Ha van egyetlen politikai kifejezés, amelyről még a közélet iránt közömbös polgárok is hallottak az elmúlt egy évben, az a populizmus. A jelenség úgy rengette meg a fennálló világrendet, hogy még abban sincsen egyetértés, pontosan mit is értünk alatta, vagy hogy tényleg szükségszerűen veszélyt jelent-e a progresszív értékekre. A nyugati világban a baloldal és progresszív pártok egy része a populizmussal való radikális szembe helyezkedéssel, másik része a politikájába való beemeléssel válaszolt az új korszellemre. Ebben az írásban azt vizsgáljuk, milyen reakciók lehetségesek erre a gyökeresen megváltozó politikai környezetre.

boros-tamas
Boros Tamás

Bár maga a populizmus korántsem új fogalom, a nyugati liberális demokráciákban csak az elmúlt néhány évben vált elszigetelt jelenségből meghatározó trenddé. Míg mindössze nyolc évvel – két parlamenti ciklusnyi időszakkal – ezelőtt az Európai Unió tagállamai között mindössze kettő olyan ország volt, melyben a választópolgárok legalább egyharmada populista pártra szavazott, tavaly már tizenkét ilyen országot találhattunk az EU-ban. Eközben kilenc országban – egyedül vagy koalícióban – kormányra kerültek a populisták, további két országban pedig kívülről támogatják ezen pártok a kormányt. Nyugat- és Kelet-Európában inkább a jobboldali, a mediterrán országokban inkább a baloldali populisták nyertek teret. Az egész Európai Unióban egyedül a legkisebb országban, Máltán nincsen jelentősebb populista párt, míg az egyik legnépesebben, Franciaországban jövőre megnyerheti az elnökválasztást az ottani populista vezető. A világot eközben látványosan felforgatja, hogy az Egyesült Királyság szavazói az Európai Unió elhagyása mellett döntöttek, és Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke.

A populizmus erősödése tehát semmiképpen sem elszigetelt, lokális jelenség. Különböző mértékben szinte minden nyugati demokráciát érinti, és vírusszerűen terjed, egyre több választópolgárt elérve. De mi is pontosan a populizmus, és miben áll az újszerűsége?

Egy új trend versengő definíciói

A populizmus kifejezést ahány különböző ember használja, annyi különböző értelmet tulajdonít neki. Ez persze számos – a köznyelvben is használatos – tudományos kifejezéssel így van, de a populizmus definiálását tovább nehezíti, hogy még a politológusok között sincs egyetértés annak pontos használatáról. Attól függően, hogy a populizmus melyik elemére helyezi valaki a hangsúlyt, lehet a populizmus a demokrácia legnagyobb ellensége, a demagógia és az autoriter törekvések megtestesülése, avagy a mellőzött társadalmi csoportok hangjának felerősítése, mely a nép jogos követeléseit jeleníti meg a régi, elitista politikusokkal szemben.

trump
Donald Trump amerikai elnök. Elit felforgató
Fotó: Max Goldberg, CC

Ami bizonyos, hogy a populizmus nem egyenlő a – demokráciára veszélyes – demagógiával, és nem is csupán egyszerű népszerűséghajhászást vagy leegyszerűsített ígérteket jelent. A népszerűséghajhászás vagy a leegyszerűsített ígértek ugyanis – valamilyen mértékben – minden politikus repertoárjában eddig is szerepeltek. A népszerűségre való törekvés, az állampolgárok által könnyen érthető retorikai fordulatok, vagy az egyszerűen befogadható kampányígértek a politika szerves részei az idők kezdete óta. A populizmus ugyancsak több, mint a „nép” képviselete. Az „emberek”, a „nép”, a „választók” természetszerűen minden demokratikus politikus számára kiemelt fontossággal bírnak. Abraham Lincoln beszéde, melyben „a néptől, a nép által, és a népért” való hatalomról értekezett, a nem populista politikusok számára is sorvezetőnek számít mind a mai napig.

rasterapostropheA populizmus nem egyenlő a – demokráciára veszélyes – demagógiával, és nem is csak egyszerű népszerűséghajhászást vagy leegyszerűsített ígérteket jelent. Ezek ugyanis eddig is szerepeltek minden politikus repertoárjában.

Az új korszellemet ezért sokan inkább egyszerűen az illiberalizmussal azonosítják. Ezen megközelítés követői azt látják közösnek a most megerősödő új politikai szereplőkben, hogy mindegyikük elveti a liberális értékrendet mind kulturális, mind gazdasági értelemben. Az új korszellem politikusai a jelenlegi képviseleti demokrácia helyett egy olyan rendszert idealizálnak, amelyben a demokratikus intézményeknek – így a parlamentnek és kormányt ellenőrző független testületeknek – kevés szerepet szánnak, és amelyben a választások közti időszakban az erős felhatalmazást kapó politikai vezető közvetlen kapcsolatban áll a választópolgárokkal. Fontosnak tartják ugyanakkor a népszavazásokat mint a „nép szavát”, melyet a politikai elitnek követnie kell.

Bár tény, hogy ezek az illiberális elképzelések számos populista politikusnál megjelennek, de valójában ezen autoriter törekvések alapvetően inkább Kelet-Európára jellemzőek. A francia Marine Le Pen vagy a holland Geert Wilders láthatóan egyáltalán nem törekszik a liberális demokrácia intézményrendszerét lebontani. Muszlimellenesek vagy bevándorlásellenesek, de nem támadnak feltétlenül minden liberális értéket. A baloldali populisták – így a Sziriza vagy a spanyol Podemos esetében – pedig fel sem merül, hogy a liberális demokrácia ellenfelei lennének. Az illiberalizmus tehát hol rátelepszik a populizmusra, hol nem – de semmiképpen sem igaz, hogy az illiberalizmus a legpontosabb leírása az új világnak.

Látható az is, hogy az új populisták többsége a nemzet védelmére hivatkozva ellenzi a gazdasági liberalizmust, és annak olyan elemeit, mint az áruk, a tőke és az emberek szabad mozgása. Az újonnan megerősödő politikai szereplők mindegyikénél fontos szerepet tölt be a nemzet a nemzetköziséggel szemben, a védelem és a bezárkózás a nyitottsággal szemben. Ugyanakkor míg a jobboldali populisták elsősorban a külföldiek, a bevándorlók és az etnikai kisebbségekkel szemben „védenék” meg az embereket, addig a baloldaliak a bankoktól, a nagyvállalatoktól és a korrupt politikusoktól. A jobboldali populizmus etnikai/kulturális alapon védelmez, a baloldali populizmus gazdasági alapon.

A populizmust gyakran azonosítják egy másik általánosabb „ellenséggel” való küzdelemmel: a fennálló politikai és gazdasági elittel való szembenállással, az anti-establishment attitűddel. Ez a megközelítés már valamennyivel jobban leírja napjaink politikai trendjeit, hiszen az új, populistának hívott politikusok többsége korábban valóban nem volt hatalmon, és a politikájuknak egyik központi eleme az elmúlt időszak neoliberális gazdaságának és ezen időszak szereplőinek egységes megvetése. Ugyanakkor, csak mert valaki kritizálja az elitet vagy a neoliberalizmust, attól még nem kell populistának lennie. A radikális baloldali pártok, a zöldpártok, vagy akár a kalózpártok is megteszik ezt – mégis ismerjük a különbséget köztük és az új populisták között. Így életszerűen nem is tesszük egy ideológia kalapba Daniel Cohn-Benditet és Donald Trumpot. Ráadásul az új, populista irányzatok képviselői legtöbbször valójában a régi elit részei: így például Orbán Viktor, aki harminc éve a magyar politikai elit tagja, vagy Donald Trump aki évtizedek óta a megtestesült szimbóluma az amerikai gazdasági elitnek.

orban
Orbán Viktor nemzeti díszletek előtt
Fotó: Derzsi Elekes Andor, CC

Az új politikai szereplők pontosabb – bár talán túlságosan tág – definíciója Cas Mudde holland politológus mára már klasszikussá vált értelmezése, aki szerint az a populista politikus, aki a világot a romlatlan nép és a korrupt elit összebékíthetetlen harcaként jeleníti meg, és saját magát a nép kizárólagos képviselőjének tartja. Mudde szerint tehát a populisták abban különböznek más politikusoktól, hogy a világot harcként láttatják, ahol ők nem egyes társadalmi csoportok, hanem a teljes nép képviselői. Ebből adódóan a politika többi szereplőjét legtöbbször nem is ismerik el legitim szereplőnek – hiszen, ha a populisták a teljes népet, minden állampolgárt képviselik, akkor nincs is szükség más érdekképviseletre. A populizmus baloldali védelmezői azonban hangsúlyozzák, hogy az elit és egyes osztályok közötti harc akkor is jelen van, ha a jelenlegi elit a retorikájában ezt nem erősíti, hanem tagadja. Szerintük a harcot a neoliberális elit kormányzásának gyakorlat okozza, melynek révén teljes társadalmi osztályok csúsznak le gazdasági szempontból, és lehetetlenülnek el politikai hozzáférés tekintetében.

rasterapostropheA populisták a világot harcként láttatják, ahol ők nem egyes társadalmi csoportok, hanem a teljes nép képviselői. A politika többi szereplőjét nem is ismerik el legitimnek, hiszen ha a teljes népet képviselik, nincs szükség más érdekképviseletre.

A populizmus értelmezésének vitatottsága ellenére a különböző definíciók legfontosabb elemeit kiemelve valóban ráismerhetünk napjaink trendjeire. A mainstream pártok és a liberális politikai-gazdasági elit kritizálása; a nép és a politikusok szembeállítása; az egyszerű politikai üzenetek és megoldások; a nép kizárólagos képviseletére való törekvés; a képviseleti demokrácia meghaladása és a folyamatos ellenségképzés mind-mind erősödőben van a világban.

Attól függően, hogy egy adott politikus a populizmus összetevőinek melyik elemére helyezi a hangsúlyt, lehet az illető elfogadható a baloldal értékrendjének szempontjából, avagy éppen annak ellenfele. Ahol a populizmusra rátelepszik a demagógia; az előítéletekre és az ellenségképzésre építő politika; a nép nevében, de annak kizárásával való politizálás, ott a populizmus szembe megy a baloldali és liberális demokratikus értékekkel. Ahol a populizmus célja csupán a neoliberális gazdasági és politikai elit leváltása, ott a populizmus és a baloldal összeér.

A baloldal válasza a populizmusra

Bár a populizmus erősödésével egyidőben a szociáldemokrácia folyamatos gyengülése látható, annak mértéke messze nem olyan drámai, mint a híradások alapján gondolnánk. Jelenleg az európai uniós választópolgárok 22 százaléka szavazna balközép pártra, 8 százaléka valamilyen populista vagy szélsőbaloldalira, és 5 százaléka a zöldekre. Ezzel szemben 24 százalékon állnak a jobbközép pártok, 9 százalékon az euroszkeptikus jobboldal és ugyanennyin a liberálisok. 23 százalékot kapna minden más párt – melyek többsége szélsőséges vagy jobboldali populista erő. Azaz a korábbi alapvetően kétosztatú politikai játéktér háromosztatúvá vált, ahol a baloldal nemcsak a konzervatívokkal, hanem a populistákkal is versenyez. Ez a verseny azonban koránt sem lefutott, a három politikai oldalnak jelenleg többé-kevésbé azonos támogatottsága van Európában – természetesen országról országra eltérő trendekkel és lehetőségekkel.

A baloldal ennek megfelelően különféle stratégiákkal fut neki a populistákkal való küzdelemnek. Az első ilyen jól meghatározható irány leginkább a „Mintha semmi sem változott volna” stratégiaként nevezhető meg. Ezt a stratégiát követő baloldali erők úgy vélik, hogy a régi, megszokott, hagyományos politikájuk konzisztens képviselete középtávon kifizetődő, és hamarosan visszatérnek hozzájuk a csalódott szavazók. A populizmust a józan ész, a kiszámíthatóság, a technokrata politika ellenfelének tekintik, mellyel szemben meg kell védeni a progresszió és a liberális képviseleti demokrácia értékeit. A populista pártokkal szemben legszívesebben fenntartanák azt a karantént, melyet a szélsőjobboldallal szemben is alkalmaztak – mindkét ideológiát a demokrácia ellenségének tartva. Úgy vélik, hogy ha változatlanul mennek előre az eddig megkezdett úton – beleértve olyan folyamatokat, mint a kompromisszumkészség az európai jobbközép gazdaságpolitikájával, a kisebbségek esélyegyenlőségét központba állító társadalompolitika, és az érzelmi politizálás helyett a szakpolitizálás -, akkor a populizmusból előbb-utóbb kiábrándulók visszatalálnak azokhoz a baloldali kormányzóképesnek tartott politikusokhoz, akik nem csak szavakban, hanem a valóságban is megoldást tudnak nyújtani a kiszolgáltatottabb társadalmi rétegeknek. Ennek a centrista stratégiának a követői ráadásul könnyebben tudják elképzelni a közös kormányzást a jobbközép, konzervatív erőkkel, mint a szélsőballal vagy akár a zöldekkel. Számos nyugat-európai országban – így Ausztriában és Németországban is – láthatjuk, hogy ezt a stratégiát követi a baloldal, semmiképpen sem kirobbanó sikerrel, de nem is totális megsemmisülést eredményezve. Azokban az országokban, ahol a baloldal és a jobboldal megmarad a centrista politikája mellett, ott hosszabb távon könnyen elképzelhető a pártszerkezet radikális átalakulása, melynek során a politikai törésvonal egyik oldalán a régi, jobbközép és balközép establishment pártok állnak – akár együttműködve, akár egybeolvadva –, a másik oldalon pedig egy új radikális, populista formáció. Ennek előjeleit már láthattuk a tavalyi osztrák elnökválasztás esetében, amikor az országot szinte pontosan felébe hasította ez az új típusú felállás Norbert Hofer és Alexander Van der Bellen párharcában megtestesülve.

Pablo Iglesias Turrión, a Podemos főtitkára, CC

Gyökeresen más stratégiát, egyfajta „mediterrán modellt” követnek egyes baloldali pártok a dél-európai országokban. Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában újonnan alakult baloldali erők tudták először megszólítani a gazdasági és politikai elitben csalódott szavazókat, és képesek voltak időben az anti-establishment hangulat élére állni. Mindezt olyan sikerrel, hogy ezen országok egyikében sem erősödtek meg tartósan a xenofób jobboldali populista pártok. A új baloldali formációk nem a bevándorlókban és menekültekben, hanem a gazdasági válságot okozó gazdasági elitben keresték a bajok forrását, és nemhogy a jobboldallal, de még a balközép pártokkal sem voltak hajlandóak közösen kormányozni. Ezen euroszkeptikus, de nem EU-ellenes, patrióta, de nem nacionalista, protekcionista, de nem soviniszta pártok retorikájában visszatérő elem volt, hogy a népet képviselik az elittel szemben. Politikusaik – mint például a görög Yanis Varoufakis – szerint azonban a valódi politikai törésvonalak nem a jobboldali populisták és az elit között vannak, hanem a progresszíven gondolkodók és a jobboldali populistákat mesterségesen fenntartó establishment között. A görög Syriza és a velük szimpatizáló baloldali politikusok azt is hangsúlyozzák, hogy a kisebbségek védelmét úgy is lehet képviselni, hogy mindeközben a lecsúszó középosztályt és a munkásosztályt nem hanyagolja el.

A baloldali populisták Cipruson, Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában is 20-30 százalék feletti eredményeket érnek a választásokon – miközben Spanyolországban és Portugáliában a hagyományos szociáldemokrata párt sem omlott össze mellettük.

Más országokban azonban egyelőre nincsen ennek az irányvonalnak hasonló sikere. Az Egyesült Államokban Bernie Sanders, az Egyesült Királyságban Jeremy Corbyn próbál hasonló módon belekapaszkodni a korszellembe. Corbyn meg is nyerte a Munkáspárt elnökválasztását, de azóta is mind a párton belül, mind azon kívül a baloldali elit körében jelentős ellenállás van a Corbyn által fémjelzett irányváltásával szemben. A magát demokratikus szocialistának nevező politikus radikálisan szemen áll a Munkáspárt korábbi irányvonalával: pacifista, így kiléptetné az Egyesült Királyságot a NATO-ból, megszorításellenes és a közszolgáltatások államosítása pártján van, erőteljesen euroszkeptikus, ugyanakkor az emberi és kisebbségi jogok tekintetében liberális. Corbyn igyekszik a nép hangját megjeleníteni a Tory elittel szemben, és az országgyűlési felszólalásait arra használja, hogy „felhangosítva az emberek hangját” a neki írt választói leveleket olvassa fel a parlamenti üléseken. Az új irány eredményeit azonban még nem látni, bár Corbyn politikájának igazi megmérettetése majd a 2020-as parlamenti választásokon lesz. A közvélemény-kutatásokban egyelőre inkább lassú csökkenés látszik a Munkáspárt népszerűségében.

rasterapostropheBarack Obama volt amerikai elnök szembeszáll minden illiberális gondolattal, és az érzelmekre építve ajánlja a választóknak a „reményre” épülő optimista megoldásait a jobboldali populisták „gyűlöletre” épülő politikája helyett.

Az Európából inkább liberálisnak, mint baloldalinak tartott amerikai Demokratáknak a stratégiája a harmadik válaszlehetőség a jobboldali populizmusra. A Barack Obama volt elnök által képviselt politika a leghatározottabban szembeszáll minden illiberális gondolattal, és kifejezetten az érzelmekre építve ajánlja a választóknak a „reményre” épülő optimista megoldásait a jobboldali populisták által ajánlott „gyűlöletre” épülő politika helyett. Bár a 2008-as kampányában Obama is a nép képviseletét ígérte a washingtoni elittel szemben, a korábbi elnök egy pillanatig sem sajátította ki a nép fogalmát, elismerte az eltérő eszmék versenyét, a politikai pluralizmust. A nép képviselete viszont nem jelentette azt, hogy a népszerűsége érdekében feladja liberális nézeteit, sőt nem követte, hanem formálta a társadalom világképét. Az Obama által képviselt „érzelemdús, populáris liberalizmus” a demokrata szavazók körében 83 százalékos elégedettségi mutatót eredményezett, ugyanakkor Obama minden idők egyik legelutasítottabb elnöke lett az ellentábor szavazói között.

A Nyugat-Európa több országában alkalmazott technokrata centrizmus, a Dél-Európában és az Egyesült Királyságban képviselt populista-radikális baloldaliság, a mediterrán modell, és az amerikai demokraták által követett érzelemdús liberalizmus három teljesen eltérő stratégia az erősödő jobboldali populizmussal szemben. A fontos kérdés persze az, hogy Magyarországon ezek közül működhet-e valamelyik.

Populizmus és baloldal Magyarországon

Ha a Cas Mudde féle definíciót alkalmazzuk, amelyben a politikai pluralizmust elvető, a nép képviseletét kisajátító, a népet az elittel szembeállító, a politikát az ellenségek elleni harcra építő pártot hívjuk populistának, akkor a Fidesz egyre inkább, a Jobbik pedig egyre kevésbé, de populistának számít hazánkban. Mivel azonban ezen két párt együtt a biztos szavazók 67 százalékát tudja megszólítani, így Magyarországon a legmagasabb a populisták támogatottsága az egész Európai Unióban. A magyarországi populizmus ellen a baloldal legalább hét-nyolc éve nem találja a megoldást, így érdemes áttekinteni, hogy más országokban alkalmazott stratégiák közül mi működhet a baloldal számára hazánkban.

Elsőre talán meglepőnek hangozhat az a tény, hogy európai összehasonlításban a magyar balközép inkább erősnek, semmint gyengének számít. A baloldali összefogás 2014-es választásokon elért 25,6%-os eredménye az Európai Unió 28 országának legutóbbi választásait tekintve egy erős középmezőnyt jelent, az európai balközép pártok között a tizenkettedik legerősebb támogatottsága volt a Kormányváltóknak. Hasonló eredménnyel jutott ráadásul kormányra a Demokrata Párt Olaszországban vagy a Smer Szlovákiában. A magyar balközép társadalmi támogatottsága tehát Európában átlagos. Ami viszont nem átlagos, az a Fidesz ereje és a balközéptől eltérő ideológiájú, a baloldal számára potenciális koalícióstársként szóba jöhető pártok hiánya.

Éppen ezért könnyen lehet, hogy a jobboldali populizmus megerősödését a balközéptől eltérő ideológiájú politikai erők megjelenése akadályozhatná meg a legsikeresebben. Ez jelentheti a „mediterrán modellt”, azaz a radikális baloldali alternatívát, vagy az „amerikai demokrata modellt”, azaz egy érzelemdús, populáris liberális alternatívát – mely ugyan nem baloldali, de progresszív.

humanist
Vannak területek, ahová a jobboldali populisták nem tudnak bemenni, ahonnan nem tudnak témákat átvenni

A gazdaságpolitikai baloldal jóval közelebb áll a magyarok többségének értékrendjéhez, ráadásul egy elszegényedő, egyre nagyobb egyenlőtlenségeket produkáló országban a gazdasági fejlődéshez és a nagyobb társadalmi békéhez is hozzájárulhatna Az ilyen típusú politikai alakulat megerősödésének a legfontosabb korlátja azonban az a tény, hogy a radikális baloldal számos követelését a Fidesz látszólag a magáévá tette, eljátszva, mintha azok alapján politizálna. Így a Fidesz-közeli megmondó emberek gyakran hivatkoznak arra, hogy az 1 százaléknyi gazdasági elit uralkodik a világon, hogy milyen extraprofitra tesznek szert bankok és más multinacionális cégek, hogy mennyire alacsonyak a magyarországi bérek, vagy hogy a megszorítások politikája nem vezet gazdasági fejlődéshez. Egy potenciálisan megjelenő radikális baloldali erőnek nem lenne egyszerű pontosan ugyanezeket az ügyeket a zászlajára tűznie – és közben azt hangsúlyoznia, hogy a Fidesszel ellentétben ők ennek megfelelően is akarnak cselekedni. Mivel a populista jobboldal számos baloldali gazdaságpolitikai követelést vesz át a retorikájába, ezért azokban az országokban, ahol ők a baloldal előtt felkarolták ezeket a követeléseket, ott kevesebb esélye van – de természetesen távolról sem lehetetlen –, hogy a populista vagy radikális baloldal visszavegye a kezdeményezést.

rasterapostropheHa van antitézise a jobboldali populizmusnak, akkor az az optimizmuson, a humanizmusba vetett hiten, a pozitív érzelmeken, a nyitottságon, a jövőorientáltságon és a szabadságon alapuló politika.

A gazdaságpolitikai baloldalisággal ellentétben a liberalizmussal és általában a progresszív értékek többségével csak egy szűkebb – bár nem jelentéktelen – társadalmi csoport ért egyet. Ugyanakkor, ha van antitézise a jobboldali populizmusnak, akkor az az optimizmuson, a humanizmusba vetett hiten, a pozitív érzelmeken, a nyitottságon, a jövőorientáltságon és a szabadságon alapuló politika. Ezek azok a területek, ahova a jobboldali populisták nem tudnak bemenni, ahonnan nem tudnak témákat átvenni, vagy szavazókat átcsábítani. Amit feljebb „populáris liberalizmusnak” hívtunk, az nem a korlátozás nélküli szabadpiac vagy a kisebbségek védelmének szüntelen ismétlését, hanem ezt a jövőorientált, a szabadságon és a fejlődésen alapuló politikát jelenti. Ez a politika erőteljes érzelmeket hív elő, melyek pontosan a jobboldali populisták által megidézett érzelmek ellentétjei.

Jelenleg nem látszik, hogy a hagyományos szociáldemokrata erők mellett, azok kiegészítéseképpen a radikális baloldal, vagy egy érzelemdús, progresszív, liberális politikai formáció lehet-e képes Magyarországon megerősödni és szembeszállni a jobboldali populizmussal. Mindkét opció mellett számos pro és kontra érv létezik: egyfelől a tekintetben, hogy melyiknek van egyáltalán politikai esélye megerősödni Magyarországon, másfelől, hogy melyik lenne társadalmi és gazdasági értelemben hasznosabb az ország számára. Azonban az bizonyos, hogy jelentősen megnehezíti a jobboldali populizmus térnyerésének megakadályozását, hogy ezen ideológiák teljesen hiányoznak a magyarországi politikai színtér kínálati oldalán.

Ahogy Magyarországon, úgy a világon sehol sem látszik, hogy végül milyen politikai formáció lesz a jobboldali populisták legerősebb ellenfele: a régi centrista elit, a liberálisok, avagy a radikális baloldaliak. Könnyen előfordulhat – ahogy a XX. században is más ideológiákkal –, hogy egyes országokban a populizmus teljesen eltűnik a süllyesztőben, más országokban pedig – erőszakkal – egyeduralomra tesz szert. Két dolog azonban egyértelmű: a populizmus erősödése demokratikus körülmények között semmiképpen sem hozza magával a többi értékrend és ideológia eltűnését – legfeljebb gyengülését-, és hogy a politikában minden erőre megjelenik az ellenerő. A következő évek fontos kérdése tehát az lesz, hogy ezt az ellenerőt végül milyen értékrend dominálja, milyen ideológia uralja majd a populisták váltópártját.

A címfotón Bernie Sanders amerikai szenátor, az elnökválasztási kampányban, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.