Antal Attila: A populista demokrácia természete – Realizmus és utópia határán
(Napvilág Kiadó – Budapest, 2017.)

A könyv szerzője tisztázni akarja a populizmus szerepét az eszmék történetében. Szerinte annak céljai meglehetősen egybeforrnak a demokrácia történetével, és így nem is tűnnek annyira ördögtől valónak. Erre figyelemmel bizonyítani kívánja, hogy a jövő demokráciája és baloldala vagy populista lesz, vagy nem lesz.

Paár Ádám

A rendszerváltás utáni Magyarországon kevés divatosabb kifejezés van, mint a populizmus. A médiában minden és mindennek az ellenkezője megkapja a populista minősítést: a baloldalon éppúgy szívesen bélyegzik ellenfeleiket populistának, ahogyan a jobboldalon. Ezek a nyelvpolitikai bravúrok óriási kárt okoznak a politikatudományban, mert a laikus olvasóközönségben azt a képzetet keltik, hogy a politikatudomány fogalmai parttalanul alkalmazhatók diszkurzív fegyverként. A megbélyegzők kezére játszik, hogy valóban kevés szaktudományos mű vállalkozott mindeddig a populizmus, mint komplex történeti és politológiai fogalom objektív leírására.

Antal Attila jogász, politológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán a Politikatudományi Intézet munkatársa, vállalkozott a kortárs populizmus értelmezésére, kifejezetten a baloldal megújításának igényével. Antal emellett a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének is tagja. A populista demokrácia természete című könyv szerzője tisztázni kívánja a populizmus szerepét az eszmék történetében, mindenekelőtt pedig bizonyítani kívánja, hogy a jövő demokráciája és baloldala vagy populista lesz, vagy nem lesz.

Provokatív szándék ez mindazok számára, akiknek a jelenkori populizmus-definícióját Szilágyi Ákos esztéta, irodalomtörténész, a politizáló esszé egyik kortárs képviselője A populista című pamfletjének megfogalmazása határozza meg. Talán nem szükségtelen felidézni A populista fogalmazását, hogy később ezt összevethessük Antal definíciójával. Szilágyi amellett teszi le a garast, hogy „a populizmus nyelvként – retorikai klisékben, pregnáns stilisztikai jegyekben, narratív szerkezetekben, előítéletes sztereotípiákban – megalvadt politikai észjárása és démonikus politikai képzeletvilága egyfelől mindig a paródia, másfelől a giccs határán mozog”, és a jakobinusok esetében például egyenesen „Rousseau-paródiát” emleget.[1] Szilágyi bevallottan minősítő jellegű meghatározása vélhetően sokak populizmus-élményét befolyásolta a magyar baloldalon. Noha Szilágyi már az első mondatokban világossá teszi, hogy nem történeti értelemben használja a populizmust.[2] Antal ellenkező oldalról, megértő szemlélettel közelít a populizmushoz.

Rokonszenves számomra a szerző tézise, miszerint „a populizmus céljai meglehetősen egybeforrnak a demokrácia történetével, és ilyenformán nem is tűnnek annyira ördögtől valónak.” (16) Valószínűleg ez lesz a könyv azon gondolata, amely a legnagyobb visszhangot váltja ki a baloldali és liberális (e kettő világos elhatárolása sem könnyű Magyarországon) térfélen, azon okból, hogy a baloldali és liberális erők a Fidesszel szembeni harcukban előszeretettel vetik be a populistázás jolly jokerét, amely kétségtelenül a leginkább szofisztikált minősítés a jobboldal vezető pártjával szemben. Itt rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a populizmus kifejezés kétféle használatban honosodott meg a magyar közbeszédben.

Egyfelől a populizmus objektív tartalmú tudományos kategória, ugyanakkor minősítő kifejezés is. Nem lehet eléggé hangsúlyozni Antal azon gondolatát, miszerint „óriási félreértés azt gondolni, hogy a populizmus önmagát a demokráciával szemben határozná meg, vagyis antidemokratikus lenne”. (25) Ezt a megértő szemléletet a populizmus iránt a szerzőn kívül jószerével csak Csizmadia Ervin és tanítványai képviselik a magyar közéletben, akik Antalhoz sok tekintetben hasonlóan érvelnek a „jó” populizmus léte mellett, a fősodorbeli baloldalon és a neoliberálisok körében elterjedt elitista felfogással szemben.[3] Nyugat-Európában ez a megközelítés nem oly ritka, ahogyan azt például a belga David Van Reybrouck, a holland Paul Scheffer, vagy éppen Ernesto Laclau munkássága tanúsítja.[4]

A történeti rész, vagyis az amerikai populizmus ismertetése összességében nagyon vázlatosra sikerült. Az egész összesen 3 oldalt tesz ki. (25-28) Különösen hiányolhatjuk a populizmus fenegyerekének, William Jennings Bryannek az említését.

A nebraskai ügyvéd és demokrata párti politikus karaktere magába sűrítette mindazt, ami a populizmust negatívan és pozitívan jellemezte: a vallási konzervativizmust és az egalitárius gazdasági elveket, az előítéletes attitűdöt és a bőrszínhatártól független szociális igazságosságot.

Az amerikai populizmus bemutatása megáll a 20. század elejénél. A 20. századi amerikai példák bemutatása azért is lett volna tanulságos, mert talán sehol nem értek egybe a baloldali és szélsőjobboldali tendenciák oly sűrűn a populizmus talaján, mint az Egyesült Államokban. Utalhatunk az antiszemita rádiós-papra, a detroiti Charles Coughlin atyára, aki az amerikai médiaprédikátorok előfutáraként kezdetben kiállt a demokrata párti elnök, Roosevelt mellett, a New Dealt Krisztus ügyének minősítve („New Deal is Christ’s Deal”).

A második nagy fejezet A populizmus jelentésrétegei címet viseli. Ebben a fejezetben kerülnek kibontásra a populizmus különböző jelentésrétegei. Hiszen a populizmus értelmezésének leggyengébb pontja éppen a jelentések sokféleségében és ellentmondásosságában rejlik. A populizmus kutatói között sincs konszenzus már arról sem, hogy pontosan miben látják a fogalom lényegét. Az egyetlen közös vonás a sokféle megközelítésben, hogy mindegyik hangsúlyozza a nép („mi”) megkonstruálását, és éles szembehelyezését az „ők” világával (az „ők” alatt pedig nagyon sokféle csoport sorolható be: a nagytőke, az oligarchia, a külföld stb.).

Cas Mudde holland politológus, a populizmus egyik kortárs kutatója egyértelműen ideológiának tekinti a populizmust, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ennek kidolgozottsága nem mérhető az olyan ideológiákhoz, mint a liberalizmus vagy a szocializmus. A populizmust olyan „keskeny középpontú” ideológiaként határozza meg, amely éppen kevéssé kidolgozott jellege miatt könnyen csatlakozhat más eszmeáramlatokhoz. Ez a bizonyos középpont a nép. Ugyancsak fontos ismérvének tekinti Mudde, hogy a populista normatív világlátással rendelkezik, amelyben éles határvonal húzódik a nép és az elit között. (38.) Amennyire a populizmus kevéssé kidolgozott jellege könnyűvé teszi a kapcsolódást más eszmerendszerekhez, annyira megnehezíti ezt a normativitás, amely a nép érdekében – elvileg – kizárja az alkuk, kompromisszumok lehetőségét.

A harmadik fejezet már egyértelműen a jelenre fókuszál. Antal véleménye szerint a neopopulizmus a globalizációra és a neoliberális világrendre adott válaszként született meg. Mivel a neoliberalizmus az egyértelmű ellenségkép az új típusú populista mozgalmak számára, Antal górcső alá veszi a liberalizmust. Tisztázza a liberalizmus fő elveit (50–52), a liberális demokrácia fogalmát, amelyet tulajdonképpen azonosnak tekint a képviselettel (53-54) és az alkotmányos demokrácia/liberális alkotmányosság fogalmát. (57-58).  A liberalizmus és demokrácia értékei összegződtek a 20. század elején kialakult liberális demokráciában, ám a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a két komponens között a viszony korántsem súrlódásmentes.

A liberális demokrácia paradoxona, hogy egyik összetevője (demokrácia) a többség, másik eleme (liberalizmus) az egyén jogait védelmezi, márpedig számos esetben e kettő ellentétbe kerül egymással.

A negyedik fejezet a populizmus és a demokrácia, azaz a könyv címében szereplő két komponens viszonyát elemzi. Antal helyesen utal arra, hogy a demokrácia és a populizmus közösek a népszuverenitás és a többségi elv képviseletében. Ám a 19-20. század fordulóján kialakuló liberális demokrácia manapság oly mértékben uralkodóvá vált, hogy a demokráciát rendre ezzel a formával azonosítják. (120) Antal amellett érvel, hogy a populista demokrácia lehetséges formáció. Ebben az esetben a „populista” jelző ideológiai tartalmat jelöl, ám Antal hozzáteszi – Mudde nyomán –, hogy a populizmus nem teljes értékű ideológia, hanem „a hagyományos ideológiáknak vannak populista formái.” (125)

Az ötödik fejezet különös címet visel: Empire-, azaz birodalom-populizmus. Ez és a következő fejezetben használt Multitude (sokaság)-populizmus is két politikafilozófus, Michael Hardt és Antonio Negri munkájából származik. (150-151) Antal Attila tézise szerint a nacionalista és etno-kulturális populizmus neoliberalizmussal szembeni küzdelmének csak látszólag célja a „Sokaság” védelme, valójában inkább a neoliberálisok által kialakított világrend elfoglalására törekszik. Ez nem jelenti azonban a baloldal és a „Sokaság” azonosítását, hiszen Antal éppen arra hivatkozik, hogy maga a baloldal is sok esetben elfogadta a „Birodalom” logikáját, és elszakadt a „Sokaságtól”, a néptől. A könyv vezérgondolata, hogy a baloldalnak vissza kell találnia azokhoz, akikben valaha gyökerezett. Ami a magyar közéletben a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot, az a 2010 utáni Orbán-rendszer értelmezése. Antal egyértelműen amellett teszi le a garast, hogy az Orbán-rendszer az Empire-populizmus körébe tartozik, sőt egyenesen „elitista populizmusnak” nevezi. (173)

Bár látszólag ellentmondás feszül elitizmus és populizmus között, hiszen egyik a hatalomra, másik a Népre hivatkozik, de valójában a viszony nem írható le ilyen egyszerűen. Antal úgy véli, hogy a Fidesz egy vezérelvű elitista demokráciát működtet populista eszközökkel, és a populizmus fedi a rendszer elitizmusát. Ennek pregnáns példáját látja abban, hogy a Fidesz alkalmazza a populizmus egyik bevett eszközét, a „külső” és „belső” ellenségek (az IMF, a multik, Soros György, a civil szervezetek stb.) állandó hibáztatását a felmerülő nehézségekért. (188) Másrészt a populizmus másik lényeges eleme, a „Nép”, vagyis ez esetben a politikai közösség konstruálása, körülírása is erősen jellemzi az orbáni modellt. Ennek eleme egyrészt a restriktív társadalompolitika, amely büntet bizonyos rétegeket, másrészt a politikai jutalmazás, a kliensrendszer. (189)

A könyv hatodik fejezete a baloldali populizmus kortárs jelenségeit és mozgalmait összegzi. A hetedik fejezet összegzi a populizmus kezelésére tett eddigi kísérleteket. Antal Attila csődnek látja és láttatja a fősodorbeli pártok erőfeszítéseit a populizmus kezelésére, szerintem jogosan. Valószínűleg Magyarországon ez a – megint csak jogos – mondat (237) kiveri a biztosítékot:

„A szociáldemokráciának kíméletlen önkritikával kell belátnia és másokkal felismertetnie azt, hogy a neoliberális de­mokrácia képviseleti intézményei igen gyakran társadalmi kontroll, és hatékony reszponzivitás nélkül működtek, és éppen ezért jogos a feléjük irányuló populista kritika, mivel szembementek a népszuverenitás elvével.”

A szerző egy olyan koherens szociáldemokrata nézetrendszer kialakítását javasolja, amely a leegyszerűsítő populista szólamokkal és a neoliberális globális rendszerrel szembeni kétfrontos küzdelemben sikeres lehet. (238)

Antal Attila a baloldal eszmei válságának fő okát abban látja, hogy a baloldal feladta két fő alapelvét: az internacionalizmust és a kapitalizmus-kritikát. Magam azonban nem osztom a szerző véleményét az internacionalizmus szükségességével kapcsolatban. Az, hogy egy baloldali megújulásra van szükség, vitathatatlan. Ám kérdéses, hogy megvalósítható-e az a transznacionális szolidaritás, amelyre Antal Attila hivatkozik. A legkevésbé meggyőző része ennek a fejezetnek – és egyúttal a könyvnek – az a két és negyed oldal, amely arról szól, „mit kezdjen a baloldali a bevándorlással és a társadalmi igazságossággal”. Az a Thomas Piketty alapján levont következtetés, hogy „sokkal több a közös érdek és szolidaritásra okot adó tényező a bevándorlók és az európai alsó középosztály között, mint amit elsőre gondol­nánk”, humánus gondolat, ám éppen az elit nélkül nem valósítható meg a nemzetközi szolidaritás. (261) Elviekben szól arról, hogy szükséges egy arany középút a felhatalmazás nélküli világkormányzás és a – sokszor kirekesztően értelmezett – nemzetállami szuverenitás között, vagyis meg kell találni „azokat a szub- és transznacionális, de nem planetáris identitásokat, amelyek a jelenlegi nemzetállami polgárok számára átélhetők, azonosíthatók, és ami a legfontosabb, szolidaritási hálózattá formálhatók”. (265) Mintha csak a szubszidiaritás értékét ajánlaná a baloldal figyelmébe (egyébként ezen alapul az Európai Unió fejlesztéspolitikája is). Valóban, a szubszidiaritás lehet az egyetlen köztes út a központosítás és a nemzetállami szuverenitás között. Ám éppen transznacionális méretekben nehéz ezt megvalósítani.

A szerző komoly missziót vállalt a populizmus és a demokrácia fogalmának összekapcsolásával és egy baloldali populista alternatíva körvonalazásával. Olvasottsága, széles körű tájékozottsága és eszmei elkötelezettsége egy új humanista és ökoszociális tartalmú baloldali politika kialakítása iránt, nem utolsósorban pedig példaértékűen megértő szemlélete mindvégig érződik a könyvön.

Már csak egy olyan baloldali politikai erőre van szükség, amely tanul Antal Attila könyvéből. Mind a baloldali politika megújítását, mind a nyitottságot, mind a megértő szemléletet.

Kérdés, hogy van-e olyan baloldali szervezet Magyarországon, amely tanulni akar a nyugati folyamatokból, túllépve „a mai kocsmán”!

[1] Szilágyi Ákos: A populista. A politikai varázsmese morfológiája. Bp., 2010., Irodalom Kft. 7.
[2] Uo. 7.
[3] Csizmadia Ervin: Lehet jó és hasznos populizmus is? 2010. november 23. http://hvg.hu/velemeny/20101122_populizmus_fidesz_jobbik, letöltés dátuma: 2017. szeptember 23. Lakatos Júlia az Élet és Irodalom 2017. szeptember 8-i számában megjelent tanulmányában érvelt a „szelídíthető populizmus” mellett. Paár Ádám a 168 óra augusztus 29-i számában a baloldali populizmusról és magyarországi esélyeiről beszélt.
[4] David Van Reybrouck: A populizmus védelmében. Bp., 2010., Gondolat Kiadó, Paul Scheffer: Érkezési oldal – Európa és a bevándorlók. Bp., 2016., Osiris Kiadó, Ernesto Laclau: A populista ész. Bp., 2011., Noran Libro

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.