyasztási egységre számított átlagos érték szorzata adja. A tipikus, azaz két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 351 915 Ft-nak felelt meg.

Címfotó: Aleksandar Pasaric – Pexels.com

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.